Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

A sokarcú Lőrinci »A szovjet magyar barátsági mozgalom tömegmozgalommá fejlődött.. Beszélgetés rfr. Peüe Bélával, ez MSZ6T­kongressms Havas megyei fosszóisláiávaí A két nép barátságának történelmi hagyományairól, az MSZBT ötödik országos értekezlete óta eltelt öt esz­tendő munkájáról tanács­koztak az MSZBT tagcso­portok képviselői a Parla­ment kongresszusi termében. A csaknem 1300 tagcsoport a magyar—szovjet barátság építőinek milliós táborát, több tízezer aktivistáját fogja össze. Az egyes csoportokat képviselő hatszáz küldött között foglaltak helyet a Heves megyei küldöttek -Is. Közülük dr. Pelle Bélát, az egri Ho Sí Minh Tanárkép­ző Főiskola igazgatóhelyette­sét — a tanácskozás Heves megyei felszólalóját — kér­tük meg arra, hogy szá­moljon be tapasztalatairól. — Különösen érdekes és izgalmas volt a találkozó. Nemcsak azért, mert először vettem részt országos MSZBT-értekezleten és szól­hattam ország-világ előtt a munkánkról, hanem mert itt egyértelműen megfogalma­zódott, hogy a magyar— szovjet barátsági mozgalom tömegmozgalommá fejlő­dött. A felszólalásokat is nagy érdeklődéssel hallgat­tam, de legjobban Koncz Gábor színművészünk beszé­de ragadott meg. Története a háborús esztendőkhöz nyúlt vissza, egy szovjet őr­nagy és egy ötéves magyar kisfiú találkozásáról, őszinte barátságáról szólt. A kisfiút Koncz Gábornak hívták, és most egy-egy filmbeli szov­jet katona megformálásakor sokszor idézi fel ezt az idő­szakot. — Az értekezleten Nagy Mária főtitkár beszámolójá­ban elmondotta, hogy min­den magyar megyének van már szovjet testvérkapcsola­ta. Hogyan jellemezné szű- kebb hazánk, ezen belül el­sősorban a főiskola baráti kapcsolatait? — Megyénkből 1969-ben utázott először delegáció Csuvasiába, ahol a két te­rület vezetői együttműködé­si megállapodást írtak alá. Vzóta minden évben gyárak, remek, intézmények kül- ittségei látogatnak el egy- uíshoz. A legkisebbek, a iagyar és a csuvas úttörők rsoportjai a vakáció idején ..hazát cserélnek”, hogy megismerkedjenek — első­sorban a közös nyelven, a játékokon keresztül — egy nép életével, hagyományai­val, az emberekkel és a he­lyi szokásokkal. Hagyo­mánnyá vált az is, hogy a főiskolánk építőtáborában, a Csebokszári-lakótelep építé­sénél csuvas diákok serény­kednek, ugyanakkor Csebok száriban az egri főiskolások nagy gonddal szépítik, csi­nosítják az Egerről elneve­zett negyed utcáit, tereit. Több tanszék vette már fel csuvas barátainkkal a kap­csolatot, jövőre a rajz sza­kosokat várják szovjet hall­gatótársaik. Minden évben felkeresi intézményünket egy-egy csuvas pedagógus, aki rendszeresen órákat ad a fiataloknak. Az oroáz nyelv és irodalom tanszék tanárai és a csuvas kollégák hamarosan elkészítik a csu­vas irodalom antológiáját, kiadásra vár a csuvas—orosz —magyar társalgási kéziszó­tár is. A csuvas és az egri főiskola neveléstudományi tanszékének tanárai pedig közös kiadványt írnak a hallgatók úttörővezetői fel­készítésének témájából. — A főiskolán működő MSZBT-tagcsoport milyen segítséget ad az oktató-neve­lő