Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-06 / 263. szám
Elvetemedtek, megátalkodottak... jr Életformájuk: a bűn Vallják még ma is sokan: egy bölcsőben ringott bűn és szerelem. Ha másért nem, hát azért, mert többé-ke- vésbé mindkettőre hajlamos mindenki, s tudunk számos bűnben született szerelemről, és bűnökről, melyek szerelemben gyökereztek. S érvként még felsorakoztatják eme teófia pártfogói, hogy más-más oldalról ugyan —a Szép és a Magasztos, illetve a Rút és az Alantas oldaláról —, de mindkettő megrendítő hatással bír az emberre. Hogy mennyire így igaz ez, azt többnyire a laikusok is tudják, az orvosok, a pszichológusok, nem utolsósorban pedig a jogászok szakavatott ismerői a témakörnek. Ugyanakkor tudjuk azt is: bár bűn és szerelem gyakorta járt közös úton az emberiség története folyamán — egy kalap alá soha, egyetlen társadalmi rend sem sorolta őket. Csupán a romantikára hajlamos századok tekintették enyhítő körülménynek, ha a bűn mögött, indítékként — szerelem szerepelt. A bűn azonban mindenképpen csak bűn marad. Elkövetése ellen normális emberi, erkölcsi és etikai érzékünk tiltakozik; elkövetőitől elhatároljuk magunkat, s a társadalom egészséges védelme érdekében törvényeket alkotunk. Törvényeket, amelyek lehetővé teszik a bűnösök megbüntetését, elszigetelését, az egészséges társadalomból való kirekesztését ... Különösen veszélyes, visszaeső Nem véletlenül szerepelt tehát *— más fontos jogi kérdések mellett — súllyal ez a témakör is az Egerben nemrég megrendezett jogásznapon, a büntetőjogi szakosztály ülésén — A társadalom védelme a különösen veszélyes visszaeső bűnözőkkel szemben címmel. Előadója dr. Ripka Kálmán, az Egri Megyei Bíróság elnökhelyettese volt, akit arra kértünk, hogy olvasóink számára is segítsen megvilágítani e téma jelentőségét. — Elöljáróban hadd mondjam el, hogy a különösen veszélyes bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében két esztendővel ezelőtt, 1974. július 1-én hatályba lépett az 1974. évi 9. számú törvényerejű rendelet. Az azóta eltelt időszak gyakorlata bizonyította, hogy a különösen veszélyes visszaesőkkel szemben hozott új jogszabályi intézkedés szükséges volt. Növeli a téma jelentőségét, hogy a különösen veszélyes bűnözők száma, sajnos, nem csekély. A bűnelkövetők jelentős százaléka visszaeső, és ezen belül is különösen sok a többszörösen büntetett előéletűek száma. Az ő személyükben rejlő társadalmi veszélyességet a büntető törvénykönyv is értékeli. A Btk. 115. paragrafusa meghatározza, hogy a Btk. alkalmazásában visszaeső az, akit a bűncselekmény elkövetését megelőzően szándékosan elkövetett ugyanolyan bűncselekményért már szabadságvesztésre ítéltek, és a büntetés kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig öt év még nem telt el. A bírósági gyakorlat a törvényi visszaesésen kívül megkülönbözteti a kriminológiai értelemben vett visz- szaesést. A Legfelsőbb Bíróság 6. sz. irányelve értelmében kriminológiai visszaesőnek kell tekinteni azokat a bűnismétlőket is, „akiknél bizonyos következetes, viszonylag kitartóbb jellegű bűnelkövetési magatartás állapítható meg.’’ Mindez azt bizonyítja, hogy törvény rendelkezik a viszfl.