Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-03 / 260. szám
Történelmi jelzője; „fehér holló" Ünnepi megemlékezés Mocsáry Lajos tiszteletére Korának kiemelkedő politikusa és kiváló írója volt Mocsáry Lajos (1826—1916). Állhatatosan és tüzes szenvedéllyel küzdött Magyarország függetlenségéért, a magyarországi nemzetiségek nemzeti jogaiért. Ország- gyűlési képviselőként és közíróként egyaránt síkraszállt haladó eszméinek megvalósításáért. A magyar reakció nemzetárulónak bélyegezté, a nemzetiségek pedig a „fehér holló” történelmi jelzővel illették mint ügyüknek egyetlen igaz védelmezőjét. Születésének 150. évfordulója tiszteletére a Hazafias Népfront és Heves megye Tanácsa ünnepi megemlékezést tartott kedden délután Egerben, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán. Az ünnepség elnökségében helyet foglalt többek között dr. Sipos István, a megyei párt- bizottság titkára, dr. Szűcs László, a tanárképző főiskola főigazgatója, a megyei párt-vb tagjai, Ftála Tiva- darné országgyűlési képviselő, dr. Pápay Gyula, a megyei tanács vb-titkára, valamint dr. Jenes Pál, az SZMT titkára. Az ünnepi megemlékezés résztvevőit Póíl Jenő, a HNF megyei bizottságának titkára üdvözölte, majd Székely György akadémikus, a HNF Országos Tanácsának tagja mondott elnöki megnyitót, felvázolva Mocsáry Új tantervekfiez új tankönyvek „Anyanyelvi ismeretek” két évre A fokozatosan életbe lépő űj tantervekkel együtt — 1978-tól — új tankönyveket kapnak májú a diákok. A tankönyvek egy részén már dolgoznak a szerzők, szerzői munkaközösségek. A könyvekben tükröződnek majd az általános iskolai nyelvtan- és helyesírástanítás új útjai. Újdonság lesz, hogy — az általános iskola történetében először — egy tankönyv készül a S. és a 4. osztályosoknak ^Anyanyelvi ismeretek” címmel. A kisdiákok tehát két évig forgathatják lapjait, mélyebb barátságot köthetnek könyvükkel, s ezen keresztül az anyanyelvi ismeretekkel is. Újdonsága lesz a könyvnek, hogy a feladatokat, példákat osztályonként külön munkafüzet tartalmazza. Kétfajta munkafüzet készül, egy az osztott, egy pedig az osztatlan — tanyai — iskoláknak. Ez utóbbi bővebb terjedelmű lesz, s nagyrészt olyan példákat tartalmaz, amelyeket a tanulók önálló foglalkozásokon oldhatnak meg. Az új tankönyv szerkezetében, felépítésében is a nyelvtudományok logikájához, felépítéséhez alkalmazkodik. Az „Anyanyelvi ismere- tek”-re kiírt pályázaton két pályamű érte el a legjobb eredményt. Az egyikből lesz a tankönyv, de a másikat is megjelenteti a Tankönyvkiadó Vállalat — módszertani kézikönyvként. Az alsó tagozatosokéhoz hasonló elvek alapján készül majd közös nyelvtankönyv az általános iskolák 5—6—7—8. osztályos tanulóinak. Várhatóan a jövőben a gimnáziumokban is gyakorlattá válik az „egy könyv — több osztálynak” elv. A Tan- könyvkiadó Vállalat közelmúltban meghirdetett pályázata mindenesetre lehetővé teszi, hogy a szerzők közös irodalomtörténeti tankönyvet állítsanak össze a IX—III— IV -eseknek. Űidonsággal szolgál majd az általános iskola 4. osztályosainak olvasókönyve is. Az első olyan tankönyv lesz hazánkban, amelynek megírására a Tankönyvkiadó Vállalat írót, a gyerekek kő- erében rendkívül népszerű írónőt, Janikovszky Évát kérte fel. (MTI) Lajos életpályáját, politikai és közírói küzdelmeit. Tóth Ede egyetemi docens, a történettudományok kandidátusa Mocsáry Lajos közéleti szerepét ismertette. Kemény G. Gábor tudományos főmunkatárs, az irodalomtudományok kandidátusa a kiváló politikusnak és közírónak a nemzetiségi egyenjogúságért folytatott küzdelmeiről beszélt, Felszólalt az emlékülésen Mándics Mihály országgyűlési képviselő, a Magyarországi Délszlávok Szövetségének vezetője is. A meg emlékezés elnöki zárszóval, majd a Himnusz eléneklé- sével ért véget. A főiskolai ünnepség résztvevői ezután autóbusszal Andomaktályára utaztak, ahol Mocsáry Lajos egykori kastélya, a mai szociális otthon épületének falán emléktábla leleplezésére került sor. Avatóbeszédet dr. Nagy József, a történettudományok kandidátusa, az egri tanárképző főiskola helyettes főigazgatója móndott A Hazafias Népfront, Heves megye Tanácsa, a nemzetiségi szövetségek képviselői, valamint Andornaktálya község vezetői koszorúikkal rótták le tiszteletüket Mocsáry Lajos emléke előtt Hogyan születik a história ? Beszélgetés Ránk! György Kossuth-dfjas történésszel Mind kedveltebbé válik az az előadássorozat, amelynek keretében a magyar tudományos élet neves egyéniségei mutatkoznak be a Megyei Művelődési Központban. Legutóbb több százan hallgatták meg Ránki Györgyöt, a történelemtudományok doktorát, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettesét, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárát, aki a II. világháború krónikájának emlékezetes fordulóit elevenítetté fel. Munkatársunk a Kossuth- díjas tudóssal beszélgetett munkájáról, az iskolai, az egyetemi oktatás néhány kérdéséről és a társadalomtudományi ismeretterjesztésről. — Egyes becslések szerint a borzalom hat évéről az elmúlt harmincegy év során mintegy tízezer könyv jelent meg. Mi újat adhat még a kutató? — A téma ma is emberek millióit foglalkoztatja, s állítom, hogy korántsem derítettünk fel minden összefüggést. Ennek igazolására csak egy péld'át. Az angol külügyminisztérium sokáig féltve őrizte rendkívül gazdag irattári anyagát. Ez az értékes forrásgyűjtemény most már hozzáférhető, s a legújabb kor iránt érdeklődők valóságos kincsesbányára bukkantak itt. Egy másik érv: a magyar vonatkozású eseményeket meglehetősen alaposan elemezték kollégáim, s a részleteket számos műben dolgozták feL A hazai és nemzetközi irodalom viszont alig világítja meg a kelet-európai térség szerepét. Az olvasók keveset tudnak a távoli színterekről. Munkámban — A második világháború történetében — elsősorban ezt vizsgáltam, ezt a hiányt igyekeztem pótolni. — Hogyan értékeli Ne- meskürty István Rekviem egy hadseregért című könyvét? — A szákberkekben nem keltett különösebb visszhangot. A szerző nekem is elküldte, tüzetesen áttanulmányoztam, de nem kapcsolódtam be a nyilvános vitába. Tetszett gördülékeny, írói érzékre valló, a jó esszék szintjét megközelítő stílusa. Módszerével, az általa felsorakoztatott adatok rendszerezésével és alkotásának bizonyos felhangjaival semmiképp sem értek egyet. Szerintem túlméretezett nemzeti önérzet árad a sorokból, s ez vezeti olykor tévútra az alkotót. — A műhelymunka fogásaihoz érkeztünk. Hallhatnánk erről néhány mondatot? — A marxista történész forrásmunkák tömegét böngészi végig, s a logika törvényeire hallgatva mérlegel. Sosem bizonytalanodhat el az érzelmek útvesztőiben, nem csemegézhet mellékes apróságokon. A líra más műfaj. Ady A magyar jakobinus dalában nagyszerűen ragadja meg a nemzetiségi kérdés lényegét. „Dunának, Oltnak egy a hangja...” — mondja. Zsenire valló éleslátás, csodálatos megfogalmazás. A história búvára azonban ezzel nem állhat a közönség elé. Neki bizonyítékok regimentjével kell igazolnia ezt. A felszínesség — sokszor kísértett ez a betegség — rossz tanácsadó. Értékeljük a Horthy-kor politikai életét? Nos, csak úgy alkothatunk hiteles képet, ha nem a mából bölcselkedünk, hanem a főbb áramlatokat, a kulcsfigurákat jellemzőik, adottságaik és a kor lehetőségeinek összevetésével rajzoljuk meg. Képletesen szólva: Horthytól, a korlátolt lovastengerésztől nem kérhetjük számon a mártír Sápvári Endre magas rendű eszmeiségét. Elítéljük viszont nemzetvesztő törekvéseiért — Manapság egyre többen bírálják a középiskolai történelemoktatást, a tankönyveket. Egyetért-e a kifogásokkal? — A legnagyobb baj az, hogy sablonos szemléletre neveljük a gyerekeket, s ezért a fától nem látják meg az erdőt. Minden könyvet tüzetesen elolvastam, ezért nyugodtan állíthatom, hogy gyengék. Túl feszesek, merevek, s hemzsegnek az általánosságoktól. A különböző korszakokról majd ugyanazt írják. Íme egy visszavisszatérő mondat. „Romlott a munkásság és a paraszt, ság helyzete.” A tanuló az ilyen adatokkal nem igazolt kijelentéseket elereszti a füle mellett, és megmosolyogja. Az ifjúsággal ne csak következtetéseket közöljünk, Engedjük őket gondolkodni, a források áttanulmányozása után hadd jussanak el maguk az eredményig. — Évek óta foglalkozik <* leendő középiskolai történelemtanárok képzésével. Véleménye szerint milyen pedagógusok lesznek belőlük? — Mi tagadás, e téren is bőven akad tennivaló. A legnagyobb baj az, hogy túl alacsonyak a követelmények. Ráadásul a hallgatók — a kétszakos rendszer miatt — keveset sajátíthatnak el tárgyaik ismeretanyagából. Ezért idegen számukra az elmélyült búvárkodás. Meg is látszik ez a szemináriumi dolgozatokon. Alig találkozom egyéni ötlettel, önálló véleménnyel. Enélkül pedig nincs vita, nem alakulhat ki az eligazodást segítő szemlélet. Ha rajtam állna, felvenném a jelentkezőket az egyetemre, aztán az első és második év végén szűrővizsgák — akárcsak a művészeti főiskoláknál — döntenék el, hogy ki a rátermett, ki bírja a hajtást, — Miként ítéli meg a társadalomtudományi ismeret- terjesztés helyzetét? — A tudós számára kivé. teles élmény a nagyközönséggel találkozni, örvendetes, hogy eredményeink mind jobban érdeklik az embereket. Arra kell tör©, kednüúk — s azt hiszem, így vélekednek kollégáimis —, hogy színesen, közérthetően tálaljuk a tényeket, megláttassuk az összefüggéseket, s világos képet formáljunk a dolgokról. Annál is inkább — s ezt ma már mindenki vallja —, a történelem az élet tanítúmeste-, re, s ismerete megkönnyíti az eligazodást a jelen kérdéseiben is. Pécsi István OtMMMM 19 <6. november 3., szerda Szalay István: Amíg a gyertyák elégnek Tobozkoszorúkkal és dércsípte krizantémokkal megpakolva indult neki az útnak. A tavalyról megmaradt halottak napi gyertyákhoz még vásárolt két csomaggal, és szomorkás, csepergős, igazi minden- szenteki időben hagyta maga mögött a kilométereket. Az élet úgy hozta, hogy a hozzá tartozó halottak a nem messzi hegyek lábánál elbújt falucskákban tértek örök nyugovóra, így aztán ötven kilométeren belül valamennyi jobblétre szende- rült rokona sírjához eljuthatott. Annyira el volt foglalva az élettel, hogy az elmúlásra csak akkor gondolt, ha rákényszerítette az adott pillanat. Az elmúlás tényét — mint mindenki tudomásul vette, a kiszámíthatatlan időt mérencsélni nem próbálta, legföljebb arra gondolt, hogy ha már egyszer úgyis meg kell halnia, az minél gyorsabban történjen, nehogy fölötte gondolkodni, töprengeni, az élettől valamiféle érzékeny búcsút venni ideje maradjon. Megérkezett az első kis palóc faluba, ahová az egyik koszorút szánta és egyesbe kapcsolva — nagy üggyel-bajjal odakínozta az autót majdnem a sírig. Amikor szegény nagyanyját temették — sok éve már — akkor is ugyanilyen rossz volt az út, pedig azóta már kilométer számra épültek a járdák, az utak is, de isten tudja miért, miért nem. a temető utcája fölött mintha megállt volna az idő. Az Árpád-kori műemlék templomharang giling-galangja csak elmélyítette benne a szomorkás hangulatot, emlékeket szabadított fel és a síroktól innen-onnan bámészkodó tekintetek, arcok között önkéntelenül keresgetni kezdte az ismerősöket. Valaki biccentett is a fejével, ő is visszabiccentett, kalapot emelt annak, akit ismerni vélt, nehogy azt mondhassák: még csak nem is köszön! Falun nem lehet könnyen megbizonyosodni abban, hogy ki a régen látott, vagy vélt ismerős, mert ott — módját megadva —jó szívvel köszönnek egymásnak az emberek. A városi nép rohan, éppencsak odaveti a szervuszt, vagy jó napotot,. de két másodperc múlva már hetedhét országon túl jár az esze. A tobozkoszorúval bajban volt, mert oda kellett volna kötnie a síremlékhez valami drótfélével és bár a szerszámos táskában lett volna csípőfogó, de drót, spárga sehol. Azon tűnődött, hogy egyszerűen csak ráteszi a sír tetejére a koszorút, de a közelből egy nénike megszólította: — Nem jó lesz az úgy, aranyoskám. Erősen drótozza csak oda a kőhöz, mert különben reggelre lába kél ennek a szép koszorúnak... Mellbe vágta a szó, mert mindenre gondolt, csak arra nem, hogy a temetőben is lopnak, ezért mentegetőzve bevallota, hogy drót az sajnos nincs. — Unokája tetszik lenni, ugye, szegény Mariska néninek? — röppent felé ' az első kíváncsi kérdés, majd jó tízperces csendes beszélgetés után a nénike anyáskodva megsimogatta a karját: — Ismertem, hogyne ismertem volna szegényt! Adjon neki a jó isten örök nyugodalmat, hanem drótot majd kérek én magának a sekrestyéstől. Amíg a néni oda volt, körültűzdelte a sírt krizantémszálakkal, meg fátyolvirággal, de jött a férfi, akinek az előbb ismerősként kalapot emelt. Kezet fogtak és bemutatkozás nélkül beszélgetni kezdtek. — Ugyan, mennyibe kerülhetett annak idején ez a síremlék? Feleletet sem várva, szóvá tette, hogy bizony már kopottasak az aranyozott betűk, majd kérte, hogy nézze meg azt a síremléket, amelyet ő most mindenszentekre a feleségének állíttatott Végzett a virág- dugdosással, a néni még nem jött a dróttal, úgy gondolta, miért ne nézné meg azt a síremléket, ha már olyan barátságosan hívják? — Gránit! Eredeti gránit. Egy maszek kőfaragó készítette és fűrészelte ki egy hatalmas gránittömb- bőL Nézegette, gyámoltalanul simogatta a síremléket és félszemmel a sekrestye felé pillogott, hogy ugyan, hozza-e már az öregasszony a drótot? — Mit gondol mennyibe került? Síremlékügyben teljesen járatlan és tájékozatlan volt, ezért csak úgy rávágta: — Tizenötezer! Az ember elsápadt és zsebkendőjével végigtörölte a homlokát. — Csak ennyire taksálja? Ez márvány, uram! Érti? Valódi márvány, akár meg is kérdezheti a sírkőfaragót. .. Ez egy kétszemélyes sírkő és legyen csak nyugodt, hogy a feleségem nevéről nem jön le majd olyan könnyen az aranypor, mint a magukéról. — Akkor húszezer, —vágott a szavába. Az ember rágyújtott és magára erőltetett nyugalommal közölte: — Huszonötezer-háromszáz, ideszállítva és felállítva! Menni akart, mondván, hogy a tobozkoszorút még fel kell drótoznia, de nem engedte. Belékarolt és megmutatott neki néhány frissen felállított sírkövet. — Nézze meg, kedves uram! Ez volt húszezer. Mondja meg őszintén? Csak ötezer differencia van a kettő között? És most jöjjön csak! Mutatok magának egy negyvenezreset! Persze, ennek az árnyékában egy egész család pihen majd, de nekem csak ilyenre futotta. Ezt még halálos ágyán megígértem megboldogult feleségemnek... Mire visszaért a sírhoz, a nénike már ott várt a dróttal meg a sekrestyéssel. — Laudétur, — köszönte a dicsértesséket diszkréten latinul az egyházfi és kezébe vette a koszorút. — Szabad lesz? Az én kezembe talán jobban illik a drót meg a harapófogó. Több szó esett még erről, arról, közben esteledett és a sírokon imbolygó fénnyel égni kezdtek a gyertyák. Ö is földbe dugdosott néhány szálat, de már meg gyufája nem volt, és a szomszéd sírról kellett kölcsönkérnie a lángot. — Ugye milyen szép a te- mető?_ Motyogott valamit és gyújtogatni kezdte a gyertyákat, mert egy-két csepp eső máris a kezére hullott és a hegyek felől szél is kerekedett. Lassan megtelt a temető. A sírok körül ki- sebb-nagyobb csoportokban ünneplőbe öltözött emberek beszélgettek erről, arról, ruháról, autóról, házépítésről. Egy lány felnevetett, de az anyja leintette: — No de, Évikém! Ez temető! A csoportokból közben ki-kivált valaki és gyertyával a kezében más-más sír felé indult — Ha meg tetszik engedni? — jött oda hozzá is valaki és három szál gyertyát gyújtott meg a síron. — Ez így szokás! Legalábbis a mi falunkban. Halál után is megadjuk egymásnak a tiszteletet. Én ismertem szegény Mariska nénit és ezért gondoltam... Viszonoznia kellene, — villant fel benne, de a nagymama ismerőse a kezét nyújtotta. — Megbocsásson, mert még tizennégy helyen kell gyertyát gyújtanom... Leszállt az este. Szóltak a harangok és a virágdíszben pompázó temetőben a fel- fellobbanó gyertyafények között mint éji kísértetek — emberek, árnyak libbentek. Egyikük-másikuk alakja felvillant, óriásivá nőtt, majd amikor a szél ráfújt a gyertyákra, parányivá zsugorodtak. Az ő gyertyái is égeget- tek. Ügy illett volna, hogy megvárja, amíg csonkig égnek, de mennie kellett tovább a szomszéd faluba. Elmenőben még megpillantotta az öreg nénikét, aki a drótot szerezte. Meg akarta neki köszönni a szívességét, de nem merte zavarni, mert átölelve tartott egy kopott» viharvert fakeresztet.,
