Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 18. szám
Zápor vagy Zivatar? Osztrovszkij-dráma bemutatója Egerben lanságával egyetemben. Nem „kamaszosra” sikerült ezt a figurát színpadra állítani és megformálni, hanem egy nem e világi, pontosabban a világi jellem tétova tanácstalansága lett ez csupán a színpadon. Újlaki Dénes Ka- banovja, vagy Fehér Ildikó Barbarája már sokkal inkább a realizmus gyermekei — hozzá kell tenni, hogy „jó” gyermekei. Meszléry Judit — jellemzendő szövegrészt húzta meg a színpadra alkalmazó: így inkább elhisszük, mintsem érezzük is, hogy annak a világnak egyik oszlopa az ilyen Gyikoj-féle lehetett Viszont Kabanova Kovács Mária alakításában telitalálat — görkiji mértékkel mérve is az. Kemény, könyörtelen és konok, logikája logikátlanságában is mélységesen öncélú. Nem ti^d és Katyerina (Meszléry Judit), Kabanov (Újlaki Dénes) és Kabanova (Kovács Mária) a dráma végső, nagy jelenetében. Óz, a csodák csodája Amerikai film Elöljáróban: Osztrovszkij Viharját — mert erről van szó. így ismeretes — nemcsak illik, de lehet is bemutatni. Igaz, s drámák meséinek régen elmúlt az ideje — mint jegyzi meg E. Fehér Pál egy helyütt, de nem mulasztja el hozzátenni is, hogy a figurái azonban élnek, szinte már a cselekvéseiktől függetlenül. mint ahogyan egy- egy szobor különválik a mintájától. Cteztrovszkij világának alakjai persze csak ha- lovány előfutárai Gorkijénak, az alapkérdés felvetése is már megkésett, még a drámaíró életében is megkésett már, de mert valóban jeles író írta e drámát, nem lehet ennél különb indok a dráma bemutatására. Ám, ha még mindig keresünk egy újabb indokot, akkor feltétlenül meg kell említenünk —. a darab rendezőjének, a főrendező Illés Istvánnak vonzódását az orosz klasszikusokhoz, örök kísérletező kedvét és nem utolsósorban azt a tényt, hogy e kedvhez társulatának legiobbjaitól mindig meg is kapja az értő segíteni akarást És a tudást. Ennyi biztató előjel után, tudomásul véve, hogy már a dráma eredeti címének, a Viharnak megváltoztatásával is, minfegy jelezni kívánják az újító, a korszerűsítő szándékot, nemcsak kíváncsian. mint inkább izgatottan ültünk be a színház nézőterére. Az első benyomás, a nyitott függöny, a már benn ülő. álldogáló, ásítozó színészek, az egész színpad furcsa, diorámaszerű megoldása sejtetni engedte a rendezői szándékot: a színpad kukucskáián keresztül megszemlélhetjük az elmúlt világ figuráit Akik ugyan hajdan volt figurák, de éltek, éreztek, szenvedtek, lázongtak, elbuktak, ki a szerelemért, ki a gyávaság miatt. Egyszóval akár mai figurák is lehetnének mind. valamennyien. Aztán elkezdődik az előadás és a néző percről percre egyre bizonytalanabbá válik ott lenn, a nézőtéren, próbálván magában tisztázni: mit is lát ott fenn a színpadon? Naturalisztikus hűségű színpadképet, kék égen kavargó felhőket, a háttérben a vizelő Kudrjast, a színpad deszkáira zuhogó záport — a színész meg. is ázik valóban —, meg hallani hallhatja a csikorgó kavicsokat a lába alatt. Egyrészt. Másrészt csehovi ihletettségű és fogantatásé pillanatok, amikor egyedül a csendé a szó. Csakhogy ez a csend itt, és most nem Csehové. Ez a csend nem beszél, nem hangsúlyoz nem jelez valamit, nem viszi, hordja tovább a cselekményt, formálja az egyéni sorsokat, hanem visz- sza és lefogja a darab lendületét, — az unalom csendje majdhogy. A domb — Oszt- rovszkijnál ez valójában egy szakadék a kert végében, itt találkoznak a szerelmesek — merészen stilizált és az ugyancsak jelzett és nem „megépített” házaknak egyszerűen a tetejére telepszik. És itt találkozik Katyerina a szerelmével és a szerelemmel. A régi romfalak is, amelyek szinte a „bűn” kivallásába szuggerálják majd Katyerinát, nos, azok is csak természetesen jelzett díszletek. (A díszleteket Kele Judit, a jelmezeket Hruby Mária tervezte). A színpadképben már érezhető, a színészi mozgásban ugyancsak, az a széles stíluskavalkád, amely az egyértelmű naturalizmustól az asszociációkra késztető absztrakciókig húzódik. \ És a színészi játékstílus is annyiféle, ahány. A Blaskó Péter formálta Borisz valahonnan a késő romantika világából került elő tétova lépteivel. mozdulataival, egész megjelenésének határozatQJMkM 1977. január 22* szombat Katyerina alakjában egy shakespeare-i veretű tragi- kát mintáz, nagyszerű dik- ciókban. sodró erejű játékkal — ám mindezt téve egy orosz klasszikus drámában. A kiérezhető rendezői elképzelésekhez a legközelebb talán Somló Ferenc Gyikoja állana, ám vele meg a ceruza bánt el kurtán. Az egyébként indokoltan megrövidített szöveg a reá vonatkozó, az őt — a többi szereplő által nem is akar másmilyen lenni. Valami ősi és összetartó erejű matriarchatus megtestesítője ez a Kabanova. Olyan kohéziós erő, amelynek minden engedékenysége, újabb és újabb repedést idézhetne elő annak a társadalomnak a falán, amelybe — és közre zárja. Kateyrina életét szerelmét, szabadság utáni vágyát. És ebben a sajnálatos felemásra sikerült színpadi közegben még az olyan rutinos színészek is bizonytalanul mozogtak, mint Demeter Hedvig, a Fjoklusa, a zarándokasszony alakjában, avagy éppen Fehér Tibor a dráma egyik legfontosabb és talán legtragikusabb hőse a lassan fantasztává, rögeszméssé váló Kuligin figurájában. Joggal teheti fel a kérdést az olvasó: végtére is semmi sem volt jó ebben az előadásban? Erre is nemcsak illik, de kell is válaszolni —, mégpedig egyértelműen. Jeles, neves színészgárda a tehetségét sok ízben már igazolt rendező, egy valódi dráma a színpadon, egy nem tucattehetségű írótól — hogyan is lehetne ezek után egyértelműen rossznak, vagy sikertelennek minősíteni az egri bemutatót? Torkot szorongató pillanatok, drámai összecsapások váltották egymást a szerelem lírai szépségének, az egészséges, szabad élet utáni vágynak megkapó felhangjaival —, megannyi művészi és ihletett percet szerezve ezzel színésznek és nézőnek egyaránt. Ám az összevetés, mármint a rendezői szándék, elképzelés, valamint a megvalósítás összevetése ezzel, nos. ez késztette e sorok íróját, a tegnapi nézőt, hogy vitassa ezeket a rendezői elképzeléseket, és hogy sikertelennek tartsa. A vihar elementárisabb erejű! A zivatar, ha félelmetes is, de nem olyan kemény legény. Ilyen értelemben az Osztrovszkij-mű eredeti címének, a Vihar-nak megváltoztatása még indokoltnak is, de legalábbis megérthetőnek vehető. Hiszen azon a világon és akkor, ott nem vonult még végig a vihar. Az már a gorkiji erejű és mértékű társadalom idejében zúdult rá a korhadó orosz valóságra. Az előadást végignézve azonban már a Zivatart is meg lehetne kérdőjelezni. Zápor volt az csupán, amely lemosta az idő porát egy nálunk sokáig nem játszott műről, de nem sokat változtatott a tájon: a dráma embert formáló világán. Végül egy legkevésbé sem fanyarkodó és még kevésbé szellemeskedő megjegyzést Tiadd kockáztasson meg e sorok írója, Jelesen: szívesebben nézem meg és írom le esetleg egyet nem értésemet egy olyan bemutató kapcsán, ahol és amikor valaki, sőt valakik valami újat, mást akartak, mint az esetleges szavaimat, mert azok a valakik, vagy az a valaki nem tétovázó léptekkel ment végig egy már unalmasra koptatott úton. Gyurkó Géza mindenkinek, mert nem tudhatod, ki az apád! S főként ne feledkezz el arról, hogy adni öröm, kapni bánat. Ezért adj alamizsnát koldusnak, borravalót a hordárnak, s légy tekintettel a náladnál rangosabb módosabb úriemberekre, akiknek feneketlen zsebe és örökké mohó háztartása állandóan az ajándékra áhítozik. Mert mondva vagyon: Add ajándékba a liba szárnyát, s megszerződ cserébe a liba máját! És ezért, ha ezeket a bölcs intelmeket megszívleled, akkor minden bizonynyal még ezen éltedben üdvözülsz. s a bensődben sem dobol a rövid miniszter addig, míg ebben a hízott libától szagló, büdös bódéban árulhatod a portékát. Szomorkás mosollyal pillantott rám. — Megfogadtam anyám tanácsát. Igazi a libás standról korán kisodort az élet, és vittem is valamire, ámbár, ha elgondolkozom a hátrahagyott ötvennégy évemen, azt kell mondanom: talán a könyv tár oEzt az amerikai mesefilmet 1939-ben gyártották. Azóta már 1960-ban elővették, teljes sikerrel, és hogy ez a mostani felújítás is elsöprő sikerrel járja be a világot, nem lehet kétséges. Pedig technikailag azóta sok minden változott, csaknem forradalmasodott a film világában. Sőt azt is mondhatnánk, hogy a film. mint művészeti forma, mintha kezdene már felnőni és egészen a saját útján járni. — Mégis, a mai alkotásokat is lepupálva újra meg újra belopja a szívekbe az egykor elmesélt kis Dorothyt és csodálatos utazását Victor Fleming filmje. Az idősebbek némi nosztalgiával emlegetik Judy Garlandnak, az egykori bakfissztárnak a nevét, aki a mai szépségideáltól némileg oldalt állna most az ő kedvesen nagy szeplői- vel és ártatlanul tágra nyitott szemeivel. önkéntelenül is felvetődik a kérdés: honnan van az, hogy a világ ránk áradó filmterméséből egy-egy alkotás hirtelen kimagaslik, szinte nőni kezd — ellentétben a nagy átlaggal, amikor azt tapasztaljuk, hogy a művészi szándék csak a múló idő zsarnoki önkényének tett eleget és elhullt a feledésbe? Vagy honnan van az, hogy egyes színészek, sztárok filmjeit az egyéniség, a jellem, vagy egy-egy meghatározó jelentőségű alakítás miatt újra játsszák? Így mennek a Chaplin-filmek ismét mindenütt, vagy így próbálkoznak Latabár Kálmán művészetének újra elevenné tételével nálunk. Divat ez, vagy kíváncsiság? Hogyan bírják a régiek az összehasonlítást a maiakkal? Lehet-e egyáltalán összevetni egy csaknem negyven évvel ezelőtt készült film hősét egy mai filmmel, amikor Február 4-én kezdi meg a televízió a Ki mit tud? sugárzását. A most hatodik al* kálómmal útjára indított televíziós vetélkedő a fiatalok ezreit mozgatta meg, A ncr vemberben, decemberben lesi állás az az egyetlen szólófoglalkozás, ahol a csúszópénz ismeretlen fogalom. Mert ki az a gyagyás olvasó aki mellékest hajlandó reszkírozni egy-egy jó olvasmányért, amikor azt — évi háromforintos taksa mellett — bármikor megkaphatja. A szakmáját becsülő könyvtáros pedig örül az olvasólétszám gyarapodásának, mert azáltal léphet egyet felfele a sovány fizetésű, hivatalnoki szamárlétrán. Ennek ellenére, mivelhogy a foglalkozásomban megtollasodni nem lehet, mégis igyekeztem az anyai útravalót hasznosítani. Ajándékkal, hálapénzzel nyilvánítottam ki figyelmességemet mindazon embertársaimmal szemben, akikre életem során, valamilyen ok miatt, támaszkodnom kellett. S nem tagadom: a mellékes juttatása mindig soron kívül biztosította számomra az élső osztályú ellátást, kiszolgálást, aminek következtében jól táplált jól öltözött férfiú, voltam. Ügy mondhatnám: a megtestesült elegancia! Irigyelni kezdtem Guriga Áront. Mert igaz is: ha jól felgondolom a dolgokat, én csak szürke utánzata voltam az előkelőén öltözködő gáláns modorú barátomnak. És hogy miért fogadtak oly méla undorral és közönnyel azokon a helyeken, ahol a sápjuttatás illetlenségét semmiképpen nem érzékelték, arra „ mostani beszélgetésnél jöttem rá. (Folytatjuk) a mondanivaló, a rögzítési forma és stílus is egészen más? Szerintünk ezek a kérdések indokoltak is, félrevivők is. A mai ember is, a négy’ ven év előtti, de a több száz év előtti is, játszani akart, vagy azt akarta, hogy neki játszanak. Vagy tevőlegesen, vagy csak figyelve, de részt akart, akar venni a játékban. Abban a játékban, amely az emberi jó6ág, az emberi szépség és az egymás iránti szeretet diadalát dicsőíti, akármilyen naiv formában is. És ha most egy mesefilm ürügyén a művészetnek és a művészet által az embernek ilyen irányú törekvéséről írunk, azt éppen ez a bájos film sugallja, aminek közhely az igazsága: ., „de legjobb otthon. És ne tessék hinni, hogy ez a mesefilm csak úgy naivan él, és van a világban, és ezzel a naivságával hat. A film alapjául szolgáló könyv, Frank Baum írása egy bölcs ember bölcs meséje, aki az emberi tulajdonságok enyhe iróniájával szőtte át a történetet és tette az átlagosnál sokkal gazdagabbá. És mindezeken felül: a filmben olyan ritmus, feszes mozgásbeli, kép- és dallamvilág működik, amiért is a rendező ma már valóban a film klasszikusának számít. Ennek a filmnek az alkotói tudták, hogy a vers csodálatos mágia, a dallam megunhatatlan és az külön nyereség, ha az emberek — színészek és nézők — át is élik ezt a ritmus- és dallamva- rázslatot. Ettől emelkedik a szürke élet és a mindennapi lélek is felhők közé, vagy legalábbis a megtisztult ünnepi hangulatba. Ez nem az Óz; ez a művészet csodája. Farkas András zajlott megyei, városi váló* gatókról — 500 produkcióval — csaknem háromezren jutottak tovább az országos válogatókba. A versenyzők itt korábbi műsorszámaikkal indulnak, természetesen figyelembe véve a szakmai tanácsokat, véleményeket. A február 4-én 20.25-kor kezdődő első elődöntőt még öt másik követi. Valamennyi száz—száz percnyi műsoridővel ígér kellemes szórakozást péntek esténként- Ugyancsak péntek esténként jelentkezik a két középdöntő is, amelyeket április 4'én este a döntő követ. Mint Kökényessy Ferenc rendező és Végh Miklós szerkesztő az MTI tudósítójának elmondta, ezúttal 103 produkció sorsáról dönthet a Major Tamás elnökletével ö'sszeülő zsűri, illetve a közönség. Az új Ki mit tud? szinte valamennyi művészeti ág ifjú művelői közül a legjobbakat kívánja megsz Taltatni az országos fórumon. Ezúttal hat iroda'mi színpad, 12 versmondó, 9 nép menéséi áll egyeloek között dobogóra, de ott lesznek természetesen a kamarazene, a tánczene. a szólótánc képviselői is. míg az „egyéb kategóriában -ó néhány parocüsta, bűvész, zsonglőr, akroba*a nrőduk- ciójára számíthatnak a nézők. Üjdonság hogy az :d n először karmester is b- -ve* zett a versenybe. sV >gy mini operaegyüttes is. A iegfiatalabbakra is gondoltak a játék szervezésekor, ezért hat gyermekbábegyüt- tes is részt vesz a döntőkben, akik a kicsinyekhez szóló darabokat tolmácsolnak majd. A Ki mit tud? tévéadásait Horvát János riporter vezeti majd. A díjak legértékesebb* je: külföldi utazás. (MTI) j Igen, ha nézetek ütköznek, akkor rendszerint kavarodást hoznak maguk után; összekeverednek a fogalmak, minden zavarossá válik, természetellenessé, s csak a harci zaj elükével vagyis a legmeggyőzőbb érv felülkerekedé- sével következik el a jótékony tisztulás, a dolgok egyenesbe jutása, amit aztán, ha kedvezők a körülmények, a fejlődés követ. Ezek a gondolatok foglalkoztattak „ minap, ahogy eltűnődtem régi barátom, Guriga Áron keserves históriáján. Ugyanis ahogy a közelmúlt napok egyikén összetalálkoztam vele az utcán, majdhogy kővé nem meredtem a döbbenettől. A mindig és minden helyzetben kifogástalanul, divatosan öltözött, jól ápolt külsővel rendelkező férfiú helyett egy irgalmatlanül elhanyagolt öltözékű. ápolatlan külseiű alak állt velem szemben, aki, enyhén szólva, a madárijesztőre emlékeztetett. Csupa limlom, kacat volt az, amií a barátomon sebtiben felfedeztem: a cipőnek nevezett, orrukkal felfelé kancsarodó lábtyűk. a járdát sutykoló, harmonikaszárú óriás méretű nadrág a Töttyedten himbálód- zó, iromba felöltő és a feje búbján szomorkodó, két számmal kisebb méretű vadászkalap, s már csak az a bizonyos két-két kocsá- nyon lógó cseresznye hiányzott még az elálló füleiről, amivel „ kisgyerekek szokták magukat fölcifrázni cse- resznyeérés idején. És az- ábrázata: a borostás szakáll, a benne bújká- ló ősz szálakkal, a verébszárnyhoz hasonlító kócos, kusza hajúig, a legutolsó divat előtt myargaló hajzat, frizura, amely valóságos nádereszként verte, meszelte háta közepét. Megesett a szívem a rég látott ismerős elanyátlano- dott állapotán. S ezért részvétem teljes melegével vonszoltam be egy közeli presz- szóba, ahol aztán vailatóra fogtam. Meghökkentő vallomással kezdte a históriáját. Míg kávéját kavargatta, addig töredelmesen bevallotta, hogy letért a gyermekkora óta kitaposott útról. — Édes öregem — hör- pintett egy jó ízűt a zamatos aromájú feketéből .•—, szegény jó anyám, isten nyugosztalja, nagy , élettapasztalattal rendelkezett. Minden áldott hajnalban, amikor nyitottunk a standon — libáskofa volt a hatvani piacon —, mindig a következő intelmekkel figyelmeztetett engem. a kamaszodó ifjoncot: Kicsike fiam. ha megnősz, köszönj Indul a Ki mit tud?
