Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-03 / 234. szám

/

Delelő

Török Elemér verskötete

Egyes nézetek szerint a komolyzene még mindig túlságosan a főváros privilégiuma. ..

— A világ zenei életében a főváros—vidék fogalompár sok helyütt más jelent, mint nálunk. A legnagyobb olasz opera nem Rómában van, hanem Milánóban. Az NSZK-ból hirtelenében tíz legjobb opera jut eszembe. A szovjetunióbeli rokon példák is közismertek. De az is kétségtelen: ahogy mondjuk Franciaországnak Párizs a fővárosa, Magyarországé Bu- , dapest. Nem az a baj, hogy centruma van a muzsikának, hanem, hogy még mindig | nem tűntek el teljesen a fölösleges határok. Az is igaz ; viszont, hogy a vidék szóra í ma már nem lehet úgy le- gyinteni, mint 15—20 éve.

I Nemes erőfeszítések eredményeképpen van ez így. Ám nem elegendő, hogy a zene megszállottjai „partizán- .. kódjának”. Elengedhetet- 1 len, hogy kialakuljon az a közeg is, mely melléjük szegődik. Arra gondolok: szükségszerű, hogy a munká- sokból-parasztokból s gyermekeikből lett értelmiség szellemi horizontja táguljon, ha azt kívánjuk, hogy né- pühk műveltségben is fölemelkedjék.

I — De talán nem tévedek: az elsff lépéseket mégis a művésznek kell megtennie.

! — Nincsenek illúzióim,

i tudom: a komolyzene nem a nép egészének szól. De ez még inkább figyelmeztet arra: a meglevő közönségszá- ; mot ne csökkentsem, hanem j tehetségem és erőm szerint i — lehetőleg növeljem. Az ! elmúlt tíz évben kialakult 1 erre vonatkozó ars poeticám: életet a rezonancia, a közön- : ségvisszhang ad a műnek, í Ezért kerestem tudatosan al- f kaimat a találkozásokra. S nemcsak a zenekultúrában leggazdagabb helyeken.

I Beszéltem a mai zenei irányzatokról, a korszerűség- ! ről, saját műveimről, s tapasztaltam, okultam magam is. Szentesen, Orosházán, Debrecenben, Szolnokon, Dunaújvárosban, Kecskeméten, Vácott, Budapest perem- kerületeiben; zeneiskolákban, művelődési házakban,

, könyvtárakban, kollégiuPárbeszéd

Szokolay

Sándorral

triókban, kórusoknál és más zenei együtteseknél, különböző alsó-, közép- és felsőfokú iskolákban némileg felmérhettem az új zeneoktatás, a Kodály-módszer útját.

— S örült-e vagy elszomorodott országjáró útján? Hat-e az iskolák falain túl is ez a módszer?

— Évtizede, hogy Kodály meghalt, s én külföldi hí- rünk-becsünk ellenére aggódva figyelem zeneoktatásunk hibáit. Arányérzéket tanultam útjaimon: nem csupán lebecsülnünk, túlértékelnünk sem szabad eredményeinket. Ezeket tudva: sosem önmagam mellett korteskedtem, hanem az örökség őrzését, a vele való becsületes sáfárkodást tekintettem legfőbb feladatomnak. A hiányok megszüntetését, az átmenet könnyítését missziószerűen vállalnia kellene minden művésznek. A muzsikusnak személyesen is ismernie kell a hallgatók igényeit, fogyasztásmódját, közérzetét. Csak így számíthat arra, hogy többen lesznek, akik eljutnak az élményszerű zenehallgatáshoz. Mert tapasztalatom: bár a művészet, a zene „olcsóbb” lett, hozzáférhetőbb az új művészet és új zene elsajátítása még kamaszkorát éli.

— Az új muzsika megközelítéséhez azonban nem elegendőek ezek a mégiscsak becsületes korteskedésnek nevezhető látogatások. Magában a zenében kelleúe valamiféle fogódzót adni...

— Bartók és Kodály ebben is példát adott. Mindketten egyszerűbb műveikkel nyitottak utat, hogy hallgatóik továbbléphessenek. A mai zenéhez is — ha nem megy másképp: utólag —

modellt, szótárt kell építeni. Remélni szeretném, hogy operáimnak ezután is lesz közönsége — ezért a „virágtól” elfordulva, a gyökerekre kell figyelnem. Szentesen a zeneiskolások hangversenyt adtak békéstarhosi koromban szerzett zongoraműveimből. Ez a koncert is arra ösztönzött: megfelelő köteteket

kell írnom — az ifjúságnak. Hegedűszólók és triók, gyermekdalokra című munkám már ennek a gondolatnak eredménye. Most „Zenebona” címmel olyan gyűjteményt készítek, mely az első éves 'zenetanulás előadási darabjaitól elvezet a zeneakadémiai fokig. S eközben szeretném az új zenei eszközökkel (dodekafónia, ütemvo- nal-nélküliség) is megbarát- koztalnj a zenét tanulókat. Nehéz, felelősségteljes munka lesz ez, mert, ahogy Kodály mondta: a gyermekekhez nem leszállni kell, hanem felemelkedni.

— Saját új munkáit még nem említette. Riportertársaimhoz hasonlóan megkérdem én is: (A Vérnász, a Hamlet és a Sámson után) készül-e már negyedik operája?

— Ady-kantátám ősbemutatóját nemrég magam vezényeltem. Saját betanításomban, mert meggyőződésem: azzal, hogy művemet

papírra vetettem, sorsa még nem fejeződött be. S a betanítás talán még fontosabb, mint a dirigálás. Édesapám orosházi madrigálkórusának szinte kétévenként írok s betanítok egy-egy új kompozíciót. Az ilyen együttes munkában plasztikusabban látom, a gyakorlatban is ellenőrizhetem szerzeményemet. Hogy hol tart az új opera? Kivárom az idejét. Túlhordani sem szabad, koraszülésre sincs szükség. Azt tudom: csak olyan operahőst tudok megírni, aki számomra is idea, akivel azonosíthatom magamat. Mert az opera mindig egy kicsit az, amit szeretnék megélni. Hogy mikor készül el, s milyen lesz? Meglátjuk. De most már az operaírhatnék toporzékol bennem.

Nádor Tamás

Tárlaton

Két szobor Varga Miklós egri kiállításáról

Sirató

Három évvel ezelőtt jelent meg Török Elemérnek, az ismert szlovákiai magyar költőnek Virágzó kövek című verskötete. Most új verseskönyvvel jelentkezett a Bodrogköz lírikusa. Eddigi életművét, költői hangját, élményköreit megőrző és szervesen folytató kötettel: a Delelővei. Török Elemér könyve lehetőséget ad olvasóinak, hogy nemcsak valóságismeretben, de emeri önismeretben is gazdagodjanak.

Kettős gyökérből táplálkozik költészete: a pedagógus szenvedély ihletéből és a tájhaza, a felejthetetlen szépségűnek, szinte már helikoni méretűnek, jelentőségűnek érzett Bodrogköz szeretetéből. Jelképes a köteteim: nem a táj-haza felett, hanem a költő életút- ján áll delelön a nap. Intelem is ez a számára: most kezdődik a szellemi csűrbe gyűjtés ideje.

Karcsú rendben, szabadon futnak Török Elemér sorai. Harmonikus képek ragyogtatják fel az emberi magatartás eszmei szépségét. A bodrogközi színpompás növényvilág, virágflóra mint ihlető élmény karakterisztikus jelképességgel, sű- rítettséggel válik a költői gondolat, egy-egy versbe kívánkozó hangulat kifejező eszközévé. Szép jelentéskor kötődik a jegenyéhez, amely irányjelző toronyként a jellemegyenességet, a helytállást jelképezi. A jegenyét sújthatja villám, derékba törheti vihar, de nincs erő, amely a napraforgó tányérvirágjaként tudná hajlítani.

A Bodrogközben „min- denségem csillagtengelyét”, a múlt szegénységszagát eloszlató reménység ;, ringó kalászait” látja. Az életutat méri fel, amelyen át „Mentem csendesen/ anyaképeddel szívemen/ s vittem sorsom keresztjét”. „Esze Tamás talpasait bujtogató”, a „tékozló szenvedéshez” or- szágnyi erőt adó szerelme- tes táj ez. A költő nem a környezetismeretben, hanem az ember megismerésében látja a valóságfeltárás igazi lehetőségét. Táj és ember elszakíthatatlan, ősidőktől együtt lélegző egymásra utaltságát, szövetségét éneklik ezek a költemények.

A kötet alap tónusát mélységes nosztalgia adja. Nosztalgia érződik a tiszta emberi kapcsolatok, az eszmei szépség megvalósítása iránt. A Hangtalan emlékek a gyermekkor versfakasztó élménykörén túl magukban foglalják a férfikor tapasztalatait is. Életigenlő valóságvállalása, minden fájdalmat legyőzve tudja kimondani az anya halálának döbbenetét a „tűznehéz anyátlan árvaságban”, amikor „gyászom minden feketeségét/ kontyodba kötötte a halál”. Költői parancsa: „Lenni és szeretni..! önmagunk homályából föl- fényleni”. A királyhelmeci felkéklő szőlőhegy társakat idéz: Dobos Lászlót, Duba Gyulát, a távoli horizont pedig a legnagyobb példaadót, Fábry Zoltánt, a szlovákiai magyar vox humana megteremtőjét.

A kötetzáró csokornyi abszurd vers a formai kísérletezés új irányát mutatja. A változatosság, a valló és vállaló szenvedély költői formateremtésének bizonyítékai. „Csak tiszta forrásból!” — bőséges termést kívánunk a Delelő költőjének.

(Madách, 1976.)

CS. VARGA ISTVÁN

^WWVVVVVWS'VNAAAAAAAAA/V\AAAAAAAAAAAAAAA^ tAAAAAA/V

P

irosra érett, kopasz törpe pottyant Ferdinánd elé a fáról. A fiú visszahőkölve neki- farolt valakinek. Kapta hátra a fejét: — perec formára font kezű kövér gyerek gátolta őt a rákmozgásban.

— Mit keresel itt? — a kopasz mellbe bökte mutatóujjával. Egyik szeme folyton kacsingatott — Hogyan kerültél ájtatos Ten- ci kertjébe? — hallotta a válla mögül.

— Hová lesz a séta? — ezt megint a törpe kérdezte.

Vallatás, ismerte föl a helyzetet Ferdinánd.

— Az ángyinál nyaralok .. Lazult körülötte a másik kettő pántközelsége. A verdeső szemhéjú gyerek bólintott, mint aki előre tudott Ferdinándról mindent, csak kiváncsi volt, igazat mond-e.

— Városi vagy, mi?

— Uhüm.

Á kopasz hullámosra préselte homlokán a bőrt, mintha habozna a következő kérdés előtt.

— Van ott katonaság?

— Ja.

— Akkor a bátyám ott bakec. Tankista... Mi a neved ?

— Ferdi.

— Feri ?

— Ferdinánd.

— Olan nincs is. Minek hazudsz. Ferde, ferde... seggbe bök a kecske.

Ezt a hordóforma gyerek is átvette: „Ferde, ferde seggbe bök a kecske!” Nagy élvezettel ismételgette.

— íja, fia nevét apja, anyja adja — bölcselkedett szája sarkába fintort gyűrve a simafejü na- gyosan. — Ferdenánd; nem embernek való név az! Sanyi, az egyém, az jó. Ezé, a Lalos, ez is jó.

— Lalos?

— Az hát! Lala.

Leskó László:

Pá iernoszter

E

mésztették a frissen hallottakat. A fiú úgy látta, hogy a hosszú kert egy nagy, de félbeszakadt futóverseny mezőnye, amely nem jutott tovább az első akadályon, a patakon. A színes trikójú versenyzők — az alacsony kukoricaszárak, az indákkal is béklyózott óriástökök, a kiterjesztett karú fák — összetorlódva dermedtek mozdulatlanságukba. Túl a bokáig érő vizen, a tágas, széljárta határ...! Enyhe dombsor — megannyi anyamell — kínálta nedves zöldjét az álmos teheneknek.

— Bajsza van az ángyodnak, hallod?

Emiatt fordult volna vissza Ferdinánd tegnap azonnal, amikor az anyja Vancsura rokonék- hoz hozta falura. Jani bátyja — minden férfirokont „bátyának” emlegettek — nem szólt hozzá semmit, de Tenci ángy nagy, ruganyos tömlőire szorította az ő fejét és két oldalról arcul pecsételte nedves szájával. „Jani bátyád is mellbajos volt takony- póc korában, mégis ember lett belőle. A jó vidéki levegő megorvosol téged is”! Akkor vette észre a lágy, fekete bajuszkát az ángyi ajka fölött. Miért nem szólt az anyja, hogy ő nem tüdőbajos, csak hirtelen nyúlt meg? A hegyi doktor — ez a név ragadt meg a villabeli orvosra — tanácsolta a a falut. Ferdinándot a rendelőben vetkőző asszonyok a falnak fordították. „De ravasz kisfiú; a tükörből les ránk” — gyanúsította vérpiros hangon az egyik. Pedig Ferdinánd a saját arcát

gető távozónak szólt. Vancsura János hallgatott. A hallgatás — a kisfiú érezte, de eszébe sem juthatott még megfogalmazni — mindig irányul valaki ellen. Akit szóra sem méltatunk, az ellen. Ferdinánd a lefekvés után, kalapáló szívvel, riadozva figyelte az egerek kaparászását és Jani „bátya” testes horkolását.

— Ki tud szebbet köpni? — kérdezte Lala praktikusan, mert nem volt nála zsebkendő.

Köptek.

— Az enyém felhőformájú!

— Ni, szarvasbogarat köptem!

— Én ... biciglit.

Már megint a városi győzött. Kopasz Sanyi nem állta szó nélkül:

— Ez bicigli!? E a poloska?

A kövér gyerek ügyes békebírónak bizonyult; alamuszisága csak máz volt akciókészségén.

— Menjünk csibedöglesztőt szedni a Parasztdombra.

— Tenci néni nem enged. —■ Ferdinánd szégyell te kimondani.

C

sak „Te gyere” !-kel kezdődő tiltásokat hallott azóta, hogy az anyja elment. Az ángyi orra alatt megkeményedtek a bajuszka fekete szálai. Cérnavékony hang cincogott a fiúban: „Tenci, tinci. tánci!” De ahogy — szinte lesből — az asszony fáradt, hajszálerektől kuszáit arcába pillantott, bűntudat kezdett terebélyesedni benne. Az ángyi szeme olyan színtelen és repecskes volt, mint az eső nélküli fuldokló föld.

— A! Kombány! — hallgatott bele a világba a kövér töprengve. — A Büdörnyárasnál nincs is közös föld ...

A golyófejű megint tudálékoskodott:

— Écsapám a Maradék János búzáját kombányozza.

— Maradék János? — kuncogott Ferdinánd.

— Köpj magosat, ülj laposat!

— húzta vissza szavával a törpe a felülkerekedés diadalában. — A Tenci ura azért maradék, mert visszamaradt a közösből, amikor leváltották, mint brigadérost.

Ferdinánd nem érteit ebből semmit, de a kopasz hangsúlya olyan volt, mint amikor azt mondta: Ferdenánd; nem embernek való név az. A hangsúly palánkként zárta el őt a kopasztól és a kövértől, abba az udvarba szorítva, amelyben Tenci ángyi fásult „pitye! pitye!” pitypaiattyolással hívta a tyúkokat. Amikor nekilódult, hogy átugorja a palánkot, visszahuppant:

— Elmennék veletek a Parasztdombhoz mégis...

— Ájtatos Tenci nem enged, azt mondtad. A rokona vagy, gyeplőn!

Künn a bárány, benn a farkast játszottak a hangsúlyok. Ferdinánd olyan becsapottnak érezte magát, mint amikor édesbátyja otthon, átfúrt, gumira fűzött forintost kínált neki, és ő a semmit markolta meg.

— A bátyám Ácskettő, a focista! — nagyon akarta, hogy ráfigyeljenek.

— Az Ácsegy maradéka, mi?

Ezt ParasztdÖmbra indultában

vetette oda neki a kacsingató szemű. Ferdinánd már csak közönyös hátakat látott. Megverten kotródott vissza az ölelkező lécekből álló kiskapun a hosszú udvarba. Maradék János a szekér mellett állt, egy zsákot bontogatva. Tenyere völgyét búzaszemek pettyezték.

— Azoké megint jobban sikerült — mondta elégedetlenség nélkül, belenyugvóan áz asszonynak.

Az ángyi nekitámaszkodott az istállóajtó szárfájának, és olyan arccal görgette rajta a fejét ide- oda, mint amikor az előző délután a jó szándékkal felhúrozott lelkű Ferdinánd a szívós mácso- nyával együtt két csenevész kukoricát is kikapált. „Ki minek nem mestere, annak megölője!”

a

kárcsak akkor, most is fuldoklást hozóan üresedett ki a fiú szive a honvágytól.

^WNAAAA^vNAAAAA.VVNAAAAAA^VVSAAAAA/VS/SA^vNAAA^

kutatta, anyja gyakori mondatán tűnődve: „penészvirág színed van,

fiam.”

— Mi a jó a városban? — kezdeményezett újra a dinnyefejű, akinek bal szemhéja szünet nélkül köszöngetett annak, akire nézett.

F

erdinánd csalódott arccal töprengett. Fejüket a térdükön nyugvó karjukra hajtva

ültek.

— A gyárkémény az jó.

— Miért?

— Csillag ég a tetején. Látni az ablakunkból.

A kövér Lalát orrpiszkálás közben is érdekelte a város.

— Mi még a jó?

— Az állatkert — mondta áhítattal á városi. — Ott sok muris majmok vannak.

— Oroszlán is? —- légycsapó- ként csattant a kopasz kérdése.

— Uhüm.

Sárga ló, az irigység rúgkapált közöttük. A kövér arca — mint nagy darab vaj — olvadni kezdett a melegtől. Lágy volt a levegő, szinte simogatni lehetett a hüvelyk- és mutatóujj között, akár a selymet.

— Mi még a jó?

— A páternoszter, apa munkahelyén.

Ahogy a nagyothallók — feszült arccal, dülledő szemmel — néztek rá. értetlenül.

— Milyen termosz?

— Páternoszter.

— Cirkumdederunt me-e-e-e! — csúfolódott a pislogós. — Páternoszter Ferdenánd!

H

allgattak. Ferdinánd legszívesebben nyúlcipőt húzott volna, de az ángyi tilalmai rácsot építettek vágya köré. Alighogy a fiú anyja elment, rozsdás lett Vancsuráné hangja. ..Még jó, hogy egy adyt itthagyott”! — ezt a mondatot az urának szánta; az integetés a hátra-hátra tekint-