Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-05 / 210. szám

Öltözködés vagy kultúra ? Nem játszunk holmi előkelősdit, amikor öltözködés- kultúráról beszélünk, ahelyett, hogy egyszerűen ruházko­dást, öltözködést mondanánk? Ruha teszi az embert — tartja a közmondás s nem azt, hogy „öltözködéskultúrá­járól ítéljük meg ki kicsoda”. Valami igaza van annak, aki idegenkedik kultúra és átmeneti kabát párosításától, hiszen a kultúrát a szellemi javaknak tartja fenn, a mű­vészeteknek, irodalomnak, tudományoknak, sőt erkölcsi tekintetben a viselkedésnek is. Igen, de úgy tartjuk, hogy nincsenek csak szellemi és csak anyagi értékek s az öl­tözködés, a ruházat a szellemi alkotó képesség művészien megformált termékei. Napilapoknak, hetilapoknak többek között állandó rovata: a konyha, a divat és a lakás. Ezekben már való­ban kultúrált étkezésről, öltözködésről s közvelen kör­nyezetünkről esik szó, s nem puszta létfenntartásunkról, védekezésünkről az időjárás ellen, nem csupán bútorok­ról és lámpákról, hanem otthonunk tervszerű berendezé­séről. E három rovat három egymás mellett élő, valójá­ban lépcsősen egymásra következő kultúrát példáz: a gasztronómiai, az öltözködés- és a környezetkultúrát. Ha visszemlékezünk háború utáni éveinkre: először ételeinkkel kezdtünk törődni, aztán öltözetünkkel, s az ötvenes évek közepétől otthonunkkal. Hozzá kell tennünk természetesen, hogy: tudatosan. Mert hiszen az: „ez van, ezt kell szeretni” síkján legfeljebb állapotról vagy kény­szerről beszélhetünk. Ne emlegessük most a „divat” rosszízű fogalmát. Ak­kor ragadt rá megvetően az öltözködésre, amikor múló életünket átmenetnek tekintették az örökkévalóságba s hivságosnak minden változót. A divat pedig sűrűn válto­zott. Nemcsak a századforduló halcsontos, mideres divat­ja hozott szinte évenként új meglepetéseket, de már az egy századdal korábbi rokokó is. Szeszélyeivel, ostobasá­gaival együtt a korok divatja ma már olvasókönyvünk. Ügy ismerhetjük meg belőle emberét, mint az irodalom­ból. De a tegnap kulturfilozófusai messzebbmenő követ­keztetéseket is levontak az öltözködésből. Ennek tulaj­donították az értelmetlen, gyűlöletes, mardosó féltékeny­séget, mint a civilizáció erkölcsi rákfenéjét. Van Zanten orvos önéletrajzában, ebben a máig rendkívül érdekes könyvben (Van Zanten boldog élete) arról ír, hogy fél évszázada hosszabb időt töltött mezítelen bennszülöttek között a mikronéziai szigetvilágban, de féltékenységgel nem találkozott. A meztelen testre borított lepel szimbólummá lett, a szemérem szimbólumává. Mereven ragaszkodtunk hoz­zá. Izsó Miklós az Erzsébet-hídnál álló Petőfi-szobrának eredeti tervén Petőfi alakjában az emberi testet hang­súlyozta. Polgáraink szemérmetlennek, profánnak talál­ták, s Huszár Adolffal jól felöltöztették a költőt. Valami­kor az amulett önmagában is öltözék volt, a meztelen ember védelmét jelképezte környezetével szemben. Az öltözet mindig kicsit jelképes is. Nemcsak a fáraók és középkori rendek, de mai fiatalok téglával koptatott, roj­tos szélű farmerei is jelképesek. Az öltözködés: alkalmazkodás és egyben különválás környezetünktől. Kpltektívum és egyéniség szüntelen köl­csönössége. Bármennyi öncsalás, szemfényvesztés, masz- kírozás legyen az öltözködésben, anyagban, színben, fa­zonokban, bőségben és szükségben együtt ott van az em­ber. Ha megfárad a tarkaságban, visszafogottabb színek­hez menekül, elszürkülés elől az eleven színekhez. Figyel­jük csak meg: seszínű hajúak, sápadtak, zöldes szeműek mennyire kedvelik a fáradt színeket a szürkéket, okke­reket, barackszínt, de néha ellensúlyozásul a meleg kéket, zöldet is. Idősebbek a megbékítő olajzöldekhez, barnák­hoz vonzódnak, s nem divatból csupán, de belső igény­ből is kedvelik a lilát. Eleven piros és kék a gyermek két alapszíne, a kék inkább a belső nvugtalanságú gyer­meké. piros a nyugodtabbaké. Külső cicoma — belső üresség, vagy hangoskodó színek, mütyürkék, mint az öregedés leplezői, mennyi izgalmas kalandot kínálnak az öltözködés olvasókönyvében! A „divat” rosszalló értelmezését tehát a francia for­radalom óta tapasztaljuk. Az „új módi” követése — már Moliére színművei tanúsítják — a majmolás, a gyö- kértelen alkalmazkodás, az alakoskodás megvető jelzője lesz. A romantika figyel fel először a hagyományos vise- letekre, s teszi a feudális, az úri, polgári rétegek számára a népviseletből áthagyományozott elemeket elfogadottá. A romantika, a polgárosodás, az 1849-es évek magyar középrétegeinek nemzeti viselete politikai tüntetés is egy­ben az elnyomó Habsburg-ház ellen. Ilyen viseletben is­merjük nagy íróinkat, már Csokonai Vitéz Mihályt, Ber­zsenyi Dánielt, ilyenben ábrázolják ma is Petőfi Sándort, Arany Jánost, Madách Imrét, Jókai Mórt. Az öltözködés történetének rendkívül bonyolult, sokrétű s az anyagi le­hetőségektől a szellemi magatartásig terjedő ívének ré­sze az is, hogy a másfél század előtti haladó polgári vi­selet ma még mindig él vidéki népviseleteinkben. Nyil­vánvaló, hogy a régi „divat”, vagyis „módi” és „népvise­let” olyan elhatárolása, mint aminek csaknem két évszá­zada tanúi voltak, ma lehetetlen. A divat elleni tiltako­zásból divat lett, a népviselet átvette a divatot, s ma a „divatos” polgári öltözködés ismét a népi kultúrához for­dult erősítésért. Nemcsak nálunk. Elég talán a praktikus farmeröltö­zetre, a ponchóra, a hindu száda szerénységet jelző egy­szerűségére, a bőrnadrágokra, szoknyákra, a norvég kö­tött kesztyűre, a pulóverekre, a sokác bütykös kötésű ha­risnyákra, a bilgeri varrású cipőkre, indiai brokát sely­mek utánzataira, kucsmákra és szombrerókra, mokaszi­nokba, keskeny karimájú tiroli kalapokra, zsinóros, pa- szomántos kabátokra, csuklyákra, kimonókra és kaftán­szerű köpenyre, vállon lógó tarisznyákra, nagykendőkre utalnunk. Az öltözködés páratlan sokféleségében, ma, amikor nincs egyetlen „módi”, mit ad a népi hagyomány öltöz­ködéskultúránk számára? 'Funkcionális, vagyis hasznos, anyagszerű, őszintén kifejező művészetet. Mit kívánunk mai öltözködéskultúránktól? Olyan öltözéket, mely mun­kahelyünkön védelmet ad, s megkönnyíti a munkát, olyan szép megjelenést, mely színeivel, formáival, vonalvezeté­sével,, hétköznapon és ünnepen egyformán minket fejez ki, vagyis: maszkot, melyben otthonosan mozgunk, öltö­zetet, mely kifejezi azt, hogy kik vagyunk. S emberi mér­tékeinkhez híven legkevésbé hamisít. Kívánjuk öltözkö­déskultúránktól azt a kedves játékot, mely szabad moz­gásunkat kifejezi, azt a fegyelmet, mely az anyag meg­becsülését követeli, azt a józan egyszerűséget, mely a já­tékos díszítés és a formák összhangját jelzi. Szívesen bekapcsolódunk a népek nagy összhangjába, mely a korszerű öltözködéskultúrát jelenti, de szívesen látjuk saját hagyományainkat is újjáéledni. Mindez együtt kulturált öltözködést jelent, öltözködéskultúrát. K. A. ^^^^aaaäaaaaaaaaaaaaaaa«vsaaaaaaaaaaaaaaaaa/vsaaaaaaaaa<wva>v apu Az összegezés szándékával. Véget ért a második ne­kifutás, az Agria ’76 nyári prog­ram, s a krónikás most ismét az összegezés szándékával rója a sorokat. De vajon hogyan lehet mér­leget vonni az „egri nyár­ról”, amelynek két hónapjá­ban több mint félszáz ren­dezvény kínált látni- és hal- lanivalót? Hogyan lehet szómba venni az élményt, amelyet a várszínház csillag­kupolás nézőteréről az elő­adóestekről, a hangverse­nyekről, a tárlatokról, vagy a népi együttesek 6zívet gyö- nyörködtejtő bemutatóiról vit­tek magukkal az emberek. Aligha pontos az ilyen szám­vetés és szubjektív is kissé. A statisztikusok pontosan kimutatják majd, hányán váltottak jegyet az egyes rendezvényekre, s feljegyzik a bevételt, s a kiadást is. Csakhogy a krónikás másra is figyelt. A város hangula­tára, az emberek örvende­tesen növekvő kulturális ér­deklődésére, a szervezők buzgalmára, az egymást érő rendezvényekre, amelyről egyszer sem hiányzott a kö­zönség. Figyelt az egriekre, akik büszkén kalauzolták lá­togatóba jött rokonaikat, is­merőseiket, és sorba álltak a jegyekért, a külföldiekre, akiket a több nyelvű propa­ganda hívott Egerbe, a paj­zán előjátékra, amelynek lel­kes közönsége már kezdés előtt félórával a Dobó téri színpad előtt ácsorgott, vár­va a néznivaló játékot. És nem kis büszkeséggel figyelt fel a krónikás arra is, hogy Egert már jegyzi a közvéle­mény, hogy a város helyet kapott az ország nyári kul­turális térképén. Mégpedig olyan városok mellett, mint a több évtizedes múlttal rendelkező Szeged, a sajátos profilt kialakító Gyula, a fő­város közelségét élvező Szentendre és nem utolsósor­ban maga Budapest, ahol ugyancsak régi hagyományt őriznek a nyári rendezvé­nyek. * ,^/WVWvVWVW\AA/VWWVA^V*WW\^wV\AAA/NA/WSA/WW\AA/WVWSA/VW'Ä Nem lenne különösebb értelme vi­tatni, vajon megszüle­tett-e való­jában a so­kat emlegetett hagyomány. Való igaz, nem könnyen szü­letik. Az idő, a múló évek meg-megújuló igyekezete ad­hat csak megbízható igazo­lást. De az ma már bizonyos, hogy a megye és a város ve­zetői, valamint a közreműkö­dő szakemberek, művészek megteremtették a hagyomány alapjait. S most, a második nyári program befejeztével feljegyezhetjük: nemcsak a kezdeményezés bátorsága, hanem a megvalósítás mód­ja is figyelemre méltónak bi­zonyult. Az Agria ’76 legnagyobb eredménye, hogy sikerült széles körű érdeklődésre szá­mot tartó sokszínű, többségé­ben színvonalas programot összeállítani. Mégpedig olyan programot, amely művészi és szórakoztató is volt egyben. Olyan programot, amely jól és okosan illeszkedik köz- művelődési törekvéseinkhez: tömegekhez szólva formálja az emberek ízléséi. Vagyis ezrek előtt vizsgázott a kez­deményezés, az egri kísérlet. Túllépni egy szűk kört, kevesek érdeklődési határát, mindig megnövekedett fele­lősséget jelent. Ez a felelős­ség munkált a különböző szervezetek, intézmények összefogásában. Ha sorolni lehet egy majd kéthónapos program eredményeit, akkor Sokaknak jót, s jól Agriáról, múlt r • •• rr es jovo időben itt most éppen az összefogás­ról kell szólni, hiszen ezen a nyáron a jó együttműködés teremtette meg a siker első feltételeit. Csakis így lehe­tett gördülékeny a program, s bővülhetett is a művelődési központ zenés rendezvényei­vel, a TIT hagyományos nyá­ri egyetemeivel, a múzeum és a könyvtár rangos tárla­taival, vagy például a szil- vásváradiak látványos lovas­bemutatójával. E gondolat köré joggal kívánkozik a megjegyzés: bárcsak az egész évre átmenthető lenne a nyá­ri hónapokban kialakult gyü­mölcsöző együttműködés. ezek a hangversenyek, s nem illeszkedtek megfelelően a nyári program egészéhez, hangulatához. örültünk a külföldi orgonisták vendég- szereplésének, de szívesen láttunk volna hazai orgona­művészeket, s hallottunk vol­na magyar műveket is. Az Egri Szimfonikus Zenekar is több figyelmet, s önálló mű­sort érdemel. Igaz ugyan, en­nek egyik feltétele az új produkció. S talán nem tű­nik szentségtörésnek a meg­fogalmazott igény: az egri nyár programjából nem sza­bad kiiktatni a vidámabb hangvételű, nem színvonalá­ban, csak fajsúlyában köny- nyebb zenét sem. Kísérlet, közönséggel. Nem felada­ta a króni­Á tárlatok kasnak, hogy .■ újraértékelje sikere. az eimúit két hónap eseményeit, hiszen külön-külön megfo­galmazódott a vélemény vár­színházról. hangversenyekről, tárlatokról. A XVI. századból átmentett Magyar dekame- ronról, — 11 előadását több mint 12 ezren nézték meg, — a nyolc hangversenyről, amelyen mintegy 4 ezren hallgatták a rangos együt­tesek és neves szólisták tol­mácsolta műveket, vagy a tárlatokról, amelyeket ki tudja hány ezren tekintettek meg. Bizonyára emlékszik az ol­vasó, hiszen esztendeje sincs, hogy éppen e lap hasábjain vitáztunk Eger képzőművé­szeti életéről, így sürgetve rangot és érdeklődést, s lám ezen a nyáron már a kiállí­tások bőségét tapasztalhat­tuk. A színház előcsarnoká­ban még a török imaszőnye­gek kínálták Kelet művésze­tét, amikor a Megyei Könyv­tárban már Czinke Ferenc Munkácsy-díjas grafikusmű­vész állította ki műveit. Né­hány nap múlva ismét meg­nyitóra invitált a meghívó: nagyszerű ötlet volt az or­szágban elsőként Egerben megrendezni a prágai nem­zetközi kiállításon bemutatott magyar díszlet- és jelmezter­vek tárlatát. Aztán népi ke­rámiák a múzeumban, tár­lat a Rudnay-teremben, majd 150 művel kaput nyitott az V. akvarellbiennálé. A felsorolásból is kitűnik, sok szín csillogott a tárlatok palettáján, örvendetes, hogy a szakmai sikerhez a közön­ség érdeklődő figyelme is társult. A zene méltó helyet foglalt el a rendezvények sorában. Nemzetközi hírű orgonisták, neves együttesek különböző helyszíneken váltották egy­mást, s ha az érdeklődés nem is csapott egyformán magas­ba, a siker mindig társult a bemutatott művekhez. A zenei rendezvények ta­pasztalatain érdemes lenne meditálni. Mintha kissé be­tétként szerepelte^ volna Kísérlet az egri nyári program. Nagyszabású kísérlet, amely bizo­nyítani igyekszik, hogy a széles kö­rű érdeklődést megtartva is lehet színvonalasat, művészit nyújtani. Még inkább kísér­let az Agria Játékszín, amely sajátos profilt választva ar­ra vállalkozott, hogy át­mentse, felújítsa a már-már elfeledett magyar drámákat, töredékeket. Nem kockázat- mentes az ilyen vállalkozás, hiszen a bemutatott művek­nek nincs színpadi múltjuk, ezek valóban itt születnek az egri vár széles színpadán, és estéről estére vizsgáznak az ezerszemélyes nézőtér kö­zönsége előtt. Nos, a közön­ség körében egyértelműen jól vizsgázott az idei bemutató, a Magyar dekameron. Még jobban az ötlet: a hangulat­teremtő előjáték, amely játé­kosabb, felszabadultabb volt, mint az esti produkció, amely persze így is telt házas kö­zönséget vonzott. Mindez persze csupán az egyik oldal. Mert a közönség részvétele, elismerése nélkü­lözhetetlen ugyan, de a leg­nagyobb siker sem takarhat­ja el a produkció gyengéit. A kritikák megfogalmazták az előadás erényeit és hibáit is, de ez utóbbit látják ma­guk a művészek, akik tud­ják a következő lépést is: a rutinból kilépve meg kell alapozni a várszínház művé­szi rangját. Mindez vonatko­zik az egész koncepcióra, a rendezésre, a színészek játé­kára, de a színházi körülmé­nyekre is. Mert impozáns ugyan az ezerszemélyes új nézőtér — különösen így, hogy estéről estére megtöltik a nézők —, de még nagyon gyenge a világítás, nem meg­felelő a hang és általában az egész technikai felszerelés. A legfonto­sabb, s egy­ben a legne­hezebb kér­dés persze továbbra is ’az, hogy mit játsszék a várszínház. Az idei darabválasztás jónak, bi­zonyult, s a siker most ar­ra buzdít, hogy jövőre fel le­het újítani Heltai pajzán fabuláit. Igaz, néhány elő­adást még elbírt volna az ér­deklődés — lám milyen ör­vendetes, hogy a jövőben már erre a lehetőségre is előre kell gondol ji és így szerződtetni a művészeket —, de mégsem ildomos felmele­gíteni a produkciót. Nem­csak gyengéi miatt, hanem azért, mert a körültekintő kutatás bizonyára újabb és újabb színpadra váró műve­ket fedezhet fel. Játszani, bemutatni sok mindent lehet, de az bizo­nyos, hogy az újat akarás, a felfedezés öröméről, az ere­detiségről, a hagyomány ápo­lásáról Egerben nem szabad lemondani. De vajon hol kezdődik, vagy még inkább az Egri u csillagok! hol végződik a hagyomány? Nyilván nemcsak a XVI,, il­letve XVII. században. Az érdeklődés, a kutatás körét tehát bővíteni lehet. S ha a hajdani drámairodalmunk nem nyújt megfelelőt, élni kell az átdolgozás, az adap­táció lehetőségeivel is. Ez történt tulajdonképpen Hel­tai Gáspár fabuláival is. De miért ne lehetne például új formában és átdolgozásban az egri vár színpadára vará­zsolni a Ludas Matyit, a Szi­geti veszedelmet, vagy akár Arany Toldiját? Nem beszél­ve arról, hogy egy Egerből kiinduló pályázat írásra ser- kenthetné napjaink íróit is, s új drámák születhetnének talán Tinódiról, Balassiról, Dobóról, az egri várvédőkröl. És még mindig ott az Eg­ri csillagok! Gárdonyi nagyszerű regénye is átdol­gozható, sőt még zenei él­ménnyel is gazdagítható. Ha a témában oly otthonos Far­kas Ferencet sikerülne meg­nyerni, maradandó zene szü. letne, amely újabb ezrekhez juttatná el a hősiesség, a ha­zaszeretet gondolatát. Rangot szerezni. Eger, a vá­ros vezetői, idegenfor­galmi, köz- művelődési szakembe­rei, a pro­paganda és a szervezés fá­radhatatlan munkásai az el­múlt két évben bizonyítot­ták: Heves megye székhelye nemcsak hangulatos történel­mi helyszíneivel, hanem az emberek, valamint a közre­működők lelkesedésével és hozzáértésével is jogot nyert a rendszeres nyári progra­mok megrendezésére. A kí­sérlet első része befejeződött, következik a folytatás. Csakhogy ezt a folytatást már a megnövekedett igé­nyekre kell alapozni! Nem szabad elfelejteni, a megye jelentős anyagiakat fordít a. nyári rendezvényekre, s ez az áldozat csak akkor térül meg — ízlésben, műveltség­ben, magatartásban —, ha érvényesül a sokaknak jót, s jól elve. Az Agria-rendezvények to­vábbi folytatásának, s szín­vonalemelésének egyik fel­tétele: rendezni kell a nyári program szervezeti feltétele­it. Egy szélesebb alapokra támaszkodó, kultúrpolitiku- sokból és művészekből álló irányítás, egy jobban meg­osztott munka és felelősség gyümölcsözőbb kereteket nyújtana. Jó lenne, ha az egri nyár kilépne a kísérlet státuszából, a minisztérium a nyári színház rangjára emel­né az Agria Játékszínt, s alaposabb tájékozódás, széle­sebb körű kutatás előzné meg a program összeállítá­sát. A színházi rang, a még szervezettebb, átgondoltabb, színvonalasabb rendezvények nem képzelhetők el több év­re szóló tervezés nélkül. Ar­ról van szó, hogy most szép- temberben nemcsak azt kell tudni — valóban tudjuk? —, hogy milyen rendé2vényekre számíthatunk jövőre, hanem azt is, hogy mi várható két, három, vagy esetleg öt év múlva. Az ilyenfajta terve­zésben jobban érvényesül a kollektív bölcsesség, s ez megkönnyítheti az illetékes fórumok döntéseit is. Ilyen reményekkel várjuk az Agria ’77-et, amelynek programját érdemes lenne egyhónapi időre összponto­sítani. így talán még bizto­sabb és átütőbb lesz a si­ker. Mf^kusz Lászlé Hagyomány születik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents