Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
^WVW^/WWWWWWWWWSAAAAAAAAAAA^A^A^AAAAA^A/VSA/WW* Oki. főoszt. vez. Hogy mit takar a cím? Címet. Mint lentebb majd dderül. Kérdem Szendrei Ferencet, hogyhát micsoda is ő: —■ Idomszerész — mondja és teszi hozzá menten, büszkén is egyben. — itt, már 24 éve. Szalad az idő sóhajt hozzá, majd értetlenül bámul rám, aztán a kezében levő műszerre, úgy véli, rosszul hallotta, sőt tán nem is hallotta a megjegyzésemet... — Főidomszerész? Mit lehessen erre válaszolni, ha egyáltalán érti is az ember: főidomszerész. Ki hallott még ilyet, vagy olyat, hogy íőesztergályos, vagy albányász? Fömarós, vagy al- kohász? Na, ugye. hogy botor dolog. Készlet egy levélből, írója Iván Rozália, D-i tanácsi dolgozó: „...a munkaköri besorolást sokan lealacsonyító- rak érzik, Így: takarítónő! Legutóbb egy igazolás kiállításához egy ötven év körüli, asszony foglalkozását két deztem. Azt felelte: higiéniai dolgozó. Rákérdeztem (mármint. a levél írója. Kiemelés tőlem.) — hát illemhelyia- karítónő volt.” Rögtön hozzátenném én. aki nem az említett levelet, de e sorokat írja, hogy valóban mennyivel szebben hangzik az utsaceprö, vagy ,az iroda takarítója — illetőleg takarítónője, nője bizony és nem féri'ia! — helyett a higiéniai dolgozó. Flancolunk már megint. Rangkórság ismét. A dzsentri múlt úgy a múlté, hogy kötelező tantárgynak is unalmas már a történelem —, vagy az irodalomórákon, de lám, a kivagyiság mégis és ismét felütötte a fejét. A rang, meg a cím a mi korunkkal járó kórság lett. A dolog persze még véletlenül sem ilyen egyszerű. Egy szervezett társadalomnak ugyanis megvan a maga helyes, belülről, a társadalom, a tulajdonviszonyok talajáról kialakított egészséges hierarchiája. Ami nélkül elképzelhetetlen lenne nemcsak dolgozni, de még élni is. És e felépített- ség joggal és okkal követeli meg egyrészt csomópontjainak megnevezését; már csak a fogalmi tisztázás miatt is, meg a viszonyok reális és logikus áttekinthetősége érdekében is. Ha van miniszter, annak lennie kell helyettesének is, ha van, ha szükséges a főosztály, akkor lennie kell osztálynak, vagy éppen alosztálynak is. Ha van művezető, ' vagy brigádvezető, nyilvánvaló, hogy annak is kell lennie helyettesének. Nem a cím miatt — utóvégre elhatározás kérdése, hogy milyen címet, azazhogy nevet adunk a „gyereknek” —, hanem a munka, a társadalom szervezettsége következtében. A fogalmakat tisztázni kell, tudnunk kell, hogy mit minek nevezzünk, és mit hol találunk meg ebben a bonyolultan szervezett közösségben. éppen mert hogy áttekinthető és átérezhető legyen a számunkra. Ez az éremnek ama bizonyos egyik oldala. Ám van egy másik is. Miért lenne gúnytárgy az, aki ^tehetsége, tudósa révén, a társadalmi igénynek megfelelően címet is kap —, a munkájából fakadó címet. A munkakörének megfelelőt? Miért? És miért lenne elítélendő, ha valaki munkával akar ilyen „címhez” jutni? És miért lenne fenntartással fogadható bármilyen olyan rang egy szocialista társadalomban, amelyet ez a társadalom „alapított” egyrészt a társadalom egésze által diktált szükségből, másrészt a minden emberben joggal és okkal meglevő becsvágy kielégítésére. Sok vita és ódzkodás fogadta annak idején, amikor a „tanácsos” elnevezést bevezették az államigazgatás területén, kivétvén belőle a régi „tanácsos urak” ingerlő felhangját. Pedig, ha jól belegondolunk — és már volt időnk belegondolni — a fogalom, a szó gyökere a tanácskozásra a tanácsot adó emberre, más szóval a hozzáértők és értők okos gyülekezetének fogalmára rímel. Miért lenne hát baj. hogy egy, a tanácsi munkában sok-sok évet eltöltött: ember megkapja azt a titulust, amely egy testület, egy társadalom nyilvános kinyilatkoztatása, hogy: tanácsot adni mindig tudóról van szó. Címkórság, rangkórság: a kórságnál van a baj. — Adj már egy darabka papírt, fel akarok jegyezni valamit — matatok a zsebemben, de ott csak tollat találva. — A névjegyem jó lesz? — Ha lehet rá írni. miért ne — mondom és veszem is át a kis kartonlapocskát és már írnám is írandómat a hátlapjára, amikor érzem inkább, mintsem látom, tisztelt barátom figyel. Engem. Illetőleg azt, hogy nézem-e, mi is van írva a névjegyére. — Mit nézzek a névjegyeden? Tudom tán, hogy hívnak. .. — mondom, de azért rápislogok a névjegyre, amelyen a név alatt meghökkenésemre ez áll: — .. .oki. föoszt. vez. — mormolom hangosan. — Igen... Az. Okleveles főosztályvezető... — Mi ez a baromság, ezzel az oklfőosztvezzel? — Nagyon furcsa vagy, hogy ilyeneket mondasz — indignálódik ismerősöm az ily nagyfokú tapintatlanság ?s értetlenség hallatán. — Főosztályvezető vagyok és ez mién lenne szégyen? S ebben a munkakörben, amint ehhez kell. elvégeztem egy fontos tanfolyamot, amiről oklevelein van, Tehát igenis, okleveles főosztályvezető — nézett rám diadalmasan. Ekkor jutott szembe az iménti levélben idézett vé- cé.snéni, aki higiéniai dolgozónak titulálja önmagát, mert való igaz, hogy a higiéniát szolgálja, de az is, hogy a társadalom értékítéletében egy illemhely gondnoknőjének lenni jobb esetben is megmosolyogni, rosszabb esetben kinevetni való dolog. Űgyhogy nála és a többieknél még érthető a címkórság, amely végül is inkább pajzsot jelentene az effajta gúnymosolyok ellen. De hogy az oki. firí.vez. mire jó, azt csak az és azok tudják akik- r.i etég a munka utáni becsület, a társadalom által nyújtott rím és rang, — mert ők még kreálnak hozzá. Oklevelet. Netán még kutyabőröst is. — . ..főidomszerész? — kérdem akaratlanul is Szendrei Ferenctől az egri Finomszerei vény ssvár eevik szocialista brigádjának tagjától. De szerencsémre, hülye szelleme. skedésemet nem hallja meg. Vagy úribb módon viselkedik, mint én: úgy tesz, mintha nem is hallaná. Csak dolgozik tovább. Mint immáron negyedszázada itt és mindig kiválóan. Ennek a társadalomnak ő kitűnő „idomszereket” adott, a társadalom cserébe neki viszont az idomszerész nevet és a kitűnő szakmunkás címet hozzá. És erről neki is van oklevele. Csak névjegye nincs. Nyomtatva. Megmunkálva, ki tudja hogy hány ezernyi. Szemtől szemben (Fotó: L’Humanité Dimanch) A panaszok nem mai keletűek. .. Az újságíró jó hét évvel ezelőtt már azért járt az egri Petőfi Sándor Kollégiumban, mert kesergett a diáktanács és elégedetlenkedtek a fiatalok. A riport mégis elmaradt, hiszen a diákok az igazgató jelenlétében szótlanságba burkolództak. Ám a közelmúltban a Gárdonyi Géza Gimnázium ifjúsági parlamentjén a diáktanács titkára már kertelés nélkül sorolta az évek óta lappangó gondo- kat-bajokat. Ezért került sor — annyi idő múltán az újabb találkozásra. Egymással szemben Vajon mi változott néhány hónap alatt. Először erre kértünk választ az önkormányzat képviselőitől és az intézmény vezetőjétől. A titkár. Parragh Dénes, negyedikes gimnazista, tömören fogalmaz. — Most már nem havonta, hanem kéthetenként cserélik az ágyneműt. Tábori Borbála a lányok megvalósult óhaját említi. — Végre használhatjuk a saját hajszárító készülékeinket. — Eddig miért nem engedték? A direktor siet a magyarázattal. — Árammal működik, veszélyes masina... Kissé fura indokolás. Valljuk meg: ezek bizony sovány eredmények. Annál is inkább, mert az egykori ellentétek ma is izzanak. A diákok álláspontját a hallgatag, megfontolt Dénes tolmácsolja. —• A tanács csak végrehajtó szerv. Utasításokat teljesítünk, de a demokratizmus adta jogainkkal nem élhetünk. Mi jobban ismerjük társainkat, mint a tanáraink, hiszen együtt élünk, tanulunk, mégsem hallgatnak meg bennünket. Javaslatainkra nem számítanak, pedig nekünk is akadhatnak jó ötleteink. Az igazgató és a - nevelő- testület egészen másképp látja a dolgokat. — Személyes, vélt sérelmeikre hivatkoznak, felszínes jelenségekből általánosítanak. Megbízatásaikat im- mel-ámmal végzik el. Kötelességeikre nem gondolnak, a közösség véleményét csak tessék-lássék módra befolyásolják, s ha vétenek a rend és a fegyelem előírásai ellen, akkor falaznak nekik. A bírálat kétségkívül áros A diák item komputer... oldaluk, de feladataikról nagyon könnyen megfeledkez~ nek. íme a két homlokegyenest ellenkező nézet. Ne kerüljük a forró kását: szembenállás ez a javából. Mégis milyen udvariasak, tisztelettudóak a gyerekek. Semmi nyoma az ifjonti dacnak, a kamaszokra jellemző csakazért-isnek. Rádió, tévé és a többi Lázár Gábor, a kultúrfele- lős meghökkentő adalékkal rukkol ki. — Egy rádió sincs és úgy tudjuk, soha nem is volt. Tévét is csak november óta nézhetünk. No, persze nem mindennap. Kóczián István újabb adalékkal lep meg. — A kétezerötszáz kötetes könyvtárt is zárva tartották, csak az elmúlt év végétől kölcsönözhetünk. Dénes ehhez a témához kapcsolódik. — Igen ritkán engednek el a TIT-előadásokra. Egyszer az iskola hangversenyre hívott minket a főiskolára. Sajnos, a tanárok feleslegesen telefonáltak, mert csaK néhányan mehettek közülünk. Elsősorban az óvónői szakközépiskolások. Ha valakinek este takarítania kell, akkor sem nézheti meg a színházi előadást, ha bérlete van. Nem értem, miért ez a szigor, hiszen mindenki szeretne művelődni. Tóka János, a kollégium Igazgatója azonban másképp vélekedik: — Első a tanulás. Aki folyvást rádiózik, tévét néz, az nem készül fel másnapra. A képernyő megszállottái nemegyszer hozzák az elégteleneket A hálók rendben tartása egyébként a munkára nevelés egyik módszere. Erre már az újságíróban is berzenkedik a hajdani nevelőtanár. — Arra nem gondol, hogy a rádió, a televízió igen sok színvonalas információjával, műsorával kultúrát kínál, ismeretgyarapítást ajánl? Aki erről lemond, elveszti a réven azt, amit a vámon nyert. A válasz egyértelmű. — A tanulás mindenekelőtt! Szép. szép, de hát ezek a gyerekek szórakozni is akarnak, mert nem csendesen szemlélődő nyugdíjasok. Szerencsére... Akadnak élelmesek, akik a fülhallgatóban reménykednek. Közéjük tartozott Gábor is, bár ő se 6okáig élvezhette a tánczenét — Az igazgató úr az utcán elvette tőlem a zsebrádiót.. Persze a vállalkozó kedvűek nem fogynak ki, s valamennyi próbálkozás pedagógiai fiaskóhoz vezet. Egy kis megértéssel, de könnyen elkerülhetnék! Önkormányzat — papíron A diáktanács titkára a leglényegesebb nehézségre utal. — Az önkormányzat csak látszat. Azt ugyan elmondják, mit (tegyünk, de a jutalmazás és a büntetés kérdéseihez semmi közünk. Nem azt kívánjuk, hogy mi döntsünk, csak javaslatainkat hallgassák meg. Erre szót kérnek a többiek is, és más-más oldalról, de ugyanolyan hangoltsággal közelítik meg a témát. — Azt sem tudjuk miért, milyen büntetés jár, miért nem lehet ezt közölni velünk? — Ha valaki véletlenül fütyül a folyosón, elveszik a kimenőkönyvét — Egy alkalommal két perccel később ébredtem, mint társaim. Emiatt egy hétig nem mehettem ki a városba. Ha az ember azt látja, hogy semmit sem szabad, akkor moccani sem mer. — Mi szívesen segítenénk, s így a kollégiumi vezetés közelebb kerülhetne társainkhoz is. íme a másik fél véleménye. — Nem ismerik az árnyalatok közti különbségeket aligha különböztetik meg a fontosat a lényegtelentől. Zsörtölődés helyett inkább a tanulásra serkentenének. Én azt hiszem: nem nőttek fel még az önkormányzathoz. Ez is egy álláspont az viszont tény, hogy erre a pedagógusnak kellene okítani* az ifjakat. Már elsős és nem negyedik osztályos korbanl Egy kérdés csak marad. — Ha nem jó ez a gárda, akkor miért nem választanak újat? Hosszú töprengés után ilyen válasz formálódik. — Nem rossz gyerekek. Alkalmasabbakat különben sem találnánk. Ez bizony ellentmondás. A Merre a kiút? Beszélgettünk, töprengtünk, vitatkoztunk, felsorakoztattuk egyeztettük, mérlegeltük a nézeteket Abban aligha kételkedtünk, hogy a Petőfi Kollégiumban valami nincs rendben. A pedagógiát a szakmai irányítás messze került a diákoktól. Akkor is, ha az igazgató — egyébként huszonöt éve tevékenykedik ilyen beosztásban — jól felkészült a továbbképzésre nagy gondot fordító, alapvetően jó szándékú ember. Neki és kollegáinak köszönhető az, hogy a tanulmányi átlag folyvást emelkedik. A félévi, a 3,6-os szint valóban rangos eredmény. Az elsősök és a másodikosok közül senki sem bukott. Ilyen sikerrel kevés helyütt büszkélkedhetnek. Ez azért is elismerésre méltó, mert a tárgyi adottságok korántsem szívderitőek. Többek között hiányzik a beteg-, a korrepetáló, a szülőket fogadó szoba, s a százr kllencven tanuló tizennyolchúszas létszámú hálótermekben szorong. Nem kis érdem, ha ilyen körülmények között úrrá lesznek a nehézségeken. Mégis, bizonyos mértékben elszakadtak az ifjúságtól. Ennek alapvető oka a merevség, a túlzott szigor, a tilalmak fojtogató hínárja* az ellenvéleményt nem tűrő irányítás. Az iskolai helytáblás nagyon fontos, de legalább annyira az, hogy a fiúk-lányok megismerkedjenek a demokratizmus ábécéjével. Hibáznak, olykor szélsőségesek. Érthető még nem érettek felnőtté. Nyesegetni kell a vadhajtásokat, pallérozni kell gondolkodásmódjukat. De nem tőlük függetlenül. nem ellenükre, hanem velük együttműködve, az „elvárom, mert tisztellek’* elvét és gyakorlatát követve. Engedve őket szórakozni, kikapcsolódni, művelődni. Nem komputerek, amelyekbe hideg ésszel adagolják az információkat, hanem megértésre váró, minden apróságra érzékeny ifjú emberek. Pécsi Istváa
