Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-10 / 58. szám

Kazinczy emlékezetére Szép magyar beszédű fiatalok vetélkedője Az egyik továbbjutó verseny­ző: Bene Klára, gyöngyösi szakmunkástanuló. (Fotó: Tóth Gizella) A „teljesség igénye nélkül” Közhelyszólár Meg kell gondolnunk, mit is mondjunk Hernádi Mik­lós munkájáról, hiszen illő lenne, hogy legalább e könyv ismertetése ne tor­kolljon közhelyek agyon- cséplésébe. A cím alapján nyelműve- lő kötetre számíthatnánk, ám a szerző már előszavá­ban előrebocsátja: „Nem a közhelyek nyelve ellen ber­zenkedem (ez a nyelvműve­lők dolga), hanem az ész­járásuk ellen. Agyművelés­sel próbálkozom.” Nem könnyű feladat, mondanánk, ha nem épp az Imént olvastuk volna a szó­tar elrettentő példái között ezt a valóban ronggyá nyűtt kifejezést. Nos, ezek ellen az agysorvasztó, beszéd-szürkí- tó közhelyek ellen veti harc­ba könyvét Hernádi Miklós. A cím is jelzi, hogy a kö­tet nagy részét a szótár fog­lalja eL Ám érdemes elol­vasni az (egyéb műveknél átlapozni szokott) imént említett előszót is. Ebből tudjuk meg, hogy Hernádi tizennégy csoportra osztja a közhelyeket, többek között szólam, önismétlő, modoros, humoros, parlagi és gyomor­bajos közhelyről beszél. Már ezekből az elnevezésekből is gondolhatjuk, a mű célja nemcsak a tanítás, hanem egyben szórakoztatni is kí­ván: „Ha tanulmányozza ol­vasóm a közhelyszótárt — írja a szerző —, miközben derül rajta, feltétlenül okul is. A gyűjteményben olva­sott közhelyek nem árthat­nak neki.” Nos, ez utóbbi megállapí­tással kicsit ellenkezem. A szerző ugyanis jó néhány­szor „átesik a ló túlsó olda­lára”. Hiszen az itt idézett kifogástalan, szemléletes és frappáns szólás mellett pel­lengérre állít olyat, mint a „kiássa a csatabárdot”, vagy olyan mással nehezen he­lyettesíthető kifejezést, mint a „vádlottak padján”, avagy olyan ötletes szava­kat, mint gyepszőnyeg, vi­rágkor, seregszemle, staféta­bot, stb. A könyv célja jó: való­ban kerülnünk kell a sem­mitmondó, tartalmatlan köz­helyeket. S hogy ez nem könnyű, abból is látszik, hogy akaratlanul maga Her­nádi Miklós is élt velük. Pél­dául a saját besorolása sze­rint a következő közhelye­ket vétette az előszóban: Szokásmondás-közhely: „Súlyos hibát ejtenénk... ” Evidencia-közhely: „... csak a magam fejével tudok gondolkodni.” Gyomorbajos-közhely: „Tudom, sokan nem értenek egyet velem.” (E kis felsorolás — igazi közhellyel — „a teljesség igénye nélkül” készült.) Molnár Pál j. 77, március ló., csütörtök Két napon át, kedden és szerdán, az egri Mezőgazda- sági Szakiskola adott ott­hont a Kazinczy Ferenc ne­vével jelzett nyelvi vetélke­dő, a helyes kiejtés és szép magyar beszéd versenye me­gyei döntőjének. A középisko­lások és szakmunkástanulók részére meghirdetett ver­seny döntőjén 35-en vettek részt. Első napon a zsűri — melynek elnöke dr. Bakos József kandidátus, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára volt — a középiskolák 21 verseny­zőjét hallgatta meg, a má­sodik napon pedig 14 szak­munkástanuló állt pódiumra. Egy kötelező és egy szaba­don választott prózai szöveg­részt kellett felolvasniuk, s ezek után hozta meg dönté­sét a zsűri: ki az a négy, aki jogot nyer arra, hogy a Győ­rött április 22—23—24-én sorra kerülő országos verse­nyen részt vegyen? A középiskolás fiatalok mezőnyében Csépányi Rita, az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium és Szakközépis­kola IV., és Tóth Enikő, az egri Dobó István Gimnázium és Szakközépiskola IV. osz­tályos tanulója bizonyult legjobbnak. A szakmunkástanulók versengéséből Bene Klára, a gyöngyösi és Blaskó Zsu­zsanna, az egri Kereskedel­mi és Vendéglátó Szakisko­la tanulói kerültek élre. A helyes kiejtés és szép magyar beszéd megyei ver­senyének tapasztalatait a zsűri elnöke, dr. Bakos Jó­zsef így összegezte: — Évek óta rendszeresen részt veszek a zsűri munká­jában, s elmondhatom, hogy az ifjúság beszédének tech­nikai oldala egyre jobban fejlődik. Kifejezően tudnak olvasni. Reményünk van arra, hogy el fognak jutni az értelmező olvasás szintjére is. Az előadások finomítása érdekében ezért jő és hasz­nos lenne több retorikai is­meretet is nyújtani számuk­ra. Dicsérettel kell szólni a fiatalokkal foglalkozó peda­gógusokról, akik tanítvá­nyaikat idén is nagy gon­dossággal, alapossággal és hozzáértéssel készítették fel a versenyzésre. (kyd) 1. Az udvar végében, a fagy­tól málló falu ház tövében valami nagy, sötét csomó feküdt, ami leginkább egy emberhez volt hasonló. Mintha előre bukva feküd­ne, a még el nem olvadt, de már szennyes havon. Bele­olvadt a szutykos, fagyott környezetbe, és ezáltal még nagyobbnak és meghatároz- hatatlanabbnak tűnt. A ködön át, amely az ud­vart is megtöltötte, Vjára látta a két kezet, amint a havat tapogatja maga körül, majd kibontakozott a sün- disznó-borzas fej, amely újra és újra lebicsaklott, vala­hányszor a nehéz test feláll­ni, felemelkedni próbált. Két­ségtelenül egy ember volt. Minden felállási kísérlete eredménytelen maradt. Köz­ben nyöszörgött és nyögött, mint egy sebesült. „Biztosan jól ellátták a baját és ide dobták a fal tö­vébe ...” — gondolta Vjára. — „Én pedig... jöhet a rendőr...” — futottak to­vább a gondolatai. Lábai remegtek az izga­lomtól, a fáradtságtól, és a hidegtől; nem akartak enge­delmeskedni. Félt a rendőr­ségtől, és hirtelen nem tud­ta, mit tegyen. Talán vissza­megy a szállodába ... ez a gondolat eleinte csábító volt, de aztán inkább megrémí­tette. Elsősorban, Alexi, a portás talán be sem enged­né, vagy legalábbis megzsa­rolná. De még akkor is, ott ejszakázhatna-e...? Ott állt a kapu mellett, az I utcán, közel az összeeséshez, pihenésre vágyott. Elernyedt testén ideges borzongás fu­Pantomim Egerbeu Gogol-paiioptikum A Megyei Művelődési Köz­pont szervezésében Köllő Miklós és a.Domino együttes hétfőn este bemutatta Eger­ben, a Gárdonyi Géza Szín­házban újabb pantomimját, a Gogol-panoptikumot. Azt tudjuk korábbi sike­reikből, hogy ezek az érde­kes és bonyolult világot fel­táró pantomimesek, irodal­mi, azon belül is epikai anyagot dolgoznak fel szíve­sen, . hogy a gesztusok, a mozdulatok egymásra toluló ritmikájában elmondhassák véleményüket az emberek­ről, megválthassák a művé­szet egy feléledt fajtájának, vagy legalábbis manapság nem általánosan ismert nyel­vének kifejező eszközeivel, hangjaival, szavaival, mon­dataival az embert, önmagu­kat, azokat a kínokat és szenvedélyeket, amelyek az embert gyötrik. Szokatlan és nem is köny­nyű feladat a történeti múlt­ból feltámasztani, elevenné tenni egy műfajt, amely an­nals: idején, a klasszikus időkben általánosan elter­jedt volt, s főképp nem köny- nyű azt egyénivé tenni, mai tartalommal úgy megtölteni, hogy amit a művészek elő­adnak, azt mindenki a he­lyén és jól értse. Ehhez a munkához megszállottság, el­hivatottság, a célban való teljes bizonyosság tudata és tenger munka szükséges. Két órán át látjuk meg­elevenedni Gogol hőseit úgy, hogy egy szót sem szólhat­nak. Mindent a mozgásban, a mozdulatok egymásutánjá­ban kell érzékeltetniük azok­nak, akik a színen vannak. És a szín folyton változik, mert a panoptikumban a já­ték jelenetek sora, amelyek szervesen illeszkednek egy­máshoz és végül kiteljesitik a főhős, Ivan Pavlovics tra­gédiáját A pantomim szerint az élet vándorlás az egyik kényszerből a másikba, az egyik hibalehetőségből a másikba, míg a folytonos sérülés és megalázottság a hőst elviszi a szakadékig, ahonnan már senki ki nem menti őt. Ezen az úton csu­pán állomások vannak, maga a ritmus egyre gyorsulóbb iramban sürgeti a megoldást: a történelem nagy zsarno­kain is túl akar tenni szán­dékában és erkölcsi veszté­elernyedt test iszonyatosan nehéz volt. De erőt adott neki az a gondolat, hogy ha sikerül a házba becipelnie, hozhat valamit a konyhára, A paraszt eleinte hagyta magát cipeltetni, arra gon­dolt talán, hogy a fogadóba viszik, maga elé beszélt és bambán nevetett. De ami­kor Vjára az ajtó elé ért vele, megfeszítette magát és nagyot ordított. A lány ijed­ten engedte el: ez a hangos­kodás idehozhat, valami rendőrt, vagy felébresztheti a szomszédokat. — Mit ordítasz! — szólt a férfira és a legszívesebben belerúgott volna. — Nem lá­tod, hogy be akarlak vinni a házba? Vagy itt akarsz megdögleni, megfagyni a csupasz földön... ? — Ki vagy te? — mordult rá a paraszt. — Hát ugyan ki? A foga­dóból vagyok. Állj fel, amíg rendőrt nem hívok! A fagyos sárban .a férfi úgy nézett ki, mint egy nagy, a földből kiásott féreg. Gya­nakvóan meredt Vjárára. —■ Ha a. fogadóból vagy, mondd meg, hogy hívnak engem... ? *— Engem nem ismer fel ez a szeszkazán, de azt akarja, hogy én felismer­jem. .. — szidalmazta az öreget és úgy tett, mintha ott akarná hagyni. — Hé, lány! Gyere visz- szat — kiáltott utána a férfi. — Gyere, meg tudunk egyezni! Megfagyok, ha itt­hagysz! Mintha kijózanodott vol­na, nagy nehezen lábra állt. (Folytatjuk) ténhetett vele. Miután vala­melyik kocsmában jól leitta magát, a sűrű ködben elvé­tette az irányt és a fogadó helyett — ami a közelben van — az udvarba botorkált be. — Hé... — hangzott, anél­kül, hogy a fejét felemelte volna. — Hé... — válaszolt Vjára ugyanolyan tónusban. — Hol a lovam? — A kancával... — vágta rá Vjára és felnevetett. — Hazudsz... a kanca nincs itt. Mondtam neked, hogy el fogom adni. Eladtam. Nincs. Hja, a lókupec vette meg... — Akkor nincs itt a lo­vad ... — A lovat nem adom el. Azt is mondtam már neked! Az olyan állat... azt eszik, amit kap. — Nyögött a pa­raszt. Nyilván nem vette ész­re, hogy ki áll előtte, azt hitte, hogy a fogadóssal be­szél. — Eladtam és ittunk rá — folytatta. — így szokás. Azt meg ne kérdezd, hogy mH zabáltunk. Az ám! . Te meg bezártad előttem a fo­gadót. Aztán, elmentél és az igazak álmát aludtad. Na jó, nem fogsz tőlem pénzt kapni! Tompa, recsegő hangja is­merősnek tűnt, de Vjára most nem töprengett azon, hogy honnan. A prostituált­ban felébredt a, kanzsiság és a pénzszerzés lehetősége. A paraszt, pedig alighanem sok pénzzel fekszik itt a fagyott sárban, ha a tejet és a kan­cát eladta... — gondolta. Átkarolta és megpróbál­ta felállítani a férfit, de az Köllő Miklós és a Dominó pantomim együttes (Szántó György felvételei) magát a panoptikumot, Go­gol műveire támaszkodva és hivatkozva. A kosztümök ér­zékeltetik is Gogol atmosz­féráját, a színpadkép is min­tázza az ikonokat, fenn a Báránnyal, oldalt pedig a naivan vett Jóval és Rosz- szal, de az általános emberit, a kicsiny ember félelmetes belső szenvedéseit, a zsarnok által zsarnokká teremtett Ivan Pavlovicsot a tánc, a 'mozdulat, a dallam, a rit­mus bizonyítja. Semmi két­ség : Köllő Miklós atmoszfé­rát teremt és hőse nagy erő­vel éli le a sorsot előttünk. Káli Éva és Pálfy György díszletei nem ehhez a szín­padhoz