Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-22 / 68. szám
Bővül az egri szakmunkásképző Az egri 212 számú Szakmunkásképző Intézet újabb négy tanteremmel gazdagodik. Az ötmillió forintos költséggel épülő termeket a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat készíti. A szakmunkástanulók nyolcszázezer forint értékű munkával járulnak hozzá az építkezéshez. (Fotó: Perl Márton) A Különös mátkaság A kecske, ott fenn a malomban, ez az egyéniség, amely — vagy inkább: aki — egyszerre állati és emberi; a szurtos kis szerelemre lobbant parasztlány, az élet, és a folyó peremére sodort úrfi, a kisvárosi kártyások, skriberek, lumpok és sikerületlen élettel álmodozó le- csúszottak és már nem is álmodozó lelki roncsok — mindezt valami sajátos báj, rezignált derű lebegi körül, és mind mögött az e világtól meghőkölő undor leselkedik. Ez és még több is, más is Karácsonyi Benő írói világa, a Pjotruska, a Naposoldal és több más regény, számos novella, nem is egy színpadi alkotás szerzője, akit, mint annyi más és milliónyi társát a nácik ölték meg 1944-ben, koncentrációs táborban. Nem, azt hiszem Karácsonyi Benőtől, az ügyvédből lett írótól messze állt mindenféle forradalom, annak még az eszméje is. ö csak undorodott az Erdély szegély! kisvárosok poshadt levegőjétől, a kis- és nagypolgárság sivárságától, a reménytelen ürességtől, amit ezek az emberek, s miattuk ezek a városok árasztanak. Ö csak megvetette ezeket, kizárta őket önnönvilágából és kizáratta önmagát amazok életéből. Az érzelmesség- től, sőt az érzelgősségtől, ami édestestvére — ha nem éppen ugyanaz — a giccsnek, mindig megőrizte a székely humort, amelyet sohasem „góbéskodva” használt fel írásaiban, hanem mintegy feloldásként, egyfajta kiútként. optimizmusként, amely valahogyan mégiscsak előre, az emberség felé mutat. Karácsonyi Benő nem tartozik a „nagy” erdélyiek közé, ha egyáltalán irodalmi- lag, vagy irodalompolitikai- lag helyes az effajta rangsorolás, mint nagy és ebből következésképp a kicsi. Mindenesetre nem volt meghatározó e r ő a valódiság átformálásában, a körötte való világ kovászának is aligha nevezhető. De vitathatatlan realizmusa, mély vonzódása a kisemberekhez, az elnyomottakhoz, öklendezésig mélyülő undora a polgári erkölcsök és világukkal szemben, szépséges nyelve, derűje, figuráinak élő elevensége és az írásaiban mindig fellelhető humánum és bölcsesség talán több nyilvánosságra érdemesíti őt műveivel hazánkban is. E sajnálatosan hiányzó és megérdemelt nyilvánosságot, közismertséget szándékozta szolgálni a televízió Karácsonyi Benő két kisebb írásából készült a Különös mátkaság című tévéfilmmel. Hogy Karácsonyi Benő helyet kapott a képernyőn, mert ilyen a televízió hatása, önmagában is igen hatásos figyelemfelkeltés volt sok millió televíziónéző és közöttük sok százezer rendszeres olvasó körében. Hogy Karácsonyi Benő nem a legsikerültebb formában kapott helyet, az bizony nem éppen örvendetes dolog. Hányszor és mikor kerülhet még ez az író a magyar televíziónéző elé? A legkisebb szám is majdhogynem nagynak tűnhet a válaszadásban. Ezért is vetődik fel Karácsonyi Benő ürügyén és okán, hogy a bemutatásra érett és alkalmas, ám munkásságuk jelentősége, vagy jellege miatt a képernyőre csak egyszer-kétszer, vagy igen ritkán kerülhető, de különösen „első tévéjátékos” szerző bemutatkozását iro- dalompolitikailag és műsor- technikailag is jól meg kell gondolni. Mikor, mit és mennyit. Es hogyan! A két novellából készült — és egymással csak eről- tetetten összefüggő — tévéjáték Karácsonyi Benő világának csak a pereméig hatolhatott, abba bepillantani csak a biztosabb szemű és jól gyanakodni tudók számára nyújtott lehetőséget. A végre egyszer feltűnni akaró lány és a fiatal tanár története egyszerre kedvesés tragikus, egyszerre kamaszlélektani és kissé társadalomlélektani is. A tévéváltozatból azonban ebből nem sok derül ki. Soványka kis groteszk történetke lett belőle, egy a millió olyanból, amikor fiatal diáklányok lesznek szerelmesek tanáraikba, és derülnek is majd közösen és legtöbben egy év után, öt év után volt tanárukkal ezen a szép, de pihe- könnyen elszálló romantikus és kétségkívül szép érzésen. Karácsonyi Benő nem is egy ilyen diákszerelmet akart megírni, hanem jó ürügykét felhasználandón, egyszerre megmutatni, mi játszódik le egy magányos ember lelkében, milyen vad és vak tettekre kénes, hogy bebizonyítsa: ő is van; másrészt leleplezni óhajtotta a tantestület, benne a kisváros, az egész korszak ostoba, nyárspolgáriságát, képmutatását : inkább fanyar derűvel, mintsem tragikus felhangokkal. A rendező Gad! Albert jobbára csak ráérzett érre a világra és talán az ő hibája is, hogy sajnos meglehetősen ügyetlenül mozogtak ebben a csak ráérzett, mintsem megélt környezetben a színészek is. Talán csak Markovits Bori volt, mint csúnya lány, elhitetően, emberien csúnya. Olyan csúnya, mint amilyenek sokan mi maguftk is vagyunk, csak hogy mi nem vagyunk egyedül és kiszolgáltatottak. Tomanek Nándor cserben hagyott férje önmagában véve kis remeklés, de az erőltetett pályaudvari találkozáson kívül semmi sem indokolta létét és lényegében és alapvetően másról szóló tévéjátékban. Ha csak az nem, hogy „nélküle” rövi- debb lett volna a játék műsorideje. Gyurkő Géza Nem mese az, gyermek — Mocsár Gábor játéka a népmesével és történelemmel — az „öreg, béna hadfit” idézte, aki régi csatákról mesél s igaz történeteket mond a szabadság évéről, 1848-ról. De szegényes lenne a történet, ha csak egy szemtanú vallomását fogta volna össze az író. Mit tud a nép a maga történelméről? Hogyan teremt magának történelmet, legendát? Miként kicsinyíti a nép emlékezete a maga méreteire a történelem nagy alakjait, miként kerekít mesét a maga igazságosztó logikájával? — és mond új történelmet azokról a napokról, csatákról, amelyeknek maga is részese, sőt mozgatója volt A játékban, ebben a különös szellemidézésben szerepelt még a jövendöléses időkből, a legáeióba küldött Csokonai, utóbb Petőfi, Rózsa Sándor, Zrínyi Miklós, Debrecen környéki szegény- legények éppúgy, mint Dunántúl. Öregapák meséi, kalendáriumok történetei, Jó- kai-elbeszélések töredékei fonódtak össze egyetlen emlékké a szabadság, Kossuth és Petőfi köré. (Mert az csak természetes, hogy a vezér, a király az Kossuth akinek alakja nem csak olcsó olajnyomatokon függött a tisz- taszobák falán, hanem maga volt a remény és a fény a nép szívében. A nép a maga módján értelmezi a történelmet, vágyait, terveit vetíti vissza nagy történelembe. Ítéleteit a maga észjárása szerint formálja, de realitásérzékére vall, hogy ebben a világban nemcsak hősök mozognak, hanem árulók is. Erről mondta a vándordiák .— Csokonai —, amikor megkérdezték tőle, hogy mikor szűnik meg a nyomor és a (robot: „amikor mindenki kaszára és kapára kap, meg katonának áll, hogy kihar colja a szabadságot”. Ez az idő aztán 1848-ban következett be, amikor Kossuth elkiáltotta magát: „Ne bántsd a magyart!” Nem is az a lényeg ezekben a történetekben, hogy Kossuth Széchenyi Írnoka volt, hogy Kossuth jussát kérve kardját Ferdinándra szegezte, hogy Rózsa Sándort Aszódon meglátogatta Petőfi, hogy gróf Andrássy cári tisztként él Csige Bálint emlékezetében, hanem az, hogy mohosarcú vének, taxisofőrök, tsz-pa- rasztok emlékezetében ma is él a történelemnek ez a páratlan pillanata. Kossuth alakjára fonták a magyar történelem nagyjainak tetteit, egynek érezték Mátyással, Zrínyivel. A nép mélyrétegeiben az iskolában tanultak elfelejtődnek, események, évszázadok összemosódnak, de amit a nagyapa mesél hosszú téli estéken, az megmarad. Kis szellemi néprajz is volt ez az óra, amelyben együtt jelent meg a történelem és a népdal. Ruitner Sándor talált rá olyan 48-as dalokra, amelyeket csak ritkán hallani, de amelyek itt nem átvezető s zeneszámokként szerepeltek, hanem a játék alkotóelemeiként. A zene itt ábrázolta a kort és szép példája volt a kimondott szó, és dallam összhangjának, ami sehol nem igazolható jobban, mint a rádióműsorokban. Amennyire képernyőre kívánkoznak a képzőművészeti alkotások, épp annyira, közel áll mikrofonhoz a mese, dal, ének, zene. A szocialista brigádok akadémiájának előadásai, vitái ebben az évben nemcsak színvonalban emelkedtek, hanem témákban is gazdagodtak. Természettudományos, történelmi irodalomtörténeti, zene- történeti témák váltják egymást. Űj színt jelentenek ebben a laza keretben a történelmi dokumentumműsorok — Vadász Sándor történelmi revűje „A XX, században történt”. De nem i- ez, hanem He-» g e d ű s Géza élő ízlés- és irodalomtörténete — Az olvasás gyönyörűsége — mondatja velem a következőket: A Háború és béke az 1860as évek nagy alkotása. Tolsztoj 1862-ben kezdte írni a Napóleon fölött aratott győzelem 50. évfordulóján. Ebből az évből való Csajkovszkij szimfóniája az „1812”. (lie jó lett volna hallani egy részletet!) „A XX. században történt” legutóbbi folytatásában viszont VII. Edward párizsi útjáról, az imperializmusépítő kor néhány napjáról, az antant megszületéséről volt szó. Ez századunk első évtizede, az első világháború politikai előkészítésének ideje. A két esemény között legalább negyven év a fáziseltolódás. Ez az irodalomban, művészetekben a kései naturalizmus, az impresszionizmus, a szecesz- szió kora. A regény a lírához hasonlóan válasz, felelet a korra. Az író a kor gyermeke emberi viszonylatokat ábrázol, de nem alkotója, csak részese a történelemnek. Érdemes lenne tehát időnként rámutatni a társadalmi fejlődés, a történelem és az irodalmi alkotások összefüggéseinek törvényszerűségeire, mert így ki nem mondva is érzékeltetnénk, hogy az író csak követheti, de nem előzheti meg korát. Ebergényi Tibor A magyarok barátai Az orosz forradalmi demokraták mozgalma a múlt század 50-es és 60-as éveiben élte fénykorát. Programjuk jóval radikálisabb volt az előző korszak nemesi forradalmi elképzeléseitől. Ezt legjobban Herzen, Cserni- sevszkij és Dobroljubov munkássága fémjelzi. Mindannyian megkülönböztetett figyelemmel kísérték az 1848-as forradalom és OMAR LARA: Az utolsó menet A cellatársak szinte átölelték a tekintetükkel. Szerették volna sebezhetetlenné tenni. De neki mennie kellett és most itt áll ismét, meztelenül és védtelenül a kínzói előtt... ★ Amikor a szemeit az undorító szagú fekete kendővel ismét bekötötték, gyermekkori játékaira gondolt... Játszottak annak idején szem- bekötősdit és ő mindig ügyes volt ezekben a játékokban. És más dolgok is eszébe jutottak, amikor a jeephez vezették és erőszakkal a padlóra nyomták. — Most megtaposhatnálak, te disznó! — sziszegte az egyik katona. — Imádkozz az elnöködhöz...! Már ismerte a stílusukat. Mégis zavaros érzések támadták meg, nem tudta őket meghatározni, de ezek az érzések szinte kiszorították belőle a félelmet. Tízpercnyi gyors utazás után a kocsi megállt. Kirángatták a kényelmetlen helyéről, és érezte, hogy süt a nap. Az arcára sütött, az orrára, sebes szájára. Szeptemberi napsütés... — gondolta. Aztán bezárták valahová. Néhány óra múlhatott el, amikor nem túl messziről, fájdalmas üvöltéseket hallott. Figyelt. Beszédet és kiáltásokat is hallott, a szavakat megértette. — Itt a menyasszonyod! Előbb én mászok rá, aztán mind a többiek, akik itt vannak, ezek a stramm fiatal fickók! Érted? A szemed láttára...! Érted, hülye? Levesszük a kötést a szemedről, hogy lássad te is ... Mintha asszonyi sírást hallott volna. Aztán rá került a sor. Akkor már tele volt a jajgatással, a sírással, az iszonyat hangjaival, a vallatók heccelődéseivel és trágárságaival. ★ — Hát itt vagy ...? — szólt gúnyosan a főnök. — Most egy kicsit én veszlek kezelésbe ... Az egyik katona a boxkesztyűkkel fél tucatnyi ütést mért rá; a melle és a karja fekete véraláfutással volt tele. — Add ide a kesztyűket... — szólt a főnök. A katona ünnepélyes mozdulattal nyújtotta át a kesztyűket. — Nos, rajta ...! — mondta a főnök, és ütött. A szemei izgatottan, szinte megszállottan csillantak, arcán verejték csurgóit. A nadrágja zsebéből piszkos, gyűrött újságfecnit halászott elő, és gondosan kisimogatta. — Ide figyelj, te bajnok! Emlékszel még erre? Gyorsan, szinte érthetetlenül olvasni kezdte a szöveget; a szavak végét elharapta, majd megállt, kráko- gott. — Figyelj csak ide! Olvadom ... „és Juan Mardones az Arturo Godry klub tagja, kiütéssel győzött Carepic ellen, aki a hadsereg tagja ...” Aztán elhallgatott, csend lett. Üjra szólt: — De most... — felemelte a hangját, és újra felhúzta a boxkesztyűket. — De most, ha akarod, ha nem, én fogok győzni... Ez az utolsó menet! Számodra, te bajnok...! Fordította: Antalfy István Kecskemét az azt követő szabadságharc eseményeit. Amikór kitört a márciusi forradalom, Dobroljubov még csak 12 éves volt. Későbbi tanulmányai során — Csernisevszkij hatására — kezdett érdeklődni Magyar- ország sorsa iránt. A jobbágysors, az önkényuralom, a korabeli szociális és gazdasági viszonyok azonossága vagy hasonlósága eszmeileg teljesen összekötötte a márciusi ifjakat és az orosz forradalmi demokratákat. Joggal feltételezhetjük, hogy Dobroljubov a magyar viszonyokról tanulmányt akart írni. Barátaihoz írott levelei ezt bizonyítják: „Magyarországról szintén jó lenne olvasni (1848).” „Megvan-e nyomtatásban a legutóbbi osztrák kereskedelmi jelentés?” „Van-e még valamilyen megbízható magyar irodalomtörténet?” A korai halál megakadályozta tervének megvalósításában. Csernisevszkij jegyzeteiből tudjuk, hogy az orosz forradalmi ifjúsággal együtt ő is a márciusi forradalom és a szabadságharc lelkes híve volt. Amikor tudomására jutott, hogy a cári önkényuralom határozatot fogadott el a magyar szabadságharcba való beavatkozásról (1849. júL 11.), ezt írta: „A magyarok barátja vagyok, és kész vagyok ügyükért áldozatokat hozni.” Csernisevszkij számos újságcikket és tanulmányt szentelt a magyar eseményeknek. 1860-ban például így írt: „A magyarok olyan nép, amelynek megvan a képessége a tényleges és nemcsak a látszólagos alkotmányos rendhez és önkormányzathoz.” Az 1847-ben nyugat-európai emigrációba kényszerült Herzen is mély rokonszenvvel kísérte a magyar szabadság- harcot és elítélte a cári intervenciót. A bukás mélyen megrendítette, s csak a későbbi újabb orosz forradalmi mozgalom fellendülése adta vissza hitét. Londonban többször találkozott Kossuthtal. Beszélgetéseikről, benyomásairól az Emlékezések és elmélkedések c. emlékirataiban számol be. ' G. J. Korotkevics (Ford.; Saiga Attila)