munkához? — A folyamatos hallgatói és a pedagógus-tapasztalat­cserék mellett különböző szakkörökben, kiállításokon ismertetjük meg diákjaink­kal a Szovjetunió népeinek életét, gazdasági, politikai és kulturális eredményeit. Évente a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tisz­teletére orosz szépkiejtési vetélkedőt rendezünk az orosz és a nem orosz szakos hallgatóink részére. Ezenkí­vül rendszeresen beneveznek a fiatalok a fordítási és a szinkrontolmácsolási vetél­kedőkre is. Nagyon jól dol­gozik az orosz nyelv bará­tainak köre nevet viselő ki­sebb csoportunk, amelynek a tagjai Egerben élő crosz családokkal tartják a kap­csolatot. Szeretném megem­líteni, hogy a Gorkij nyelv­iskola rríegyei tagozatának munkájában is aktívan részt vesznek a hallgatók, a ta­nárok egyaránt. A következő évek kiemel­kedő eseményei lesznek He­ves megyében az MSZBT- tagcsoportok rendezésében megtartásra kerülő csuvas napok Főiskolánkon jelenleg két csuvas diák tanul, Csuvasiá- ban pedig egy egri főiskolás. A következő évektől nem­csak a létszámot, hanem a tanulmányi időt is szeret­nénk bővíteni, hiszen ők lesznek majd a közös ügyünk továbbvivői, a kap­csolatok, a baráti szálak el- mélyítői — mondotta befeje­zésül dr. Pelle Béla. — Köszönjük a beszélge­tést. Szüle Rita 2. Figyelni kezdtem. Valami kegyetlen élvezettel. Telje­sen megváltozott ez az em­ber. Ha nem lenne ilyen ritka jó arcmemóriám, so­ha nem ismertem volna rá. Azt mondtam, hogy valami megvetést fedeztem fel a szemében. Ohó, nincs itt semmiféle megvetés. Ahogy odament a szomszéd asztal­hoz, micsoda pompás fél­meghajlást vágott ki, és oly vidáman, gondtalanul, jó­ságosán mosolyodott el, hogy csak no! Dorombolt valamit az előételről, meg­biccentette gondosan válasz­tékba fésült fejét, a szalvé­tával meglegyintette az asz­talt és elsietett a konyha irányába. Jól kikupálódott. Ez a megvetés csak nekem szólt, mert hogy éppen más­napos vagyok. És mert egye­dül ülök. Meg hogy így va­gyok öltözve. És hogy az arcom olyan, mint egy ba­káé. Ha nem így volna, ne­kem is méltósággal hajlon- gana. Éppen hogy méltó­sággal, nem hízelegve, nem, hanem szépen, nyugodtan, kimérten: egy centivel se mélyebben, egy centivel se magasabban, éppen csak VASZILIJ SVSKIN úgy, hogy megérezzék: a számlához majd illik hoz­zácsapni egy-két rubelt. Ha nekem hajolt volna meg így, én is ezt érezném. De hát ő céltudatosan hajlong, bizony, nem mindenkinek egyformán. Van itt tapasz­talat. Lehet, hogy néha té­ved, de úgy általában telibe talál. Például annál az asz­talnál, ahol most meghajolt, egészen fiatal fiúk és lá­nyok ültek, a fiúk megját­szották a tapasztaltat, ott­hon kinyomkodták a patta­násaikat és. külföldi cigaret­tát szívtak. Hajlong hát nekik, gondosan mosott uj- jával végigszalad a menün, tanácsot ad, mit érdemes rendelni, bólogat, igén, ko­nyak, pezsgő... könnyed mozdulattal átveti a szál- vétát egyik karjáról a má­sikra, egy, végső meghajlás és eltűnik. Remek. És mi­lyen ravasz, mindent értő képpen csinálja, hogy aszon- gya, fiatalok, gondtalanok, egy kicsit kirúgnak a hám­ból. Hogy is van ez He- mingwaynél (azaz hogy Hemnél)? Elmentek . az Jó nagy marka kellene, hogy legyen az úristennek, ha a tenyérén akarná hor­dozni Lőrincit, annyi szent! Mert az a helyzet, hogy megyénk eme nyugati csücs­kében, Nógrád és Pest me­gye közvetlen közelében el­terülő településcsoportra bizony nem egy helybeli la­kos szerint ráférne egy . kis — dehogyis égi, mint in­kább nagyon is evilági — törődés, és az sem lenne baj, ha ez mondjuk Egerből indulna el. De hát nézzük — milyen­nek látja Lőrincit a látoga­tóba oda érkező? Az első, amit előbb-utóbb észrevesz, hogy az oda vezető útra nem panaszkodhat, akkor sem, ha saját kocsival ér­kezik, akkor sem ha autó­busszal — és még akkor sem, ha vonattal. Az első pont tehát jó pont: a közle­kedésre nem lehet kifogás, és ezt a tényt kívánságra megerősítheti bármikor a helybeli lakosság is. a taná­csi vezetés is. Ha ilyen jól állnak a lő­rinciek, akkor ugyan minek emlegetni az isten tenyerét?, minek ide ez az istenezés? — kérdezhetnék joggal a kérdésben kevésbé járato­sak. És persze: joggal. Vá­laszként viszont csak azt adhatom, hogy folytassuk lovább ezt a bizonyos jó utat amely Lőrincibe vezet. Amit tapasztalunk, talán elegendő lesz valamiféle magyarázatnak. Párbeszéd a pádon Csupán a teljesség ked­véért: mielőtt szétnézünk, vessünk egy pillantást a naptárra. A véletlen úgy hozta, hogy november else­je van. Mindenszentek. Ha­lottak napja. Nem is kell hozzá túlságosan vallásos­nak lenni — vagy vallásos­nak ítélt vidéknek —. hogy sötét ruhát öltsön az em­ber, és virággal a kezében elzarándokoljon a temető­kertbe .... Hát persze hogy megteszi. Részben a belülről fakadó igény miatt, részben meg azért, mert szája is van a falunak. Nemcsak Lőrinci­nek. de még a nagyobbak­nak is. így aztán aligha cso­dálkozhatsz, ha a templom­kert melletti kereszt tövé­ben éppen tizenegy szál kis gyertyát látsz lobogó erői- ködéssel pislogni a sok friss virág között, és a még szin­te vadonatúj orvosi rendelő és gyógyszertár előtti busz­megállónál két. szépen zöld­re festett pad ötlik a sze­medbe. A padokat csak a patikához vezető betonút csíkja választja el egymás­tól, a rajtuk ülőket meg ta­másikra, ott is ittak. De hiszen tudja a ravasz róka, ahhoz, hogy ide bejusson az ember, Odakint sorba kell állni, hol van itt a gondta­lanság? De mivel a fiata­lok a gondtalant játsszák, hát 6 is belemegy a játék­ba. Tudja, hogy a pénzt, az apjuktól szerzik, vagy pedig valamelyik megléptette a nagypapa könyvtárából a négykötetes etimológiai szó­tárt. Mindenekelőtt azonnal átlátja, hogy a fiúk felvág­nak a lányok előtt, tehát nem fogják átszámolni a számlát és még rátesznek egy háromrubelest. De üget is már a konyha felől... csitt-csatt, csitt- csatt... Megkerülte az egyik asztalt, a másikat, a bal kezében tálca, mint egy pajzs, a pajzson mindenfé­le finom falat. Szóljak neki a kalugai temetőről? Hogy emlékszel-e, milyen csend volt ott körös-körül? Nem, még sajnálkozni kezdene raj­tám, biztos,- hogy titokban sajnálkozna. — Maga mit kért? — Fasírtot. — Fasírtot... Tessék — Kalugai?* — Mi? — Azt kérdeztem, hogy - fasírt kalu.gai-e? — Már miért lenne kaíü- gai. Közönséges fasírt. Ián az összetartozás vágy csak az illendőség. Kétség­telen hogy vagy így, vagy úgy lehet, mert egyik lócán csak két férfi ül kényelmes pihenő helyzetben, az út túlsó oldalán valón viszont négy asszony is szorong. De ha az egymás melletti, busz­ra való várakozást tiltja is a szokás, a szót. a tisztes­ségest — azt nem tiltja semmi. Sokkal inkább a hallgatózást, de ez most jó ügyben történik. Természetesen az asszo­nyok is. a férfiak' is fekete ünneplőben ülnek a pádon, várakozni kell a szóra is, és a beszélgetés sem hosz- szú, mondhatni: nagyon is rövid, lényegre törő inkább. — Csehó Pista, hol vótál? — fordul a négy asszony közül a férfiakhoz legköze­lebb várakozó termetes asz- szony a másik pádon ülők felé. A vékonyabb lehet a megszólított,- az válaszol: — A temetőbe... — Odaki is vótál? — Odaki is, meg emide is. Halottak napja van. Ezzel a két pad közt el­akad a szó, érthet belőle helybeli, idegen, mindenki. Jön a busz, elviszi őket. Az új orvosi rendelővel szemben most már inkább felhívja magára a figyelmet a nagyközségi tanács épüle­te. Régi — mondhatni: rossz földszintes épület. Pontosan tizenhárom kopott festésű ablakkerettel néz az útra, amely éppen itt nagyot ka­nyarodik ugyan balra, de aztán egyenesen visz tovább a faluba. Selyp, Petőfibá- nya, meg Vörösmajor felé. De félre a hosszas felsoro­lással. mert ami a hovatar­tozásukat illéti, az egy szó­val kifejezhető: Mert lénye­gében mindegyik egy-ugyan- az: Lőrinci. A sokarcú Lőrinci — Hát az biztos, elég sok .arcú — mondja Tiszóczi István, a fiatal tanácstitkár. — Ennek azonban mi örü­lünk a legkevésbé. Mert, tudja nagy hátrány ez a mi Lőrinci — hogy úgy mondjam — anyaközségünk­nek. Kicsit úgy érezzük ma­gunkat itt, a bányatelep és Petőfibánya között, mint szegény rokon a gazdag csa­ládban. Selyp is. Petőfibá­nya is valóságos város hoz­zánk képest. Nemcsak azért, mert épületei szebbek és modernebbek, hanem első­sorban az ellátottság miatt. Vagy vegyük az erőmű la­kótelepét, az kimondottan városi szintű. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ott ezer ember él irigylésre méltó — Én meg azt hittem, hogy kalugai. — Hol látott itt olyat, hogy kalugai? — Sehol se láttam..1 Csak így ránézésre gondol­tam, hogy kalugai. — Nálunk nincs semmi­féle kalugai fasírt. — Hát ha nincs, nem kell. Nem is kértem. Én csak azt mindom, hogy azt gondoltam, ez a fasírt ka­lugai. — Kéri vagy nem? — Hát persze. — Tessék a vodka. És mi­féle az a kalugai fasírt? — Hát... kis koporsókra hasonlít. Kupec fasírt. Gyorsan, gyanakvóan rám pillantott, meg a kis vodkás kancsóra, amit az asztalom­ra tett, megijedt, nem rú­gok-e Be, ha benyakalom a tartalmát? Az ilyesmit szi­gorúan veszik náluk, hal­lottam. Intelligensen a te­nyerembe köhentettem és a lehető legszívélyesebben azt mondtam: — Köszönöm. — Kérem. Nem, nem fogok neki Ka- lugáról beszélni. A három rubel borravalót majd ké­sőbb odaadom. A lehető leghanyagabbul fogom oda­adni, minden megvetés nél­kül, odaadom és kész. Mint­ha mindig így szoktam vol­na osztogatni a háromrube­körülmények között: van víz. csatorna, távfűtés. Pe- tőfibányán is minden adott, csak a távfűtés hiányzik, Lőrincinek viszont sem vi­ze, sem csatornahálózata nincs. Jóllehet, a kulturált település a föld alatt kez­dődik. — Pedig Lőrinci igen te­kintélyes szellemi és anyagi erőkkel rendelkezik, olyany- nyira, hogy némelyik város is megirigyelhetné... — Ez igaz. Hogy mást ne mondjak, innen kerül ki a gyöngyösi járás ipari ter­melésének kétharmad része. Hirtelen nem is tudnám megmondani, mennyi ez milliárdban. De majd az el­nök elvtárs... Plusz egy rendelő, mínusz egy orvos Mintegy végszóra, meg is érkezett Szentgyörgyi János tanácselnök, vele pedig Var­ga Antal, a községi pártbi­zottság titkára. Miután meg­tudták, hogy a község szel­lemi és anyagi erőiről be­szélgetünk. nem utolsósor­ban pedig a nagyon is bán­tó gondokról, a nincsekről, természetesen azonnal be­kapcsolódtak a beszélgetés­be. És a három községi veze­tő egymást váltva mondta el: vitathatatlanul jelentős anyagi bázissal rendelkezik a község az üzemek révén, a község fejlesztéséhez viszont csak 300 ezer forint az éves lakossági hozzájárulás, s ez vajmi kevés hogy a nagy feladatok közül akár egyik­hez is hozzákezdhetnének. — Talán a törpe vízmű­höz 79-ben vagy 80-ban hoz­zákezdhetünk — mondja a tanácstitkár —. de olyan, hogy csatornázás, az szóba sem jöhet. Még jó szerencse, hogy ^egyebekben” nem áll rosz- szul a község. Lőrinciben öt körzeti orvos dolgozik. és éppen most, november 1-tÓl megoldódott Petőfibányán is az orvoshiány: dr. Tábi Má­ria személyében fiatal or­vosnőt kaptak a szépen fej­lődő település lakói. Nagy gond viszont — teszik hoz­zá, hogy itt van, a tanács­házával szemben ez a szép intézmény, háromszobás la­kással. gyermekorvosi ren­delővel, de hiába hirdetik az állást — jelentkező ez ideig nincs. Féloldalas a főút Ha pedig az újság, vagy csak ez a riport nem az lenne, amire valójában ren­deltetett. hanem például egy kívánságlista, akkor hirte­lesekét, én már csald Ilyen furcsa, gavallér ember va­gyok, habár az öltözetem túl szerény, és az arcom olyan, mint egy bakáé. Egyenesen elfogott a türel­metlenség, hogy minél előbb odaadjam neki a háromru­belest. Hogy meglássam, mi­lyen képet fog vágni. •Megettem, megittam min­dent. Gyors mozdulattal, felülről lefelé elém tette a számlát. Kifizettem ponto­san, felálltam és elmentem. Nem adtam három rubel borravalót. Egy kopejkát se adtam. Nem tudom, miért, de hirtelen felbőszültem és nem adtam. De hogy ne higgyem azt magamról, hogy fösvény vagyok, ezt a három rubelt odaadtam a ruhatárosnak. Nem volt mit levetnem a ruhatárban, mert a szállodából jöttem az étterembe, így hát egysze­rűen odamentem hozzá és odaadtam. A ruhatáros megkérdezte: — Befújjam kölnivel? — Nem kell, — mond­tam, — még csak az kéne... — Nohát — gondoltam, és evett a méreg. — Egy lyukas fityinget se adok. Így is megélsz. Amilyen ügyes lettél! Amilyen kita­nult! Z. Hering Margit fordítása len — és részletesen — sok mindenről kellene itt szólni. Hogy „féloldalas” a főút, az Árpád út, mert csak az egyik oldalon található jár­da, hogy 18 km földút még mindig van a faluban, emi­att aztán sok kocsi nem tud ősszel és télen közlekedni; hogy sokan laknak még ba­rakklakásokban, irigylésre méltónak éppenséggel nem nevezhető körülmények kö­zött; hogy legalább 80 la­kást kellene építeni... És itt álljunk is meg egy szó­ra. Mert mi történt — illet­ve nem történt Lőrinciben? Az, hogy a MÁV korszerű­síteni akarta az állomás épü­letét és ezzel együtt a MÁV-dolgozó szolgálati la­kását. Nem kerülhetett rá sor mert pern akadt az egész községben egy vala­mire való lakás, ahová a vasúti alkalmazott a tata­rozás idejére beköltözhetett volna. De hagyjuk a gondokat. Ilyenkor, ünnepidőben in­kább ildomos a jóról beszél­ni, s szerencsére a lőrinciek ebben sem témaszegények. Ahogyan a községi pártbi­zottság titkára mondta: nagyszerű szellemi bázissal rendelkeznek. — Négy általános és egy zeneiskolánk van. Az álta­lánosban 77 tanár és tanító (90 százalékuk szakképzett) oktat 1072 gyerekei, akik kö­zül 436 élvezi a napközi ott­hon adta előnyöket. A zene­iskolában két évvel ezelőtt kezdte meg a munkát hét zenetanár 120 növendékkel, Büszkék vagyunk eíre is, arra is. leginkább azonban a könyvtárunkra. Azt sem­miképpen. nem szabad ki­hagyni. Anyu. mi ez...? Talán egy kilométerre, he lehet a könyvtár a tanács­tól. Az út a park mellett visz, betonkockáira az akác­fákról lehullott levelek te«; rí tettek puha és édeskésig latú szőnyeget A könyvtár valóban nags« szerű, 18 ezer kötetes, sofe olvasóval, rengeteg sikeres rendezvénnyel. Vezetője, D4® vidné Szalai Edit kétségte­lenül nagyon sokat tett nemi csak a könyvek megszereti tetőséért, hanem az égés« község kulturális fellendít» léséért is. Aligha rajtái múlt, hogy részvétlenségj mellett hangzott el októbea végén egy olyan fontos el&f•*' adás, mint az értelmiség hel­lyé és szerepe a közművei lődésben: a községben élű 800 értelmiségi közül mindig össze 37-en hallgatták meg-j — Nem értem, nem érteni — mondja a könyvtárosnői, és látszik rajta; nagyoo bántja a dolog —, az én bé* csikáim és nénikéim el twH nak jönni, és most, amikop egy ilyen fontos téma. -I most tessék, mondja meg..’ és az lett volna a cél, hogy alakuljon meg itt is a TIT.,’ De hát hogy? Hogy alakul- jo?l meg, ha ennyire nem érdeklődnek? Jó szerencse, hogy egyébként valóban nem ez a jellemző. A „bácsikák és nénikék” sok jó rendezvényen vettek már részt, saját épülésükre és az. előadók nem ids örömére. Dávidné kis naplókönyve hí­ven őrzi valamennyi ren­dezvény krónikáját. ízelítőül idézzük a legutóbbi bejegy­zést, amely 1976. október 27-én kelt: „A modern lakáskultúrá­ról tartottam előadást eb­ben a nagyon jó hangulatú, kedves könyvtárban. Nagy örömömre szolgált az Önök meghívása. Baliga Kornél belsőépítész.” íme, egy tégla a sokarcú Lőrinci szellemi fundamen­tumából. Nagy szükség van rá: sok űrt kell kitöltenie. És ezek nem kevésbé fon­tosak, mint a község föld alattj és föld feletti fogya­tékosságai. 6. Kun Tibet j 1976. november 7., vasárnap egyik helyre, ittak, utána a ;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents