Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-09 / 57. szám

A bukás elmarad

Egy kísérlet siroki tapasztalatai

Kishonthy Jenő képei a Rudnay-teremben

A siroki nevelők nemcsak a hagyományos, a bevált módszereket alkalmazzák eredményesen, hanem kedvelik az új, az úttörő jellegű próbálkozásokat is.

öt éve, hogy bekapcsolódtak az első osztályosok évismétlésének megszüntetésére irányuló kísérletbe. Fél évtized nem nagy idő, ahhoz mégis elég tapasztalatot kínál, hogy megközelítően hiteles mérleget készítsünk.

Hadüzenet a gátlásoknak

Sebők Gyuláné igazgató, így idézi az előzményeket.

— Az iskolába kerülő hatéves apróságok egy része sehogy sem boldogult. Közülük jó néhányan óvodába sem jártak, ezért nehezen illeszkedtek be a közösségbe és sokáig a legkisebb követelményeket sem szokták meg. A feleltetés a kudarcok sorozatát szülte. Lemaradtak a többiektől, tartottak a sikertelenségtől, s alacsony szintű teljesítményüket is megnyirbálta a félsz, a gátlások gyorsan kialakuló rendszere. Év végén általában megbuktak és ismételhették az osztályt. Az új megoldás ezekre a bajokra ígért orvoslást, hiszen száműzte az órákról a felesleges drukkot. A tudást, az előrehaladást nem jegyekkel, hanem legtöbbször szövegesen értékeltük. A visszamaradástól sem kellett riadozniuk, hiszen valamennyien osztályozás nélkül kerültek a másodikba. A pedagógusnak viszont sok dolga akadt, mert az ő lelkiismeretességén, hi- vatásszeretetén múlott, hogy miként pótolják az olykor aggasztó hiányosságokat.

Nos a tanítók — ez egyébként helyi hagyomány — kitettek magukért. A tanulókkal differenciáltan foglalkoztak: minden órán négy-öt csoport igyekezetét kísérték figyelemmel. Együttműködtek a napközis nevelőkkel, tanulópárokat szerveztek, s kapcsolatot tartottak a szülőkkel is.

Beszédes adatok

Ennek az átlagosnál jóval nehezebb munkának emlékezetes pillanatait eleveníti fel Antal Lászlóné.

A papák mamák eleinte bizony értetlenkedtek. Egyre mondogatták: „Ez már megint valami csodabogár, minek a sok változtatás!” A kezdeti bizalmatlanság idővel eloszlott, s lassan segítőtársaimmá váltak. A gyerekek viszont felszabadultak, nem kellett rettegniük az elégtelenek Damoklesz-kard- játój. Igaz, hosszú idő után, de csak kibontakoztak meglevő, ám rejtett adottságaik.

Az igazgatónő tényeket sorol, felvillantva nemcsak az eredményeket, hanem a gondokat is.

— A tavalyi elsősök másodikosok haladásáról alapos összegezést készítettünk. A rajthoz állók közül tizenkettő „megfelelt”, huszonkilenc „jól megfelelt” minősítést szerzett. A betűket valamennyien elsajátították, a rövidebb szavakat nevelői segítséggel könnyedén elolvasták. Az áttanulmányozott szövegeket negyvennégy százalékuk megértette és saját kifejezéseivel adta vissza. Tollbamondás után jól vagy kevesebb hibával irt hatvanhárom százalékuk. A környezetismeretet megkedvelték, ügyeskedtek a megfigyelésben és szívesen végeztek gyűjtőmunkát is. Egyébként sajátos módon kettős kísérletben vettek részt, hiszen a matematikát is az új elképzelések szerint tanulták. Ennek ellenére a legalapvetőbb feladatokat megoldották, se- hogysem boldogultak viszont a kerület mérésével, az egyes szabályok megállapításával. A másodikosok zöme sem okozott csalódást. Négyen azonban sokat mulasztottak, s hiába próbálkoztunk meg a szülőkre rótt pénzbüntetéssel, a gyerekek csak hiányoztak az órákról.

— Mi lett velük?

— Sajnos, nem kerülhettek harmadikba. Esetükben hiába volt az áldozatkészség, hiába nem osztályoztuk őket, mert a bukás — ha késleltetve is — csak bekövetkezett.

Nincs vissza jelzés

Néhány érdekes motívum-- ra hívja fel a figyelmet a tanítónő.

— Sok időt rabolt el a felkészülés. A feladatlapokat napról napra mi készítettük s ez az elfoglaltság olykor órákat igényelt. A matematikához nem volt se tankönyv, se nevelői példagyűjtemény. Ilyen körülmények között mindannyian örültünk volna annak, ha sűrűbben találkozunk a kísérletben részt vevő többi iskola pedagógusával is, hiszen a gyakorlati bemutatók, a megbeszélések, a konzultációk során számos vitás kérdést tisztázhattunk volna. A tapasztalatcserék a közös gondolkodást szolgálják, ezek híján viszont ki-ki úgy boldogult, ahogy tudott.

Újabb akadályok

A sirokiak mégis helytálltak, s eredményeik a gondok ellenére is számottevőek. Az öt évvel ezelőtt indított vállalkozásban ma is bíznak. Nem véletlenül, hiszen a hajdani elsősök most ötödikesek, s jó részük megfelel a magasabb követelményeknek.

A próbálkozás lényegét illető kérdésről azonban kár lenne megfeledkezni, A gyengébb képességű tanulók sem maradnak vissza, automatikusan átkerülnek a másodikba. A bukás elmaradt, mert zöld jelzést kapnak a továbbhaladáshoz. Igen ám, de hiányosságaikat mindenképpen pótolni kell. mert harmadikban a hasonló korúakkal, a sokkal tájékozottabbakkal együtt állnak rajthoz. Egy szóval: az akadályokat nem iktatták ki, csak időben eltolták, s a törés, a kudarc később is bekövetkezhet.

Elképzelhető, hogy ebből a kísérletből sosem lesz általános gyakorlat. A próbálkozás, az igyekezet mégsem volt hiába, hiszen az új utakat kereső tanítók — Sírokban és másutt is — olyan ötletek regimentjével gyarapodtak, amelyeket gyümölcsözően hasznosíthatnak mindennapi oktató-nevelő munkájuk során.

Pécsi István

Régen volt kiállítás az egri Képcsarnokban és régen volt olyan sikere festőnek itt, mint most Kishonthy Jenőnek.

— Most hízhatsz! — biztattam baráti bátorítással a törékeny testű festőt a tárlat megnyitása utáni, nem is olyan könnyű pillanatok egyikében. Éppen akkor, amikor a várakozás beteljesedik, a művész, műveiben kiadja magát a közönség prédájául. Nem könnyű neki elviselni ezt a lélektani nyomást, még akkor sem, ha minden ilyen jól egybevág, mint ez alkalommal.

Kishonthy meglepetést okozott azoknak is, akik azt hitték, hogy jól ismerik őt. A művész eddig inkább portrékkal, az arcokban megjelenő feszültségekkel, néha riadalmakkal. jelentkezett. Azt vallotta be. ami benne munkált. Azt nevezetesen, hogy ő, a festő egyenlőtlen küzdelemben áll a világgal, az ő energiáját valami belső rossz sejtés tartja nyűg alatt és hogy ez a szorítás nem kellemes. És most kiderül, hogy ez az egri művész kitűnő elbeszélő, szereti ezt a várost és nem úgy szereti, ahogyan azt az IBUSZ mutogatja. A hatalmas építményeknek a hátsó bejáratát fedezi fel, azt a lépcsőt lépi meg, ahol a lélek házipapucsban szokott járkálni, a köznapi élet megszokott kereteiben. Nem a bazilika áll érdeklődése középpontjában, hanem az a remek-sárga kerítés, amely az érseki palotának a barokk szárnyát elválasztja a köztértől; vagy az a nézőpont izgatja, ott. a Foglár utcában, ahonnan egy meztelen arcú garázs fölött a tornyok láthatók, amint felmagasodnak. Vagy menjünk tovább a Farkasvölgybe! A kicsiny házak közé, vagy a patak partjára, vagy szaladjunk fel a dombok nyergéig, hogy onnan letekintve kutassuk meg a tájat, a völgyet. milyen rangsorolásban és milyen színű homályból emeli ki a szem a tornyokat az élénken pirosló házgerincek közül. A házakat, a táj rajzolatait elevenség szállja meg, olyan, amitől az ember lelke felderül.

Ügy gondolom, hogy ez a mélyen magába vonuló és töprengő festő ezúttal .programszerűen azt akarja nekünk bizonyítani hangulatos, szelíd és szép harmóniákat meglengető képein, hogy a derű, a jókedv nem idegen tőle; hogy ő kezd belebékül- ni, beleilleszkedni a világba, hogy a művészi küzdelem és az élet nem mindig vezet és nem szükségszerűen vezet az elkeseredett félmegoldásokba, vagy visszavonulásokba; hogy a családi boldogság és megértés határai kitolhatok a barátok, a környezet, az ismerősök, a közönség, a művészetet befogadók irányába; hogy az alkotás örömöt okozó mámor is lehet; hogy a munka célja és oka mosollyal is pácolható; és mindettől felloboghatnak a színek, játékba indulhatnak a formák és akkor minden olyan magától értetődő tud lenni. Mint az a mosoly is a festő szemüvege mögött, amellyel a hízásra szólító biztatásomat fogadta élete izgatott és izgalmas pillanatában.

Tudom, ismerem az érzékenységet, komolyabb hangnemben is lehet és illik is írni egy tárlatról, amely társadalmilag is jelentős eseménnyé nőtt Egerben, tekintélyt ad a helyben működő képzőművészeknek. írjuk le bátran és ne fanyalogva: a mai, meglehetősen sokközpontú elgondolásokkal küszködő képzőművészeti életünkben egy ember jelenik itt meg, aki nem forró, langyos vagy hideg elméletek

talajáról, nem modorba merevedve hordott énjével, de tudásával, a rajzkészségével, a színek iránti nagy érzékenységével vetíti ki magából azt, ami benne van. És ebben a meghatározásban a rajz is, a színek is, az érzékenység is fontos, de a legfontosabb. hogy a művészben van valami, az élmény, a mondanivaló és a mögötte fellobbanó hit és szándék: ezt és csakis ezt, így és csakis így kell közölnöm a világgal. Hogy a Magvető így szórja a magot, vagy szórté, amikor Kishonthy még látta ezt a mozdulatot; hogy az anya így néz a vállán át a gyerekre, akit szeret; hogy azok a virágok ilyen magasságban és ilyen karcsú nyakkal igyekeznék a fény felé, a nap felé. a magasba, ahogyan ezt Kishonthy észrevette. Csoportok, nézetek, szekták szólhatnak másképp, másról, másoknak; ez a művész ezt a világot, itt, Egerben. igy éli át, így keresve magánalt légkört, örömöt és nyugalmat abban a küzdelemben, amit magával szemben is folytat — önmagáért. Ami jelen esetben művészi alkotásokat, , érthetően mesélő jelrendszert is eredményez. A kiállításon uralkodó derűt látva és megérezve várjuk, mit fog újabb portréin felhalmozni a magabiztosságra biztatott Kishonthy Jenő.

Farkas András

aa

KJ em tudom, mások hogyan

1 ’ emlékeznek rá: én fénybe mártva, fényekkel birkózva, a fény lobogó változataiban látom kilencszáznegyvenöt tavaszát

Amikor elhallgatott az utolsó aknavető, s először jöttünk fel a mélyből, a Gellérthegy ostroma után, még februárban: fény fogadott a feldúlt kertben, szemet fáj- dító sok fény a félig leroskadt ház előtt. Olyan telt, duzzadt, vastag fény. mint egy húsos szirmú virág. Mögöttünk a pince, a homály, a mécsesbűz, a falakon a salétrom. tüdő-'kben az elakadó lélegzet — és a vakondélet után szinte kábóott a sárgahúsú fény valószínűtlensége. Csak óvatosan lehetett nyeldekelni, mint egy ismeretlen szeszt.

De néhány nap múlva már ragacsos és csúfondáros lett. Rátenyerelt a fagyott földre, és azon nyomban már öntötte el a meredek hegyi utcákat. Mint a hangyavonulatok hátizsákok és emberek pyomakodt"k mindenfelé. A tegnapi fény elkeveredett a mai sárral, és kicsi tócsákból nevetett fel a törmelékbe ragadt vándorokra.

Azután patakokban kezdett öm- leni. Ügy zuhogott lefelé, mint egy jrízesés. Ekkor már vad kopácsolás harsogott a hegyen. A háztetőkön férfiak, a roncsolt, üres ablakkeretekben asszonyok és öregek; a tetőket cseréppel, deszkával és bádoglemezekkel foltozták, az ablakokra zsíros csomagolópapírt ragasztották. Erre a hangos, boldog, első rendtevésre ömlött a sok fény. Alii megfürdött benne, piros és barna lett a vízeséskedvű sugárzástól.

De itt már megszakítom annak a tavasznak fénylő alakváltozásait Hogy a nagyon erős fénynek milyen sötét, alattomos, vad az árnyéka — ezt is azon a tavaszon tanultam meg. Sok-sok év múltán sem tudom elkerülni a hangos, boldog fény pillanatokra feltűnő sötét árnyékát

M ár rendezkedett akkor az élet,

* * éledeztek a hivatalok, a hídjait vesztett Dunán néhány rozzant csónak is átmerészkedett a túlsó partra. Egy délelőtt a budai elöljáróság zsúfolt szobáiban új és új emberhullámok sodortak különböző íróasztalokhoz. Valamilyen igazolványféle kellett volna. Át akartam kerülni Pestre, s figyelmeztettek: jó ilyenkor a pecsétes írás. Már megvolt az igazolvány, a legújabb alkalmi pecsétet is ráütötték, s már. kifelé tartottam a zsírért lisztet cseré- lök gyűrűiből, a szövettel, törmelékarannyal és lakással üzletezők izgatott csoportjaiból, amikor ismerősök állítottak meg. Egyszerre két halált is mondtak.

Még januárban meghalt legjobb barátom, örley István, a nagyon tehetséges, fiatal novellista, az igazságosan irgalmatlan kritikus. Milyen biztató, hirtelen felragyogó tehetség volt Milyen meredeken indult felfelé — és már másfél hónapja halott! Egy repülő- támadás szünetében néhány ciga- rettászippantásra az óvóhelyről kilépett az udvarra, itt érte őt a váratlan repesz. „Csak annyi maradt az arcából, mint egy álarc. A homlok és a száj” — közölte hírmondóm.

Mintha fejbe ütöttek volna a fényben.* Mert az a tavaszi fény még ide is bejött, a füstös, zajos, bűzös hivatali szobákba.

És rögtön utána másvalaki egy másik halált mondott. Nyilasok és SS-katonák . még decemberben elfogták, leütötték, és a Liszt Ferenc téren egy tömegsírba lökték Gábor Ignácot Pestre kerülve, még egyetemi éveiben megismerhettem őt A magyar vers és nyelv szerelmese volt Milyen félelmetesen sokat tudott milyen szelleme- mesen vívott Évek óta izgalommal figyeltem harcias, eszményien tiszta párbajait Babits Mihálylyal, Horvátit Jánossal — az ősi magyar versritmus vitatott kérdéseiről. A nagy vitákat most egy otromba géppisztoly-sorozat vágta el.

Megrendített a két halál. Pedig már ismerősként üdvözölhettem volna, mert néhány hete engem is súrolt.

Nevemre szóló katonai behívóval szökevényként éltem karácsony óta a Ménesi úti házban. Mar feljelentettek, és a razziázók- tól csak egy súlyos tüdőgyulladás mentett meg. Orvos egyszer látott, akkor is golyózáporban jött el. Egyetlen orvossága a vizes lepedő volt, abba csavartak. Hogy meg fogok halni, arra egy-két jel félreérthetetlenül intett. Még karácsony előtt a szomszédban lakó fiatal irodalomtörténész megajándékozott két csinos különlenyo- mattal, Verhaean tájverseit taglalta az egyik. Hölderlin misztikáját a másik. Az orvos diagnózisa után, a körülményeket mérlegelve, irodalomtörténészem is átjött, ő is golyózáporban, s feleségemtől visszakérte a két különlenyomatát. Mert minek maradjon egy haldoklónál Verhaeren és Hölderlin? — gondolhatta jogosan.

Az is rossz volt, hogy negyvenegy fokos lázzal birkózva is emlékeztem Csokonai tüdőgyulladást köszöntő versére, különösen ezekre a sorokra: Szívem megett egy

láthatatlan kéznek nyila bélöve áll — Sarkával rugdos két halál”.

A vizes lepedő-végül Is erősebbnek bizonyult a tüdőgyulladásnál---de a halál, nem hagyott el. Már

n

em az én halálom, másoké. Ahány ismerőssel találkoztam Pestre átérve, annyiszor lépett elém a halál. Nem a boldog vég, aminek Homérosz nevezi: „Mézízű mé'y álom”. Sokkal inkább Racine Phaedráiának szólítása: „Jégnél hidegebb fagy”.

A Váci utcában, romok között botladozva találkoztam Szerb An- talnéval. A kiégett kirakatokban lepényárúsok — és a feleség szemében a kiégett remény. Egyszerre három halált vezet elém: Szerb Antalét, Sárközi Györgyét, és Halász Gáborét. „Mint a fal. Százszor nekimegyek, és hiába, századszorra sem tudom áttörni”. Ezt mondja. Már tudom, soha nem fogom elfelejteni a szavait. De már Donne káromlására kell gondolnom: „Miért hencegsz úgy, Halál? — Mi felkelünk, az öröklét karja vár. S te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál”.

Szerb már nem írja meg regényét, pedig izgalmas folytatással biztattak megjelent fejezetei. És Halász Gábor sem tartja meg ígéretét Azt ígérte: a teljes Madách második kiadása elé nagy Madách-életrajzot ír. Ezt is leütötték puskatussal.

Nehéz folytatni... Már csak a ' legutolsót. A legszorongatóbbat.

Már nyár van, ősz van. A könyvkiadóban íróasztalomon

Radnóti Miklós utolsó verseskötetének kézirata. Nem, még nem kötet. Csak egybegyüjtött, utolsó verset Azt sem tudjuk, él-e Radnóti? Csak kétségbeesetten reméljük: talán él. De ha él — neki kell kötetté formálni ezeket a félelmetes verseket, köztük az utolsó eklogákat. Nem, a kötet mégsem jelenhetik meg. Meg kell várnunk őt Várni kell rá, hogy ő építse fel ezt a kötetét is, olyan gondosan, mint előtte a többit.

„Lassan öld meg, hadd érezze a halált” — adja ki a parancsot Camus Caligulája. Ezt a lassú, mindennél fájdalmasabb halált éreztük’ mindannyian, barátai, 1945-ben. És 1946-ban megjelenik a köteti Radnóti Miklós utolsó verskötete, a Tajtákos óg. A legutolsó versek mondják el a költó végső, szorongató üzenetét: „fölöttünk fü a förtelmes halál”.

A fény alakváltozásainak feledhetetlen tavaszabó’ ilyen sötét emlékek is szólnak sokszor hozzám. Azt hiszem, mindannyi* unkhoz.

k

(Fotó: Tóth Gizella)