Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-07 / 211. szám
„Százéves asszony” Az Ugrómóka — Goszto- nyi János rádiószatírája — atléták, edzők, sporthivatalok. kezdők és befutottak világába vitte a hallgatót. A sportkeret, elvontsága miatt azonban csak lehetőség volt annak bemutatására, elképzelhető-e, hogy az ismeretlen. nem is fiatal hites könyvvizsgáló átlagon felüli, mesés ugrással bejusson az olimpiai keretbe? Képesre szembeszállni tíz méteren felüli ugrásával a besoroló nagyságok manipulációival? Elképzelhető-e a „kisember” „nagy ugrása”? A kérdés lényege a cselekvés. a szándék, a tettrekész- ség, az átlagon felüli teljesítmény elérése. Józsi József, a játék hőse, hiába áll mellette az üzemi segédedző, képtelen átlépni ezen a bűvös körön, s mindössze azt sikerül elérnie, hogy beválasztják az olimpiai keretet búcsúztató bizottságba. (Utóbb még ember voltát is kétségbe vonják.) Hogy nézne ki a vézna, koros hites könyvelő a színpompás ünnepi menetben? Hátha csak egy átmeneti stresszállapot hozta magával a páratlan eredményt? Ei akarta ütni egy autó, megijedt és halálfélelmében elugrott előle. Azóta ugyan néhányszor még képes volt önmagában felidézni ezt az állapotot,' de mi lesz, ha a verseny napján már nem? — veti fel a lehetőségeket az Olimpiai Válogató Törzs elnöke, aki maga is gondban van. mert a kiküldendő ugrók egyike kiemeli?.edő teljesítményt nyújt ugyan, de formája ingadozó, a másiknak a formája megbízható. teljesítménye azonban mérsékelt. Mindkettőnek tábora van. És ez lényeges vonás, mert a magányos ugró nem ugró. Egyébként is. mi lenne, ha minden könyvelő elkezdene ugrálni? Minden hangjáték is magában hordja az író szándékát. nézeteit a látható világról, az események összefüggéseiről, ugyanakkor a hallgatóban kialakít egy szubjektív képet, ami az asszociációk számtalan gyűrődése miatt nem föltétien tükörképe a hallottaknak, élményszerűségében azonban fedi az író szándékait és a mű tendenciáit. Fokozottan érvényes ez erre a kiélezett műfajra, a szatírára, ami a szerző szerint „a pontos megfigyelők, a kegyetlenszeműek, a nyugtalanok. a felháborodásra hajlamosak. a bolhából elefántot csinálok műfaja, mert elterjedt, elfogadott nézeteket (rögződéseket) bolygat erejétől függően.” Marton Frigyes gondos rendezői munkája, Kern András (Józsi József), Koncz Gábor (Császár) játéka tette derűssé a sokrétű logikai kalandot. o o o A szépirodalmi alkotások rádióban történő megközelítésének legjobb formája a kívülálló szakemberek vitája. Másként lát egy regényt az építész, állatorvos, gépészmérnök. egyetemi tanár, mint egy szakmabeli. akit elemzéseiben kialakult vizsgálati módszerek, a szakma játékszabályai, a tartalom és forma összhangjának vizsgálata. az epizódok funkciója, a nyelvi kifejezés árnyalatai tartanak fogva. Bármilyen tökéletes egy regény rádióadaptációja vagy szereplőinek bemutatása, nem nyújt annyi lehetőséget a bonyolult szellemi konstrukció megismerésére, mint a művelt kívülállók vitája. A Virágot Algernonnak, a reális lehetőségek vizsgálata volt ennek az újfajta megközelítésnek szép példája. Egyed László ugyan tűnődésként jelölte meg a műfajt, az anatómus — Szentágothay János —, a filozófus — Ancsei Éva —, a pszichológus — Ransch- burg Jenő azonban a fikció és valóság összefüggéseit vizsgálata a technikai szempontból nem tökéletes, de megállapításaiban izgalmas — a műsorfolyamban eléggé elrejtett — félórában. A tudományos-fantasztikos regény, később a film. Charlie arra keresett választ, el- képzelhető-e, hogy a tudomány egy idiótából, egy társadalmon kívüli lényből a többihez hasonló értékű személyiséget formáljon? „Amikor Charlie hozzánk került, a társadalmon kívül állt, egyedül a nagyvárosban, gondoskodó barátok, rokonok. a normális élethez szükséges szellemi eszközök nélkül. Nem volt múltja, nem volt kapcsolata a jelennel sem pedig a jövőbe vetett reménnyel. A kísérlet előtt Charlie Gordon valójában nem is létezett. Bizonyos értelemben ő a modern pszichológiai kísérletek gyümölcse.” A megokosodott Charlie életében a társadalomkívüliségből a társadalomba történő érkezés a legfontosabb. De mit ért a tudomány, ha barátai elfordulnak tőle. ha egyszer a legmélyebb mélységekből, máskor mérhetetlen magasságokból keli figyelnie az alatta és fölötte elterülő régiók életét, s nem lehet része ennek az élétnek. Pedig a fogyatékos Charlie nem volt értéktelen ember és kétséges, hogy visszahanyat- lása után maradtak-e még értékek számára? Érdekes lett volna egy történész véleményét is hallani a regényről, aki bizonyosan utalt volna az ember és a közösség, az ember és környezet összefüggéseire és kapcsolatrendszerére. Ebergényi Tibor Bencsik Imrének eszébe jutott egy ötlet és, mert író, gyorsan hozzáfogott annak feldolgozásához. Az ötlet nem több és nem is kevesebb: egy érvényesülni akaró kerületi anyakönyvvezetőnek eszébe jut, hogyan kellene újszerűén neki és tanácselnökének hírnévre szert tenni, karriert csinálni. Felkutat egy százéves asszonyt valahol a Városban, áttelepíti a kerületbe, megünneplik, kijön a tv, az ^országos nyilvánosság pedig azt az erkölcsi többletet is megadja, amely a fent- ről jövő elismerést kikény- ' szeriti. Amikor „Dodek” — 6 az anyakönyvvezető — tervét elővezeti főnökének, a tanácselnöknek, az a legtermészetesebben hülyeségnek tartja. Vagy legalábbis kivihetetlennek. De Dodek nem adja meg magát. Azért van annyi hiúság a tanácselnökben is, hogy az ötletet megeméssze, még akkor is, ha ez az elgondolás egy kétszoba-össz- komfortos lakásba kerül is — nekünk, az állampolgároknak. Az ünneplés megtörténik, Dodek, a csodálatos szervező és kombinátor fürdik a nyüzsgésben és akkor pakk — vége a tv-nézésnek, akarom mondani ennek a játéknak. Én, a néző ebben a pillanatban nem értettem az egészet. Rendben van, hogy van egy ilyen figura. Ott, a tanácsnál, ő az, aki a címeres szalagot nap mint n,ap felölt- ve kegyes szavakat rebeg a házasulandók fülébe és a nagy nyilvánosság előtt érzékelteti, mekkora fontossága van az erkölcsi szilárdságnak, az elveknek, amiket fent is, lent is szolgálni igyekszünk. Több-kevesebb sikerrel! Ha ugyanis én, a néző, akinek érthetően, sőt túlságosan is sok magyarázattal tudtára adják, hogy itt személyes érvényesülni vágyás okából A bükki szénbányászat emlékei Kiállítás Egerben Képek az érdeklődés gyűrűjében. (Fotó: Nagy Éva.) A bányászindulóval kezdődött vasárnap az a kiállítás, amelyet a Heves megyei Múzeumok Igazgatósága és a Borsodi Szénbányák rendezett Egerben, a vármúzeum klubtermében. Az egercsehi bányászzenekar szolgáltatta a zenét, majd az egykori bányász Avar István Kossuth- díjas színművész szavalta el Józsíf Attila Ars poétikáját. Az érdeklődő közönség egy része is Egercsehiből jött, hogy részt vegyen a történeti kiállítás megnyitásán, ahol i természetesen megjelentek az egriek is. Ott volt többek között Búzás Lajos, a megyei pártbizottság osztályvezető, 1916. szeptember 7., kőid helyettese és Horváth Tamás, a városi pártbizottság osztályvezetője is. A vendégeket, a klubterem népes közönségét dr. Bakó Ferenc, a Heves megyei múzeumok igazgatója üdvözölte, majd Latorczai János, a Borsodi Szénbányák főmérnöke mondott megnyitót, méltatva a bánya és a múzeum között kialakult együttműködést és az annak nyomán született kiállítást. Az összefoglaló jellegű kiállítás — amelynek anyagát Csiffáry Gergely gyűjtötte és rendezte — ízelítőt ad a bükki szénbányászat, különösképpen Egercsehi és környéke történeti emlékeiből, s bemutatja a bányászok hétköznapjait, mai életét. A képek mellett láthatók a legjellemzőbb kézi szerszámok, bányászeszközök is. A kiállítás szeptember 26- Ig tekinthető meg. "S6e=<£ tolKLÓS i II. rész Boronkai szeme előtt ösz- szefutottak a betűk. A két piros csík mintha a testén húzódna keresztül. Miért nem ment el? Mi lehetett, ami visszatartotta? Hiszen már akkor is tudta, hogy Soós ártatlan! — Nem emlékszel rá, hol laktak? — kérdezte másnap a feleségét. — Kik? — Ugyan ... hát Soós Ar- minék. — Hagyj már békén ezekkel a Soósékkal! Miért izgat ez téged mostanában? Nem tudom hol laktak, sosem voltunk náluk. — Pedig valahová fel van írva... — dühöngött Boronkai és átkutatta a régi noteszokat, határidőnaplókat, míg végre az egyikben ráakadt a címre. Maga is méglepődött, hogy csak egy buszmegálló- nyira laknak tőlük, tehát majdnem a szomszédban. Még aznap elment oda. Idegen nő nyitott ajtót. — Soósék? Ó, azok már régen nem laknak itt. Hát nem tudja? Még ötvenhatban kimentek, most valahol Clevelandban élnek... — Clevelandban? — Ott. Ha érdekli, talán a házmesterné meg tudja adni a címüket. Azzal régen leveleztek. Még csomagot is küldtek neki. A házmesterné bizalmatlanul méregette, ,, — Minek kell az elvtársnak a cím? — Írni szeretnék neki. Barátok voltunk. — Barátok? — Igen. — Boronkai halkan, bizonytalanul mondta, mintha maga sem lenne egészen biztos ebben. — Tudja, még a gimnáziumból... — Az lehetséges kérem, de én akkor sem adhatom meg a címüket. Nincs felhatalmazásom rá. — Mégis, ha lehetne.!! Ugyanis nagyon fontos, hpgy írjak neki, bizonyos dolgok ... — Boronkai elakadt, hirtelen kívülről szemlélte önmagát és nevetségesnek látta, hogy egy idegennek bármit is megmagyarázzon. Mi az, hogy „bizonyos dolgok”? És egyáltalán ennek a zsemleképű satrafának, mi köze ehhez? Gyorsan elővette a tárcáját és mintegy mellékesen becsúsztatott egy százast az asszony köténye zsebébe. Okosabb lett volna mindjárt ezzel kezdeni. Bizonyos dolgok? Nevetséges! — Hát jó — mozdult el a házmesterné az ajtónyílásból —, de csak egészen kivételesen ... Ugye, nem adhatom meg mindenkinek, de ha ura- ságod azt állítja, hogy barátok voltak, akkor biztosan fontos lehet... De azt is megmondom, nekem már nagyon régen írtak, lehet, hogy már azóta változott is a íímük... Mindenesetre tessék megpróbálni... Vártam ezt a folytatást, mert még mindig úgy érzem a dolgok rendjét, ha valaki megbűnhődik azért, amit tesz. Vagy felmagasztosul, már ahogy a dolgok rendje ezt kívánja. Ha Dodek ezt tette, lelke rajta. De legyen rajta! Mindezt azért mondom így el, mert ez az egyetlen figu-* ra él igazán ebben a játék-* ban. Gobbi Hilda alakítja ugyan a százéveset; alakítaná azt is, hogy ő azért ilyen élnivágyó ebben a magas korban is, mert kitűnő étvá-i gya van, felfalna mindent és „megszerezne” mindent, mert él, mert szeret élni. Ez így azonban csak halvány írói elképzelés, Giziké nem tud, nem tudhat lendületbe, akcióba lépni, mert csak meg^ jelenik. Az is művi képződmény, ahogyan Feleki Kamill életre akar gerjeszteni egy csupabecsület-pénztárost, akf azt hiszi magáról, hogy aá ország és a társadalom talpV köve és ha márványt nem iqi de ezt. a két szobát mégis 8 érdemelte volna. Egyébként minden stfmi mel. Körmendi János kitűna jellemszínész, az egész me^ zőnyben őt lehetett látni, vagy őt akartuk látni. Vári juk is a pillanatot, amikoíT egy nagy formátumú szerepet ráosztanak és egy égési tv-játékban megmutathatja* hogyan kell elevenen és teljesen hittel alakítani azt a figurát, amit jól megírnak és akit majd ő istenigazából megteremt. (farkas) ) egy lakást nem oda tesznek, ahova kellene, és én ebben az értesülésben elmerülve és némi állampolgári gyakorlattal úgy gondolom, hogy ezért az alapjában véve önző és káros ötletért Dodeknek és főnökének valamiképpen bűnhődnie kellene, joggal érzek hiányt e darab végén, vagy inkább abbahagyásánál. Hiányt érziek, vagy inkább hibát! Mert ugyebár, ha ezt a csalafintaságot kb. három- százezerért az anyakönyvvezető és vele együtt a tanácselnök — meg még ki más? — elköveti, nem árt, ha bármi módon, de meglakolnak érte, vagyis igazságosan elítélik őket. Vagy csak mi ítéljük el? Az író nem? Miért nem? Ügy hiszem, a játék akkor kezdett volna igazán belemelegedni, akkor színesedett volna ki igazán az a jellemteremtő erő, amely a Dodeket oly remekül formáló Körmendi Jánosban dolgozik, ha ezt a felelősségre vonást végigcsinálják és kiszabják rá a magáért. Én, a néző ugyanis elképzelem, most már csak úgy, magamnak, hogy a tanácselnököt hivatja a felsőbbsége — van ilyen —, mert megtudta, ha nem korábban, a televízióból, hogy itt turpisság történt. Fegyelmit — esetleg mást — rak a nyakába és akkor a tanácselnök a dolgok törvényszerűségeképpen előrángatja Dodeket, aki az ötletet kiötölte, megvalósította és tett olyasmit, ami végeredményben egy olyan lakásra várót károsított meg, akit nem is ismerhetünk, akit. csak a várakozók névjegyzékéből lehetne előkotorni. Látom Dodek arcát, amint a színskálát végigjátssza izgalmában, félelmében, hogy bizony ezért az alakításért többé nemcsak a nemzeti színű- címeres szalagot nem vetheti át a vállán, hanem távoznia is kellene arról a helyről, amely alkalmat adott neki olyan sok időt egy ilyen ötlet létrehozásának szentelnie. 21.30: Néhány nap múlva írt Soóséknak és aztán izgatottan leste a postást. Élnek még egyáltalán? Megkapták? És jön-e rá válasz? Ahogy megérkezett Cleve- landból a levél, megköny- nyebbült. Soós a régi barátsággal írt és küldött néhány színes fotót is a házról, a berendezésről, a kocsiról. Az egyik képen születésnapot ünnepel a család. Soós Ármin éppen a marcipánmalaccal díszített hatalmas tortát vágja fel. A kés a malacnak szegezve. Soós kicsit űdvözült mosollyal kíséri a műveletet. Megkopaszodott, meghízott és az a régi tekintet...?! Már csak a marcipánmalacra koncentrált. Levelezés kezdődött közöttük és egy napon Boronkai ezt mondta a felegégének: — Mi lenne, ha meglátogatnánk Soósékat? Azt írta nemrég, hogy szívesen külde- nének meghívó levelet. — Amerika? Cleveland? — Az asszony arca kiszínesé- dett. — Istenem, ez nem is lehet igaz! — Ha akarod, miért ne? Néhány órás repülőút az egész. Ma már nincsenek távolságok. Megnéznénk, hogy élnek, mit csinálnak? Hiszen már olyan régen készülök meglátogatni, az ember ne szakadjon el végleg a barátjától ... Annyi közös emlék, jó hecc, egyszer az egyik tanárnak rothadt körtét tettünk a zsebébe ... Te, hogy akkor mit összeröhögtünk!... Tudod mit, a jövő augusztusban már el is' mehetnénk!... Akkor venném ki a szabadságom, meg néhány hét fizetés nélkülit is... És az új noteszbe beírta augusztusra: Meglátogatni, Soósékat! USA! Aztán aláhúzta kétszer piros ceruzával. VÉGE Ólombeíűs vallomások Az őlombetűs vallomásod sorozat hagyományaihoz híven olyan embert mutat be, aki a nyomda ólombetűivel keresi kenyerét: újságírót,1 Most Ruffy Péter, a Magyar Nemzet munkatársa, riportere mutatkozik be műsorában, amelynek ezt a címet adta: * A kút. A kút tulajdonképpen egy szekrény, amely riportjainak emlékeit őrzi, tárgyakat, újságkivágásokat, leveleket. Mint ilyen, jó forrása az emlékezésnek. Az újságíró, hivatása szerint a valóságot tükrözi. De hát — közvetve ugyan — ugyanez az író feladata is. Hol végződik az új- ságíró, hol kezdődik az író, lehet-e egyáltalán ilyen határt megvonni? Az írás avatott művelői állást foglalnak e kérdésben. Déry Tibor és Illyés Gyula, Boldizsár Iván és Baróti Géza, Kristóf Attila — e két utóbbi Ruffy műfajteremtő „képzelt riportjának” társírói. (Az Utazás a fekete Malibun a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg.) Az újságíró azonban nemcsak szemlélő, hanem gyakran formálója is a valóságnak. Vajon mindig siker-; rel jár ez a formálás? Megszólal néhány Ruffy riportalanyai közül is. többek közt az az asszony, aki az ő riportjának hatására fogadott örökbe gyermeket, ,;»v v'T'
