Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-22 / 44. szám
KÉPERNYŐ EL0TT A tizenhetedik nap T Barátom kisfia, tízen innen. de az önálló gondolkodás határain már túl és belül, a második világháború történetéről olvas és a kö-, vetkező, voltaképpen csak , első hallásra meghökkentő- j nek kitűnő kérdést teszi fel j az apjának: „Apu, hát mi, magyarok sose győztünk?” Egy kilencéves kisfiútól elvárni. hogy történeti gondolkodása legyen és kérdései is ilyen alapról fakadóan sze- geződjenek a felnőttek társadalmának, az ostobaság lenne. Am ugyanilyen ostobaság lenne barátom kisfiának és többi kis és nem is kisfiúnak az ilyen, vagy olyan formában, de gyakran megszövegezett kérdését egy legyintéssel elintézni. Miszerint a szovjeteknél partizánok, a franciáknál maki zár - dok voltak a szlovákoknál, a cseheknél, a bolgároknál ésatöbbieknéi is (elnézést ezért, — a felsorolást csökkentem és a világért sem pejorálok) volt fegyveres és nyílt ellenállás. És mi. mi magyarok? jf Mi sosem győztünk? A sosem alatt természetszerűleg és alapvetően a második világháború és története, s benne a magyarság sorsa fogalmazódik meg. Harminc esztendővel a második világháború és annak végnapjai után, második sót harmadik nemzedékként nem éppen örvendetes úgy visz- I szatekinteni a világ közel- múlti történelmére és történetünkre, hogy oly ország j fia, lánya vagyok, amely , egykoron a fasizmus utolsó I csatlósa volt. [ Ahol ráadásul nem is volt I ellenállás. Vagy alig volt. I Pedig nem közhely, nem egy szónoklat ügyes fogása, hogy a második világháborút a magyar uralkodó osztály elvesztette ugyan, de a magyar nép megnyerte. Nem győzött, de nyert. A nép! Nem történelmi paradoxon ez, hanem éppen ellenkezőleg. a történelem dialektikájából fakadt, hogy egy vesztes háborúnak ím nyertesei lehettünk. A kérdés ma már nem is így vetődik fel, ha tudni nem is tudjuk mindig és mindenkor megfogalmazni ezt a történelmi dialektikát, de érezzük magunkban, harminc évünkben sejdítjük a magunkat is meggyarapí- tott igazságát ennek. A kérdés ma már inkább úgy fogalmazódik meg újra és mind mélyebben kutatva azoknak az éveknek, hónapoknak, vagy csak napoknak történelmében, hogy mennyire és mit segített akkor ebben a „nyerésben” a majdani, a felszabadulás utáni nyertes: a magyar nép? Hogy miért most. évtizedekkel később e történelmi vizsgálódás? Hogy nem tűnhet e történelmi és utólagos önigazolásnak, belemagyará- zásnak mindez sőt a felnőttek érvkutatásainak is, hogy ne pironkodva kelljen -válaszolniuk kérdező gyermekeinek? Gondolom ezek a kérdések is jogosak. Akár tudományos mű, akár egy regény, vagy egy televíziós film kapcsán merülhet fel ez a ma nézőjében. Ismét úgy gondolom, hogy igazolható a közhely: a történelem nagy pillanatait megélni sőt akár végigélni, nem jelenti ugyanakkor azt is. hogy azokról a pillanatokról mindent tudunk is. Vagy minden lényegi összefüggést meg is értünk belőle. Nemcsak a festményekhez de a vérrel festett történelemhez is távlatok kellenek. Saját magunk előítéleteinek — helyes, vagy helytelen — levetkőzése, a napok és tények, a hetek és érvek szintézise. Éppen a három évtized távolsága igazolja. hogyha történelmi, társadalom- és gazdaságpolitikai sőt földrajzpolitikai okok miatt is hazánkban ugyan nem is volt a negyvenes évekre összefüggő, országot behálózó ellenállási vonal, de a százszor is lefejezett, illetőleg lefejezni próbált munkásmozgalom, a gondolkodni tudók legjobbjainak összefogása történelmi tény. Volt és maradt’. Mint afio gyan az is vitathatatlan tény: volt ellenállás Magyar- országon. Fegyveres antifasiszta és nem is csak elszigetelt! Dobozy Imre kétrészes tévéfilmje. A tizenhetedik nap, Mihályfi Imre rendezésében ezekre a kérdésekre — és másokra, többekre is, szubjektív, közvetlen emberi vonatkozásúnkra is keres és ad, illetőleg igyekszik választ adni. És arra is, hogy kik, honnan, milyen messziről, és milyen objektív körülmények folytán jutottak el addig, hogy a nemzet, a nép és a becsület, az igazság ügye mellett fogjanak fegyvert. És adják életüket is. Nemzeti önismeretünk, történelmi múltunk, önmagunkkal való szembenézésünk drámai kérdései fogalmazódnak meg a filmben és a film kapcsán bennünk. Vitatkozhatunk a filmmel — sajnos kell is, de majd erről lentebb — de érzéketlenek nem lehetünk vele szemben. Nemcsak izgalmas nemcsak odafigyelésre késztető alkotás ez a szó művészi értelmében, de mélységesen elgondolkodásra ösztönző a fogalom társadalmi, történelmi aspektusában is. A kétrészes televíziós film az utóbbi évek legsikeresebb ' és legfontosabb alkotásai közül való. És éppen ezért sajnos, hogy forgatókönyve is, rendezése is egymásra rímel a hibákat illetően is. Az epizódokká széttagolt és meglehetősen ritmustalan szerkesztés, ebből fakadóan egy sor, a néző előtt bizonytalan szituáció, az ebben a műfajban értő de a más műfajok eszköztárában nehezebben mozgó televíziós átlagnéző számára túlságosan is merészen nyitva hagyott befejezés, amely ugyan éppen, hogy a „kezdetet” sugallja, de amely sokakban a folytatás várakozását keltette — nem vált a film hasznára. Mint ahogyan az sem, hogy két részben vetítették, és minden bizonnyal emiatt vált aránytalanná terjedelmében, ritmusában, mondandójában is A tizenhetedik nap. Amely hibái ellenére, vagy azokkal együtt is korunk és múltunk, következésképpen jövőnk egyik alapvetően és korántsem csak morális kérdésére igyekezett becsülettel és művészi ihletettséggel választ adni. Gyurkó Géza 17. — Ez egy zümbi. egy kongói zümbi — szólal meg először a kommentátor — riporter, Horpádszky. — Ugye, kedves nézőink, önök közül a legtöbben most hallottak róla először? Pedig néhány napja a sajtóban is szó esett róla... Eltűnik a képernyőről az asztallap a madárral, már egy újságoldal kinagyított fotográfiája ugrott a helyükbe, itt-ott néhány sor tustollal van bekeretezve. Kati cikkének legfontosabb adatai, a lényeges tudnivalók a messzi afrikai sáserdők e különleges viselkedésű hírnökeiről. .. Jut idő, hogy mindenki kényelmesen, akár kétszer is elolvashassa a főcímet, az alcímeket, a kiemelt bekezdéseket, Rittyenthet is egy nagyot az ámulattól. — És most a kongói zümbi néhány viselkedésformájának bemutatása következik — jelentette be Horpádszky szűkszavúan. Tiszta füzetlap kerül az asztalra, golyóstollat tartó férfikéz közeledik a papírhoz, már írja is rá: „Javasolom a tévé-előfizetés díjának fölemelését a duplájára.” Hátrál, nagyobb terepszakaszt fog át a kamera, látni, hogy a zümbi ott áll moccanatlan az asztal sarkán, ki- gyúlló szemmel nézi a műveletet. És amikor a férfikéz eltávolodik, kiúszik a látóköréből, a zümbi fölfújja magát, mint egy japán kiska- . kas., és a másik minitumbao már rajta is van a cédulán. Karmaival tépi, csőrével szurkálja, már föl is ragadta a levegőbe, ott marcangolja tovább, nagy hópelyhekként szállingóznak alá a papírfoszlányok. .. És most megismétlődik a jelenet, lassítva és közelebbről. Gyönyörű légi-bemutató, valóságos műrepülő attrakciók. .. Dugóhúzó, kettős csavar, halálkor háton, nyolcas. .. És a lassításban-na- gyításban pillanatokra az is tisztán kivehető, hogy e csodálatos kis légtornász csőre mindig a szövegre csap le, azt akarja „megölni” vagy legalább „letépni” a papírról. Aztán a kép elsötétül. — Második számú viselkedésforma. Változatlan' a helyszín- — a linóleum abrosz. De a szereplők száma megszaporodott. öt pár zümbi álldogál, sétálgat az óriási sakktáblán. Békésen, szelíden. Ekkor az előbbi férfikéz papírpénzeket rak le az asztalra, egymás mellé. Egy zöld húszast, egy piros százast, egy lila ötszázast, lesimítja őket. És most a golyóstoll lép munkába, számok, betűk kerülnek föl a bankókra. Semmi hatás! Az apró szárnyasok — tisztes távolságból és igencsak lanyha érdeklődéssel szemlélték eddig is az eseményt —, a férfikéz eltűnése után folytatják a sétát párosával vagy tovább álldogálnak ugyancsak kettesben, rá sem néznek-a pénzre. — Következik a harmadik számú viselkedésforma — hangzik a száraz bejelentés. Ugyanaz a színhely, ugyanazokkal a szereplőkkel. A férfikéz ezúttal különféle okmányokat, orvosi recepteket, postai küldeményeket igazoló szelvényeit szórja az asztalra, a meg-megrebbenő madarak közé. Mindazonáltal teljes a közöny, csak arra ügyelnek az apró madarak, hogy rájuk ne essen valami nehezebb dokumentum, villámgyorsan változtatják meg helyüket. — A negyedik viselkedés- formát mutatjuk be. Ez már drámaibbnak ígérkezik. Az asztal fölé hajló gyerekfejet látni, gyerekkéz rg döcögősen egy sor „c” betűt, majd egy félsor „1” betűt egy vonalas irkalapra. Körül a tíz zümbi — tíz kicsi kis krómacél szobor. Harcias, támadó fejtartással. .. De a roham ezúttal is elmarad, amint a gyerekkéz becsukja a füzetet. Totálképre vált át a kamera, négyen ülnek a szobában, a linóleum abrosszal fedett asztal körül. Hárman Szemben, a negyedik srégen háttal a felvevőgépnek, de aki eddig a hangjáról nem ismerte volna föl. a profiljáról rögtön fölismeri, ő — Horpádszky. — E röpke jelenetsor után — mondja a népszerű tévé- riporter —, hadd mutassam be önöknek házigazdáinkat, a már nyugdíjban levő Guszt bácsit és fiát, Guszt Róbert ornitológust, a Fővárosi Álla t-és Növénykert munkaCsákvári fazekasok Az Unlverzál Szövetkezet csákvári fazekasrészlege 1977-ben egymillió forint értékben állít majd elő különféle kancsókat, vázákat és boroskészleteket. 0* (MTI fotó — Soós Lajos) Az ígéret, D * r r e n - mattnak, a kitűnő svájci írónak ez az antikrimije, rekviem a rendkívüli tehetségű rendőrtiszt, doktor Matthäi élete és igazsága fölött. (Eredetileg filmforgatókönyv, később kisregény. Ezért válhatott jó hang játék belője.) De miről is van szó? A rendőrtiszt, aki egy pillanatig sem hitt a házaló bűnösségében. megígérte Grittli Moser apjának, hogy megtalálja a gyilkost, nyolcéves kislánya gyilkosát. Ezért az ígéretért feláldozza szépen társát. Ök a zümbik tenyésztői. És velük van a Déli Hírek kitűnő cikkírója, a zümbikről szóló, a kisfil- münk elején önök elé tárt tudósítás szerzője, a neve — Kosaras Katalin. Ez idő tájt ők hárman tudják a legtöbbet ezekről a kis madarakról széles e hazában, és reméljük, hogy ismereteiket megosztják velünk. A szokásos zavart biccentések, félmosolyok, amint a három arc a képernyőre kerül. Guszt Róbert mosolya a legzavártabb, Kati mosolya a legmagasztosabb. Viszonylag, persze. — Kosaras Katinál kezdem a faggatózást — folytatja Horpádszky —, az ő ötlete volt, hogy a riportot a tipikus viselkedésformákkal kezdjük. Miért is? — Azért — feleli az újságírólány —, hogy a tévénézők is lássák, ez a madár valóban eszi a bürokráciát. Vagy ha ez így túlzás is, de az biztos, hogy megpróbálja, hogy minden erejével azon van, hogy megóvja a tiszta papírt a makulától, a tinta-hernyóktól, tinta-bogaraktól. .. A következő három produkció — szemléltető válasz akar lenni a szerkesztőségünkhöz beérkezett szóbeli és levélbeli kérdések néhány fajtájára. Minthogy mindnyájan pénzből élünk, először is azt az aggodalmat szerettük volna eloszlatni, hogy a zümbik kárt tesznek majd azokban a papírpén_ zekben, amelyekre a pénztárosok jeleket szoktak tenni számláláskor, összesítéskor. Nos, kiderült, hogy a színes papírokra nem terjed ki a zümbik védnöksége, ezek nem olyanok, mint a papí- rusznád. Viszont be kell vallanom, hogy például a lottócédulák kitöltésénél nem árt, ha előbb becsukjuk az ablakot.. Induló karrierjét, egy ördögi konstrukciót agyai ki, afféle csapdát, amelybe végül is bele kell esnie a gyilkosnak. Az áldozatok — Evelin,, Szonja és Grittli — nyolctízéves kislányok szőke copffal, piros szoknyácskában járnak. A gyilkosságok megismétlődnek és azonos helyen egy erdőszélen történnek. Az igazság felderítéséhez egyetlen támpontja Grittli Moser rajza, amely egy óriást ábrázol. A háttérben sudár fenyők, régi típusú Buick, egy zerge torz rajza, Grau- bünden címerének jellegzetes szimbóluma. A gyerekek okossága, tisztasága fantáziája valóban kimeríthetetlen. S Matthäi hisz a gyerekeknek. Feltételezése az is, hogy a tettes csak társadalmilag elnyomott, megalázott beteg ember lehet, aki így vesz elégtételt megaláztatásain. Mindezt megerősíti a pszichiáterrel folytatott beszélgetése: „Ezek az emberek primitívek, esetleg gyengeel- méjűek, erőszakosak, csökkent képességűek, nem tudnak az ösztöneiken uralkodni. Talán egy nő elnyomta őket, kihasználta. Lehet, hogy felesége gazdag, ő szegény. Bosszúját a női nemmel szemben egy gyereken tölti ki.” Ilyen előzmények, ismeretek és feltételezések után szerkeszti meg doktor Matthäi ezt a pokoli kört: sodrástól mentes helyen, közel az erdőhöz benzinkutat bérel, mert a gyilkosnak ezen az úton el kell haladnia. Maga mellé veszi a tíz év körüli Annamáriát mert a nagyhalhoz élő kishal kell. Biztosra megy és bár minden úgy történik, ahogyan tervezte, soha nem tudja meg az igazságot, mert a mesebeli „óriás”, a „varázsló” az utolsó gyilkosság végrehajtása előtt autókarambol áldozata lett. Persze, a világ csak logikával nem érthető meg és nem is ábrázolható. Így az emberi cselekedetek indítékai sem. Erre utalnak a rádiódráma befejező mondatai: „Semmi sem borzalmasabb, mint mikor egy zseni valami bárgyűságon csúszik el. Ilyenkor mindig az a kérdés, el tudja-e fogadni ezt a nevetséges apróságot, amin el- "bukott, vagy eem. Matthäi nem volt képes elfogadni, nem tudott túllépni rajta. És várja aa óriást”. „Minél tervszerűbben cselekszenek az emberek, annál hatásosabban szól bele cselekedeteikbe a véletlen” — mondja Dürrenmatt más helyen. Ezért is nem krimi Aa ígéret, hanem lélektani dráma, amelyben az író az elvhűségnek, az adott szónak, a bátorságnak a kockázatvállalásnak állít emléket. Az más kérdés, hogy Schrottné vallomását Matthäi szétroncsolt deliriumos tudattal már nem képes felfogni, s mindez csak volt főnökéi, utódját és a hallgatót nyugtatja meg. hiszen a gyilkos elnyerte méltó büntetését. Az ígéret Dürrenmatt igazságkeresésének, erkölcsi értékrendjének a foglalata, egyúttal azonban kifejezése a modern irodalomról és irodalmi kritikáról vallott nézeteinek. „Hogyan élhet meg a művész a műveltség, az írástudók világában? —kérdezi. A legjobban talán úgy, ha bűnügyi regényeket ír, ott alkot művészetet, ahol senki sem gyanítja. Az irodalomnak olyan könnyűvé kell válnia, hogy a mai irodalomkritika serpenyőjében semmit se nyomjon: csupán így nyerheti vissza a maga súlyát.” Ezért is üzeni kritikusainak a regény utolsó mondatában: „És most uram, csináljon ezzel a történettel, amit akar.” Az átdolgozó — Versenyt I ászló. a rendező — Márkus Éva és a főszereplők — Básti Lajos, Bulla Elma, Avar István — megértve az író szándékát, olyan színházi estét szereztek a rádiózóknak, ami felért az öreg hölgy látogatása, vagy a Fizikusok színházi bemutatójával. Mindössze a kórházi jelenetben megszólaló bárgyú háziszolga szavait, az égi hangokat tartottam fölöslegesnek, hiszen Schrottné — Bulla Elma vallomásából annyira szemléletesen bomlott ki férjének debillsége és imbecil- sége, hogy szavai csak megtörték a gazdag özvegy monológját, .aki egyébként mint szavaiból kiderül, .maga is részese volt a gyerekek halálának. E b er-gé nyi.T (Folytatjuk)
