Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-11 / 59. szám

Keressük Atk árt! falu Pályázati felhívás A Magyar írók Szövetsé­ge és a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium pályázatot hirdet az utóbbi 30 esztendő falusi, szövetke­zeti, illetőleg mezőgazdasági jellegű, megtörtént, jellem­ző eseteinek vidámságuk miatt, vagy más okból em­lékezetes históriáinak meg­írására és beküldésére. A történtek lehetőleg tartal­mazzák a szereplő szemé­lyek nevét, s minden eset­ben a helységet és az év­számot, ahol illetőleg ami­kor az eset megtörtént. A terjedelem történetenként legfeljebb három gépelt, vagy kézzel írott oldal le­het. A pályázatokat egy pél­dányban kell beküldeni a MÉM információs központ­ja címére (1253 Budapest, Pf.: 15.) a pályázók írják rá a borítékra: „Emlékező falu”. A pályázat jeligés, a jel­igét a pályaműre írják rá és egy lezárt borítékra is, amelyben nevét és címét közűi a pályázó. A pályáza­ton bárki részt vehet. Az arra alkalmas történe­tekből a pályázat kiírói könyvet szerkesztenek, amelyben a közölt esetek beküldőinek nevét és lakó­helyét is feltüntetik. A kö­tetben, illetőleg a sajtóban megjelenő írásokért a szo­kásos tiszteletdíj jár. A pályázat beküldési ha­tárideje: 1977. augusztus 20. A pályázat eredményét a sajtó 1977. decemberében közli. A pályázat díjai: 2 darab L díj egyenként 5000,— forint, 3 darab II. díj egyenként 4000,— forint, 6 darab ül. díj egyenként 2000,— forint, 12 darab IV. díj egyenként 1000,— forint. Továbbá kiadásra kerül egy darab 10 ezer forintos miniszteri különdíj is, olyan szerző számára, aki egynél több kimagasló színvonalú írással jelentkezik. (MTI) Emlékező Asszonyok igazítanak út­ba az utcán: — Ahol fenyőfákat lát­nak, az lesz a tanácsház. Meg is találjuk könnyen. De mert éppen délre jár, most üresnek látszik a köz­ségi tanács, csak egy barna kislányt találni, ő kínál hellyel, na meg jó remény­nyel, hogy hamarosan érke­zik az elnök, a titkár. Utób­bi egy-kettőre előkerül, Si- vák Istvánnak hívják. Szí­vesen ad felvilágosítást: — Üj ember vagyok itt, de már kezdem megismerni a községet A legfontosabb szerintem az, hogy Atkára IV. ötéves tervben több lé­tesítményt kapott, mint 1945- töl 70-ig. SZERENCSEFALVA? , A meglehetősen ritkán hallható közlésre felfigye­lünk. Sívák István pedig nem fukarkodik , a részle­tekkel. v — Legjelentősebb ered­ményünk kétségtelenül a vízmű megvalósulása volt. Ügy tudom, mindössze 4,5 millióba került, családon­ként négyezer forint hozzá­járulással sikerült megvaló­sítani. Szerencsés volt a fa­lu? vagy inkább a vezetői eszméltek jókor? — talán ez is, az is. Lényeg, hogy aránylag nagyon is olcsón jutott vízműhöz a község. Olyan beruházás volt ez, amely meghatározta Atkár fejlődését. A korábbi apa­dás-pangás után a vízmű üzembe lépésétől, 1973-tól ismét megkezdődött az új házak épülése. vízvezeték­kel, fürdőszobával. Ezzel va­lósággal megfiatalodott, s nemcsak komfortosabb, de lényegesen kulturáltabb is lett a község. Jelenleg már ott tartanak, hogy az 1900 lakos közül bárki talál köz­kutat — a lakóhelyétől ma­ximum 300 méterre. Az már szinte nem is számít újdonságnak, hogy az ut­cáknak legalább egyik olda­lán járda található, és az utóbbi idők eredménye, hogy 1-2 kilométer hosszan fel­újították az utat, kultúrház épült 340 ülőhellyel és eb­ben mozi, könyvtár és klub kapott otthont. Bégen a múlté már az egykori négy tantermes is­kola is: jelenleg 12 tante­rem áll az oktatás szolgá­latában, és itt látszik a megújhodás egyik legszebb jele: korábban