Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-06 / 31. szám

flÄAAAAAAJ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAs

I MARY GILMORE:

\ A

(brrásmeníl

fűz

A íorrásmenti fűzfa, semmi más csak fűz.

De láttam: tombol bőszen,^ Akár a viz, a tűz.

S láttam tavasszal is: ^

Buján remegett, Szép-nő-haja volt, Szélbe-szeretett.

S láttam télidőben (Ember a vízparton I)

A szélbe sírt, kiáltva — Szürke vénasszony.

Raáb György fordítása^

Nagy Endrére csak derűs szívvel szabad emlékezni. Nem mintha élete és irodalmi életműve csupán derűs mozzanatokban bővelkedne. Igaz, kevés írónak nyüt al* kalma hatásosabb és közvetlenebb önkifejezésre, mint Nagy Endrének nevezetes konferanszaival, ő mégis többre vágyott a hangos sikernél; azt szerette volna, főképp élete delén túl, felszínre tárni önmagából, ami érzése szerint e hatáskeltő és közvetlen élőszóbeli közlés mögött elrejtve maradt: a lelke mélyén csendben, vívódva megérlelni írói kifér1 jezést

Mindenekelőtt ennek a belső igényességnek köszönhető, hogy abban alkotott maradandót amin túllépni igyekezett: a kabaré műfajában.

Születésének századik évfordulóján — 1877. február 5-én született Nagyszőllősön — kiválóságát úgy idézhetjük fel a legméltóbban, ha arról szólunk, aminek ő volt a szülője: a mindmáig életereje teljében levő magyar politikai kabaréról. Eleinte if-pdalmi . kabarénak nevezték. É csipkelődő szellemű eleven természetű intézmény megalapításának feltétlenül kedvezett, hogy Nagy Endre együtt nőtt fel irodalmunk olyan óriásaival, mint Ady Endre, Bíró Lajos, Krúdy Gyula — ővelük egy szerFerenczy

Károly

Száztizenöt éve, 1862. február 8-án született Ferenczy Károly festőművész, Ferenczy Béni és Noémi édesapja, a századforduló magyar festészetének egyik legjelentősebb alakja. Képünkön fent: Cigánylány című festmény. Jobbra: önarcképe.

Nagy Endre, a kabaré atyja

kesztőségi szoba levegőjét is szívta Nagyváradon.

A nagy írók barátságán és szellemi szövetségén, valamint a radikális polgári áramlatok egyre erősödő sodrán túl némi szerencse is kellett ahhoz, hogy Nagy Endre, az akkor, 1907-ben, igen mostoha anyagi körülmények közt tengődő fővárosi hírlapíró felléphessen a számára aztán valóban világot jelentő deszkára, a kabarépódiumra.

Egy tavaszi reggel az akkoriban megnyílt Teréz körúti kis mulatóhely fiatal színész-direktora odajött a New York kávéházban Nagy Endre asztalához, s elmondta: szeretné a komoly irodalmat bevezetni a kabaréjába, ezért elhatározta hogy minden este más-más íróval fogja felolvastatni a novelláját. Aznap este Nagy Endrével el is kezdené a sort

S este a reszkető, lámpalázas Nagy Endrét az igazgató már saját kezűleg lódította ki a szerény színfalak mögül a közönség elé. A riadt félszeg fiatalember leült egy kis asztalkához, s fennhangon olvasni kezdte egyik novelláját. Alig fogott

bele, a nézőtéren egy szmo- kingos, monoklis fiatalember hangosan ásitozni kezdett Minthogy a tüntető unalommegnyilvánulás többször megismétlődött, Nagy Endre végül is a színpad peremére lépett és egyenesen a monoklis arcába mondta:

— Hát jó, elhagyom a novellát Ahelyett egy kis mesét mondok a vadszamárróL

A rögtönzött kis mese arról szólt, hogy élt egyszer egy király, akinek az állatkertje a leghíresebb volt a világon. Csak egyetlen állat hiányzott innen: a vadszamár. Parancsot adott a király, a föld alól is kerítsenek egyet De nem találtak. Végül is az udvari bolond adta meg az útmutatást: — Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, ültessétek a hatkoronás helyre, a kabaréba. Ott majd megvadul.

A rögtönzés sikere olyan kirobbanó volt, hogy Nagy Endre, az igazgató felkérésére, a további estékre is „ottragadt” a színpad peremén. S ezzel megszületett a konferanszié alakja. A jellegzetes nagyendrei modor megőrizte a sápadt, félszeg, dadogós figurát, aki a riadt viselkedéssel ellentétben szellemesen, bátran, találékonyan szurkálja meg a társadalmi, művészeti, politikai élét visszásságait.

A magyar kabaré az 1908— 13-as években élte történetének aranynapjait, miután Nagy Endre a konferanszié szerepkör mellett főrendező, majd igazgató lett a Teréz körúti kis színpadon, ahonnan Heltai Jenő és Molnár Ferenc csakhamar átcsábította a Modem Színpadhoz. S egy évbe sem tellett, már itt is a „kabaré atyjának” tekintett Nagy Endrére ruházták az igazgatói tisztet. Az ő keze alól indult hódító útjára sok más tehetség között Medgyaszay Vilma, az irodalmi sanzon halhatatlan vezéralakja. És a még ismeretlen, félénk fiatalember, Karinthy Frigyes is Nagy Endrénél jelentkezett egyik első vidám írásával.

Nagy Endre csak idősödő napjaiban szakított a kabaréval, amikor áttért a magányos írói műhelymunkára. Regények, novellák egész sorát, a hírlapiról cikkek megszámlálhatatlan sokaságát hagyta hátra hatvanegy éves korában beköszöntött halálakor, de géniusza a leg- élőbb a ma és a holnap kabaréjában munkál tovább.

Sas György

Ady Endre látogatása Hevesen

A legtöbb eszmei és személyes szál Bíró Lajoshoz fűzte Ady Endrét a pályakezdés váradi és pesti éveiben. A lángoló fiatalkori évek jelképe, hogy A műhelyben című Ady* egyfelvonásos bemutatóján egymás maszkjában jelentek meg. A köztudatban és a valóságban is testi-lelki jó barát’ ként úgy éltek ők, mint Castor és Pollux. Egymás állandó kísérői, szüleség esetén kölcsönös párbajsegédei voltak. Küzdőtársak az új irodalmi irányzatok védelmezésében épp’ úgy, mint a párbajellenes liga megszervezésében. Ady őri vasta először Bíró minden sorát, amint Bíró volt első rá’ jongó olvasója, „füstfelfogó kéménye” a benne égő verseknek is.

Ady és Bíró hosszú ideig együtt lakott Váradon. Egy szerkesztőségben dolgoztak egészen 1901 májusáig. Ady ekkor ment át a Nagyváradi Naplóhoz. Barátságukon ez semmit sem változtatott, a „konkurrencia” dolga a kiadó’ ké volt. Budapesten is közösen bérelt „hónapos szobában” tengődtek. A „közös háztartást” csak Bíró küszöbönálló házassága miatt mondta föl Ady.

Barátságuk már a váradi években, is sajátságos. A. fiatalabb Bíró tart respektust nyugalmával, megértő magatartásával, műveltségre törekvő komolyságával. Adynak munkatársa, lakótársa, örömeinek részese, éjszakai mulatozásainak józan szemtanúja. Joggal írta: „Éveket töltőt" tem el a fiatal Ady szoros testi közelében”. Valóban péri dás testvéri kapcsolat volt váradi barátságuk.

Bíró Lajos a debreceni Versek című kötetből többször olvasott fel családi körben. Otthon elhitték, -hogy Ady nagy költő. A hevesi látogatásra 1900 késő nyarán, dinnyeéréskor került sor. Heves, az egykori „mezőváros” a századfordulón tipikus alföldi falu. Épp olyan nagy sár van itt, mint Érmintszenten. Esőzések idején ki sem lehet mozdulni. Bíró édesanyja a Jászságba vezető úton lakott

Bíróék családján kívül csak a szűk baráti kör, több- nyíre fiatal lányok jelentették a társaságot, vettek részt a vasárnapi ünnepi ebéden. Közülük is csak egy, az eseményről először hírt adó, Lengyel Géza későbbi felesége őrizte meg Ady látogatásának emlékét. Kitűnő volt az ebéd, Petronella, a szakácsnő kitett magáért. Bor is volt az ebédhez, amely ritkaságnak számított e házban. Az ünnepi ebéd pompás dinnyével zárult. Ady kért is a magjából, hogy küldhessen belőle anyjának Érmintszentre.

Irodalomtörténetírásunk pótolhatatlan vesztesége, hogy Ady iegbensőbb barátja, Bíró nemcsak a hevesi látogatás, de barátságuk történetét sem írta meg. Pedig már Ady életében nagy költőbarátjával együtt egy könyv szereplője lett Bíró is. Nagy Andor Tavasz Váradon című, Ady fiatal éveiről szóló regényében Bíró Lajos szájába adja a következő szavakat: „Igen tehetségesnek tartom... és fáj a szívem érte, féltem a Fehér Dezsők, a Sas Edék sorsától. Akik csak éjszakáit, italozásait, nődolgait nézik, rosszul ítélik meg. A zsenit kell látni benne..A szavak lényegét az Ady-kutatás. a kortársak vallomásai hitelesítik.

Egy 1904-bén Párizsból küldött levélben Bíró hatását értékeli „talán a legmaradandóbbnak”. „Hosszú időn át szerettem jobban önmagámnál” — írja Ady. Találkozásukat szerencsésnek, barátságukat öröknek nevezte később is. Ady halála után sokan jelentkeztek, mint zsenijének első felismerői. Bírót nem találjuk köztük. Pedig kétségtelenül ő az első felfedezője Ady géniuszának. Mór 1900 decemberében leírta róla szólva a „zseniális” jelzőt. 1919-ben a Nyugatban szerényen, de kijelentésszerű igazsággal szólt arról, hogy Adynak nem volt életbeni sajátja az „izzó dé- moniság”. ö a fiatal Adyban a korszakos zsenit felismerve is azt hangsúlyozza, hogy szeretetté vágyón, gráciával, derültséggel tudott élni, mulatni, szeretni. Minden fájdalom megdöbbentette, Yninden jajszóra könnyel telt a szeme, de „geníe-jéről királyian bizonyos volt már húszon* három éves korában. .. .már bizonyosan tudta, hogy ő egyetlen és páratlan, és rendkívüli.”

Hevesi Lajos szülőhelye, Bíró Lajos lakóhelye, Ady Endre hevesi látogatásának színhelye sokáig nyomtalan, a mai napig jeltelen Heves nagyközségben.

CS. VARGA ISTVÁN

C

seng a telefon, vidékről keresnék.

— Te vagy, fiam?

Anyósom hangja.

— Micsoda? Mondja hangosat»* ban!

— Baj van. A mamát az éjjé! bevitték a kórházba.

Messziről, mintha verem mélyéből jönnének a hangok.

— Két napig gyengélkedett. Gyomrát fájdítja, nem maradt meg benne semmi. Gyertek haza. Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul. Most már szólnom kellett.

— Megyünk.

Rendkívüli szabadság Tárcsázom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, továbbadja a hirt Főnöknője mondja: Menj

csak.

Várhak az állomáson. Két görnyedő alak a sötétben.

— Itt van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán feleségem.

Hogyan? Nyolc órája beszéltünk, s most itt állnak összetörtén, fásultan és fáradtan, talpig feketében.

— Meghalt — tör ki anyósomból a szó. Sovány karjával magához szorít, arcomon érzem könnyei melegét

Nagyapám mozdulatlan. Nem tudok ránézni. Oldalról sandítok felé. Kemény, mint a fa. Arca olyan mint máskor, ha valami foglalkoztatta, s tépelődött, gondolkodott Gumicsizmában van, fekete bársonynadrágot tűrt a csizmaszárba.

Clkatya tekintetemet. Oldalt ^ fordult. Pillanat elég, s látom. az elmúlt néhánv órában

Varga Józsefi

SZÓL A HARANG

éveket öregedett. Görnyedt, akár az öreg fűzfák, s a lekonyuló karimájú kalap is olyan, mint a fűzek szomorú koronája.

— Délután?

■— Nem. Alighogy letettem a telefont, a kórházból táviratoztak. Csak annyi állt rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meghalt. Semmi több. Üjra hívtalak, de addigra elindultatok.

— Ilona, Ilona — sóhajt nagyapám és zsebkendőjét tartva hatalmas kezével, szeme előtt babrál.

Este van. Halványan világít a lámpa. Anyósom nagyanyám ruháit pakolja, feketét mindenből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a vetett ágyra.

Öregasszonyok tipegnek be. Nem köszönnek, lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el helyüket a konyhában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlikra. Gyűlik az asszonynép. Nani néni, a legöregebb kezdi a siratóéneket Bús dal száll, sóhajtások tarkítják, s hol gyengül, hol erősödik a hang.

— Tegnap még itt voltál, Ilona — mered maga elé a szomszéd öregasszony.

A mellettem ülő vénasszony magyarázza:

Anyósom koszorúkat hoz. Koszorúkat s a pince félig fagyott virágait Bal karján fekete retikül, fején fekete kendő, cipője, harisnyája, ruhája fekete.

Újra az öregasszonyok. Csoportokba verődve kaptatnak fel a temetődombon. Szól a harang. Autóval hozzák a papot.

A koporsó már kint áll a ha- ** lottasház előtti téren, felravatalozva. Virágözön, koszorúáradat nagyanyámon, tömjén füstje szálú

Nándor, a sírásó a fák mögül figyel. Kezében kötél. Gumicsizmában van és munkaruhában. Dolgozni készül.

Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal beszélgetek. Megköszönöm a vasárnapi kalácsot, a damasztabroszba bugyolált, utazásra szánt csirkecombokat. a suttyómba odadugott zsebpénzt, a mosolygásait, a szavait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán.

Halad a gyászmenet. Félkörbe álljuk a sírt.

Nem nézek senkire.

Csak "nagyapám hangját hallom, ahogy mondja:

— Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilona. Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész kedves jó, feleségem.

Ellépek, távolabb a kopott feliratú fejfák közé, a föld koppaná- sát hallom a deszkán.

Üjra magunk vagyunk. Rokon öregasszonyoknak készítjük össze nagyanyám ruháit

— Ne menjenek veszendőbe. — mondja nagyapám.

— A baboskeszkenő maradion — mondja anyósom —, emlékbe a mamától.

Zörgetnek az ablakon. A kántor. Pénzt veszek magamhoz. Me*

* gyek, kifizetem őket.

WVWWWWWVWWWW>W<W1

— Egy hete együtt szedtük a kukoricát az Ökörélésen. Ügy dolgozott, hogy csoda. Enni se akart csak hajtogatta: siessünk, estére végeznünk kelú Délben a kukoricáskosarakra ültünk le szalonnát enni. Ő kevés hagymát, falatnyi szalonnát evett, s már ugrott, vitte, hajtotta a sorát.

— Megérezte szegény. Dolgos asszony volt

Száll, kering a szó, majd elhalkul hirtelen.

Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy remegés.

Nagyapám átöleli.

— Ne sírj, Mari. ne sírj!

— Erős legyen, sógorom. Erős, hogy kibírjá ezt is.

— Nekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradhatok, mint az ujjam. Negyven év után, magam keringjek itt a házban? Nekem már végem van. Megyek az én Ilonám után.

Két nap telt el a sirató óta.

Kemény téli reggel van. Kint állunk nagyapámmal a halottasház előtt Az előbb nyitottuk ki. Kisöpörtem, letöröltem a koporsóálh ványt. a réz gyertyatartókat, a nyikorgó székeket Nagyanyámat várjuk, neki készül a hely.

Nagyapám kék, siltes sapkában van, előtte kék kötény, rajta fekete bársonynadrág, kabát. Jön- megy, jár-kél föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szívem szerint hozzálépnék, megölelném, megsi- mítanám a haját kezét fognám,

mint egykor, régmúlt nyarakon,

elfelejtett tavaszokon.

P\e nem teszem, mert nem te" hetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, megfontolt. Sosem szerette az ilyent.

— Lassan dél — szólal íreg —, azt mondták, tízre itt lesznek.

Lemegyünk a temető lejtős udvarán, s elnézünk a falu főutcáján, Nosztány félé.

Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mokány ló prüszköl a zárt halottaskocsi előtt.

Teljél idő, teljél gyorsan!

Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cammogjál!

— Béjdi János? — kérdezi a bakról a kocsis.

— Az vagyok — feleli nagyapám.

— Megjöttünk.

Fölhajt a lovakkal a halottasház elé.

Megjött apósom is kerékpárral,

sietve.

Befelé megyünk. A tartóra helyezzük a koporsót, fedelét leemeljük Nagyapám odaáll nagyanyám mellé kezét összekulcsolja.

Kimegyünk.

Elszámolok a kocsissal.

— Nehéz út volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált.

Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy. Ötvenest adok borravalónak.

Őszinte részvétet kíván, majd felkap a bakra és elhajt.

4