Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-17 / 272. szám

VII, országos minősítő hangverseny Füzesabonyban r Énekeltek a kórusok Egy minősítés voltaképpen nem sokat jelent. Szép, vagy kevésbé szép oklevelet, ame- , lyet be lehet kereteztetni, s , a kórusokhoz látogató min- | denkori vendégnek meg le- I hét mutatni: ekkor és ekkor ezt tudtuk. Azóta? Talán többet talán kevesebbet. Mégis, egy minősítő hang­verseny nagyon is sokat je- I lenthet akkor, ha sikerül az alkalmi eseményen, bemu­tatkozáson túllépni, és ha a szűk körű szakmai találko­zások, megbeszélések hatását később érezni a fellépése­ken. A vasárnapi füzesabo­nyi VII. országos kórusmi­nősítő hangversenynek úgy tűnik ez alkalommal sike­rült. Ez egyaránt köszönhe­tő a kiváló résztvevőknek, és a rossz körülményekkel meg­birkózó példamutató szerve­zésnek. f A járási művelődési köz­pontban nagy számú közön­ség előtt öt. úgynevezett ál­talános és két kamarakórus mutatta be, hogy az elmúlt két esztendő alatt mennyit változott, mit fejlődött. és egyáltalán hogyan dolgozott. Köztük fölléptek olyan nagy múltú együttesek, mint a káli Bartók Béla Férfikar, a kompolti MEDOSZ Há- mán Kató Női Kar, az apci Munkáskórus, olyan kiemel­kedő sikerekre visszatekintő csoport, mint a fesztiválfo­kozatot elért Építők Heves megyei Kórusa, és az arany­koszorús füzesabonyi ÁFÉSZ Tinódi Kórusa. És föltűntek két-három éve megalakult együttesek is, az Erkel Fe­renc Munkás Vegyeskar mel­lett ezúttal első ízben mu­tatkozott be országos minő­sítőn a gyöngyösi TÜSZSZI Muzsikus Céh leánykara. Az Építők Heves megyei Kórusa Ocskay György és dr. Valentin Kálmán vezetésé­vel esztendők óta megszokot­tan igényes, kiemelkedően jó produkciókkal jelentkezik. Előadásukat ezúttal is a szép hangszín, a tiszta, kulturált hangzásra való törekvés jel­lemezte. Műsoruk legéret­tebb darabja a paraguayi népdalfeldolgozás. Pászti A Hevesi Szemle ez évi utolsó, decemberi száma november 20-án je­lenik meg. A gazdag grafi­kai anyaggal, változatos tar­talommal megjelenő megyei közművelődési folyóirat mos­tani száma többek körött Illyés Gyula írását közli Gyöngyösről, két költő öt ver­sét mutatja be és Egy kegy- vesztett érsek címmel Ba­logh :Béni írását közli a Rákóczi-kor idejébőL A Je­lenünk című rovatban Szi- gethy András azzal a sokakat érdeklő kérdéssel foglalko­zik. hogy vannak-e, vagy nincsenek UFO-k. E rovat­ban jelenik meg Gyurkó Gé­za és Suha Andor egy-egy izgalmas, napjaink aktuali­tását tükröző riportja. A Múltunk jelene című rovatból Pásztor Emil írása érdemel külön is említést, izgalmas, krimibe is beillő dokumentumokban számol be a tizennegyedik aradi vérta­nú tábornok haditörvényszé­ki peréről és kivégzéséről. Sereg József tanulmánya a nagy fejedelemnek, II. Rá­kóczi Ferencnek állít emlé­ket. A Tudományos műhely rovatban Lőkös István foly­tatja a méltán népszerűvé vált megyei irodalmi kistük­röt. Külön is szót érdemel Bereczky László nemzetközi folyóirat- és lapszemléje, amely napjaink oly fontos kérdése, a környezetvéde­lem köré csoportosul. Emel­lett számos más érdekes cikk. tanulmány, recenzió és az elmaradhatatlan Krónika teszi változatossá, érdekessé a Hevesi Szemle IV. évfo­lyamának 4. számát. Q£wjsM,-*■76. november 17» szerda Miklós Lamentója. Különö­sen értékessé tette Kakukk Jenöné elbűvölő szólója. Saj­nálatos, hogy az együttes ritkán lép föl zenekarral, és ez erősen rányomta bélyegét az egri szimfonikusokkal