Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-01 / 1. szám
I ERDÉLYI JÓZSEF: Télikabát híján egy zsupla sárga painutkendőt adott rám az anyám, megkötötte a hátamon, s úgy mentünk, kéz a kézben keresztül a tanyán. Fázó szemeimet a nagy hidegben melegítő könnypára vonta be, s parányi páraszemecskéken át, én, kiesi gyermek karikákat láttam; kis, szivárványszin karikák lebegtek, úsztak m:ndenfelé s minden előtt, betöltötték a látható világot, a esengö'bongó fagyos levegőt. Nem tudtam, hogy a szememből erednek, sem hogy mik azok a kis kar'kík; csupa titok volt akkor még nekem, csupa csoda, mese volt a világ. Nem látok már olyan kis kari káka csak könnyezik a; h:de"től szemem; s nem a szememen sűrűdik a pára, hanem m!nt holmi konyhaablakon, a szemüvegemen... 80 éve, 1896. december 30_án született Erdélyi József. KAROLYI AMY; Szótár ablakrőzsa ablakspárny ablakszem szótár szépségeddel nem versenyezhetem Disznóölés Ez a hízott disznók ideje. Ki százhúsz kilós: ünnepel. Ünnepli őt a kés, a tűz. Az ünnepellnek halni keik Nem fontos í Kezembe veszem, forgatom. > Eldobjam? Eldobom, Kék füst Maradjon utánam tiszta szoba. Égjen a lom. A füstbe kék arcomat rajzolom. A mű és nézője Sziporkák Az étkezők a szakácsköny sajtóhibája miatt kapta mérgezést a levestő!. (Egy felelősségre vont szc kacs magyarázó okfejtése Azoknak a személyeknek többsége, akik a kijózanító ba kerülnek, általiban nen józan. (Részlet egy újságcikkből Mivel az őr mélyen alud a betörők nem ébresztette fel. (Részlet egy jegyzőkönyv bői) Mindennap van valami új ság: tegnap például nem kap tani dorgálást. (Két hivataltárs beszélgeti séből) Kertészek figyelmébe Azok, akik lóerőt kívánnak igénybe venni, jelentkezzenek Petrauskas elvtársnál. (Részlet egy hirdetésből) Utazásom során felfigyel-* tem arra, hogy a kapitalista országokban kapitalista rend-1 szer van. (Részlet egy úttbcszdmoló* bői) A magazin is boldog új evet kíván Emiser M rla: Rózsaszínű csipke Hogyan zongorázott Liszt és Chopin? „A romantikus vagy klasz- szikus darabokat ma már alig játsszák abban a felfogásban, mint amilyenben keletkezésük idején — állapította meg dr. Helmut Haack, a grazi zenei főiskola mellett működő kutató- intézet munkatársa egy nemrégiben Grazban megtartott szimpóziumon. , Tudományos módszerekkel próbálják feltárni, hogyan játszott Beethoven, Liszt vagy Chopin. Így talán a mai előadóknak is hasznos útmutatóval szolgálhatunk.” Tízévi kemény elemző munka után a kutatók már- . is bebizonyították, hogy a XIX. század második felében illetve századunk első felében teljesen másként zenéltek, mint manapság szokásos. A különbséget legjobban a zongora példáján lehet bemutatni, mivel a legrégibb használható és élvezhető lemezek, hangtekercsek zongoramuzsikát őriznek. A világ archívumaiban Liszt-tanítványoktól is őriznek felvételeket. Az összehasonlító tanulmányok kimutatták, hogy korábban azaz „az új zene” betörése előtt, „ század húszas éveit megelőzően az interpretáció fő eszköze a tempóváitas volt. A mű egyes részeihez illő „időváltakozás” csaknem fontosabb volt, mint a dinamika, vagy a hangok modulálása. Ez volt az a stílus, amelyet a kortársi hallgatóság egy Liszt- vagy Chopin-da- rab megszólaltatójától általában elvárt. A grazi szimpóziumnak elsősorban az volt a célja, hogy jobban a tudományos kutatások középpontjába állítsa az interpretálás eddig elhanyagolt kérdéseit. — Akar valami érdekeset hallani? — kérdezte az öreg. Hogyne akartam volna. Ültünk a nagy kertben, a pad hátrahajlott a vállunk magasában és a térdünk alatt. Nem egyformán ültünk ott: egy kendős nénike magába roskadva, egészen kicsire húzódzkodott Össze a pad ölében, egy másik férfi meg, fiatalabb annál, mint akivel én beszélgettem, lábát hosz- szan kinyújtva, fejével a támla tekercsén, a langyos déli napon is aludni vágyott. — Űj ember jött egyszer hozzánk a brigádba — kezdte az öreg, valahonnan egészen távolról. — Amikor bemutatkoztunk, engem Vojnicsnak hívnak, azt kérdezi tőlerni az abádszalóki és egerszalóki báró Woinichokból? A, feleltem én, csak innét az Izabella utcából. — Kisült, hogy az új szaktárs gróf vagy valami ilyesfajta nemes volt az előző életében. Sokat bosszantott az azután engemet. Hogy a kinézetemtől nyugodtan mondhatnám bárónak is magamat. Akinek ilyen rassz orrnyerge van, így mondta. Nem azt mondta, hogy klassz, hanem azt, hogy rassz. Hallottam eleget. — Hát mindezt csak azért beszélem el magának, hogy lássa: jó kinézetű ember voltam én. Szálfa egyenes, az már igaz. Egyik nap egy kis budai villába kellett menni telefont szerelni. Vedlett volt már a ház, de azért még mindig lehetett látni rajta, hogy nem akármilyen. Fiatal nő nyit ajtót, pongyolában. Nem, nem túl fiatal, nem egy fruska, csak olyan harminc év körüli, nekem még fiatal, épp jó. — Ott állt az a nő egész idő alatt mellettem, nem tágított. Tudja, félnek az emberek, hogy a szerelő bele talál tenni valamit a kagylóba, ami törvény szerint nem oda való, tudom én. Szóval csak állt mellettem, pongyolában. Az volt a legtávolabbi cím, ott kezdtem a napot. Jobb család lehetett, látszott a bútorokon, ha nem is voltak újak, akadt ott szőnyeg is, azután porcelán egy üvegszekrényben. Egyszer csak megláttam, hogy a nő pongyolája alól kiáll egy sor csipke. — Megzavarodtanu, Nem sok csipke volt, nem valami puccos. Csak egy sor, egy fodor. A kagylóval a kezemben felnéztem a nőre. Az meg le, énrám, ahogy ott guggolok előtte. Volt valami a szemében, nem tudom én azt megmagyarázni, valami keménység, elszántság talán. Lent meg az a szelíd rózsaszínű csipke. — Hiszen ha én akkor valóban azokból az ilyenszalóki amolyanszalóki bárókból lettem volna! Akkor biztos tudom, hogy mit tegyek. Én se ma születtem persze, hallottam a kollégáktól eseteket... De ez nem volt olyan nő. Ki tudja, talán összeszólalkozott reggel a férjével, onnan az a bátorság a tekintetében. ■ — Én voltam a gyáva. Olyasmi járhatott a fejemben, hogy ha én ez előtt a nő előtt kinyitom a számat... hiába a nagy egyenlőség, csak nem vagyunk egyenlők. Jártam én aztán náluk kéiőbb is, máskor is, egy telefonnal mindig van baj. De bármilyen korán mentem, az a nő már fel volt Öltözve, úgy nyitott kaput. Valamit megérezhetett, meg az. Mert én már minden alkalommal elhatározva mentem ki... Az öreg elhallgatott, legyintett, száraz, csontos kezén még mindig jó formájúak voltak a parányi színes drótokhoz, finom rézcsavarokhoz szokott ujjak. Később jutottam csak be az igazgató elé, előadni jövetelem eredeti célját. Az igazgató megadta a kért adatokat, azután mosolyogva így szólt: — Láttam, a Báróval beszélgetett a kertben. Néha meglátogatják a régi brigádtársak, azok nevezik így, hát rajta ragadt. Még az is lehet, hogy tényleg, én nem kutatom. Ha egyszer beutalták ide, nem érdekes... Leadta magának is azt a nőügyét? Két feleséget temetett el az öreg, mégis csak azt meséli egyre. Azt a fodrot. Jól összehozta, mi? Sokat képze- leg már. t^^^AAAAAAAAAAAAAAAA^/NAAAAA/V ^AAAAAAAAAAAAi\NWWWWAAAAA/VWyA A tanár kora ifjúságától kezd* ve ka'apot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő, és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól szigorúan összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva. A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhatárol tnak, akár az élete. Soha semmi slam- posság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható, Egy szeles tavaszi napon az iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szé'roham lesodorta, és kaján játékossággal gurította egyre messzebb tőle. A tanár meghökkent. Nem emlékezett rá, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért. Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Másszon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte. Óvatosan körülnézett Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elanda- log mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva felkapaszkodott a, kalapért Megragadta, és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot Felnézett, és egyre több gesztenyevirágot látott fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacs- felhőkkaL Sokáig kuporgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Ügy érezte, minden ldtágult, megnőtt és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titok került a birtokába. Mint egy gyereknek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált ter vább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a ci- rádás erkélyeket, a . fa’ak vájatai- ban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel. És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehoji sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat C tetve tette fel a kalapot. w Erősen a homlokába húzva, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden. Tátsi-Máthé MiHtts; Kalap