ülmüsM 1976. november 6„ szombat szaeső személy társadalmi veszélyességének megfelelő büntetésről, a jogalkalmazó pedig súlyosbító körülményként értékeli, és súlyosabb büntetést szab ki a büntetett előéletű személlyel szemben. Szigorított őrizet Törvényadta lehetőségeivel védekezik tehát a társadalom. S a védekezés közismert és egyben leginkább kézenfekvő módja: a társadalomból való kirekesztés, az elzárás ... Ennek egyik hatékonyabb formája — mondotta dr. Ripka Kálmán —, a szigorított őrizet intézménye. Azok, akik a felszabadulást követően csaknem egy évtizedig büntetőjoggal foglalkoztak, nagyon emlékezhetnek arra, hogy a jog elméleti részével dolgozók álláspontja szerint az állam és a jog elhalása következtében a bíróságok is megszűnnek, mégpedig annak eredményeként, hogy a bűnözés, fokozatosan csökken, mígnem végül megszűnik. Az akkori megállapításokat az idő múlása megcáfolta. A bűnözés nem szűnt meg, napjainkban is társadalmi jelenség. A szocializmus építésének jelenlegi szakaszában is az, számolnunk kell tehát a ténnyel, hogy a különösen veszélyes bűnözők még veszélyt jelentenek a társadalomra, s a veszély ellen védekezni kell. Éppen a társadalom fokozott védelme, a közrend1 és a köz- biztonság további erősítése céljából, a törvényeinkkel következetesen szembehelyezkedő, különösen veszélyes bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében volt sz.ükség a már említett 1974. évi 9. számú törvény- erejű rendeletre. Négy súlyos feltétel — Elkerülhetetlen ezek után a kérdés: ki tekinthető különösen veszélyes, visz- szaeső bűnözőnek? — Az e kérdésre adható Választ törvényeink pontosan megfogalmazzák. Ezek szerint, ahhoz, hogy valakit különösen veszélyes visszaesőnek tekinthessünk, négy feltétel együttes jelenléte szükséges. Hangsúlyozom, hogy amennyiben egy feltétel is hiányzik, a szigorított őrizet alkalmazására nem kerülhet sor. A négy feltétel közül három nem képezheti mérlegelés tárgyát. Ez a három, objektív feltétel a következő: 1. A Btk. XI. fejezetének III. címében, valamint a XII., XIV., XV. és XVI. fejezetében meghatározott szándékos bűncselekményekért korábban már legalább háromszor — együttesen legkevesebb 3 évi — szabadságvesztésre ítéltek, ha 2. az utolsó büntetésének kitöltésétől vagy annak végrehajtása megszűnésétől számított öt éven belül ismét elköveti a felsorolt bűncselekmények valamelyikét, és emiatt legalább egyévi szabadságvesztésre ítélik, 3. az újabb bűncselekmény elkövetésekor huszadik életévét már betöltötte. S ezek után következik az a bizonyos negyedik feltétel, nevezetesen az, hogy az illető személy a Magyar Nép- köztársaság törvényes rendelkezéseivel szembehelyezkedik. Amennyiben tehát az elkövető személyével kapcsolatban mind a négy feltétel adott, a társadalomra különösen veszélyes, visszaeső bűnözővel állunk szemben. A szigorított őrizet bevezetésével számuk fokozatosan csökkenni fog. Az már is- retes, hogy a szigorított őrizet időtartamát a bíróság nem határozza meg. A jogszabály alsó és felső határt ír elő, 2 illetve 5 évben. Aki már legalább 2 évet szigorított őrizetben töltött, azt a bíróság — ügyészi indítványra — ideiglenesen elbocsáthatja. Erre természetesen csak abban az esetben kerülhet sor, ha az elítélt magatartása alapján feltételezhető, hogy szabadon bocsátás esetében nem követ el újabb bűncselekményt. Mit és hogyan Társadalmunk tehát — a törvényben lefektetett jogaival élve — igyekszik a lehető leghatékonyabban védekezni a ránézve különösen veszélyes visszaeső bűnözőkkel szemben. Hogy milyen sikerrel, az természetesen törvényeinken, illetve azok megfelelő, szigorú és következetes alkalmazásán múlik mindenekelőtt. Ugyanakkor nagyon sokat tehetünk mi magunk is, emberek, akik együttesen alkotjuk a társadalmat. Kérdés, hogy mit tehetünk és — hogyan? Nos, e feladat látszólag egyszerű, hiszen lényegében csak arról van szó, hogy mi magunk ne kerüljünk szembe a törvényekkel — ne bűnözzünk! —, s lehetőségeink szerint másokat is tartsunk távol a bűnhöz vezető úttól. Azt mondtuk: „csak arról van szó ...” Valóban ennyire egyszerű lenne távol maradni és másokat is távol tartani a bűnözéstől? Természetesen nem. És éppen azért nem, mert jól tudjuk, nemcsak szerelem szerepel bűnt kiváltó precedensként, hanem megannyi, megszámlálhatatlanul sok tényező, köztük — elsők közt a sorban — anyagiak, egziszten- ciális és indulati tényezők — utóbbiak nem ritkán előzetes italozás által felkorbácsolva. Lehetőség — a jóra Sorolhatnánk tovább, egyhamar azonban aligha juthatnánk arra a megállapításra, hogy kimerítettük az okozati tényezők sorát. Mert valahogy úgy van ez, hogy — a bűnözés nem természete ugyan az embernek, mint ahogy egyes körök szeretnék elhitetni, azonban — a hajlam csírái mégis adottak. Dolgunk: megtanulni és megtanítani — mindenkivel felfedeztetni — az élet sokszor valóban borzongatóan izgalmas, szép, jó, emberi oldalait, melyek minden más élménynél magasabbfendűek, erősebbek. A sok lehetőség közül kettő majd’ mindenki számára adott: az alkotás és az egymáshoz tartozás megvalósulásának, beteljesedésének semmivel sem pótolható, semmivel' nem helyettesíthető, felemelő öröme. B. Kun Tibor VASZILU SUSKIN: > í. Bementem egyszer a szálloda éttermébe, hogy valamit harapjak. Leültem. Várok. Odajön a pincér ... Takaros, piszeorrú, de jellegtelen arc, az ember a következő pilanatban már el is felejti. De a szemében volt valami megvetés, ahogy a rendelést felvette. Hallgatott és alig észrevehetően bólogatott. Akkor figyeltem fel az unott képére... És akkor ismertem rá. Vagy huszonöt évvel ezelőtt együtt dolgoztunk egy építkezésen, a munkásszálláson is egy szobában laktunk. Tizenhat évesek voltunk, faluról jöttünk, és miv^l a várostól mindketten féltünk, valami barátságféle alakult ki köztünk. Dolgoztunk . . Aztán munka után elhúzódtunk oda, ahol csendesebb. A temetőbe. Különös, hogy ott jól éreztük magunkat, de így volt. Ott ábrándoztunk. Nem emlékszem már, miről és most lusta vagyok újra kitalálni az akkori álmokat. Ha valaki akkor, abban az időben megkérdezte volna, miről ábrándozom, biztosan hazudtam volna valamit a repülőikről, vaéy a tengeréSzerelmesek románca Szovjet film Ezt a kétrészes, költői szépségekben bővelkedő színes filmet nem lehet meg- hatódás nélkül végignézni. Valamivel hosszabb a megszokott játékfilmeknél, de tartalmában, formanyelvében, játékában és mozgásában sokkal mélyebb és el- gondolkodtatóbb, mint a filmek átlaga. Még ha ebben az átlagban ném is a szórakoztató filmeket vonultatjuk fel a mércéhez. Andrej Mihajlov-Koncsa- lovszkij — jegyezzük meg a nevét, nagy művész! — bátor ember, kiváló filmes. Eredeti gondolatait, a saját érzéseit úgy vitte filmre, hogy senkiéhez sem hasonlít. Egyedi és egyéni. Mármint a munka, amit teljesített. Itt a forgatókönyv szinte semmit nem mond, mert a történet két mondatban elfér: a fiatal szerelmesek szerették egymást, de közbeszólt a sors. Az egyik ide, a másik oda került feleségnek, férjnek. A többi — mármint az egész film remek lírája, bölcsessége, olykor filozófiája — ez'ek mögött a banális mondatok és fények mögött van. A románcban egy merészen új emberi és művészi alapállással találkozunk. A filmmese, a románc szereplői azt a költészetet hordozzák. amit a rendező, a filmes művész átél. A művész másképp látja, másképp érzi a világot, az embereket, mint a nagy átlag. Szereti a fényt, a mozgást, a dallamot, a létezés ezer ritmusát és ezekkel, ezekből ki akarja fejezni mindazt a boldogságvágyat, ami a művész lelki életéből szükségszerűen következik. Mi lehetne más megoldás erre a boldogságkereső szertelenségre, mint megfogni két szerelmes gyerek kezét, odaállítani a kamérák elé; játszanék el, mit tud a filmes művész a boldogságról, hogyan élte át és hogyan vesztette azt el. Ne keressük azt, mennyi az életrajzi hűség ebben a filmben; lehet-e így igaz, ahogyan ezt a filmes művész elénk tárta? Elégedjünk meg azzal az őszinteséggel, ahogyan kifejezi az emberekben meglévő készséget a kitárulkozásra és a szeretetre, vagy ahogyan az egymásba fonódó és az egymástól eltávolodó sorsokra ráadja a gyász és az őszinteség ruháját. Mondhatnánk azt is, hcrgy apró semmiségekből rakja össze a művész a sorsokat. Azt is joggal állíthatjuk, hogy a csapongás, a céltalan futásra ingerlő izgalom és szerelmi láz csak a külső burka valaminek, amit nem fogalmaz eléggé tisztán és nem mindig életszerűen a művész. Ennek oka azonban nem tévedés, vagy művészkedés, hanem az a felfogás és az a határozott szándék, hogy az élet jelenségeiből kiindulva a cselekvés pillanatában és a cselekvés testében közölni akarja velünk azt a látást, azt a költészetet, azt az érzelmet, amit a művész átélt. A Trombitás odaáll a hajnali fény elé. a félig alvó bérház erkélyén és mert érzi a nagy távolságok szorítását, amelyet a fény, a nap közöl vele, beletrombital a világba, hogy ő ezt érzi és ennek örül. A létnek és az életnek ez az örömre han- goltsága, derűje és szenvedélye uralkodik itt mindenütt. És ez a megnyerőén szokatlan. A szürke józanságnak egyetlen mozdulata, ránca se itt. Itt mindig ünnepelnek, mert a művész nem a valót énekli meg, hanem azt a látható világ megettit tárja fel, amitől minden mozgásba lendül, amitől énekelni, táncolni kell, örülni, sírni, nevetni. Szergej és Tánya szerelmes kirándulásában látszatra nincs nagy jelentősége annak a gyümölcsnek, amit az üvegből eszik és etet Tánya. Mégis, ahogyan a lány gügyögése erősödik, kívánsága egyre mohóbbá válik, majd elárasztja Szergejt: eközben az üveg tartalma felére-negyedére fogy, mert az extázis kilobbanását és az idő múlását egybe kell kapcsolni, a rettenetesen mohó időt és a költészetet egy ponton, egy állapotában meg kell ragadni ahhoz, hogy minden érthetővé és elfogadhatóvá váljék. Vagy egy másik üveges kép! Szergej megy Tányá- ékhoz. Tánya éppen a nagy poharakat törölgeti, a törékenyeket, amik kényes portékát jelentenek a házban. Ezek mellé az asztalon kéklő poharak, üvegek mellé ül az a Szergej, altit — mi már tudjuk — lesújt majd a vesztés. A néző remeg, hogy most törés-zúzás következik, de a poharak, üvegek a helyükön maradnak, csak a mi félelmünk és együttérzésünk párolog el igen lassan. S ha azt mondjuk, hogy egészen új hősöket, például ezt az áldozatot vállaló Lju- dát és az élet fegyelmét tudatosan eltűrő Szergejt írjuk fel a siker alapjául, akkor is a költő-filmest dicsérjük, aki nagyszerű színészeket talált munkájához:, Jevgenyij Kingyinov, Jelene, Korenyeva, a trombitást alakító Szmoktunovszkij, Irina Kupcsenko és a többiek úgy szegődtek ennek a szürrealista látásnak is minősíthető költészetnek a szolgálatába, mint akik megértették, hogy egy szuverén művész új útra terelte őket. 1 hevan Paatasvili operatőri munkája a sok-sok mozgást kitűnő képsorokkal örökíti meg. Álekszandr Gradszkij zeneszámai szárnyakat adnak a képzeletnek. Farkas András székről, mert zárkózott voltam és tudtam hazudni. Mostanra meg már elfelejtettem ... Komolyan szerettem volna visszaemlékezni, mégis, bármiről álmodozhattam én akkor, de nem ment. Emlékszem, akkor láttam filmen az Ifjú Gárdát, nagyon megtetszett benne Oleg Kosevoj és én is szerettem volna valakivel titokban harcolni. Olyannyira, hogy előfordult, mentem az utcán és úgy beleéltem magam ebbe a titkos harcba, hogy úgy éreztem, követnek, és ezért minden útkereszteződésnél körülnéztem. Ezt oly mesterien csináltam, hogy senki se vette észre. De erről aligha beszéltem volna valakinek. Ez különben se ábrándozás volt, hanem valamiféle játék, vagy mi. Hogy is lehetne erről beszélni. Ö annál inkább beszélt. Pincér akart lenni. Nagyon jól emlékszem, milyen hévvel, milyen csámcsogva magyarázta, hogy a pincérek milyen jól élnek, milyen gazdagon. Nagy mamlasz volt, de úgy látszik, miután pincér lett, összeszedte magát, kimért lett, udvarias. Csak ez a megvetés a kerek szemében, ez honnan van? Semmilyen megvetés nem volt benne akkor, ellenkezőleg, bamba, bámész gyerek volt, együgyü és nevetségesen hiszékeny. Még tanítottam is, hogy ne legyen olyan hiszékeny. Nem csodálkoztam azon, hogy pincér akar lenni. Tán még azt is gondoltam: hát csak legyen! Nem beszéltem le. Sőt, azt hiszem, titokban büszke voltam arra, hogy én nem akarok pincér lenni, még akkor se, amikor éheztünk. Ezt persze most már könnyű mondani, hogy büszke voltam, de hogy tényleg az voltam-e, már nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy ő pincér akart lenni. A kalugai temetőre is nagyon jól emlékszem, meg arra is, hogy pincér akart lenni. A temető régi volt, valamikor kereskedők temetkeztek ide. De nyilván már régóta nem temettek ide senkit. Legalábbis egyszer se láttunk temetést. öregasszonyokat láttunk, üldögéltek a lócákon az öreg- anyók. Nagy csend volt ott. Nem mondhatnám, hogy szomorú gondolataink voltak, nem. Vagy hogy azt gondoltuk volna: ezek az emberek valaha éltek ... Nem. önmagámra gondoltam, élni akartam, cselekedni, és ha isten is úgy akarja, tiszti pályára menni. A lelkem szenvedett, gyötrődött, gyűlöltem azt a munkát, amit az építkezésen végeztem. Egyikünknek se volt meghatározott munkája. ide-oda küldtek bennünket, gyakran csúfoltak. Különösen az birizgálta őket, hogy mindketten épp most jöttünk faluról, habár ők maguk is, vagy legalábbis a legtöbbje, ezt most már tudom, nem is olyan régen még szintén falun élt. De sehogy se akarták, hogy észrevegyük, ezért állandóan piszkoltak bennünket: No, az anyátok erre-arráját, hát büdös a kolhoz? Emlékszem még a súlyos, faragott sírkövekre. Sokat gondolkoztam akkor ezen, hogyan tudták idevonszolni ezeket a súlyos köveket? Szekéren vagy hogy? A kövek felírásából láttuk, hogy csupa gazdag kereskedő van itt eltemetve. Mennyi ku- pec is volt Oroszföldön! Vagy ebbe a temetőbe csak ők temetkeztek? Csendes volt a temető nagyon. Kike- reskedték, kizaj ongták magukat a kupecek... Fekszenek. Sokáig, nagyon sokáig fognak így feküdni, amíg ki nem parcellázzák a temetőt valami üzemnek. Nálunk a faluban is abbahagyták a temetőt, új helyre temetkeznek, a hegyre. No, de hát itt van a pincér. Furcsa, hogy , egyáltalán nem izgatott, nem bolygatott fel ez a találkozás, nem is akartam szólni neki. Nem tudom, miért, de nem akartam. Lehet, tán azért, mert erősen másnapos voltam, ő meg azt gondolhatná, hogy rosszul megy a sorom. Még sajnálkozna rajtam. Bizonykodni meg kínos. Egyszóval nem mondtam semmit. Inkább én sajnálkozzam rajta... De van-e rá okom? m (Folytatjuk.)