kö­zösen előadott Händel Béke­ódára és Kodály Kállai ket­tősére. Emiatt a zsűri nem értékelte a tőlük hallottakat. A kompolti MEDOSZ Há­mén Kató Női Kar, amely most Balázs, Smetana, Ka- rasztojanov és Tóth András egy-egy művével, illetve egy Heves megyei népdalcsokor­ral lépett a közönség elé, legjobban karnagyuk, Tóth András bolgár népdalfeldol­gozásával remekelt, de igen otthonosan érezték magukat a magyar népdalok világá­ban is. Ugyanúgy, mint az apci férfi Munkáskórus, amely lendületesen, szépen zendítette föl a Csillagok, csillagok a Kávét ittam és a Már minálunk, kettő a kisbíró című dalokat. Kár, hogy műsoruk második ré­szét nem a csoport jelenlegi tudásának megfelelően válo­gatták össze. A kompoltiak egyébként megtartották az ezüstkoszorús fokozatukat, az apciak pedig bronz fokozatot értek el. A gyöngyösi TÜSZSZI Mu­zsikus Céh kamarakórusa a hangverseny legnagyobb meglepetése volt. Mert bár ez volt első bemutatkozásuk az országos minősítőn, még­is az aranykoszorú diplomá­val fokozatot érték el. S méltán, hiszen színes, válto­zatos műsorukat a legmaga­sabb igényeket is kielégítő­en tolmácsolták. Zenei anya­nyelvűnk néhány darabján — Bartók Ne menj el. Já­ték, Senkim a világon című feldolgozásain. Kodály Esti dalának előadásán — épp­úgy átütött a magas fokú muzikalitás, mint Balázs Rózsatáncán, Britten Kará­csonyi kantátáján. Holló Erzsébet karnagy vezénylé­sével plasztikusan, összefo- gottan zengtek a szólamok. Külön említést érdemel Mo- csáry Lászlóné színvonalas zongorakísérete. Az 1958-ban szerveződött káli Bartók Béla Férfikar­ban nagyon örvendetes volt látni néhány fiatalt is. De valószínűleg ez magyarázza, hogy az együttes egy kicsit kétarcú. Esetenként — fő­leg a Krizsanovszki-műnél volt érezhető — egy-egy „szólista” megbontotta az ének egységes hangzását. Másutt viszont, mint például Galambos László karnagy-: (Befejező rés7% Fontoskodó ábrázattal csa-; pott az asztalra Szurokvarga Adám, az obsitos cimbora. — Melyikőtök emlékszik Rudasira, a jutási őrmester­re? Az egyik alkalmi ivócim­bora, hogy valamiképp meg. szolgálja a potyát, bizony­talan mozdulattal emelte fel jobbját. — Arra a mélákra gondolsz, aki... — Eh. mit beszélsz?! — vágott közbe ingerülten Szu­rokvarga Adám. — A Ruda- si apró, „mitugrász” ember­ke volt, akit mi. a bakák, csak „Porbafingónak" ne­veztünk ... No, persze, csak a háta mögött, mert máskü­lönben vaddisznó volt a ja­vából. Egy ideig maga elé me­redt, majd Kantáros Pálra emelte tekintetét. — Drága jó egykomám — torzult sírásra az ábrázata —, emlékszel még arra, ami­kor 1945 nyarán Foksártiból hozott minket a vonat? Választ sem várva, bele­vágott az akkor dúdolt nó­ta kellős közepébe: — Megszabadult a haláltól, sej, haza visz az útja ... A nótafoszlány Kantáros Pálban is fölkavarta az em­lékek keserveit. Görcsös, hi­deglelős rángással fogta két marokra a háromdecis po­harat és a pult felé üvöltöt­te: — Tíz létért, a jobbikból! A dal rezegtetésébe a po­tyahad is becsatlakozott: Majd lm egyszer vége lesz a sok-sok szenvedésnek, Nézzétek el a, bakának, akiknek szeme sem rebbent, amikor egy éjjel elkártyáz­tak fél falut. Sőt. a hanya­gul odadobott két darab öt­százasból visszajáró pénzt is odatolta a csapos elé. mond­ván: Egy gebinesnek semmi­képpen sem hajlandó szak­társa lenni. Űri cimborája meg még kevésbé. Az italtól megbokrosodott kocsmahad — Kantáros Pál és Szurokvarga Adám vezér­letével — áttelepedett a