Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-29 / 74. szám
Értelmiség, Karácsondon Tudom, persze, hogy tudom: a televíziónak még nincs harmadik műsorszóró csatornája. Ezért vettem igénybe én és most, ezen a héten, hogy mintegy a magam csatornájaként kezelve, rajta és általa mondjak el egyet, s mást az elmúlt hét műsorairól. Ha az arra illetékesek közben úgy döntenének, hogy igenis és azonnal szükségük van a harmadikra is, hogy még több, jobb és változatosabb legyen a műsor, tudni fogom a kötelességem: azonnal át- és visz- szaadam a harmadik csatornát. Az emberre, a homo-ra, sokféle jelzőt aggattak rá és jogosan: a szerszámkészítő, a bölcs, a játékos. Van egy kaján gondolatom: az ember az egyetlen nevető állat. Az egyetlen olyan, két lábra állt négylábú, aki úgy tud nevetni, hogy a könnyei potyognak miatta, aki úgy tud kacagni, hogy sírni tud tőle, hogy belehalni képes tőle. Aki vihog, röhög, kaccant, göcög, hahotázik, nevetőgörcsben fetreng, vagy finoman somolyog és megértőén mosolyog. S aki ezt az egyik legnemesebbet kívánja szolgálni az állatvilág csúcsán álló emberben és embernek, aki nevettetni és kinevetni akar, az egyáltalán nem mivel könnyű műfajt. A televízióban sem. Nem is tudom, miért és hol, és ki találta fel azt a sem nem spanyolt és sem nem viaszkot, miszerint van könnyű és következésképpen van nehéz műfaj is. És miután van ez a kettő, mívelő- ik és hódolóik is két kategóriába tartoznak. Vannak, akik a nevetés, a szórakoz- j tatás mércéjén méretnek már eleve, és így csakis könnyű- . nek találtathatnak, mígnem, akik a véres tragédiák mázsás súlyait is bírják emel- ííi — ezek az igaz művészet ihletett alkotói és élvezői. Pedig, hogy milyen nehéz nevettetni és mennyivel nehezebb kinevettetni is magunkat is, ostobaságainkat is, társadalmunk fonákságait is, a homo sapiens-szel kinevettetni azt, ami a legkevésbé sem sapiens a homóban — istentelen nehéz dolog ám. Itt van például a Lángelmék a szigeten című tévéjáték. Aki írta, Gyárfás Miklós, lassan 1: — Tégy valamit, Mátyás! Értsd meg végre! — Emberek! A fej így csak összezavarodik! A falu végi Dombi-ház, meg a Szeritháromság-szobor körül sarjadt friss gyepet a földbe taposták. A falu közepéről mind idemenekültek. A kévebajszú, bőrét kinőni látszó Borsos Mátyás, falusi bíró, egészen a szobor talapzatához szorult. Szeme csöndért esdeklett, ahogy szólt, szava a megszorított szarvasbika kínos hangjához hasonlított. Ügy érezte, nem tud kigondolni semmi mentséget ebben a szorításban. Az asszonyok, vénemberek, szemüket a szobor hármas alakjára függesztve, kínosan nyögdécseltek: — Most segíts meg, Mária! Ó, irgalmas Szűzanya!... Bögény kisközség egyetlen utcáját csordultig telesütötte a nap. A falu irdatlan, nádas pajtái bambán terpeszkedtek, végig a házak mögött. Valamivel a déli harangszó előtt, Borsos Mátyás bíró, néhány zsák búzát vonszolt a feleségével az elöregedéstől nagyokat nyögő pajtába, a széOíMemm 1917. március 29., kedd már egy életműre való színpadi és televíziós játékkal bizonyította, hogy nemcsak birtokában van a szakma minden titkának, de művészi kvalitásért sem megy a szomszédba. És milyen szereplők! Csak néhányukat: Páger Antal, Almást Éva, Márkus László, Halász Judit, Bodrogi Gyula... Rendezte : Kárpáti György. Mindezektől, már csak a nevek garanciájától is jó, vidám, kacagtató és elgondolkodtató is lehetett volna a Lángelmék a szigeten. Ám, hiába fogtak össze a lángelmék, nem lett sem elgondolkodtató, sem nevettető, inkább majdhogy nem nevetséges lett a tévéjáték. Nemcsak azért, mert idegesíti a nézőt a képernyő előtt, ha a képernyő, azazhogy a kamerák mögött nyikorog a színpad deszkája, ha kézzel festett a dunai táj, egy szóval, hogy nemcsak szegényes, de fölöttébb igénytelen is minden. Ezért is. De leginkább azért, mert ennek a tévéjátéknak az égvilágon semmi mondanivalója nem volt, s azt is unalmasan, szituációk nélkül mondta el. Semmit mondani, már az is bűn, de azt még unalmasan is tenni, az bizony, már vétek. Hiába volt hát a sok és remek név: nem igaz, hogy a telefonkönyvet is el lehet mondani izgalmasan. Ha mégis igaz, akkor az a telefonkönyv legalább a valódi, a létező, az élő emberek telefonszámait tartalmazza. Esküszöm — már csak a magam a néző érdekében is — együtt szurkoltam a magyar televízióval: találja meg a kamerák kalitkájában azt a pille, de azért szép és igényesen daloló kis madarat, amelyet a könnyű Múzsa küldött volt valamikor, mint Noé egykoron a galambot, találjon a megértés szigetére. Nem állítom, hogy a mostani szombat este, illetőleg a Fogadjunk, hogy végignézi címmel útjára indított szombat esték sorozata olyan hatalmas és biztos sziget, ahonnan a könnyű Múzsa madara már nem óhajt többé visszatérni, ahol a kalitka számára nem a nyűgök börtöne, de a vidámság otthona. Ám, hogy kitűnően szóna alá. Isten tudja, mi lesz! Kenyérből ne szenvedjenek hiányt. Szidta a szikár, csám- pás asszonyt, hogy rosszul fordul a zsák végével. Aztán elejtették a zsákot, az ki repedt, a búza szétömlött. Valami úgy szólt, mint jégveréskor ' a falu végi nyárfaerdő. Utána csattanás és valami furcsa, üres csönd. Eltűnt egy közeli ház tűzfala a fél tetőzettel. Aztán megint az a suhogás. Azt már nem követte csattanás. A második bomba nem robbant. Csak leesett a Czakó- ház udvarára. Szétvágta a trágyadombot. A környező szilvafák levelét mind leperzselte. Most ott hentereg a trágyában, a napsütésben, s bármikor fölrobbanhat. Az öreg Czakó szerint legalább akkora, mint egy anyadisznó. — Tégy valamit már ellene, Mátyás! Hallod-e! — Mit tegyek! Ó, az eszem hagy már el! Üjra megremegett a Szentháromság-szobor, a két házsor apró ablakai rezegtek. Borsos Mátyás leemelte tele- J izzadt kalapját, s az eget f nézte. A Határ-tó felett V- alakzatban fölvillantak a Bécs ellen vonuló bombázók. rakoztam, azt örömmel írom le és mondom el bárkinek. Igenis, az úthengeren is jól utaztam, meg a görkorcsolyán is, ennivalónak találtam — nem szó szerint — a libasztorit, kitűnőnek, mert keserűen igaz, az elképzelhetetlen tévériportot, amely a maga sajátos eszközeivel mutat rá egy tarthatatlan társadalmi ellentmondásra. Horvát Tivadar magánszáma szellemes volt és remek telitalálat, mint utaltam rá, Körmendy János kitűnő „házigazda” volt, és az öttagú rendezői stáb nem volt rest másra törekedni, mint arra csak, hogy: szórakoztasson. Közben tanultam is. Köszönöm. A színházi világnap estéjén három helyről adott helyszíni ízelítőt a televízió. A Vígszínházban bepillanthattunk a lóversenyzők, a „pótcselekvők” lelkivilágába, a Madáchban ismét megértettük, miért óriás Shakespeare, a Lóvátett lovagok című vígjátékának nagyon is elgondolkodtató és komoly mondanivalója nyomán, míg Kecskeméten VII. Gergely orvén és címén Németh László mondta el véleményét a való világ dolgairól. Mindhárom sikeres és a kritikák által már kellően méltatott és vitatott előadás, nagyszerű televíziós csemege is volt, mintegy keresztmetszetét ad-_ va a műsorvezetők segítsék gével a színház hazai világának, műhelygondjainak. Ügy vélem, a körkapcsolá- sos ünnep joggal ébresztheti fel az igényt, hogy ez a kör- kapcsolás ne csak ünnepi esemény legyen, de gyakrabban nyújtson ilyen bátor — tudom, nem könnyű szervezési — módszerrel képet a hazai színházi világ legújabb produkcióiról. Gyakrabban és. időben, a hír műfaján túl- terjedően is. Vélem, hogy évad eleji, évad közbeni és egy évad vége előtti, ilyen körkapcsolásos közvetítés, ha nem is teljes, de jól érzékelhető képet adhatna egy év színházi munkájáról a? arra kíváncsi százezreknek. Nem beszélve arról, hogy a Színházi album havi híradásain túl, a színházhoz még elég közel nem jutottak körében további és kitűnő propaganda lehetne. Gyurkó Géza Egy asszony elzuhant. A rémült gyerekek a falu végi Kenderáztató-tó fűzfás mélyedésébe söprődtek. Az öregek dünnyögő imádkozásába .lassan belekopogott va-* lami a kocsma felől. Egy torz vigyorú, szakállas alak közeledett, rongyos göncökben. Alatta faláb, amely egykedvűen böködte a földet. A falábú Muzsajból dőlt a szesz meg a koporsószegnek nevezett Hunnia cigaretta bű- , ze. Mögötte a sok szüléstől szétterült, lompos asszony lépkedett odaadó, végtelen szomorúsággal. Egy sereg ap. ró gyerek csüngött a szoknyáján, tisztes távolságban az apától. A tó medrében gubbasztó, kínosan megbújó emberek egy pillanatra feléjük csodálkoztak. — -Teee, Muzsaj! — Mi az, drága urambá- tyáim, mi? — Hallgass! — Inkább énekelnék nektek, hogy ne unatkozzatok! — Hallgass már! Valahol, a ludaktól csöndesen megült víztükör szélénél szétnyílt egy fűzfabokor, s öreg Czakó' Ágoston mászott elő a bokor nyílásán. Odamérgesedett a falábúhoz, és botjával fültövön A fejlődést az érzékeli igazán, aki nem felejtette el a régi időket. A Dobróka házaspár 1958- ban került Karácsondra. Ifjan jöttek, tervekkel megrakodva. Már akkor azt vallották, hogy a pedagógus nemcsak a gyermekekért tevékenykedik, hanem az egész falu szellemi arculatát is formálja. Mindez jól hangzik, csak- hát a kezdet korántsem volt könnyű. Erre utal a matematika-fizika szakos férj, aki egyben a társadalmi tanácselnök-helyettes teendőit is ellátja. — A kultúra otthonát egy minikönyvtár jelentette. A kis teremben hárman-né- gyen már' szorongtak. A kötetek igen lassan gyarapodtak, ráadásul hiányoztak a legfontosabb szótárak, lexikonok. így hát először a jobb körülmények megteremtéséért kardoskodott a tantestület. Nem is hiába, hiszen a tanács korszerűsítette, rendbe hozatta a művelődési ház jelenlegi épületét. A községi vezetők nem szűkmarkúskodtak, hittek abban, hogy a pillanatnyi anyagi áldozat néhány év múltán busásan megtérül, s az újjávarázsolt intézmény valóban a helyi művelődés központja lesz. Ehhez a témához kapcsolódik a magyar-történelem szakos Kovács Sándorné, aki 1963 óta tanít az iskolában. — Ügyes kezekbe került a kormányrúd. Dán kollégáék lelkesedése sosem lankadt. Sok ötlettel megpróbálkoztak, s akkor sem csüggedtek el, ha valamelyik nem vált be. Nap mint nap találkoztunk, s a kartársi kapcsolat révén bármikor számíthattak ránk. A húszonkét nevelő közül többen, klubot, szakkört vezettek, s ha kellet, ha kérték őket, készséggel tartottak ismeretterjesztő előadásokat. A régi gyakorlat ma is dívik. Megnyugtató, hogy nem feleslegesen dolgozúnk, ugyanis a felnövekvő gyerekhadat a szabad idő okos felhasználására szoktattuk, belőlük törzsközönség toborzódott, Olyan gárda, amelynek tagjai könyvbarátok lettek, s ha csak tehetik, nem mulasztanak el egyetlen kulturális rendezvényt sem. Első hallásra túl szépnek tűnik, az összképben még- sincs semmi lakkozás. Hitelesíti ezt az újságíró személyes élménye is. Egyik hétköznap este előzetes jelzés nélkül toppant be az ifjúsági klubba. Különösebb vágta. Az meg se mozdította tőle a fejét. Aztán leült, ahogy nyugalmában szokott: térdig érő falábát furcsán maga alá húzva. Hátravetette fejét, s énekelt. A kövér asszony, akit Lengyel Máriának hittak a faluban, mert a falábú valahol Lengyelországban talált rá kóborlásai idején, csak állt mögötte, fejét mélyen lehajtva. Az égre kusza, fehér jeleket, villanó tűzkarikákat festve húztak el a repülőgépek. Egy potrohos gép elmaradt a csordától, két kis repülő-puli hátraszaladt érte, s visszaterelte a nyájba. Mire fönt teljes lett a csönd, az emberek vízfoltos térdekkel, ülepekkel előbujkáltak, szemükben düh és kétségbeesés, az asszonyok körülgágogták Muzsajékgt, hogy a .férfiakat rájuk uszítsák. De Borsos Mátyás bíró most határozott lett. A levegőt verte mindkét öklével. Most aztán csönd, kiabálta. S hogy bizonyítsa határozottságát és cselekvő szándékát, levetette vastag kabátját, konyákig fölgyűrte inge ujját, aztán fölállt egy domra, amelyet gyerekek hánytak össze, összeintegette maga köré az elöljárókat, s előadta terprogram nem volt, mégis majd száz fiatal nézte a tévé műsorát. Karácsondon mintegy hetven értelmiségi, óvónő, tanító, tanár, orvos, egészség- ügyi, tanácsi dolgozó, agrár" mérnök él. Vajon összetartanak-e, s közösen tevékeny- kednek-e a lakosság szellemi felemelkedéséért? Erről legtöbbet a függetlenített könyvtáros, Dán Gyu- láné mondhat, hiszen nemegyszer kérte valamennyiük segítségét. — Voltaképpen senki sem közömbös, mégis közelebb kerülhetnének egymáshoz az egyes rétegek. A mezőgazdászok igen elfoglalt emberek: általában korán kezdik a munkát és későn fejezik be. Emiatt ritkábban látjuk őket. Amióta megalakult a községi TIT-csoport, szerencsére változott a helyzet: valamivel sűrűbben kopogtatnak, mint régebben. Balázs László a jó eredményekkel büszkélkedő termelőszövetkezet — a tavalyi nehéz évet is sikeresen zárták — főkönyvelője, a magyarázattal sem marad adós: — Első természetesen a termelés, mert ettől függ, hogy miként boldogulunk valamennyien. Ha ezzel kapcsolatos előadásokat várnak tőlünk, a fiatalabb szakemberek készséggel vállalják. A legutóbb---három alkalo mmal — a háztáji és a kisegítő gazdaságokkal kapcsolatos tennivalókról tájékoztatták az érdeklődőket. A közérdekű téma vonzotta a hallgatóságot. Véleményem szerint ez a járható út, így adhatunk mi is többet mint máskor. Nehéz a pedagógusoknak is, hiszen olykor túlontúl sokat várnak tőlük. Erre is emlékeztet a könyvtárosnő. — Otthon a családdal, a gyerekekkel törődnek. Délelőtt tanítanak, ám délután is számos megbízatást teljesítenek. Jó néhányan három-négy, vagy még több társadalmi funkciót • látnak el tisztességgel. Csoda-e, ha olykor elfáradnak, s azt emlegetik, hogy közteherviselésre lenne szükség. így minden értelmiségi arányosan részesedhetne a feladatokból. .. Itt van például a TIT-csoport. Februárban létrehozták, az alakuló ülésen legalább harminchétén voltak. ' Kiosztották a jelentkezési lapokat, szó esett a lehetőségekről. Ez vét: — Egy ember segíthet itt, Muzsaj! A bomba akármikor szétsöpörheti a falut. Muzsaj bátor ember, meg kell hagyni. Az ilyennek az élet nem sokat tesz, azért bátor. És csollányba nem üt a ménkű. Hogyha beleüt, egy embert üt. Ha megteszi, egy tehenet kap. Ha meghal, a családjáé lesz. Ha megmarad, a község fizeti minden italát, amit a kocsmában fogyaszt. — Amazok bólogattak. Valaki közülük odaszólt a bírónak: — De az egész falu befizet! Igaz?. Együnkre sok ne jusson. (Folytatjuk.) örvendetes, az viszont korántsem szívderítő, hogy a széles körű tájékoztatás, felvilágosítás, az elképzelések népszerűsítése mindmáig várat magára. Egyszóval: a lelkes beharangozás után minden maradt a régiben. Igenám, csakhogy ez a színt is sokat jelent, mert az emberek — szervezeti forma ide vagy oda — lelkiismeretesen tevékenykednek a közművelődés javára. íme, a bizonyító érvek Dán Gyuláné tolmácsolásában. — Az elmúlt évben német nyelvtanfolyamot indítottunk. A jelentkezők nyolcvan százaléka fizikai munkás volt. Érdekes, hogy éppen ők tartottak ki. Hetente kétszer járnak a. foglalkozásokra, s egyet sem mulasztanak el. Nincs köny- nyű dolguk, hiszen nekik a magyar nyelvtant is meg kell tanulniuk. Zenei klubot is szerveztünk, harmincötén iratkoztak be, többségük kétkezi munkás: asztalos, traktoros, ' mezőgazdasági gépszerelő. A különböző témákat sokoldalúan közelítettük meg. Nemcsak az alkotókat mutattuk be, hanem ízelítőt adtunk — a helyi irodalmi színpad és az előadók közreműködésével — a kor irodalmi, képzőművészeti életébőL így ismerkedtünk meg — többék között — Bachhal. Segített például az orvos felesége, aki a téma jól felkészült szakértője. — Hogyan toborozzák a közönséget? — Minden módszert felJ használunk. Küldjük a meghívókat, igénybe vesszük a hangosbeszélőt. Egyébként is: úton-útfélen mindenkit megszólítok. A kíváncsiság felkeltésének legfőbb titka szerintem az, hogy olyat kínálunk, ami valóban kell az embereknek. Ha ehhez változatos, színes műsorok társulnak, akkor összejön a törzsgárda. ■ Évente kilencven TIT- előadást tartanak Karácsondon. Ennek csaknem ötven százalékát helyi értelmiségiek. Eddig többnyire tiszteletdíjat sem kaptak, mégis csinálták, mert érzik: sok múlik rajtuk. Egyesek többet, mások jóval kevesebbet vállaltak. Valóban nincs közteherviselés. Létrejött a helyi TIT-csoport. Ha működne, akkor arányosabban megoszthatnák a feladatokat. Ahol Bach muzsikájának értő hallgatóivá lesznek a traktorosok, ott ezzel a tennivalóval is megbirkózhatnak. Különösképp, ha nem maradnak magukra... Pécsi István Hatvanban megnyílt Somogyi József tárlata Vasárnap délelőtt, ünneJ pélyes keretek között nyitották meg a Hatvani Galériában Somogyi József Kos- suth-díjas, kiváló művész kiállítását, amelyen az alkotó csaknem hetven szoborral, éremmel, rajzzal szerepel. Lukács Éva művészi zongoraszámát követően, dr. Be- reczky Loránd műtörténész, az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa, méltatta Somogyi József négy évtizedes munkásságát és beszélt szobrainak, kisplasztikáinak humanizmusáról, formanyelvének gazdag expresszivitásáról. A tárlatnyitást követően, dr. Bereczky Loránd, valamint a kiállítás művészvendégei — közöttük Kokas Ignác, Czinke Ferenc, O. Lóránt János — hasznos eszmecserét folytattak a művelődési központ és a galéria vezetőivel a vidéki képző- művészeti élet időszerű kérdéseiről, benne a Hatvani Galéria ízlésformáló munkájáról, tárlatrendezési .koncepciójáról. POZSGAI ZOLTÁN: Szegények bátorsága * A harmadik csatornán
