Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-23 / 69. szám
Beszélgetés Szabó Istvánnal két részletben Fáradtnak látszott és némi idegesség is kicsendiilt szavaiból, amikor először . Egerben találkoztunk. Már napok óta térdig éró hóban forgattak fent a Bükkben, kora reggeltől tolták, vonszolták a sárga villamost, esténként pedig a hotel halijában összeült a vezérkar, hogy megbeszélje a másnapi tennivalókat. És akkor berobban az újságíró, aki minden titkot tudni akar, kérdez, érdeklődik... A második találkozásig több mint egy esztendő telt el. Közben elkészült a Budapesti mesék. Egerben levítet- ték, utána pedig az alkotó érdeklődéssel figyelte az első közönség véleményét. A fáradtság ugyan már nem látszott rajta, ám szavai mögött érezhető volt a várakozás feszültsége. A két beszélgetést most együtt nyújtom át. az olvasónak, mint híradást, avagy híradót a nagy film, a Budapesti mesék elé. a----Szereti a villamost? A zért kérdem, viert filmjeiben gyakran feltűnik, s lám, most főszerepet kapott. — Tulajdonképpen szeretem. Még inkább: megszoktam, személyes élmények feznek a villamoshoz. De itt nemcsak az én vonzódásom számít, inkább az, hogy a' budapesti, vagy általában a városi ember életének egyik színhelye ez a sárga jármű. — Az Apaban még csak epizódszerepet kapott. — Ez igaz. A villamosodét azonban korábbi keletű, s játszott már nálam főszerepet is. Még főiskolás koromban vizsgafeladatként csináltam egy etűdöt, amely arról szólt, hogy a szétlőtt, romos fővárosban az új életet kezdő emberek egy akarattal, nagy lelkesen megtolnak egy villamost. Ez az etűd aztán bekerült az Apába, 6 lényegében azt példázta, hogy az embereknek csak össze kell fogniuk és akkor haladnak, mennek a dolgok. — A készülő filmben vajon miről mesél ez a sárga villamos, amely, lám, még ide, a Bükkbe is felkapaszkodott? — Fel bizony, mert hosz- szú az út, amíg célba ér az ember. A Budapesti mesék villamosa arról szeretne szólni, hogy az igazi küzdelem : a folytatás, vagyis tovább tolni a villamost. Bonyolultabb és nehezebb is ez a feladat, mint az első nekirugaszkodás, hiszen napról napra új akadályokat kell leküzdeni. — A villamos természetesen szimbolikus értelmet kap. — Persze. Hiszen a történet elmeséléséhez megfelelne egy ócska autóbusz, egy nagyobb szekér, vagy minden más alkalmatosság, ami köré összegyűlhetnének az emberek. Mert mégiscsak az emberek a legfontosabbak, hiszen rólunk szól a mese. — Mi ez a mese? — Mese egy folyóparton talált, ütött-kopott villamosról, amelyet sínre tesznek az emberek, majd felpakolják rá a háborúból megmentett holmijukat, nekigyürköznek és tolják a pályán, amely nemcsak enyhe lejtőket, hanem hirtelen emelkedőket is tartogat. Közben új emberek jönnek, új kapcsolatok szövődnek, aki nem bírja az iramot, az lemarad, a többiek pedig mcgküzdenek az újabb akadályokkal, önmaguk konfliktusaival, végül pedig célba érnek. Tulajdonképpen egy utazás tör1911. március 2&> szerda ténete a film. Ez minden amit mondani tudok. Ilyenkor, forgatás közben nagyon nehéz erről beszélni. Egyezséget ajánlok: adok egy forgatókönyvet, olvassa el, most pedig beszéljünk másról. — Rendben. Beszélgessünk a film és a közönség kapcsolatáról. Hogyan lehetne több olyan filmet készíteni, amely megfelel a művészi színvonalnak és a közönség igényének is? — Ez a legnehezebb kérdés. Sophia Loren producere, Carlo Ponti egyszer azt mondta: hogy jó-e egy film vagy nem, azt ő is meg tudja állapítani, hiszen ért hozzá, de hogy egy film sikert arat-e vagy megbukik, hogy egy jó film találkozik-e a közönség ízlésével, érdeklődésével, azt még ő sem tudja. Ha akadna olyan ember, aki mindezt előre megmondaná, neki adná a fele jövedelmét, és még mindig jól járna. Ami a kérdést illeti: a közönség igényéhez mindenképpen közelíteni kell. Mert csodálatos ugyan a művészet, de közönség nélkül, befogadó közeg és visszhang nélkül nem megy, vagy legalábbis nincs értelme. Szerte a világon legendák keringenek ugyan olyan arisztokratikusalkotókról, akik már eleve nem számítanak a közönség érdeklődésére. Nem hiszek ebben. Nem ismerek egyetlen olyan rendezőt sem, aki ne azért csinálna filmet, hogy az emberek megnézzék. Mindenki azt szeretné, ha a filmje népszerűbb lenne. Amikor egy rendező forgat, biztos hogy zsúfolt nézőtérről álmodik és reménykedik, hogy a bemutató után az emberek sorba állnak majd a jegyekért. — Sorba állnak... Csak talán éppen egy másik film előtt. — Én nem féltem a közönséget. Nem zavar, ha valaki a nehéz napi munka után. fáradtan beül a moziba és szórakozni szeretne, nevetni, esetleg sírni is. De zavar, ha színvonalatlanul akarják szórakoztatni a közönséget, zavar, ha a ruhák, a díszletek illúziókba ringatják az embereket, zavar, ha a dialógusok ízléstelenek, rosszak, és így csakis rosszra nevelhetnek, és különösen zavar, ha a közönség ne1. Kislányom egyszerűen nem akart elaludni. Mindent inkább csinált volna, csak aludnia ne kelljen. Az ágya közvetlen az ablak alatt állt, és a szobában egész világos volt; június vége, a fehér éjszakák ideje. Én csak álltam az ablaknál, néztem kifelé és vártam, hogy elaludjon. De nem. — Szomjas vagyok... — szólalt meg újra, vizet merítettem neki és odanyújtottam a poharat. Alig kortyolt bele, de ma már legalább húszadszor kérdezte: — Mami hol van? — Holnap jön... — válaszoltam és megigazítottam a párnáját. — Mikor holnap? — Reggel... Elgondolkozva piszkálta az orrát. — És a bábszínház... ? — jutott eszébe hirtelen — megígérted a bábszínházát! — Akkor aludni fogsz? Igent bólintott a fejével. Két karosszéket kifordítottam, rá a játékosdobozt, mellé guggoltam és a játékhalomból elővettem a vastag ajkú néger babát. Afrikai történetet fogok bemutatni. .. — Nem úgy! Látlak! — kiáltott rám, és nekem az gatív érzelmeire appellál a film. — Sajnos sok ilyen film pereg a mozik műsorán. — Ez elgondolkodtató már csak azért is, mert véleményem szerint a közönség kulturális színvonala nem lett rosszabb, mint amilyen abban az időben volt, amikor Eisentein a Patyomkin páncélost, vagy mondjuk Chaplin a Diktátort készítette. Semmiképp nem mondhatjuk azt, hogy a közönség nincs felkészülve. Arról lehet szó inkább, hogy mostanság kevésbé sikerül olyan filmet készíteni, amiben a közönség megérezné: az ő gondjairól, problémáiról van szó. Ezért tapasztalható bizonyos távolság a magyar filmek és a közönség között. Nem biztos, hogy mindez a közönség hibája. Keményebben fogalmazok: biztos, hogy nem a közönség hibája. De az sem valószínű. hogy mindenért a filmgyártás a felelős. egyik szék mögé kellett bújnom. Elkezdődött a játék, amelynek a néger baba, az oroszlán, a zsiráf, a kígyó a szereplője. A néger baba eltéved a dzsungelben, a kígyó meg a zsiráf menti meg... Aztán az éhes oroszlán üldözi, de az igazi barátok a segítségére sietnek... Kislányom azonban lerombolta a tervemet. — A Kék SzíakáUt... — mondja és nekem az egész játékosdobozt fel kell túrnom, hogy megtaláljam a Kék Szakállt, ami nem más, mint a rőt szőrű macska, zöld nadrágban. Kislányom figyelmesen nézi a butácska jelenetet. Amikor negyedszerre is lecsúsztam a fotelből, megszólalt: — Vajon a Budapesti mesék megtalálja-e a közönségét? S most. forgatás közben, gondol-e erre a rendező? — Nagyon szeretném. És gondolok rá. Én is a pénztárak előtti hosszú sorokról álmodom. .. 0. — Hát akkor folytassuk a beszélgetést. — Jó. Folytassuk. Miről? — A Budapesti mesékről. — Elkészült. Amit akartam, elmondtam. Mit tehetek még a tehetséges művészek játékához. Sára Sándor operatőri művészetéhez, a színes képkockákhoz? Legfeljebb némi prózai magyarázkodást. Most már a filmnek kell beszélnie, továbbítania az üzenétet. Én pedig szorongva várom a válaszokat. Ebben egyeztünk... Már kosz László — Egyáltalán hogy lehet egy macska Kék Szakáll? Ezt a nevet valamikor én adtam neki... — Miért ne lehetne? — nem valami meggyőzően kérdezem vissza, miközben a macskát nézem. Bevallom, nem nagyon emlékeztet a gonosz csábítóra. — De hát altkor nősüljön meg és inkább veszekedjen a feleségével... Zavarba hoztak a szavai. Hirtelen sokatmondóan az órámra néztem: — öt perc múlva alvás... — mondtam és otthagytam. — Papa, várj! — kiáltott utánam. — Mi a baj? — A Kék Szakaiinak voltak gyerekei? — Ö rossz volt és senkit Hiányzott a gondos előkészítés Egy közművelődési vetélkedő tanulságai Egy éve annak, hogy a Heves megyei Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Területi Szövetsége közművelődési vetélkedőt hirdetett a közös gazdaságokban tevékenykedő szocialista brigádok számára. Csak dicsérni lehet a kezdeményezést, mert úttörő jellegű volt: nemcsak tartalmas kikapcsolódást, hasznos időtöltést kínált, hanem hathatós segítséget is ígért a kulturális vállalások teljesítéséhez. Korábban erről csak szép szavak hangzottak el, a tettek azonban a legtöbb helyütt hiányoztak. Az újszerű versengés döntőjét március 19-én rendezték az egri Megyei Művelődési Központban. Boldog, Poroszló, Besenyőtelek, Váraszó, Felsőtárkány, Kál, Erdőtelek és Nagyréde képviseletében 13 csapat állt a rajthoz. Jöttek a fiatalok, de ott voltak az idősebbek, az 5—6 osztályt végzett kétkezi munkások is. Kissé bizonytalankodva, tanácstalanul érkeztek, mert a felkészülésre mindössze egy hónapjuk maradt. Korábban ugyanis valamennyi csapat más-más könyveket olvasott el, különböző előadásokon, vitákon Vett részt. ’Sajnos csak a 24. órában derült fény arra, hogy a lelkes indításnál vaskos hiba csúszott a számításokba. A TESZÖV-nél megfeledkeztek a gondos előkészítésről, többek között arról, hogy versengeni csak pontosan körülhatárolt, közösen feldolgozott témákból lehet. Ezek tanulmányozására bőven elég lett volna 12 hosz- szú hónap. Nem ez törént. Csak a finis előtt postázták mindenhová az értesítést: A kérdéseket a Szovjetunió, a Magyarország, a Delta és az Üj Tükör című folyóiratok, illetve hetilapok elmúlt negyedévi számaiból állítják össze. A szándék bizonyos mértékig érthető: az ügy érdekében — kár lett volna kedvét szegni az embereknek _ gyors cselekvésre volt szü kség. A nagy sietségben azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy a gépszerelők, a dohánytermesztők, az állattenyésztők, a kertészetben szorgoskodók szívesebben forgatják például a Szabad Földet, mint egy irodalmi hangvételű lapot. Az itt megjelent írások állnak közel hozzájuk. Róluk szólnak, mindennapi gondjaikat tükrözik. Jó néhányan kedvelik a szakmai jellegű sajtóorgánumosem szeretett, ezért senkije sem volt — Tudod, papa, Nágyka anyukájának is született egy kis babája. De Nágyka papája azt sem engedte meg, hogy ő megnézhesse... ö is szakállas és rossz ember... Sírva fakadt Megdöbben- ten néztem rá. — Mi van veled, kislányom? — megsimogattam a fejét — Ne sírj! Csak nem szomorkodsz emiatt? — Hol van mami? — szipogott. — Holnap jön. Akarod, hogy találkozzunk vele? — Igen, persze, papa! — a szeme tele volt könnyel. — Akkor jól van... csak aludj... Amikor fél óra múlva visszamentem hozzá, nyugodtan aludt, vékonyka keze a fehér takarón pihent. — Hol van mami? — kérdezte tőlem másnap reggel, köszönés helyett, amikor bementem hozzá. — Megyünk és felhívjuk. .. — Miért nem jön? — húzta magára ismét a takarót, de ebben a pillanatban az ablaküveghez csapódott egy veréb, majd tovább röppent, mintha misem történt volna. — Miért ütödött a veréb az ablaküvegnek? — kérdezte csodálkozva. — Elvakította a - napfény. .. kát is. Kár volt ezeket mellőzni, mert így társadalom- tudományivá, humán hangolt- ságúvá szűkült az eredetileg közművelődésinek hirdetett — ebbe a fogalomkörbe a mezőgazdasági ismeretek gazdag tárházának népszerűsítése is beletartozik —■ szellemi párviadal. A résztvevők nem is boldogultak az Üj Tükörből válogatott versekkel, hiába igyekeztek azokat tisztességgel tolmácsolni az egri Elektron Színpad tagjai. A rövid' idő és a magas szint riasztó erő. Ezért aztán olyan játékosokkal is találkoztunk, akik ugyan felső* fokú végzettségű üzemgazdászok, agrármérnökök, s hob- byjuk az irodalom, a képzőművészet, a történelem, de semmi közük a brigádokhoz. Otthon patronálhatják őket — ezért a buzgalomért elismerés jár —, de ne jöjjenek el helyettük, ne képviseljék őket. Előkelő helyezést persze elérhetnek, de háttérbe szorítják azokat, akik most indultak el a kultúrához vezető úton. Az ilyen élelmes beugrás sérti a verseny tisztaságát, s ami ennél is rosszabb, visszatetszést szül. Egyébként is: legalább két kategóriában kellett volna mérkőzni, mert hat elemi — bármekkora is az igyekezet — nem versenghet az érettségivel társult szakmunkásbizonyítvánnyal. Az ilyesfajta küzdelemben nyilvánvaló, hogy kié lesz a babér. Kerestük a termelőszövetkezeti vezetőket is, de nem voltak ott. s csak néhány hozzátartozó drukkolta végig a háromórás, kissé hosszúra nyúlt, ám alapjában véve sikerült vetélkedőt, Ebben nem kis része volt Budai Ilonának, a kitűnő népdalénekesnek, s a főiskolás diákokból toborzódott Rigmus zenekarnak, s az ötletes játékvezetőnek. Űttörő kezdeményezés vizsgázott. A hibákat csak azért soroltuk fel, mert a folytatásról kár lenne lemondani. A TESZÖV felhasználhatná az ipari dolgozók részére szervezett közművelődési verseny jó tapasztalatait. Beválna a több fordulós, a helyi elődöntőkkel színesített változat. Ha mellőznék a tévedéseket, akkor egy még nagyon hiányzó, széles körű mozgalom bontakozna ki. amely ezrekben, keltené fel a művelődés igényét. Pécsi István — Nem... fészket épít valahol és a pihe, amit a csőrében vitt, a szemébe lógott. .. azért nem látott és nekirepült az üvegnek... A reggelinél hallgatott. Hallgattam én is. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy létezik egy olyan valami, egy olyan kellemetlen szó, mint a „válás”, ami olyan nagyon megváltoztatja az életet... ? És hogy otthon hívni mamát hiábavaló, mert öt napja már nincsen otthon... Nagymama ismételgeti, hogy én vagyok a hibás, egyedül, rossz férje vagyok a lányának. De nem tudom pontosan, mi történne, ha ismét ei jönne. talán akkor mégis minden megváltozna... — Menjünk, hívjuk fel.. 1 — döntötte el helyettem, bár nem sok kedvem volt odacipelni a telefonhoz, felhívni a nem válaszoló számot, odatartani a hallgatót, a süket hallgatót a füléhez.... Az utcán jól éreztük magunkat. Éjszaka egy kevéske eső esett, minden élénk zöld volt, a levegő tiszta. Kis keze az enyémben pihent, olyan nyugodtan, hogy egy kis időre minden bajunkat elfelejtettem. De amikor a számot feltárcsáztam, már bizonytalannak éreztem a helyzetet. Sokáig tartotta a fülénél a hallgatót, amely olyan hatalmasnak látszott a pici kezében. (Folytatjuk.) Budapesti mesék A rendező mindig zsúfolt nézőtérről