készültek, így zsú­foltabbá vált a játéktér a kelleténél. Így sem volt bántó. Dóczy Krisztina jel­mezei túlzásaikkal is a jel­lemábrázolást szolgálták. Az író-rendező-koreográfus Köllő Miklós neve után em­lítjük még meg a szólót tánco- lókat, Balogh Pétert, Dóczy Krisztinát, Kosavitz Tündét, Lóka Katalint, Gögl Aurélt- át, a maszk készítésében is kitűnőt teljesítő Preinsiger Évát. Az újért lelkesedő, nagy­részt fiatalokból álló egri közönség nagy tapssal kö­szönte meg a produkciót Mert ez a pantomim együt­tes valóban egy új színház, még akkor is, ha jelenleg csaknem kizárólag Köllő Miklós tudására épül is. A Domino zenekar jól lát­ta el feladatát, a zenei anyag kellő támasztéka maradt a játéknak. Farkas András tott át; a durvasága és szép­tevése azoknak a férfiaknak, akiket éjfélig a hotelszobá­ban fogadott. Haza igyeke­zett, hogy mielőbb ágyba bújhasson, hogy szabaduljon ettől a nyomasztó érzéstől. És most, az udvaron, az ab­laka alatt egy sebesült ember fekszik, egy ismeretlen, akit ide dobtak, vagy ide von­szolta magát... Az ember nyögését tisztán hallotta. Kimerült idegei szinte pánikba hajszolták. A teste reszketett. Beleme­redt a mozdulatlan ködbe, hallgatta a város nyomott feszültségét, mintha ellensé­ges hatalmak leselkednének rá és körülötte, készen arra, hogy a torkának essenek. A nyirkos hideg és a fáradt­ság végül is arra kényszerí­tették, hogy az emberhez lépjen, anélkül, hogy a kö­vetkezményekkel számolna. Az ember most már hátá­val a falnak támaszkodva ült. Valamit mormogott és aztán szitkozódni . kezdett Vjára egész közel ment hoz­zá. De akkor a férfi olyan hangot adott ki, valamiféle rekedt kiáltást, ami inkább egy tehénbőgéshez hasonlí­tott. Vjára akaratlanul is felne­vetett a felfedezés hatása alatt: az ember részeg volt Vidáman és bárgyún bődült, nem is nézett a lányra, pró­bálta rekedt hangját enge­delmességre kényszeríteni, de nem sikerült, és közben ingatta a fejét, A lány megállt előtte, és nézte őt. Az udvar sarában összemocskolt bő szőrme­bundája volt, és a csizmájá­ba gyűrt szárú gyapjúnad­rágja. A fején lapos, fülvé- dős szőrme- vagy bőrsapka, nem tudta pontosan megál­lapítani. A sapkája alatt sál­lal volt a feje bebugyolálva. Valóságos tehén- és istál­lószagot árasztott, tehát va­lami környékbeli paraszt- ember lehetett... aki talán, azért jött a városba, hogy eladja a tejet Vjára egyszer­re megértette, hogy mi tőr­ben a kicsi ember, akit ép­pen a kicsiny méretű zsar­nokság nyomorít kegyetlen­né. A zsarnoki kéz, a zsarno­ki hatalom érintése — Mi­chelangelo freskóján az Isten így érinti az agyagból leendő embert — meghatározója az emberi sorsnak Gogolnál. És mintha ezt a kisszerű zsarnokságot, ezt a zsarnok­ság alatti szenvedést élné át előttünk Ivan Pavlovics, hogy megrendítsen minket, akik mindezt végignézzük: Nem állítjuk, hogy az egy­mást követő etűdöket, játé­kokat, jeleneteket — a pan­tomim nyelvét és szókincsét még sokan most tanulva és ízlelgetve — maradéktala­nul értettük is, úgy éreztük volna, hogy minden részlet­nek ekkora hangsúllyal kell megszólalnia. Bizonyára vannak részei ennek az egész estét betöltő értékes művészi produkció­nak, amelyek hatásban drá- maiabbak lehetnének, ha nem gondozná Köllő Miklós ekkora szeretettel a figurát és a mondanivalót De ez csak az érdeklődő és a já­tékkal együtt élő szemlélő megjegyzése, akit az újra. a szokatlanra való odafigyelés a játék első részében fárasz­tott. Ennek a pantomimnak a lelke-motorja, szellemi atya­mestere Köllő Miklós, ö írta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents