Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
AV.'AV.W.VA'AWAWYAW.WV.-.VA’.'.V.' VWvVv' *"vAAA/WVV\* Pál levele helyett a nem korinthusbéliekhez Kedves olvasóm! Az alább következő történet —biz' tosíthatlak róla — teljesen kiagyalt és e sorok írója csupán azért vetette papírra, mert egyrészt más témát se égen, se földön találni képtelen volt, másrészt, sajnos, a fizetéséért néki is — azaz mindközönségesen: nekem is — meg kell dolgoznia. Az alábbi történet továbbá nem óhajt példázat sem leírni, mert jól is néznénk ki, hogy kiagyalt meséket találjak fel az olvasómnak, holmi példabeszéd gyanánt. Ám, ha valaki mégis példát erezne ki a majdani lentiekből, vagy a történet során ismerősre bukkanna, véleménye szerinti ismerősre, azoktól ezt az örömet elvenni dehogy is akarom. És végül: a nevek is teljesen kiagyaltak, nehogy még véletlenül is egyezhessen bárkinek, vagy bárkiknek a tisztes családi nevével. Bárki beláthatja, hogy a Sánta Kiss Péter, vagy a Csontos Zsíros János nevek a valóságban nem léteznek, ilyen nevek a telefonkönyvben sincsenek nyilvántartásba vétetve. Ha mégis passzolna valahogyan valakikre a név, én mosom a toliam hegyét és kezeimet; a véletlen nagyobb úr még aiz én fantáziámnál is. Nos, mindezek után, e hosszúra sikerült invocaciót követően jöjjön el a történet, amely, mint olvasni és belőle látni fogják, nem is különösebben érdekes, izgalmas, sőt nem is különösebben történet. Mert mindössze csak annyi történt, hogy Sánta Kiss Péterék vaskerítést húztak a ház elé, szép, kék vaskerítést, teteje cinóberpirosra festve, hadd lássa mindenki, nemcsak pénz van ennél a háznál, de ízlés is. Igaz, hogy mindezek után a vaskerítésre kikönyökölni két okból sem lehetett, lévén, hogy hegyes kis dárdák sorakoztak a tetején, ez volt az egyik ok, a másik meg a kerítés magassága, mert ha már kerítés és vas, és színes, legyen meg a termete is hozzá. Sánta Kissné, az Ella, ugyan szeretett estve felé kikönyökölni az egykori alacsony léckerítésre, nézni, ki honnan jön, s ki hová megy, sőt, ki hogyan jön és megy. De hát az újért, a szépért és a drágáért áldozatot is kell hozni. Meg azért, hogy szembe vélük a Csontos Zsíros Jánosékat azon belül is a Marit üsse meg a guta, hogy mire jutottak is ők, igaz, hajnaltól estig való munkával. De lett miből, telt miből lám e csodás kerítésre. Történt, hogy egy csendes délután nagy zajjal, éktelen nyikorgással nyílt ki Csontos Zsírosék kétszárnyú kapuja — nem kente, sőt vízzel locsolta Csontos Zsíros János, már napok óta, hadd csikorogjon az még inkább —, tette ezt a csikorgást a kapu végül olyannyira, hogy a környéknek muszáj volt odafigyelnie, hogy ott már meg mi van. S miután a környékbe igencsak beletartozott a szemközti szép kerítéses Sánta Kissék portája is, hát azok is odacsődültek fiastól, lányostól, vejestől bámulni, hogyan fordul be egy vadonatúj Zsiguli az udvarrá a szomszéd utcai sofőr jóvoltából. Miután sem Csontos Zsíros Jánosnak, sem pelyhedző állú legényfiának jogosítványa nem volt. Az autó fel volt szerelve, ahogyan kellett, volt a végiben bólogató kutya, az elején fityegő négerbaba, fejtámasz és horgolt terítő is, egyszóval igen fainul nézett ki, láthatta mindenki, hogy telik annak mindehre, aki vette, még ízlésre is. Történt aztán egy évre rá-e, vagy hipp-hopp egy pillanatra-e? — ki tudja azt egy kitalált történetben —, hogy Sánta Kissék házat építettek. Dolgoztak éjjel, dolgoztak ünnepnap, dolgozott a család, a rokonság, az szent, de lett is olyan manzárdtetős a négy szoba, fürdőszoba, hogy a vízművek is a csodájára járt, hogyan lesz abban víz, miután még a falu kútjaiban is alig akad. Csontos Zsírosék háza, a négyszáz személyes lagzi után — négy banda is volt ott, kettővel több, mint Sánta Kiss Péteréknél, merthogy a vendég is kettővel, de százzal volt több —. szóval, Csontos Zsíroséké a lagzi után egy évvel meg emeletes lett, és még arra került fel a manzárdtető. Dolgozott mind a két család inaszakadtan. Garast garasra raktak és beszereztek, építkeztek, lakodal maztak ország-világ előtt, hogy lássa mindenki, telik ám, van miből. Esténkint mind a két család, az utca ugyan másmás óldalán, de ugyanabban az utcában a tévé elé ült le aludni, hogy reggel frissen ébredjenek, és legyen erejük pénzt keresni. Bőven keresni. Hogy teljék szép, igazian nagy kriptára is most már, mert anélkül manapság önmagára, kivagyiságára, dolgosságára és pénzére adó valaki meg nem lehet élve. Holtan igen de élve aztán nem E történet most éppen ott tart, hogy ki a falutól jobbra, ki meg a balra lévő városban járkálja a kőfaragókat, meg a temetőket, s figyeli, melyik mennyiért és mit ajánl, mert nehéz lenne azt eltűrni, hogy a másik, de bárki is pompásabb holtak palotájában várja majd azt a bizonyos harsonaszót, mint a másik. Hát egyelőre itt állunk. A kriptánál. ★ — Elolvastad? — El... — Hogy tetszik? — kérdeztem kollégámtól, aki elhúzta a száját. — Két okból is marhaság, öregem. Először is megsértesz embereket, akik nem lopják a pénzt, hanem megdolgoznak érte, márpedig nálunk ugye, az az elv, hogy mindenki a munkája szerint... — De... — Semmi de... Várj! Másodszor ilyen azért nincs. Nagyon is összeszedtél hetet-havat, mindent, ami! valahol is hallottál, csak hogy valami példabeszédet gyúrjál össze. Valószínűleg őszinte voltál, tényleg nincs is témád — pöccintette elém a kéziratomat és faképnél hagyott. Meg se mondhattam neki, hogyha akarja, pontos címekkel, nevekkel is tudok szolgálni. El sem mondhattam azt, sem, hogy szerezni lehet, de teperni minek. És azt se, hogy... Ä, maradjunk abban, hogy unalmamban kitaláltam egy történetet, meg két családnevet, és írtam — igenis — egy példabeszédet. Pál levelei helyett, és nem a korinthusbéliekhez... ^VWWSAAAAAAAA/WVSAAAAAAyV<AAAAAAAZWSAAZVWNAAySAAZkAAAAAAA^SAAAAA Munka közben... (MTI fotó Balogh László felvétele) össztűz az idegen szavakra? Meghökkentő történet, de igaz. Az aggódó rokon hozzátartozója állapotáról érdeklődik, s az orvos így tájékoztatja. — Néhány órája exitált. Az idős ember megkönynyebbülten felsóhajt: — De örülök, doktor úr, hiszen már attól tartottam, hogy meghalt. Kivonat egy tanácsülésre készített jelentésből: „Bizonyos betegségek idős korban akutabban és malig- nózusabban folynak le.” Kevesen értették, ám az egyik résztvevő- megjegyezte: — Nem baj, úgyse fontos! Fején találta a szöget... Valamelyik tanácskozáson így hangzott a köszöntő: „Üdvözlöm a felső szervek konkrétan megjelent képviselőit”. Ez aztán telitalálat! Q Ilyen kifejező példákkal színesítette előadását dr. Bakos József kandidátus, á Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára, aki a magyar nyelv hetének megyei megnyitó ünnepsége alkalmából arról beszélt, hogy az idegen szavak milyen szerepet töltenek be mai nyelvhasználatunkban. Időszerű téma és jó néhá- nyan nem véletlenül kondí- tották meg a vészharangot. Figyeljük csak az önmagukért beszélő tényeket! Rekonstrukciót, intrikát, dokumentumot, koncentrációt, kollektívát, zsűrit, dialógust, sztrádát, exportot, importot, frizsidert, delegátust, infrastruktúrát emlegetünk, s megfeledkezünk szemléletes magyar szavainkról: a felújításról, a fondorlatról, áz ármánykodásról, az okiratról, az összevonásról, az összpontosításról, a közösségről. a bíráló bizottságról. a párbeszédről, az autópályáról, az árukivitelről, a behozatalról, a hűtőszekrényről, a küldöttről, a háttérágazatról. Csoda-e, ha a költő Vészi Endre megretten, s még idejében figyelmeztet. „Idegen, korcs szavak romboló hada jár.” Mi tagadás: mértéktelenül elszaporodtak, s nemegyszer jellegtelenné szürkítik a mondatokat. A diák legyint: „Ugyan, kérem, sóder ez, hadova”. A felnőtt — mivel latint már igen kevesen tanulnak — bölcsen hallgat, vagy ami még rosszabb: igyekszik felzárkózni, s előTöprengő tudósítás egy nyelvészeti előadásról kelősködik, vélt műveltségét fitogtatja. Öreg hiba, de ha már így van, tehetné legalább magyarul. ., 0 Hát ez bizony kóros jelenség, de mi idézi elő, miért burjánzik? Az új fogalmakat, eszközöket meg kell nevezni és kényelmesebb a készen kapottat elfogadni, mint találó honi kifejezést keresni. Terjeng a felesleges tudományoskodás, a szakszerűs- ködő, a hivataloskodó szóbeli és írásos kifejezésmód, a műveltkedő stílus. És ludas a gondolati renyheség is. Olykor udvariasságból — s ez nem elítélendő — a valóságot szépítjük. Ezt példázza Kartal Zsuzsa Ördögűzés című versében. „Nem festjük az ördögöt a falra, körülírjuk, eufémizáljuk, azt mondjuk: daganat, de hozzátesszük: jóindulatú”. így lesz a tolvajból — mint Kosztolányi Dezső említi az Esti Kornélban —, ha közeli ismerős, kleptomániás. Az persze jó, ha a másik fél megért bennünket, különösképp, ha valaki diaréra, azaz hasmenésre hivatkozik. 0 A tetszelgés, a hivalkodás fura helyzeteket teremt. Ide kívánkozik — az újságíró gyűjtéséből — néhány csodabogár. A Rádió- és Televízióújság egyik számában Hajdufy Miklós rendező nyilatkozik munkájának műhelytitkairól. Többek között megjegyzi! „Filmjeimben antropo- morfizálni (emberközelbe hozni) akarok.” Tessék csak kimondani ezt a nyakatekert, igésített idegen szót. Nem kis feladat! Kár volt használni, különösképp, ha a „gyengébbek” kedvéért zárójelbe került a magyar jelentés is. A körülményeskedés, a fontoskodás mindig tartalmi szegénységet jelez, s a szellemi semmit rejtegeti a bonyolult megfogalmazás. Egy előadó az alábbi mondattal rukkolt ki: „Megfelelő differenciáltsággal és megfelelő adekvát formában kell a témákat kialakítani.” Hamisítatlan gondolati Üresjárat. Kár a szótárt keresni, a megfejtéssel bíbelődni, hiszen fiatalos kifejezéssel élve: sóder ez a javából. .. 0Kezdjünk irtóhadjáratba, nyissunk össztüzet? A végletes álláspont — akárcsak más esetben — most sem helyes, hiszen sosem létezett és nem is lesz tiszta nyelv. Géléi Katona István ugyan azt vallotta, hogy az értelmes ember mindent kifejezhet magyarul. Ez szépen hangzik, de nem igaz. E nézet hívei a harmincas években a rádió elnevezés ellen indultak rohamba, nem értve meg azt, hogy ez a nemzetközi szó polgárjogot nyert a nyelvhasználatban. Ez történt a televízióval is. Mosolyt fakaszt, ha valaki képláttatónak emlegeti. Elfogadtuk a stewardesst is, s viszonylag ritkán mondjuk légikisasszonynak. Megütközést keltene viszont, ha az utasok ellátását biztosító nő kifejezést óhajtanánk — egy időben szóba került ez a javaslat — meghonosítani. Nehézkes változat, ráadásul akadna aki félreértené. A kekszből sem lett suti- ke, s az audiovizuálisból se hangos-képes. A tinédzsernél azonban sokkal jobb a tizenéves. BA költők mesterien bánnak az idegen szavakkal. Ügy építik be őket a versbe, hogy hangulati töltést adjanak a soroknak. Erről győzi meg az olvasót például Her- vay Gizella. „Költők, berepülő-pilóták a jövőbe, szép stewardessek, műmosollyal hátuk közepén.” Itt helyénvaló az angol eredetű szó, 6 készséggel engedelmeskedik a ritmus törvényeinek. Ady alkotta a nagyon szemléletes riviérázni igét, amely itt-ott köznyelvi forgalomba is került. Mások ironikus hatást keltenek a latinból származó szavakkal. Ezt teszi Hajnal Gábor is. „A töpörödött nagymamát szenilis öreglánnyá devalválta a haladó szellemű család”. A humor ízeit érezzük Pákolitz István Notesz című írásában. „A kóbor eb 1’ art pour T art ugat”. A vad magyarítóknak felesleges hát kardot rántaniuk és lankadatlan hévvel vagdalkozniuk, mert bizonyos szavak, bárhonnan jöttek is — szükségesek, mert nincs magyar megfelelőjük. Ilyen a tranzisztor, a mignon, a whisky, a magnó, a cigaretta, az oxigén, a szó-1 cialista, a kommunista. Ott maradnak a szaknyelvben is. Kell az ion, a klorocid, a ferrit, de mellőzhetjük az infrastruktúrát, a vokálist (magánhangzó), a konszonánst (mássalhangzó). Következetesen fel kell lépni • viszont a túláradás, a mérlegelést nem ismerő befogadás ellen. Száműzzük az ilyen kifejezéseket, mint a realizál, konkretizál, kompenzál, kollektív, agresszív. Annál is inkább, mert Csurka István megfogalmazásával élve „el lehet rejtőzni az idegen szavakból össze- eszkábált szaknyelv mögé, a szuperintelligens, multinacionális, kozmopolita hadova mögé”. Persze, ha tüzetesen vizsgálódunk, rálelünk a gondolati homályra. Az élet dolgait érzékletesen öntsük formába szabatosan, világosan, minél több ember számára érthetően. Ezt a gyakorlatot sürgeti Illyés Gyula is. „Gondolataiddal tégy túl a lángelmén, az lesz a nagy dolog! De még nagyobb: mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.” Pécsi István
