Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-16 / 13. szám
A bronznő A bronznő ott állt, éveken keresztül ott állt a könyv, szekrény jobb szélén, karjait kéjesen magasba nyújtva, csipejét még kéjesebben jobbra domborítva. A jó ég tudja hogyan került hozzám, miért is raktam a szoba legkiemel, kedőbb pontjára a bronznőt és hogy ez a jobbra homo. rítós, balra karficamítós állása a három arasznyi szobornak voltaképpen a kéj érzetét lett volna hivatva elhinteni, azt csak akkor vettem részre, amikor szégyenkezve kidobtam a szemétre, bronzostul, kéjestől egyetemben. — Üristen, hát ez a bronzra pácolt gipszdög nem rö- högtet téged? Borzasztó ... Tömény giocs! — mondta volt valaki vendég annakidején, és csak akkor döbbentem rá, hogy az a vacak ott fenn a könyvszekrényen, éppen a művészeti lexikonok felett merevítve görcsbe csipejét, kibírhatatlanul egy randa jószág. Mégis megszoktam, éveken át hozzátartozott a szobához, a könyvszekrényhez, mint a szekrény lába. és ugyan ki nézi, hogy milyen is a szekrény lába? — ha az megtartja a könyveket. Mindezt azért mondom el, hogy az ízlésükre általában büszke és ha a felbecsülésre nem is, de a lebecsülésre azért semmiképpen sem méltó érzékkel bíró emberek házatáján is békén elfér, megfér néha a giccs. Ha nem is kék vizet szürcsölő rőt szarvas képében, hanem mondjuk egy bronznő alakjában. Ma is, holnap is és még sok holnaputánokig folytatjuk majd harcunkat a giccsel, amelynek határai beleolvadnak a valódi művészet gyengébb, igénytelenebb, alkalmi meg. rendelésre készült „remekműveinek” világába, hogy szak. értő legyen a talpán, aki határozottan meg tudná húzni a határvonalat a mezsgyén: hol a giccs már és hol a művé. szét még. Rubens a Fürdőző nők és a gitározó cigánylány között könnyű igazságot tenni — bár, ki tudja —, de egy szorgos dilettáns és egy lusta középszer között vidáman ; a giccsre szavaz az átlagember. Dehát miért a giccsnek ez az uralma? És egyáltalán rossz-e a giccsnek ez az uralma? Ne kapjon a fejéhez e kérdés felvetése kapcsán egyet, len műértő és műpártoló olvasóm se. Mert voltaképpen a giccs uralmának van egy cáíolhatatlanul igaz oldala: az igény valami szép iránt. Igény, amely már nem a minden, napi betevő falatot célozza meg remegő kezű Teli Vilmos, ként. Nem azt, hogy fedél legyen a fej fölött és fűtött kályha a test mellett. Igény, amely már túl lép és túl mutat a létezés lehetőségének megteremtett alapjain immáron a szép, a művészetek világa felé. Dehát, ki tanította meg őket, azokat, bennünket — mert ma is gyenge ám a képzőművészeti nevelés —. hogy mit vegyünk szem. re a helyes és igaz célnak? Most lépjünk tovább a giccs feletti töprengésünkben — nem mi vagyunk az elsők, olvasók és e jegyzet írója, akik töprengenek és nem ^ mi leszünk az utolsók ebben —, nos, lépjünk tovább és társadalomtörténetileg próbálkozzunk meg közelebb kerülni a megoldáshoz. Megoldáshoz? Merész vállalkozás lenne. A magyarázathoz. A megértéshez — talán. A népművészet korunk nagyszerű divatja — művészet a javából. Így igaz. De a nép, elsősorban a falusi nép, a parasztság, amely megindulhatott és messze is jutott az emberi lét egyre szépülő országútján, mit látott és mit lát ma is jobbára a népművészetben? Saját keserves múltját. A palócházban táthatjuk a szánkat, mi mindig városiak elámulhatjuk magunkat Szentendrén a skanzenban, még a szívünk is fájhat, de jól is mutatna az a köpülő otthon a sarokban, az a szűr a heverőn. Ám akik vajat köpültek, boronát húztak a sovány egy ló mellett, akik majd beleszakadtak a kaszálásba, akiknek csak egy göncük volt, amit maguknak kellett megvarrniok, még ha hímzés is került rá —, azok számára minden népművészeti tárgy — általában persze —, a múltat jelenti. Amitől végre hogy megszabadult! De szereti, óhajtja és már vállalhatja a szépet. Mit tegyen hát? Átveszi, befogadja — úgymond — a városi kultúrát, annak is természetesen a leggyorsabban és legkönnyebben befogadható részét. A szellemi, a kulturális asszimiláció, illetőleg annak tudatos, vagy tudattalan akarása egyrészt, másrészt az a városi „kvltúra”, amelyet joggal tehetünk idézőjelbe, nászából megszületik az a közízlés, amelyet okkal mondhatunk „giccskultúrának”. Igény tehát, az egyik oldalon és a lehetőség a másikon, az egyetlen választási lehetőség, ami gyors, viszonylag könnyen befogadható és elvállalható. Nem a giccsadók vetnek gátat a giccs terjedésének, azok csak kenőcsök, hogy eltakarják a pattanást, hanem a kora gyermekkortól tudatosan vég. zett, szervezett művészetre nevelés, az ízlésformálás a leg. hatékonyabb eszköz a giccs elleni sok kudarccal járó küzdelemben. Mibe kerül egy valóban szép szobor, egy festmény, vagy egy hatásos grafika a képcsarnok vállalat a művé. szelet áruvá és az árut művészetté formáló üzleteiben? És mibe kerül akár egy képkeretezőnél is kapható, semmivel sem kisebb méretű és kevesebb festéket a vásznán hordozó angóra macska, amely ráadásul, hogy majd megszólal? Amíg Magyarországon széles körben és művészi (!) Igénnyel meg nem valósítják és mint a könyveket, a mindennapok eledelévé nem teszik a másolatok terjesztését, mindig a giccsé lesz az utolsó szó. Drezdában, a Zwinger- ben megcsodáltam a németalföldiek remek miniatűrjeit, hogy száz méterre a képtártól megdörzsöljem a szemem, jól látok-e... Mert a könyvesbolt kirakatában ott sorjáztak az imént látott miniatűrök. Mind! Nem ellopták, — másolták. Tömegkiadvány lett belőlük, egy jó tömegízjéa kialakítása érdekében, igen nagy igénnyel, — szégyenlem leírni? — a művészi hatásfokkal készített reprodukciók jóvoltából. Most nincs otthon bronznőm, de van egy istenverte mázas gipsz csikóm. Hazamegyek és úgy kihajítom, hogy a patája sem éri a földet. Persze, ha engedik. Az otthoni, ak. Mert igaz ugyan, hogy hülyeség, de olyan édes... A harcot otthon kell először megvívni? magazin Az első fénykén az Ifjú szívvé! című film forgatásán készült: Varga Gyula mellett Szirmav Jenő és Soós Imre. A második felvétel már egy hagyományos one rettet, A mosoly országát idézi, amelyben Dobos Ildikó volt a partnere. A harmadik fotót bizonyára felismeri az olvasó: igen, Kakuk Marci. S a közelmúltban készült a negyedik felvétel is: Firsz, az öreg inas. Nem egyszerűen kellék csupán a sok fénykép, amelyet Varga Gyulától kértem, inkább olyan emlékeztetőféle, segít felidézni szerepeit, forró, vagy olykor langyos színházi esték hangulatát. Az egri színház öltözőjében forgatjuk a képeket, s a közös élmény alapján keressük azokat a szerepemlékeket. amelyek kiindulópontot jelenthetnek egy színészi pályaszakasz felvázolásához. Hatvan szereppel a háta mögött, éppen hu- saonharmadik évadját tapossa és szinte valamennyi alakítás csiszolta egyéniségét, tehetségét, s bizony őrölte idegrendszerét is. Lapozzuk az albumot... Megkopott, kis amatőr fénykép emlékeztet a főiskolai évekre. Az a svájcisapkás fekete legény Avar István az osztálytárs, a jó barát. A múltból élőkívánkozik egy sztori is: — Két verset tudtam, s ezzel jelentkeztem a Szín- művészeti Főiskolára, s a bizottság előtt megszeppenve mondtam: „kérem. én csak Petőfit tudom”. Mire Rátkai Márton felugrott s a haragtól vérvörösen rámkiáltott: „Csak? Magának Petőfi csak? A legnagyobb magyar költő?” Elmondtam azt a „csak” Petőfit, a Szeptember végén-t és a Falu végén kurta kocsmát, és a legnagyobb meglepetésemre felvettek. Egy pótolhatatlan fénykép, mondhatnám ereklye 1953-ból: három fiú iparita- nuló-egyenruhában az egyik Varga Gyula, a másik Soós Imre. A kép hátán: Anyukámnak első filmszereplésem alkalmából. Gyuszi. Gárdonyi, az új színházban A következő fénykép már közös emléket idéz. 1955 október 22-én este ünnepélyes külsőségek között nyitott kaput az ország legújabb és legfiatalabb társulata, az egri Gárdonyi Géza Színház. A nagy érdeklődéssel kísért díszelőadáson eljátszották azt az előjátékot is, amelyet Gárdonyi Géza írt a régi színház megnyitására, majd bemutatták a névadó Annuska című drámáját. Űj színházat köszöntött, ünnepelt akkor a közönség, miközben felfigyelt az újdonsült egri színészekre, köztük egy szimpatikus fiatalemberre, aki éppen a félrerúgott kis tanítót — magát Gárdonyit! — alakította az emlékezet és a kritika szerint sikerrel. Megtalálta egy másik tanítás zerep is. Bródy Sándor drámájában a keserű humorú Tuza tanítót játszotta, akitől szinte elmarják a falusi urak a várva várt tanítónőt Flórát. Ekkor már érettebb, kiforrottabb alaki. Varga Gyula fényképalbumából Hatvan szerep talált színészt tást láthattunk, olyat, amelyhez hosszú és eléggé kacs- karingós út vezetett. A színház világában ugyanis nem mindig egyenes a pálya. Varga Gyula például nem készült táncoskomikusnak — nem tanult énekelni, táncolni 6em — mégis ebben a szerepkörben aratta legnagyobb, pontosan leglátványosabb sikereit. — Feledékenységből lettem táncoskomikus. Amikor megalakult az egri társulat, a szervezési izgalmak közepette elfelejtettek táncoskomikust szerződtetni. Mégis műsorra tűzték Lehár Pacstrta című operettjét, és jobb híján rám osztották Sanda Pál nyomozó szerepét. Az az igazság, hogy lelkem mélyéig tiltakoztam a műfaj ellen, és lám mégis a táncos komikusi szerepkör emelt magasba, az operettekkel lettem népszerű. A Pacsirtának persze óriási sikere volt, egyszerre megszeretett az egri közönség és sokáig Sandács- kának becéztek az emberek. Tovább lapozzuk az albumot ... Operettek, szériában a Csárdáskirálynőtől a Leány- vásárig, a Csókos asszonytól a Sybillig. És az ósdinak, az elcsépeltnek kikiáltott szerepeket mindig emberi melegséggel, természetes derűvel formálta meg, átsütötte emberábrázoló készsége. Sajátos hangulata, egyénisége sarrnja átjutott a rivaldán. Tiltakozott a műfaj ellen, de szíweJ- lélekkel művelte, s 1965-ben az alábbi indoklással kapott Jászai-díjat: táncos komikusi szerepkörben nyújtott alakításáért. Büszkén említi, hogy akkortájt ezért a szerepkörért még csak Rátonyi kapott Jászai-díjat És a színház kiszámíthatatlan paradoxonai éppen a zenés műfajban érte a legnagyobb bukás is. — 1960-ban magyarországi ősbemutatóként műsorra tűzte a színház Sardou egyik bohózatának zenés változatát Párisink New York-ban címmel. Ez olyan musicalféle volt, Francist, a zenészt játszottam, nem is játszottam, inkább szenvedtem 40 előadáson át. Tudtam, éreztem nem slkerült. A közönségnek persze tetszett, igaz, olyan partnereim voltak, mint például Né- methy Feri Latinovits és még sokan mások. Szerencsére ezt a kínlódásomat az egri közönség nem látta. Most mintha önmagát is győzködné. — A színésznek persze mindent el kell játszania, és az évek múltán azért csak megbarátkoztam az operettel is. De sohasem elégített ki ez a könnyű, kellemes népszerűség. Szívesebben játszom egy-egy prózában kisebb szerepeket, inkább öt igaz mondatot,.. Része volt ezekben az igaz mondatokban, sőt parádés főszerepekben, címszerepekben is. Az én szememben éppen egy nyúlfarknyi epizódszerep emelte valóban színészi rangra. A Szent Johanna pokolbeli kis katonáját Varga Gyula alakításában fénykép helyett, emlékezetem őrzi. Az előadás vége felé jő fel a sírból, és az utókor nevében néhány mondattal summázza ítéletét s már siet is vissza az örök tűzbe. Döbbenetes alakítás, amely még évek múltával is, mint a művész mércéje lebeg a krónikás előtt. Egyre kevesebb lett az operett, s több a próza. Sok szerepet játszott, olykor halványabban, közepesen, de többnyire jó érzékkel, tehetséggel formálva meg a figurát. Játszott a Kamélíás hölgy ben, Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában és milyen kitűnő volt, mint finn matróz az Optimista tragédiában. őszintén sajnálom, hogy nem láthattam az ő Reich bácsiját Fejes Endre Rozsdatemetőjében. És a címszerepek! A romantikus Li- liomfi, a pajzán kültelki szépfiú, Kakuk Marci és természetesen Svejk. Svejk, a katona Némi keserűséggel állítja le a lendületet. — A derék katonával jó lesz vigyázni. Igaz, ahogyan mondani szokás „rámszabták” Svejk szerepét. Papírforma szerint minden rendben is lett volna, mégis nehezen barátkoztam a fi- gurával. Sok minden ösz- szejött akkor, s csak az utolsó pillanatban készültem el, ezt bizony érezni lehetett az első előadásokon is. Szóval rossz pauszban voltam. És nem elég, hogy kínlódtam a szereppel, éreztem, rosszallóan néznek rám. Pedig tizennégy évig voltam amolyan „ügyeletes zseni”, s lám, egyetlen zökkenő majdnem feledtette korábbi sikereimet. összeszedtem magam és újfent bizonyítani akartam. Soha nem kértem szerepet, de akkor azt mondtam: szeretném eljátszani a Cseresznyéskert egyik epizódalakját, az öreg inast. — Látod, ilyen az élet! Végigjátszottam az összes operettet, alakítottam különböző típusú hősöket, drámában, zenés játékban, és most mégis azt mondom, életem legjobb és legkedvesebb szerepe ez a Csehov- figura: Firsz, a 87 éves inas, aki miután a cseresznyéskert gazdái elhagyják a házat, ottmarad egyes- egyedül bezárva a régi falak közé. Minden próba, és előadás maga volt a csoda. Már a gondolat is fellelke- sitett: koromtól, egyéniségemtől távolálló figurát játszani, életre kelteni ezt a különös házibútort. Leakasztottam a raktárból egy kopott fecskefarkút, szűk volt, előre esett benne a kezem... s megvolt a figura. Igen, megszületett a figura, amelyet mindig a színész egyénisége, tehetsége ruház fel Nagyapa szerepben Mindig csodálattal és némi irigyléssel figyelem a színház varázslatos világát. A színészeket, akik parókát öltenek, jelmezbe bújna*, kézbe vesznek néhány kelléket, s máris más emberek lesznek, emberöltőket, korokat, földrajzi távolságokat ívelnek át. Varga Gyula most éppen Burkus király, holnap a Struccok estélyében, az alkoholmámorba menekült Világfi, aki olyan hangsúllyal mondja „a hölgy, akivel élek ...”, hogy szavai mögött ott érezni egy tenyeres-talpas asszo- nyi állatot, akitől legjobb lenne örökre elmenekülni. Tegnapelőtt a Börtönkarrier ironikus szökevénye volt, holnapután pedig egy pajzán francia bohózat ifjú csábítójaként lép színpadra. Tulajdonképpen hány éves a színész? Szerepe diktálja: Liliomfi alig több mxnt húszesztendős, Firsz, az inas pedig éppen a kilencvenhez közelít. És Varga Gyula? Ahogy vesszük. Előadás után Miskolcon várja a felesége és kisfia a két és féj éves Csaba. A család azonban ennél már jóval nagyobb: a, másik fiú 12 éves, a legidősebb pedig 22. És a családhoz tartozik már Péterke, az öthónapos unoka is. Tessék utánaszámolni... j Márkusz László «