mindig tíz- egynéhányas létszámmal in­dultak az első osztályok, ma viszont már meghalad­ja a húszat az iskolát el­kezdő apróságok száma. Ja­vulóban tehát a születési arány is: csupán az elmúlt évben 34 gyerek született MARIKA KÉT FUNKCIÓJA A tanácselnöki funkciót éppen húsz esztendő óta tölti be Tomcsányi Imre. Hogy megérkezik, néhány fontosabb adattal segít tel­jesebbé tenni a faluról a képet. Ha pedig netalán va­lamiről megfeledkezne, se­gítsége neki is akad, még­hozzá Juhász Mária szemé­lyében. aki nem más, mint. az a barna kislány, aki biz­tatott bennünket, hogy jön majd az elnök, a titkár. Arról viszont már nem szólt, hogy fiatal kora elle­nére ő maga két tisztet is visel a faluban: egy sze­mélyben ő a vízműtársulat elnöke és a Hazafias Nép­front községi titkára. Hármasban rajzolgatják hát tovább a képet Atkár- ról, ahonnan a férfiak kö­zül sokan eljárnak a köze­li Gyöngyösre, a Thorezhez, a a Gagarin Hőerőműhöz, s nem kevésbé Budapestre, ott is a köztisztasági válla­lathoz. Mielőtt azonban ró­luk esne szó, nézzük, mi­mindennel gyarapodott mos­tanában a falu: napközi, bi­tumenes röplabdapálya, öl- ' töző. Korábban sok közér­dekű bejelentés kifogásolta ezek hiányát, amikor pedig sor került a megépítésükre — nagyon sokan ajánlották fel segítségüket S ha új­donságnak nem is számít már. de teljesebbé teszi az Atkárról készülő képet, hogy a péceli és a fővárosi ru­haipari szövetkezet mintegy száz asszonyt foglalkoztat a helybeliek közül, és a tsz is jó: havi 4000 forint körül van a tagok átlagos kerese­te. HA A CSENGETTYÜSÖK HAZAJÖTTEK... Gyöngyösi József, az is­kola igazgatója igazán jó ismerője a falunak. Egye­bek mellett érdekes felvilá­gosítást tud adni azokról, akik a fővárosban dolgoz­nak a köztisztasági válla­latnál, és csak hétvégeken, nemritkán pedig havonta egyszer jönnek haza, igaz. akkor valamivel hosszabb időre. 1 • — Érdekes emberek — magyarázza az igazgató —, folytatói egy sok évtizedre visszanyúló hagyománynak. Ez pedig azzal kezdődött, hogy sem itthon, sem a kör­nyéken nem találtak mun­kát a férfiak, hogy a csa­ládjukat eltarthatták volna, így jutottak el Pestre, ahol ha nem is elegáns, de biz­tos megélhetést találtak: szemetesek lettek. Itthon úgy hívták őket: >,csengety- tyűsök”. Mert úgy jártak ezelőtt a lovas szekerekkel utcáról utcára, házról ház­ra, hogy csengőszóval jelez­ték; megjött a szemetes. Ez persze már a múlté. Igaz viszont,, hogy a mes­terséget a mai formájában sokan folytatják, és abban is hasonlítanak elődjeikre, hogy elég jól keresnek. Ha hazajönnek, szépen kiöltöz­ve sétáltatják családjukat a főutcán, és nem egy közü­lük autót vett már vagy éppen most gyűjt. A maguk módján jól él­tek az elődök, a csengety- tyűsök is, de a zsellérsorban maradt falubelieknél bizto­san jobban. Vannak még Atkáron nem kevesen, akik emlékeznek rá, hogy ha néha megszorult a földes­úr, és eladott 1—1 hold föl­det a birtokából, akkor ar­ra a csengettyűsök voltak a vevők. Egyikük-másikuk, mi­ire elérte a nyugdíjat. ily módon 5—6 holdat is össze- ragasztgatott. ASSZONYSZTRÄJK 6-TÓL 6-IG Ha pedig egyszer már az atkáriaknál tartunk, ne sza­ladjunk el az asszonyok mellett sem. Nemcsak azért, mert dolgosak és csinosak is, hanem azért sem, mert úgy ismerik őket, mintakik bármikor készek kiállni az igazukért. (Akadnak gonosz- kodók, akik szerint vannak férjek itt. akik nemcsak a A lány visszament hozzá és ismét' támogatni kezdte. — Te nem azok közül vagy...? Honnan ismerlek én téged...? Én már öreg vagyok... kérlek, hívd ide Janet, jöjjön azonnal... nem így egyeztünk meg... — Jane alszik — szólt Vjára. Elvezette az öreget a kicsi, sötét házacskáig, amely egy keskeny folyosóból és egy szobából állt. Betuszkolta az ajtón, szinte végigvágódott a padlón a nagy bundájában. Vjára gyorsan becsukta az ajtót és villanyt gyújtott A remegő, deres szemöl­dök alól kicsi, ravasz, is­merős szemek néztek rá. Meglepetten hőkölt hátra. A padlón Tosche feküdt, egy, falujabeli parasztember, aki­nél ő valaha szolgálóként dolgozott, és egyszer magá­val is hozta a városba... A férfi a bundája belső zsebében kotorászott és ami­kor kitapogatta a levéltárcá­ját,, felnevetett. A lány go­rombán szólt rá: — Nem ismersz-e engem, Tosche...? — Persze, hogy ismerlek. Miért ne ismernélek... — Akkor mitől félsz? Ki tudja, minek tartasz engem. Tapogatod a pénztárcádat... Az emberek hazudtak ne­ked. Miért viselkedsz így...? — Csak meg akartam néz­ni, nem veszítettem-e el a papírokat... — Vedd le a kendőt a fe­jedről. .. Tüzet gyújtok... — Hagyd csak! Elmegyek a szállóba. Nálad nagyon szűk. Nem tudok itt marad­ni. hagyományőrzés, nem is a jobb kereset okáért vállal­nak munkát Pesten, s jön­nek haza csak a békés hét­végeken, ünnepeken, hanem az atkári menyecskék eme tulajdonsága miatt is... Ily módon manapság béke ural­kodik a konyha környékén, ritka a hangos szó.) De hogy az asszonyok har­ciassága mégse maradjon a múlt homályában, ne fe­ledkezzünk meg róla. hogy a mostani asszonyok nagy­anyáinak inkább volt okuk vitára, veszekedésre. Még­hozzá nem is annyira ott­hon, mint a Dőry-féle bir­tokon. És nem is veszeke­désre, hanem annál sokkal többre: sztrájkot kezdtek a 6-tól 6-ig tartó munkaidő­ért. Mit mondjunk: kiharcol­ták. 13+1 —DE NEM AZ IGAZI Hogy pedig a régi nemes hagyományok ki ne vessze­nek, arról gondoskodnak a mai atkári asszonyok. Kö­zéjük sorolja magát Tóth. Mátyásné is, noha nemré­gen került a községbe, mint a postahivatal új vezetője. — Kettőt máris mondha­tok — kezdte a tömör felvi­lágosítást. az egyik az. hogy néhány hete, amikor olyan sok 13+1 találatos totó volt, itt is akadtak, akik nagy nyereményben reményked­tek. Később, amikor kide­rült, hogy azon a héten mennyit ér a 13, meg a plusz 1, csak úgy repültek az át­kok, csapkodták mérgükben az emberek a fejükről a sap­kát. De sajnos, más ok is akad itt arra, hogy földhöz vágják a kalapot. Ügy tudom, a ve­zetőségünk elégedett a közle­kedéssel. De akkor szerintem ők csak Gyöngyösig látnak el, hogy innen oda, és onnan ide... Ha viszont már Mis­kolc felé akar utazni valaki, hát taposhatja kora reggel a pedált a biciklin, vagy gyalogolhat annyit, ameddig bírja a lába. (Mindez azért, mert nem egyeztették a menetrendet. Gondolom, kevesebb átkozódás és több jókívánság kísérné az Atká­ron áthaladó buszok útját, ha végre normalizálnák a buszok csatlakozását. A kérés jogosságához alig­ha fér kétség. Talán még teljesíthető is. B. Kun Tibor De Vjára nem adta fel. Fát hozott és begyújtott a kicsi, rozsdás vaskályhába. Azon nap óta, hogy ezen az úton elindult, a falujabe­li emberek elkerülték. Gyű­lölte is őket. a társaságukból kitaszított lány teljes gyűlö­letével. A csúfondáros tekin­teteket, amiket a söntésben, vagy a kocsikról feléje vetet­tek, ő megvetéssel viszonoz­ta. Legbelül azonban nem tudta a korábbi életét elfe­lejteni. A találkozás Tosché- val, felkavarta. Ö volt az el­ső ember az élete túlsó partjáról, akivel így találko­zott, akivel beszélgethetett és kérdezősködhetett azokról, akikről nem tudott... Takaróját a padlóra terí­tette. úgy készített fekvőhe­lyet a férfi számára, aztán leült melléje. Régen kialudt remény éledt újra benne. Kisgyermekként őrizte a Tosche teheneit, és feltámad­tak az emlékképei a közeli patakocskának is, amelynek gyors folyású, kristálytiszta vizében anyja a saját szövé­sű lenvásznait mosta... és hirtelen erős zokogás rázta meg. A hozzá vetődött falusi ember otthoni levegője ezer­nyi emléket ébresztett ben­ne. Látta a csupa-zöld, nap­sütötte rétet, a fűre kiterített fehér vásznakat, a libacsa­patokat. amint a füvet csi­pegetik — és mindez mintha csak tegnap lett volna. Eb­ben a pillanatban hitt ab­ban, hogy a mostani élete csak átmenet és hogy egy másik, napfényes élet vár még rá valahol. — Hazudtak neked, Tosche... — szólalt meg. amikor az elérzékenyülése alábbhagyott. — Tudom, mit beszélnek rólam a falu­ban. Tudom ... pedig én munkásnő vagyok _a cipő­g yárban dolgozom ... Rendes életet élek. Van vőlegényem is. Ha hazamégy, kérd meg az anyámat, hogy írjon ne­kem, ha csak két sort is... de halljak felőle valamit. Nagyon fáj nekem, hogy tu­dom, miket hall felőlem. Mondd neki, hogy megláto­gatom, mihelyt férjhez me­gyék. Nem hiszel nekem? Nők napja után Nem megkésett köszöntő ez. Inkább halk beszéd, a szív csordulása, így, ünnep után. Nem intelem, nem kegyes pré­dikáció okoskodás, csupán egyik ember szava a másikhoz azzal a kockázattal, hogy vagy meghallgatják, vagy nem. Egy anyáról írok, — ha úgy tetszik, gondolja mindenki önmagáénak —, akinek valaki az életét köszönheti. Hajdan magas, szép, sudár asszony volt, vállára hulló haján csillo­gott a fény. Most töpörödött anyóka, akinek a múló évti­zedek barázdákat hagytak az arcán. Fáj a lába, karját kí­nozza a köszvény, ott belül az öklömnyi piros motor is ki­hagy néha, de azért megy. lót-fut a munkája után. Nem panaszkodik soha, némán tűr akkor is, amikor a fiatat már kétszer is orvosért szaladna, sőt mosolyog, biztat, bátorít. Hajnalban kel, hogy amikor a gyerekek felébrednek, már legyen a kazánban elegendő hő a ház melegítéséhez, és enni kapjanak a malacok, a tyúkok. Kezében szakajtó, benne búzaocsú, mögötte baromfihad. amely követi őt, mint királyt a népe hajdanán. Megy, megy előttük, és maga után húzza kibomlott fásniját, amely alatt ujjnyi vastagra nőt­tek a visszerek... Egy másik asszonyról szólóik, egy feleségről, aki gyer­mekeket szült és gyermekeket neveL Róla, róluk, akik gyorsírnak, munkagépet kezelnek, palántát ültetnek és es­tére — sokszor holtfáradtan — paprikás krumplit főznek kolbásszal, mert azt kívánták az apróságok. A feleségekről, akiket sokszor megbántottunk háttérbe toltunk, akiknek életük során gyakran elmaradt az új ruha, az új cipő, mert a házra, a lakásra, a gyerekekre kellett a pénz. Róluk, akik naponta megértik, — vagy kénytelenek megérteni —, a férj rigolyáit,' néha a kimaradozásokat is, méghozzá akképpen, hogy másnap reggel munkába indulva csókkal búcsúznak a családtól. Róluk akik sokévi házasság után — bizony elő­fordul — még azt is keserűen tudomásul veszik, hogy az illetékes „megfeledkezett” a házassági évfordulóról. Most lányokról beszélek, sok-sok lányról, akik szeretni vágynak és keresik a párjukat, azt a férfit, akivel majd családot alapítanak. Szép hajukról, selymes arcukról, diva­tos ruháikról, a végigtáncolt bálokról, mámoros hajnal? sétákról tűnődöm, és mosolyogva, bízva jövőjükben emelek előttük kalapot. A szerelmes párokról, a fogadkozásokról, a tavaszi ábrándokról kellene szólni, amelyből csupán egy apró emlék marad, vagy mindössze két faragott betű a vén gesztenyefa oldalán. A menyasszonyokról, az ifjú házasokról essék szó, akis­mamákról, az anyukákról, akik néhány évtized múlva bi­zony, nagymamák lesznek. Az egyedül álló nőkről, akik ilyen, vagy ólyan okbői élnek egyedül, de akiknek nagyon hiányzik a szeretet, és olyan nagyon jól jönne néha egy messzehangzó férfiszó, egy biztatás, egy csitítás. Ök, akik maguk szerelik fel a letört, fogast, vagy kilincset, akik egyedül hordják fel a szenet a> pincéből... A nőkről beszélgetünk, akik konferenciára gyűltek össze a Parlamentben, akiknek egyenjogúságáért oly sok mindé» történik a világon. Köszöntöttük őket a nőnapon, de nagyrabecsülésünket hadd érezzék az esztendő mind a háromszázhatvanöt nap­ján. Az egyszerű fekete betűs hétköznapokon is... Szalay István Megmutassam a vőlegénye­met? És meggyőződhetsz ró­la a gyárban, hogy éjszakai műszakban dolgozunk. Épp a munkából jöttem. Külön­ben megfagytál volna... A meleg elkábította a pa­rasztot. Megpróbált ugyan felemelkedni, de nem volt elég ereje hozzá, visszaha- nyatlott. — És hogy van az anyám, Tosche úr? — szólt újra Vjá­ra. — Gondol rám? és a nő­véreim? Látod őket...? — kérdezte, de valójában nem várt, nem is kapott felele­tet. Tosche bárgyún nézett rá, és megrázta a fejét. Próbál­ta felfogni a lány szavait, de az álmosság legyőzte: el­aludt. Vjára magára maradt gondolataival és érzelmeivel. Szinte kétségbeesés vette hatalmába. Felugrott, előrán­gatta az ágya alól a kis kof­ferjét, kiszedte belőle régi, rikító piros ruháját, levágta rólrf a fodrokat, aztán a régi cipőjével együtt becsomagol­ta, gondosan egy újságpapír­ba, majd leült, hogy megír­jon egy levelet az anyjának. Remegő kézzel írta fel a megszólítást: „Kedves anyám!” de aztán megállt. Az öreg paraszt asszony képe merült fel előtte, de ugyan­akkor olyan nagyon-nagyon messziről, hogy megint elsír­ta magát. Sokáig sírt. Könnyei leáz­tatták az arcáról a festéket; vállait rázta a zokogás, de a vendég horkolása és a kály­ha duruzsolása túlharsogta, elnyomta a fel-felcsukló sí­rását. Eloltotta a villanyt, maga is lefeküdt és pillanatok múl­va már aludt. ... Amikor felébredt, egye­dül volt a szobában. A ven­dége már nem volt ott Gyorsan megmosakodott^ kifestette az arcát, felöltö­zött és az éjszaka összekészí­tett kis csomaggal elrohant. Hosszú ruhája, kifestett ar­ca magára vonta a járóke­lők figyelmét. A férfiak gya­nakvóan néztek rá. de Vjára nem törődött velük. Attól félt, hogy későn érkezik. A második utca végéről már látszott a fogadó kapu­ja. Kétkerekű kordé állt előtte. Vjára meggyorsította a lépteit. Ugyanebben a pilla­natban lépett ki a fogadó kapuján Tosche. Kiáltani akart neki, de belátta, hogy még túl nagy a távolság ah­hoz, hpgy meghallja... Tosche fellépett a kocsiba és Vjára teljes erőből futni kezdett. A kordé elindult... .— Tosche úr! — kiáltott most már, kétségbesetten, és még gyorsabban futott. El­érte a kocsit, egyvonalban futott vele. — Tosche úr! A paraszt összerezzent, fe­léje fordult, észrevette a lányt. Tekintetében hideg megvetés fény lett. A lány kinyújtotta a kezét, de a paraszt még inkább megbiztatta a lovát. Vjára megértette ezt a mozdulatot, de eldobta a csomagot, a kocsi felé, és az Tosche lá­bához esett. Vjára megállt és elkesere­detten nézett a kocsi után. A kis fekete lovacska vidám trappba kezdett, mintha örül­ne, hogy elhagyja a várost. Szurokfekete szőre fénylett a reggeli napfényben, karcsú lábai élénken koppantak a fagykemény utcaköveken..« Fordította Antalfy Istváa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents