Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-30 / 25. szám

MAAAAAAMA. AAA KAMMWVWVW K ohán György Kohán György Kossuth-díjas festőművészre emlékezvén e napokban ren­deztek kiállítást a Hatvani Galériában. Alkotásai közül most kettőt muta­tunk be, az 1955-ben készült Mosónőket és az 1963-ban született Asszony korsóval címűt. Olyan az igazság, mint a csillagos eg. Ha ránézel, ugyanaz, mint tíz éve vagy tízezer éve, de nézz a mé­lyére: minden percben uj. ★ Sok koponya beszakad, míg leomlik egy kőfal. ★ A középszer fészkelődik legtöbbet, mert a közép­szer viszket legjobban. ★ Gyűlölni a férget — ez nem életprogram. Legfel­jebb egy másik féregnek. ★ 7 A pedagógiában a sze­retet a legjobb katalizátor. ★ Azért is érdemes küzde­ni, hogy unokáink győzhes­senek. ★ Aki a címet nem tudja, hová akar eljutni — az melyik villamosra szálljon? FEKETE GYULA: aforizmák Élni is, idő előtt meghalnt is — csak okltal-céllal ér­demes. ik Azokat is válogassa meg az ember, akikhez1 semmi köze sincs. ★ A gondolatnak sem iste­ne, sem királya. Sem alatt­valója. ★ Mindig többféle zászló lobog, mint ahány jelszót föl lehet rájuk írni. ★ Tékozló ország: többnyi­re megsüti és felzabálja a prófétáit. De — régesrég elpusztult volna már enél- kül a koszt nélkül. Nem a számon tartható évekért élünk, hanem a számon tartható percekért + Nem a hegyben bottik meg az ember. Ar Végtére az győz, aki erő­sebb utódokat nevet ★ A vér a vért nem mossa le. ★ Az OKOS mérlegre teszi a mások igazát. A BÖLCS mérlegre teszi a maga igazát is. ★ Nehéz az olyannál vitat­kozni, aki vakon hiszi, amit vall. Még nehezebb az olyannal, aki maga sem hi­szi, ★ Minden bájjal megkent ember. Túl jól sikerült a hamisítvány Ismeretes, hogy Mexikó* ban az oktatásügyi minisztc rium tisztviselői 1970'tőt kezdve több mint ezer főis1 kólái végzettséget tanúsító bizonyítványt hamisítottak egyébkent 2000—3000 peso „tiszteletdíj” ellenében. A bizonyítványokat olyan szü­lök vásárolták meg, akiknek drágalatos csemetéje egysze­rűen lusta vagy tehetségte­len volt a főiskola elvégzé­séhez. A bizonyítvány birto­kában gyermeküknek jól fi* telő állást tudtak szerezni. A rendőrséget két méltatlan­kodó mama vezette nyomra, akiknek csemetéi a drága pénzen vásárolt bizonyít­vány ellenére sem kapták meg a kívánt állást. Az ille­tékes cég közölte, bogy a gyermekek láthatólag sokkal fiatalabbak, semhogy a fő­iskolát sikerrel elvégezhet­ték volna. Perben Moldvay Győző verseskönyve A Hódmezővásárhelyről elszármazott, Hatvanban élő Moldvay Győző harminc év után újból verskötettel jelent­kezett. A Hevesi Szemle gondozásában megjelent könyvet Csohány Kálmán szép illusztrációi díszítik. A gyerekkor színhelyéről, a vásárhelyi töltésoldal, a Tarjánvég emlékeiről, a felnőttkor élményvilágáról szól­nak versei. Az eszmélkedés évei a Bethlen gimnáziumhoz kötik, ahol Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Móricz, Tamási, Veres Péter, Németh László vendégjárása erősítette a szo­ciális érzékenységet. A művelődés mindeneseként fogott sokféle vállalko­zásba. Délsziget címen folyóiratot szerkesztett és adott ki saját pénzén. Évekig tanított, két színház körül is bábás­kodott. Kórust, szimfonikus zenekart verbuvált. Kérész életű presszó-pódiumot szervezett. Versírásra aligha futot­ta idejéből, erejéből. Ezért követte csak három évtized után a második verskötet a fiatalon megjelentetett Magam körül címűt. Egész életre kiható barátság fűzi a vásárhelyi festőír hoz. Verseinek nyelve rokon Németh József, Fejér Csaba, Szalay Ferenc, Csohány Kálmán, Fodor József táblaképei­nek formanyelvével. Már a köteteim is kitűzött lobogó­ként jelzi a nyugtalan és nyugtalanító emberi magatartás költőjét. A hittel, szenvedéllyel vitázó költő a nyitóvers­ben népdalszerű tömörséggel vall életének felejthetetlen színtereiről: Negyven évem visszajár fészekhagyó sasmadár, s ragyog tollán szüntelen gyémánt nehéz türelem. Utazások élményei, az ifjúság „fölhajtó, teremtő twV* dulatának” emlékei, alkonyok festők ecsetjére kívánkozó emlékképei adják rövid lélegzetű verseinek élményi anya­gát A kötet két szerkezetet meghatározó motivumkörre épül: érzésekből, emlékekből rajzolja meg az időben vál­tozó, de jellegében állandó költői önarcképet, igazolja a vállalt emberi magatartás jogosságát és szemlét tart azok fölött, akik példájukkal segítették kialakítani ezt a jóért szépért konok daccal perlő magatartást. Közéjük tartozik Kohón, a festő: ■' Méltóság a ráncos homlólton, elnéző derűvel oly rokon bölcsesség, barna férjibánal, .1 így tűrőn, annyiszor kettőződve, f hegy-völgy lénye keresztre kötve: győztes rend, szigorú alázat! Emlékversben búcsúzik a „számodoló bojtártól’:, Sinka Istvántól, aki eltávozott „perlő száján csöndességgel, 1 csontjaiban kihűlt lázzal, / szíve táján hangszállal.” Ver» sekben őrsi a „lápvilágot” a rágyújtott „szalmatetős ifjú­ságot”, „mindigvalo” pörben: „marék népe jogos jussát”. Elveti az emberhez méltatlan magatartást, a tétlen tespo- dést. Életcélt, cselekvő igényt fogalmaz: „perelni és félni jöttem, / perelni a tétlenséget, / félni a békétlenséget”. Váci Mihályt a „hűség cselédjé”-nek nevezi. Gulyás Pál életszemléletét, vívódó, szelíd emberségét, népért érzett, felelősségtudatát érzi magához legközelebb. Versírásra készteti Kakuk Marci kiapadhatatlan életkedve: „A furu­lyát Erdélyből hozta”, s megőrizte a háxsfasíp áradó ked­vét „késő unokák táltos örömére”. Moldvay Győző három évtizedet taposott maga alá lépcsőnek. Űj kötetével túllépett fiókja értékein, hogy újabb, értékesebb versek, talán verskötetek születhessenek* CS. VARGA ISTVÁN j •<\/\AAAA/NAAA/\AAAAAAA^A^^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/V^VV%^AAAAAAAAA^AAAA/WV^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAA/VVV!\A<>AAA/VVVV*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/V-AA/VV^A^V^^*A^AAA^V^^^^^^AAAA^A^ Cok emlékem van. Kinek ne ^ volna, aki megélt hét évti­zedet? Vannak köztük kellemesek és kellemetlenek, szépek és csú­fak, elgondolkoztatok és érdekte­lenek. (Mostanában sokat, foglalko­zom velük, hiszen az életemről írok. Most tartok az ötödik kötet vége felé. Játszom az emlékekkel, rakos­gatom őket, mint a gyerekek az ilyen meg olyan színű kockákat, s akárcsak ők, én is építgetek belő­lük. Velük élek, de nem közöttük és nem belőlük. Mert nem mond­tam le az életről, az élet egyetlen elérhető öröméről sem. Első az élet s minden csak utána követke­zik. Az emlékek is. Csakhát a helyzet az, hogy ha az ember emlékezni kezd, akkor egyik emlék kézen fogja a másikat s bevezeti abba a világos térbe, amelyet a gondolkozás vetít a sö­tétbe. Mindegyik emlék valami­lyen csoport, vagy család tagja, s az agy nem nyugszik, míg a cso­port nem teljes, amíg valamennyi családtag meg nem jelenik. Nemrégiben a tenger tűnt föl előttem, úgy ahogy először pillan­tottam meg a Konstanca felé tartó vonat ablakából. Nem valamilyen hullámzó, de mindenképpen lapos felületet láttunk, hanem valami k ékes-zöldes-szürkés-ködös töme­get, amely magasan a szárazföld fölé emelkedett. Velünk utazott földrajztanárunk: — Mi az? Tanár úr? Mi lehet az? — A tenger — válaszolta ő. — A tenger?... — ámuldoztunk hitetlenkedve, hiszen amit lát­tunk, semmiféle vízhez nem ha­sonlított, sem a Szamoshoz, mely keresztülfolyt Kolozsvár testén, Kolozsvári Grandpierre Emil: Egyedül a tengerre! v sem a (Maroshoz, sem a Küküllő- höz. — De ha a tenger az, akkor mi­ért nem folyik a szárazföldre? anárunk elmagyarázta, hogy optikai csalódás kísért. A tenger épp azért emelkedik látszó­lag a város fölibe, mert errefelé nyílt s mi a tengernek nem a part közelében hullámzó részét látjuk, hanem a víz távoli tömegeit. Ér­tettük, nem is, a látvány minden esetre lenyűgözött. Mind abból, amit eddig elmond­tam, az olvasó nyilván kitalálta, hogy iskolai kiránduláson voltunk. Hogy kik? A kolozsvári reformá­tus gimnázium tanulók Tanáraink vezetésével bejártuk Óromániát. Ezúttal találkoztam első ízben a tengerrel. Ez a találkozás kis hí­ján balul végződött, mert össze­különböztünk — a tenger meg én. De mindketten élve úsztuk meg a verekedést, így hát nagyobb baj nem történt. Konstancába érve első utunk a tengerparthoz vezetett. Üszógatyát többen hoztunk magunkkal, taná­runk megengedte, hogy mefüröd- jünk, miután ellátott néhány bölcs tanáccsal, valamerre eltűnt. Ekkor már teljes gőzzel útáltam ezt a tanárt, név szerint Tulogdy tanár urat. „Tulok”-nak csúfoltuk a háta megett. ö pofozott meg először és utoljára, mégpedig ezen a romániai úton, a Vaskapuhoz közeledőben, mert Förster nevű osztálytársammal az ütközőkön kerge tőztünk. Mint mondta, ő a felelős az életünkért, ezért része­sültünk a fegyelmezésnek ebben a gyerekek közt. nem népszerű for­májában. Föladatát nem teljesítette sem módszeresen, sem lelkiismeretesen. Véletlenül vett. észre bennünket az ütközőkön, s most, mikor egy se­reg féktelen gyerek maga maradt a tengerrel, nyoma veszett, nem állott, a parton, nem leste aggo­dalmasan, ki úszik be túl messze a tenberbe. Tizenhatodik évemben jártam, fociztam, futottam, ugrottam tá­volt. magasat s azok, akikkel ver­senyeztem, ugyancsak ott vetkő- zödtek a parton. Alig vetettük be­le magunkat a vízbe, máris ki-ki azon volt, hogy a mellette úszót megelőzze. Még nem jött divatba a sprintelés, mellen úsztunk s híján voltunk minden gyakorlatnak e sportban. Célve mentem be a tengerbe, * ebbe az ismeretlen biroda­lomba, amelyről csak regényekben hallottam s több rosszat, mint jót, vén tengeri medvékről olvastam, kincskeresőkről, kalózokról. Ezek az olvasmányi emlékek, csakúgy mint magának a víznek az érinté­se, elfogadottá tett. Alig tettem néhány tempót, az elfogódottság eloszlott, valami édes részegség, valami mámor lett úrrá rajtáin, nem azt éreztem, hogy úszom, hanem hogy repülök a ha­bokon, mint egy sirály. Jobbra- balra magam előtt láttam néhány fekete gombot, mindegyik egyegy osztálytársam feje, és mindegyik előttem. Mint a láz, úgy tört ki rajtam a versengés dühe, erősítettem a tem­pót, hol jobbra, hol balra néztem, a fekete gombocskák lassacskán elmaradtak mögöttem. Elöntött a melegség: — győztem! Ringatództam egy kicsit, hogy kifújjam magam, hogy élvezzem a sós gyönyörűséget, ízleljem a keményen kiverekedett győzelmet. Ráérősen, nyugodtan fordultam meg, hogy visszaússzam a partra. Valószínűtlenül messzi volt, a fö­lötte lengő finom pára valahogyan megváltoztatta diáktársaimat, akik a fövenyt tapodták, vagy a napsü­tést élvezték hasmánt. Néhány tempó után ijedten ész” leltem, hogy valami nincsen rend­ben. Jövet, azaz a nyílt tenger felé úsztomban, mint írtam való­sággal repültem, egyik hullámot a másik után hagytam magam mö­gött. Most viszont hullám hullám után vonult el előttem, én pedig mintha egy helyben vesztegelnék. Sőt, mintha valami erő akarna magával ragadni, hogy még mé­lyebbre sodorjon. Félelmemben minden erőmet beleadtam a tem­pókba. így akartam leküzdeni a tenger szívását. A ztán abbahagytam az eről­ködést, mert éreztem, ha továbbra is ennyire erőltetem az úszást, hamarosan kimerülök s akkor többé semmi nem menthet meg. Egy darabig tehetetlenül há­nyódtam a felszínen, nem védekez­Nem értettem, mi történőt, hogy voltaképpen megint optikai csaló­dás játszik velem, megértettem vi­szont, hogy a helyzetemet tisztáz­nom kell, s erre. megvan a módom. Egy templom sárgás-fehér tornya magaslott ki a városból. Megcé­loztam, aztán hunyott szemmel úsztam a torony felé, az életrit­musommal egyező erővel, nem két­ségbeesetten csapkodva, mint előbb. Néhány perc múlva kinyi­tottam a szemem. A torony közelebb volt. Nem sokkal, de kétségkívül közelebb. Föllélegeztem s megkönnyebbül­ten úsztam tovább. Időnkint be­hunyt szemmel, mert a haladás újra és újra való megállapításából erőt merítettem. Egyre bizonyo­sabb voltam benne, hogy akár szív a tenger, akár nem, nem leszek az áldozata. Senki nem figyelt föl, amikor kissé zilálva fölegyene6edtem a sekély parti vízben. Tulogdy tanár úr sem vette észre, bizonyára tö­rök kávét ivott valamelyik közeli kávéházban. S ahogy a partról visszatekintet­tem a tengerre, megértettem mi történt Befelé repültem, mint a sirály, mert a 6Z®1 a nyílt, tenger felől hajtotta a hullámokat, s ahogy egyre-másra elhaladtak mellettem, azt az érzést keltették bennem, hogy gyorsabban úszom, mint egy világbajnok. Kifelé menet ugyan­az a szél ugyanazokat a hullámo­kat (mondjuk) ugyanolyan ütem­ben terelte a part felé, sokkalta gyorsabban, mint ahogy én úsz­tam. Nem tudtam lépést tartani velük, ebből fakadt az a rémítő benyomás, Hogy hiába erőlködöm, nem haladok, mert a tenger ma­gába akar szívni. Czerencsémre nem vesztettem ^ el a fejem s amint említettem, megcéloztam a tekintetemmel a sárga templomtornyot. Az igazított útba, mint a világítótorony a vi­harban hányódó hajót. tem, a halálfélelem megbénított.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents