Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-04 / 209. szám

A cél kiválasztása

Szovjet film

A szovjet filmművészet ismét egy történelmi összefoglalásra vállalkozott. Ha egyszerűsíteni akarnánk, azt Írnánk: a pillanatot, a felismerés pillanatát akarták kifogni a továbbhullámzó időből, amikor a történelemben a lelkiismeret egy új korszak kezdetét jelezte. Ma már közhely, hogy 1945. augusztus 6-án kezdődött az atomkorszak, mint a második világháború mellékterméke.

Ez a film a maga sajátos művészi eszközeivel, a művészet területéről az egész életre — és benne a politikára is — kitekintő riporteri izgalmassággal ábrázol egy sokrétű, sok helyen, de leginkább a lelkiismeretben, az emberi gondolkodásban végbemenő folyamatot, ami nélkül maga az atomkorszak, mint fogalom, lehet vezércikktéma, beszélgetési apropó, társalgási közhely, értelmetlen vállvonogatás, vagy egy mi-közöm-hozzá-engem- nem-érdekel legyintés. De aki odafigyel, végiggondolja ennek a filmnek, Danyiil Granyin és Igór Talankin forgatókönyvének logikáját, lélektani vonalvezetését, a filozófiát és az erkölcsöt, az emberi magatartást vizsgáló figyelmességét, rájön, ez a film szerves része annak a vallomássorozatnak, amely a második világháború után a szovjet filmművészek kezéből kikerült. ' „

★ Z&jr

Reális ég elemző képet kapunk a német tudósok lelki- állapotáról, akik a lehetetlen célokat kitűző Führer, zsarnok elől menekülve keresik a helyüket a világban. A lelkiismereti teher nemcsak azért nyomja őket, Lipcsében, vagy bárhol a világban, mert nem akarnak olyan fegyvert adni Hitler kezébe, amivel őrült elképzeléseket megvalósíthat. Felmerül bennük a gondolat: ha már ez a fegyver megvan és pusztíthat, kit nem fog el a kísértés a hatalom rabjai közül, hogy éljen is ezzel az új erővel? A külső világ iránti felelősség, a világra rázúdúló veszedelemről gondolkodván minden tudóst riadalommal töltött el, mert érezte, belső meggyőződése tiltakozott a célok és formák ellen, amiért és ahogyan ezt az új erőt felhasználhatnák. Bohr Dániában, Hahn London mellett és az Oppinak becézett Oppenheimer, az atombomba atyja Los Alamosban gondolkozott erről és irtózott a felelősség súlyától.

A tudósok ez egyszer érezték — ritka világtörténelmi pillanat ez, talán Platon óta nem is fordult elő! —, hogy a politikai hatalommal egyenrangúan kell dönteniük az emberiség jövőjéről.

Kurcsatovban, a szovjet atom atyjában is felmerül ez a lelkiismereti gond, de ő nem engedi ezt a gondot olyan gombává robbanni magában, amely aztán a kötelességét elsöpörné. Legközelebbi munkatársaiban is felmerül a kétely: szabad-e ennyi emberi tudást és értéket feláldozni egy nagy technikai kérdés megoldására, amely egy egész háború minden költségét kiteszi? Vajon mit gondolnak majd róluk az utánuk következő nemzedékek, hogy ők csak egy gyilkoló szerkezetet teremtettek meg, míg a nép élni és boldogulni akar? A kérdés szónokias így is. papírra írva, szónokias a filmen is, pedig nagyon halk beszélgetésben hangzik el. A választ a történelem adta meg már eddig is: azzal, hogy az atomegyensúly az elengedhetetlen feltétele az életnek, ennek a veszélyekkel terhe?

fi Mérnsöa

i 1976. szeptember 4„ szombat

kornak minden pillanatában, a föld bármely pontján és szegletében.

Végül is a tudósok, a hatalom parancsa szerint, teljesítették kötelességüket. Oppenheimer úgy. ahogyan a cselekvést belőle kikényszerítették, politikai zsarolással is, hiszen Jane és Chevalier érzékeltetett tragédiája élesen villantja fel az út egy részletét, amelyet a nagy Oppi bejárt. Kurcsatov szovjet módra tette kötelességét, mert hitt a politikai célkitűzések helyességében.

Egy újabb Sztalin-portrét kapunk a filmben. Nem a külsejét tekintve, hanem a jellemzését nézve. Mintha csak válasz lenne az ő magatartása arra a Napóleont idéző megállapításra, hogy a francia diktátornak nem volt képzelőereje ahhoz, hogy felismerje Fulton zseniális ajánlatában a visszahozha- tatlan alkalmat. Sztálinnak volt. Nemcsak képzelőereje, de érzéke, felismerése is volt: tudta, hogy lépnie kell, meg kell határoznia a tennivalókat; volt akaratereje a csaknem lehetetlent kikényszeríteni a tudósokból, a népből, hogy az atomkorszak küszöbén a lemaradást behozzák. Ismét nem szólam, hogy Sztálin mögött felsorakozó kisebb-nagyobb rangú vezetők a hajukat téphették a gondok miatt, amiket vállaltak — a nagy terv érdekében. A háborús kényszer- helyzetnél csaknem nagyobb kényszer érzete és tudata indította Sztálint a cselekvésre.

A portré az egyéniséget és hatalmat, amellyel Sztálin rendelkezett, jól érzékelteti. Ahogyan az atomfizikusok kihallgatása lezajlik, ahogyan a miniszterek a parancs kiadása közben és után viselkednek, többet elárul a személyes hatalomból, mint amiket kötetszámra összeírtak a jó- vagy rosszindulatú kutatói. A történelmi szükségszerűséget felismerő vezető, a politikai erőt ilyen mértékben összpontosító akarat nem is tehetett mást. Ebben a kérdésben elfoglalt álláspontját, határozott döntését a történelem igazolta. Persze, ha visszapörgetjük az időt és egy kis beleélni tudással magunkra vetítjük a roppant felelősség érzésének a súlyát utólagosan, azt — a mai divatos szóval élve —, „rizikófaktort”, amely itt nézett farkasszemet a hatalom csúcsán állóval, sejtjük, mekkora teher nyomta ezt a politikai cselekvést.

Ha Sztálin jellemzését párhuzamba állítjuk a Roose- velt-arcképpel és azzal, amit a film Hitlerről mond, a kép és minden kép mindenképpen realisztikusnak tűnik. Hitler teljes díszben, hatalma csúcsán, az 1941-es berchtesgadeni szilveszteri éjszakában a jóslás után leül a lépcsőn, feltűnően fesztelennek kíván látszani, majd dühöng, mert a belső hang, amit csak ő hall, nem egyezik azzal, amit neki jósoltak. Vagy nézzük Rooseveltet: ha már figyelmeztetik erre az atomra, meg a tudósokra, akkor csináljuk végig ezt is. Gesztusa néhány villanás, de félreérthetetlen.

Ebben a filmben mindennel együtt mégis Kurcsatov atomfizikus arcéle a legtisztább mondanivaló, ő az a szilárd pont, ami nélkül talán a cél kiválasztása és végrehajtása sem kapott volna ilyen értelmet. A nagy tettekhez óriási elszánás és akaraterő kell, a tudatnak az a minden mást második sorba helyező elszántsága és hite, ami nélkül akár a történelmi végzetet, akár a személyes sorsot betölteni nem lehet. Aki tudja, hogy a

mindennapnál jóval magasabb érdekek szolgálatára rendeltetett, annak nem szabad ettől a rendeltetéstől elszakadnia egy pillanatra sem. öt nem érdekelte az, mit mondanak majd róla, halála után, a hálás vagy a hálátlan utókor mit fecseg, neki akkor és ott, abban a szituációban ezt kellett cselekednie.

Ezt az elszánást, ezt az erős akaratot tette uralkodóvá ebben a filmben a főhőst megszemélyesítő Szergej Bondarcsuk. Alakításának szemlélése közben lehetetlen nem gondolni azokra a filmalkotásokra, amelyeket mint rendező és mint filmforgatókönyv-író létrehozott; azokra a szerepekre, amelyeket — akár a Háború és békében is — eljátszott. Lehet, hogy az egyes mondatokat, mi itt, Közép-Európában némileg más hangsúllyal mondanánk, mint ő, de a felelősség, a nagy művésznek a lelkiismereti válságot ismerő és feltérképező tudata munkál ebben az alakításában. Ezzel az alakítással egy nagy formátumú személyiséget hozott közelünkbe; érzékeltetett egy korszakot, egy állampolgárt, egy tudóst, aki tisztában volt adott helyzetével és önmagával. Haszonnal jár utánagon- _ dőlni az ő alakításának.

••?!.

•J? Elhisszük a rendezőnek, v. Igor Talankinnak a nyilatko- £ zatát: megvolt a csábításuk, a téma ingerel is erre, hogy * izgalmas krimit készítsenek , az atombombáról. Megóvta őket ettől az a komolyság, amivel az erkölcsi és a politikai, itt-ott már bölcseleti kérdéseket is kezelték. Nem esett a rendező abba a hibába sem, hogy tudományosoktató filmet hozzon létre és ezzel még inkább elriassza a közönséget a nagyon komoly és nagyon komolyan vett témától.

Az az igény, amellyel az egyes színészeket az egyes történelmi személyek alakítására kiválasztották, az a gondosság, ahogyan a jellemzésben a hűségre, a külsőségekben a szituációra, az egyezésekre és a különbözőségekre a rendező emlékeztet, azt mutatja, hogy az a jelenlegi szemlélet egy olyan folyamatot kívánt méltó helyére tenni, ami nélkül ma békepolitikáról beszélni képtelenség.

Ebben a szándékban kell keresni ennek a filmnek a mozgósító és elgondolkodtató _ voltát

^ i Farkas András

Kulissza a várban

A „Koldus és királyfi” angol—magyar koprodukciós film díszleteit a budai várba* építik fel. A film forgatása hamarosan megkezdődik.

(MTI fotó — Várkonyí Péter felvétele — KS)

Felhívás jelentkezésre

jr

Uj népművészeti vetélkedő 7,Röpülj páva ’77” címmel

? 1977. augusztus 20-a és december 26-a között új nép- művészeti vetélkedőt rendez a Magyar Televízió. A verseny célja — mint Lengyelfi Miklós, a televízió népzenei oáztályának vezetője elmondta az MTI munkatársának — a magyar és a hazai nemzetiségi népművészet, a paraszti, a munkás és a kézműves hagyományok bemutatása. A vetélkedő a megyék (tájegységek, etnikai csoportok) 50—50 főnyi csapatai

között folyik majd.

A „Röpülj páva ’77” verseny résztvevőinek be kell mutatniuk tájegységük, etnikai területük népművészeti arculatát, és azokat az újabb törekvéseket, amelyek a ma emberéhez, korunk igényeihez alkalmazzák a népművészetet.

A csapatoknak mindezt egységes műsorként kell színre vinniük, az előadó és tárgyalkotó népművészet minél több ágának felhasználásával, legalább 20, legfeljebb 40 perc időtartamban. Míg a televízió korábbi hasonló műsorai, a Röpülj páva!, a Páva-körök, az Aranypáva

elsősorban az előadóművészét megszólaltatásának kedveztek, most helyet kap a versenyben a népművészet összes többi ága a díszítő művészettől, a mesemondásig.

Az elkészült műsorokat 1977 tavaszán zsűri tekinti meg és választja ki közülük azokat, amelyeket alkalmasnak ítél a képernyőn történő bemutatásra. E műsorok sugárzását a jövő év augusztus 20-tól kezdi meg t

televízió. Valamennyi élő-i adásban kerül a nézők elé, nem kizárva a filmbejátszás lehetőségét sem.

A verseny győzteseit x zsűri nagydíjjal, két első díjjal jutalmazza és kiadják a közönség díját is.

A csapatok jelentkezését ea* év november elejéig várja x Magyar Televízió zenei osztálya. (MTI)

Szobrok a Műcsarnokban

Ä Műcsarnok három reprezentatív központi termében nyílt meg Varga Imre, Kossuth-díjas szobrászművész gyűjteményes kiállítása. A megnyitó ünnepségen — amelyen Hídvégi István, a Műcsarnok igazgatója méltatta Varga Imre munkásságát — megjelent dr. Kornidesz Mihály, az MSZMP KB osztályvezetője, dr- Molnár Ferenc kulturális államtitkár, s a mintegy félszáz szobor iránt érdeklődő műpártolók, politikai s művészeti életünk ismert személyiségei között jelenlétével tisztelte meg a

megnyitót dr. Stefan Jedry*

chowski, a Lengyel Népköz- társaság budapesti nagykövete is.

Varga Imre művészetét ugyanis 1967-es budapesti bemutatkozása óta külföldön is megismerték, Kopernikusz szobrát nemrég állították ki Varsóban. A Műcsarnokban látható szobrok többsége fém-bronz, krómacél, vörösréz és ólom —, az alkotó munkást, irodalmunk, művészetünk nagy mestereit, a progresszió, a forradalmi mozgalom kiemelkedő egyéniségeit ábrázolják.

J. SZAVASKEVICS: ►,

Mintaóra

'Apámmal a tó partján álltunk. Száz méterre tőlünk, kezével vadul kalapálva egy nő kiáltozott a vízben. Azonnal észrevettük, hogy sejtelme sincs egyik úszásti- lusról sem, mert egyszerre úszni és integetni — lehetetlen.

Megindultunk a parton, és kíváncsian figyeltük a nőt.

— Nézd, fiam, micsoda mocskot ereget iparunk a vízbe. Ahányszor szegény kiemelkedik a vízből, haja egyre világosabb lesz.

Megálltam, ráérősen várakoztam, amíg a nő feje felbukkan a vízből, és tüzetesen szemügyre vettem a haját. Apámnak igaza volt. S ekkor a nő érthetetlen hangokat hallatva újra kiabálni kezdett.

— Te apa, neked nem úgy rémlik,- mintha fulladozna és segítségért kiabálna?

— Nem hiszem — válaszolt apám lakonikusan. — Szerintem a fuldoklók összevissza csapkodnak kezükkel a vízben.

— Nem lenne jó azért mégis bedobni egy mentőövet?

— És ha véletlenül fejbe találod? Képzeld el, mi lehet belőle...

Míg így tanakodtak, sokan összegyűltek a parton. ■

és húzkodni kezdte a cipőjét.

— Meg akarja mentem? — kérdezte kíváncsian a napbarnított nő. — Ó, micsoda tiszteletreméltó dolog!

A férfi lerángatta cipőit, kíváncsian turkált mindkettőben, majd tanácstalanul nézett körbe.

— Ne zavartassa magát —

— Hol az ügyeletes mentő? — kérdezte kiáltozva egy lebarnult nő.

— Elment valahová — rű- laszolták többen.

— És hol a helyettese’ Kell egy másiknak is lenni! Olyan szökés..,

— Az a szökés csak volt. Tegnapelőtt vízbe fulladt ■— közölte apám.

A tömegből egy férfi vált ki, leült a homokos partra

szájt hozzá apám. — A lyukas zokni nem lealázó.

— Érdekes, milyen hamar szétszakadnak — jegyezte meg a férfi.

— Uram, ne tartsa fel azt az embert — kiabált a napbarnított nő. — Hadd vetkőzzön, különben belefullad az a szerencsétlen.

— Bocsánat, mit kell csinálnom? — kérdezte elhülve a cipőivel babráló férfi. A

tömeg egyre nőtt, teljesen körülzárták.

— Ugorj azonnal, te vén szivar! — kiáltották kórusban.

— Mire levetkőzik, késő lesz — búgta fenyegető althangon a napbarnított.

— Ugorj ahogy vagy! — kiáltotta valaki a tömegből.

— De könyörgöm, én nem tudok úszni — tiltakozott ijedten a férfi.

— Akkor mi a fenének húztad le a cipődet?

—Kavics volt benne...

— Hazudik! — ordított egy izmos, kisportolt fiatalember.

— Ne higgyenek neki, ki akar bújni a felelősség alól — szólt közbe apám. — Nem akar segíteni a fuldoklón.

— Vízbe vele! — ordították mindannyian. — Hadd mentse ki a betyár!

Kezénél, lábánál fogva megragadtuk, meghimbáltuk előre, hátra, aztán egy erőteljes lendülettel a vízbe dobtuk, egészen közel a fuldokló nőhöz Ha valóban nem tud úszni, ez legalább jó lecke lesz neki. Tanulságos, igazi mintaóra.

Baralé Rozália fordítása