kö­zelben levő Szarkaláb zenés vendéglőbe, ahol már, az éj­szakai műszaknak megfele­lően, a népi zenekarnak mi­nősített muzsikus cigányok álltak készenlétben. Továbbtetőzött az ital csi­nálta hangulat. Kantáros Pál magára vállalva az ital­rendelés fedezésének felelős­ségteljes tisztét, rendelte az italt rendületlenül. A zene­kar prímása pedig, aki telj­hatalommal dirigálta muzsi­kus csapatát, a kutya aláza­tosságával hajlongott a pénz­szagot árasztó vendég körül, miközben egyre érzelgősebb, szívet facsaróbb nótákat csalt ki a szárazfából. Az egyik emberríkató nó­tánál úgy ellágyult Kantáros Pál a bőgve nyirvákoló gyü­lekezetben, hogy könnyeit törülgetve nyalta föl az első százas bankót a cigányprí­más palacsinta-ábrázatára, amit aztán egy-egy búval- bélelt kesergő után — újabb százasok fölragasztása köve­tett S még két kézzel osz­togatta a pénzt — * volt. aki gyorskölcsönt, kért az ivó- cimborák közül, so-ha-meg- nem-adomra —, addig ő va­lósággal fürdött, lubickolt a bugyellárisa által támasztott népszerűségben. A benyakalt töméntelen italtól, és a felé­je áradó hűségnyilatkozatok­tól annyira elérzékenyült, hogy hitetlenkedve motyogta maga elé: — Ki hitte volna. hogy ennyire jók az emberek! Aztán az egyik, soha nem látott szomszédjához fordult. — Pa... pajti, én téged nem ismerlek! Hányavetin ütött, mellére a megszólított — Pedig engem mindenki ismér, haverom! Az egész város tudja, hogy kicsoda Gajger Illés! Ezzel szájára emelte öblös poharát, s ivott ivott, mi­közben Kantáros Pál, mivel a habókos válasz megemész­tésére képtelennek bizonyult, meggárgyulva bóbiskolt el pohara fölött. Rövid bóbis- kolás után föl-fölriadt ugyan, de aztán, ahogy mindjobban úrrá lett rajta az ital okoz­ta tehetetlenség, lassú moz­gással csúszott-haladt az édes anyaföld irányába, majd hirtelen zuhanással alányak- lott az asztal alá. Másnap reggel, úgy kilenc óra tájban, macskajajos han­gulatban ébredt. A vánkosok között, ahol beágyazva fe­küdt. arra eszmélt fel. hogy otthon van. Bár fejébert még benne zümmögött a nagybőgő brummogása, amit kellemetlen fejfájás és fül­zúgás kísért, váratlanul még­is az vágódott eszébe, hogy a Rigára szánt összeget el­vitte a tegnap esti dáridó. Asszonya nyitott be a la­kásba. Kantáros Pál, meg­riadva a kitömi készülő szemrehányások özönétől. ijedten húzta össze magát a vánkosok között. — Rozálom — szólt reked­ten —. drága jó Rozálom! Kantáros Pálné, akit vég­letekig elkeserített emberé­nek gyengesége, a dorbézo­lásra való hajlamának visz- ezatérése, szinte szánakozva nézett életének társára. S míg az ember meggyötört ábrázatát nézte, figyelte, az italtól, az éjszakázástól gyű­rött, összekuszált ráncokat, addig a következő kérdések tolultak agyába: mi az oka annak, hogy az erős fogad­kozást az első pohár ital semmivé teszi? És meddig kíséri az italozás ördöge az italozásra hajlamos embert? Meddig? Az élete végéig?... Fáradt mozdulattal gön­gyölte. össze a „tetemrehí- vásnak” szánt ünneplő hol­mit. amit a férj a nagy hac- cacáréban összeöklendezett, a kocsmák szutykos padlóján meghentergetett, s nagyon csendesen csak ennyit szólt: — Pihenj csak! Ha a fo­gadalmad alól föloldoztalak, a kocsmai mocsokból kimos­dattalak akkor már igazán kitakaríthatom n gúnyádat is. És könnyeit törülgetve ment ki a szobából. nak, sikerült szépen, zengő egységbe tömörítenie a szó­lamokat. Megérdemelten kaptak ezüst fokozatot. A Muzsikus Céh mellett a másik kiemelkedő gárdának a Köröskényi Lajos vezette Füzesabonyi ÁFÉSZ Tinódi Kamarakórusa bizonyult, amely kellemes meglepetés­ként mutatta be Kátai Lász­ló Tinódi-dallamok című kompozícióját — a szerző közreműködésével. Az ország egyetlen férfi kamaraegyüt­tese 6zép példával bizonyí­totta azt, hogy a kamara jelző nemcsak kis létszámot, de egyfajta különlegesen ben­sőséges. társas éneklésmódot is jelent. Tudásukat legjob­ban Karai Égi vasútjának tolmácsolásával csillogtat­ták. Előadásuk a legjobb spirituálé-együttesekéhez kö­zelített. Már 1974-ben is arany fokozatot értek el, most ehhez diplomát is sze­reztek. Az általános kórusok sorát záró füzesabonyi Erkel Fe­renc Munkás Vegyeskar ve­zetője, Pászti József jó ér­zékkel válogatta ki a cso­porthoz legközelebb álló és ezért legsikeresebben előad­ható műveket. Ezek közül is András B. Te kedves Lizi- cán című szerzeménye emel­kedett ki. ök is előbbre lép­tek, hiszen ezüstkoszorús diplomát szereztek. A minősítő zsűrijének el­nöki tisztét Pászti Miklós, az Állami Népi Együttes kar­nagya viselte, tagjai pedig Perlstein Klára és Emődi Györgyi, a Népművelési In­tézet munkatársai voltak. Az egész napos hangver­seny után megkérdeztük a zsűri elnökét, hogyan érté­keli a hallottakat: — Egy nap alatt egy-egy produkción nagyon nehéz lemérni, hogyan dolgozott az együttes az utóbbi eszten­dőkben. És ennek talán nem is mindig az idő rövidsége az oka. Lehet az is, hogy egy szép eredményeket el­ért kórus túl hirtelen és túl nagy fába vágja a fejszéjét, Végül is összességében sokszínű, gazdag képet kap­tunk Heves megye kórusai­ról — fejezte be értékelését Pászti Miklós. — Sokszínűt, hiszen az együttesek közt a vegyes-, a női és az oly rit­ka férfikórusok egyaránt képviseltettek, és gazdagot, változatosat is, hiszen a hallgatóság a kórusirodalom majd minden korszakával megismerkedhetett. Németi Zsuzsa ha egy kicsit részeg, Megszabadult a haláltól, sej, haza visz az útja, Kifele áll a mundérból a szekere rúdja. Az italmérésben elcsámpá- sodott csapos másodmagával sürgött-forgott a hevenyé­ben összecimborásodott ven­dégsereg körül. S míg a boros butéliákat sorakoztatta az asztalon, addig az italt vedelő társaságot csitítgatta, imigyen: — Csendesebben, szaktár­sak, csendesebben! Viselked­jenek úriember módra, mert lármázni hatóságilag tilos. — Micsoda?! — fortyant fel a figyelmeztetésre Kantá­ros Pál. — Méghogy szak­társak és úriembere?! Ü, hogy az a... Szurokvarga Adám kur­jantott át az asztal felett. — Édes egykomám — emelte koccintásra poharát —. csak az első liter bor drága! Kantáros Pál tovább füs­tölgött: — Fizetek! — verte meg öklével az asztalt. — Szá­molják föl mennyit fogyasz­tottunk, s már itt se va­gyunk! Ügy fizetett, mint valami­kor a tivornyas mágnások, A hangok világában Évről évre egyre több te­hetséges diák kerül ki a gyöngyösi állami zeneisko­lából. Az intézet művész­tanárai hattól 12 éves kor ig oktatják a gyerekeket, gondos munkával vezetik be az apróságokat a zene és a hangok világába. Egy esztendő alatt 350 tanulu végez a különféle tansza­kokon. Sokan közülük már a Zeneművészeti Főiskolán folytatják tanulmányaikat, l..cs mégis megszólal. (Bal' oldalon.) Bognár Zsolt kla- rinélórája, Holló Katalin tanárnő segítségével. A Nagyok is így kezdtek..; A zongoránál a kis Kévés Tamás, és aki naggyá akar­ja tenni: dr. Fehérné Ta­más Judit zenepedagógus, (Lenti képünk.) (Fotó: Szántó György)

Next

/
Thumbnails
Contents