Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-26 / 228. szám

Képzőművészeti világhét A Heves megyei képzőművészek őszi tárlatáról Ismét Füzesabonyban, a Művelődési Ház nagytermében rendezték meg a Heves megyei képzőművészek őszi tár­latát. A képzőművészeti világhét mozgósító ereje nemigen tükröződik ezen a külsőségeiben is igen szerény rendezvé­nyen. Mi ugyanis úgy gondolnánk, hogy ez a seregszemle — az őszi tárlat — akármilyen kicsiny sereg fölött is tart szemlét —, tömör, érdekes, a holnapi távlatokat is érintő lelkesedést, tettrekészséget, a lélek gazdagságát tárja fel a kíváncsi látogatók előtt. Ha igaz az az ígéret, amely a tárlat megnyitójában áll, miszerint „az Őszi Tárlat Heves megyében élő és alkotó művészek munkásságáról ad képet” — el keli szomorodjunk. Ez a bizonyítás így nem sike­rült. És így nem is igaz. Mert a tárlattal egyidőben három művész Hevesen, négy másik pedig Hatvanban jelentkezik műveivel, szintén egy-egy társas kiállításon. Mintha a művészek maguk sem igen tartanák ezt a füzesabonyi tárlatot annak, aminek a hivatalos elképzelés minősíti. Blaskó János itt él, tudjuk, hogy dolgozik, és nem látható tőle egy fia mű sem. Miért? Az anyag jóval kevesebb, mint tavaly. Előnye viszont, hogy az akvarell-árhullám levonulóban van, és ami meg­maradt és most itt van, az nívósabb, mint a tavalyi anyag. Seres János mellett igen előnyösen mutatkozik be a ko­rábbi évekből származó akvarelljeivel dr. Varga Gabriella. Nagy Ernő három képet állított ki. Ezek közül az Eszter a legigényesebb kompozíció. A kép tónusa talán sötétebb a kelleténél, a fogalmazás is visszahúzódóbb; mintha a művész nem akarná elénk tárni a teljes arcot; vagy azért választja ezt a félig rejtő látásszöget, mert a karakterrel, esetleg a lány nyílt tekintetével nem akar ta­lálkozni. A Sánc színvilága is tovább mutat az eddigiek­nél; Nagy Ernőnél valami új érlelődik. S hogy ezt a keres­gélést bennünk elindította, annak indokát az Egri piac érdekes, bár kétségeket támasztó megoldása is adja, alá­támasztja. Kishonlhy Jenőnél inkább az Alvó artisztikumát nyug­tázzuk szívesebben. A Kedves régi gyár határozott, fegyel­mezett munka, de ez nem az igazi világa a festőnek. Pataki József egyszál képével, a Tisza-parttal, hangu­latot teremt, mint ahogyan Katona Zoltán Mesélöje újból felkelti figyelmünket az ő piktúrája iránt is. Ez a Mesélő színeivel és arányaival vibrál bennünk. Kengyel Zoltán két bükki képe érett munka. Méray József ott jobb, ahol nem érződik a művésztárs közvetlen hatása. A Csebokszári-lakótelep harmóniát su­gároz. Kastaly István mérséklődve most is több képen idézi az egri és Eger környéki tájakat, színfoltokat. Trojan Marian ex-librisei sok-sok ötletet felmutatnak; olykor azonban az az érzésünk, hogy a művész a kicsiny formátum által megkövetelt ökonómiát nem tartja be. Örvendetesnek tartjuk két fiatal szereplését. Magyar István bevallottan lírai témákat, erős érzelmi elemeket örökít meg. Az Egy ház hangulata és különösképpen az Esős idő azt az alig megfogható eltűnődést, finom hangu­latfoszlányt fejezi ki harmonikus színekkel és oldott for­mákkal, ami a művészt cselekvésre készteti. Nem melan­kólia ez, de valami ennek a szomszédjából. Herczeg István grafikai teljesítménye nem egyenletes, mégis vonzó. Álmokat, a képzeletet és emlékeket egymás­hoz házasító lapjai szellemi elevenségről árulkodnak. Pipa Ildikó faliszőnyege üde színfolt ezen a kiállításon. Ebben a környezetben azonban társtalan. Király Róbert érmei közül elsősorban a két Hemingway tetszett. A kiállítás egy sor problémát nyit fel a látogató előtt, kezdve a kiállítás megrendezésénél... , FARKAS ANDRÁS Hatvan fontos kiállítás­sal kapcsolódott a képzőmű­vészeti világhét megyei programjához. A Hatvány Lajos Múzeumban a jeles festőként számon tartott Keserű Ilona társult a kö­télverő, Nagy Józseffel, hogy hajdan virágzott kézműves­ségnek tisztelegjen, s szövetségben mutassa fel: miként olvadhat össze ha­gyományőrző szaktudás, in­venció révén művészet és mesterség. Persze a kender, mint alapanyag, mást jelent egy piktornak, s megint mást a kötélverőnek. Az egyik a könnyedebb formaalkotás, gondolatkifejtés igényével közelít hozzá. Ezért a ken­der anyagszerűsége, a tilolós mérve érdekli elsődlegesen. A másik ugyanekkor a tár­gyi célszerűségre, használ­hatóságra összpontosít. így aztán kettős arca van a vállalkozásnak. Látunk a kis múzeumi szobákban ko­A „Hevesi Hármak” Ezzel a fenti meghatá­rozással állít ki a hevesi .járásban — Hevesen, Kom­lón, Tarnaszcntmiklóson és Erdőtelken a képzőművé­szeti világhét keretében, egész szeptemberben — Kas­taly István, Király Róbert, Trojan Marian. Ök mind­hárman a területi képzőmű­vész szervezet tagjai. Ezt azzal is bizonyították, hogy Füzesabonyban is kiállíta­nak, ugyanebben az idő­szakban. Honnan és miért ..Hevesi Hármak" ök, ami­kor kettőjük Egerben él és dolgozik, Trojan Marian pedig Füzesabonyban? Jól hangzik egy ilyen megha­tározás? Bizonyára! Tu­dunk a Tizek Társaságáról Petőfi életéből, tudunk a Nyolcakról (művészcsoport a XX. század elején), és még sok más művészbarát­ságról. Ez lenne itt jelen? így és ennyire komoly ez a hármas tömörülés, a mű­vészi és baráti kapcsolatok­nak ez a zártsága, jelentő­sége? Talán inkább egy jól hangzó névutánzás-átvétcl komolytalansága lappang itt, veszélyeztetve az érté­keket, amik a kiállításon felvonulnak. lebb vigyenek bennünket annak lényegéhez. Keserű Ilona munkája viszont az eredendő céllal, az átköltés formai, fantáziabeli gazdag­ságával maradt adósunk. Pedig éppen a két pólus tar­talmi szétfeszítése teremthe­tett volna tökéletesebb egy­séget, mélyíthette volna el a látogatóban a vállalkozás élményét. Természetesen röghöz ta­padó valóságkép, lírai szim­bolika így is tudatosul ben­nünk, a kiállításnak van sa­játos atmoszférája, hangu­lata. Csak éppen nem áll arányban az alapötlettel, a lehetőséggel. A gondolat ér­lelése, művész és mester­ember bensőségesebb, hosz- szabb együttmunkálkodása kívántatik hasonló esetekben. Erre figyelmeznie ajánlatos a témában mind inkább gazdagságra törekvő múze­umvezetésnek. (moldvay) Kötelesség Egy hatvani kiállítás széljegyzete rábbi-jclenbeli népéletet jel­lemző „iparcikkeket”, ken­derfonatból készített piaci munkákat. Szomszédságuk­ban pedig ott a többszörö­sen megmunkált, finomított, kifésült alapanyag, órnya- latbeli szín-játékkal, formai különbözőséggel. Olykor női fejre utaló hajzuhatag, más­kor dűnék finom homokhul­lámzása, akárha tengerpar­ti tájra tekintenénk. A látogatót mindezek elle­nére kis csalódás éri a Kö­telesség címet viselő kiállí­táson. Hiányoznak elsősor­ban a köteles mesterség leg­fontosabb eszközei, hogy a tárgyi néprajz gyűjtésered­ményeivel világítsák meg a kihaló mesterséget, s köze­Gyöngyösön A zománc mindennapi életünkben Mindenki állandóan kapcsolatban van a zománccal, mint anyaggal, hiszen használati tárgyaink elég tekintélyes hányadát őrzi a zománcbevonat. Ha úgy vesszük, a zo­máncot senkinek sem kell bemutatni. De ha úgy vesszük, a zománcot, mint a képzőművészeti alkotás egyik anyagát, annak felhasználását, az elkészült mű megjelenési formá­jának alkotórészét — jóval kevesebben ismerik. A gyöngyösi kiállítás ezért is vállalt a megszokottnál nagyobb felelősséget és szerepet magára azzal, hogy be­mutatja a kecskeméti nemzetközi zománcművészeti alko- tótelep anyagának egy részét. A zeneiskola termében han­gulatában is megfelelő környezetet biztosítottak a rendező szervek ehhez a törekvéshez. Minden jó szándék ellenére is bizonyára lesznek olya­nok, akik nem egészen hangolódnak rá az ott található tárgyakra. Tulajdonképpen épületdíszítö elemeket láthat- 1 nak, ezek egy részét stilizált módon, már szinte a végsőkig leegyszerűsítve, ami azonban nem a szimplaság tartalmá­val egyező fogalom. Inkább a nagyüzemi előállítás techni­káját szolgálja, de olyan forma- és színélményt nyújtva, ami csak a művészi igényből származtatható. Ez a fajta díszítő akarat a hagyományos alapanyago­kat használja, még nagy foltjai is az ipari gyártás kedvéért születtek meg elsősorban. Mindez azonban nem megalku­vás, hanem célszerűség. Más kérdés: az ide látogatóknak milyen hányadát tudja megnyerni magának ez a törekvés. A zománc felhasználásának hagyományos, figiífálisabb módja is megtalálható a kiállításon. Feltételezhetően ennek lesz a nagyobb sikeré' az érdeklődők körében. Megszokot­tabb is, mutatósabb is, színben is gazdagabb, szerkezetében is összetettebb. , A lényegük azonban mindannyiuknak egy. Egy adott városnak, nevezetesen Kecskemétnek középületeit kell ezeknek a zománcoknak díszíteniük, építőművészeti hatá­sukat fokozni, aláhúzni, kiegészíteni, emelni, gazdagítani. Egyben pedig a lakosság művészi ízlését elmélyíteni. (gmf) Száz eve született Ódry Árpád A XX. századi magyar színművészet egyik legna- gyobbjaként tartjuk szá­mon. Ma színház viseli a nevét, de első szerepében megbukott. Ódry Árpád lassan, ne­hezén bontakozó tehetség völt és súlyos beszédhibá­val, dadogással is küszkö­dött. Második színházában, Kassán, a kiváló színész­pedagógus-igazgató, Kom­játhy János és egy kollégá­ja, Pataki Béla segítségével tanulta szívósan mestersé­gét. önsanyargató mozgás- és beszédgyakorlatokat végzett. Hússzor is elpró- bálla egymás után, hogyan kell könnyed mozdulattal ' fölemelni egy elejtett zseb­kendőt, s dugódarabbal a fogsora között szoktatta magát a helyes kiejtésre. így lett hallatlan szorga­lommal az egyik legkifeje­zőbben mozgó, legszebben, legtökéletesebb techniká­val beszélő színész. Debre­cen és Temesvár után 28 éves korában — 1904-ben szerződött az ország első színházához és haláláig tagja maradt a Nemzeti­nek. Százhetven szerepet ját­szott — közte Hamletet, Othellót, Macbethet, Pros- perót Shakespeare hősei közül. Verset is csodálatosan szavalt. Rendszeres szerep­lője volt a Nyugat-estek­nek, apostola Adynak, ke­reste a pódiumművészet önálló útjait, a versmon­dás új lehetőségeit. A Nemzeti egykori fő- í rendezője, Csathó Kálmán, £ így jellemezte: „Játszottak már művészek a magyar színpadon, akiknek az iste­nek bőkezűbben osztogat­ták művészeiének eszkö­zeit. De olyan, aki tehetsé- ; gét jobban megbecsülte és ; szívós akarattal, becsületes munkával és hivatása lán­goló szeretetével tökélete­sebbé fejlesztett volna, mint Ódry Árpád, olyan — merem állítani! — nem ját­szott még soha”. Ilyennek idézhetjük szü­letésének centenáriumán. vWvWWWWAVWWAWAW.' KI éhány hónappal ezelőtt lát— * ^ tam egy színdarabot. Nem untatom önöket a cselekmény le­írásával. lényeg az, hogy egy fia­talemberről szólt, aki lelkileg megzavarodott, s ennek egyik je­léül a második felvonás végén női ruhában jelent meg. Hogy a fiatalember miért volt oly zavarodott, azt nem tudom, de, hogy jómagam miért, azt igen. Ugyanis az ifjú az én ruhámat vi­selte. Mármint hajszálpontosan azt a ruhát, ami rajtam volt. Ugyan­azok a kockák, ugyanaz a kis pi- kégállér és ugyanúgy elől végig- gombolós. Talán az én hajam egy kicsit rövidebb, no meg őszül is, de egyébként akár ikrek lehet­tünk volna. Az első gondolatom az volt, hogy vakbélfájdalmakat színlelve eltűnők a tett színhelyéről, hi­szen azt úgysem tudja senki, hogy mér régen búcsút mondtam a vak­belemnek. De aztán eszembe ju­tott, hogy ha végigfutok a székso­rok között a főszereplővel teljesen azonos ruhában, akkor a nézők engem is a komédia részének hi­hetnek. Ezért inkább mélyen le­csúsztam az ülésemen, s a retikü- lömet az állam alá szorítva igye­keztem az átkozott ruhának leg­alább a gallérját eltakarni. Előa­dás végén pedig megvártam, amíg az utolsó néző is elhagyja a szín­házat. s akkor lopakodtam csak ki a sötétség leple alatt. A ruhát azó­ta elégettem, de az emlék ma is él bennem.' Tulajdonképpen miért van nekem oly sok, golfozáshoz alkalmas ruhám, mikor egyáltalán nem is golfozom? Igaz. hogy a mé­retemre nehéz kész ruhát találni, de az eladónők nem is nagyon próbálkoznak. Rámpillantanak, a szemük sarkából, bágyatagon mo­solyognak (ahogyan az épp most megözv.együltekre szokás), majd a fejüket csóválva kijelentik: „Sajnos, a hölgy méretére nin­csen semmi”. Vajon honnan tudják, amikor még le sem vettem a kabátomat? Néha valamivel kedvesebbek, és jóindulatúan bíztatnak: „Tessék talán megpróbálni a sportosztá­lyunkat”. T" udom, más nők oly lelkesen 1 válogatják össze a ruhatá­rukat. Olvastam valakiről, aki habszivacsból megmintáztatta a saját alakját, és elküldött ezekből egyet-egyet a híres római, párizsi, londoni és New York-i divathá­zaknak. Azután, ha a divatlapban meglát egy kedvére való ruhát, még próbára "sem kell eljárnia. Egyszerűen felhívja Londont, vagy Párizst és megrendeli. Szerintem az ötlet pompás. Én csak, azért nem csináltattam egy tucatnyi habszivacs mintát az alakomról, mert annyi habszivacs nincs is a világon. S még egy: félek, hogy az engem formázó habszivacs babát nem lehet csak úgy benyomorgat- ni a szekrénybe használat előtt és után. Annak megfelelő hely kell. Valami olyasféle, mint Michelan­gelo Dávid-szobrának, lehetőleg egy rotunda, üvegtetővel. Sosem jártam ugyan az előkelő divathá­zakban. de azt kétlem, hogy van rotundájuk. Továbbá úgy érzem, nyomasztó lehet, hogy a másod- példányaim megtalálhatók szerte- széjjel a világon. Még csak elgon­dolni is, hogy az ember megeszik egy jó habcstortát, és egyszerre négy különböző világvárosban lesz kövérebb. JEAN KERR: A divatlapból léptem ki Mignon McLaughlin szerint egy nő vissza tud emlékezni arra, hogy élete minden fontos pillanatában milyen ruha volt rajta. Ezzel egyetértek. Én is emlékszem. Bár­csak tudnám feledni. Hiszen még ha találok is egy csinos és előnyös ruhát. Valamilyen módon arról is kiderül, hogy fatális tévedés. Hadd mondjak el egy jellegzetes példát. Évek" el ezelőtt, amikor a férje­met wívették égy újsághoz belső munkatársnak, a lap főszerkesztő­je meghívott bennünket vacsorá­ra. Noha tudtam, hogy a férjem állása nem az én meg jelenésemen múlik, arról is meg voltam győ­ződve. hogy a vacsorára mégsem mehetek elől végiggombos ruhá­ban — tehát sürgős lépéseket kell tennem. , E gy elegáns nagyáruházba si­ettem, és meg sem álltam az alkalmi ruhák osztályáig. Szem­ügyre vettem az eladónőket, s végül kiválasztottam egyet, aki nem tűnt túlzottan fölényesnek. „Kérem, ne mondjon ellent, én egy ruhát akarok venni. Méghoz­zá alkalmi ruhát. S méghozzá itt, most, rögtön”. Láthatólag nem is lepte meg a kitörésem. Sóhajtott egyet, könnyedén, mintha azt mon­daná: „Istenem, miért kell ne­kem kifognom az összes őrülteket?” Aztán az állványokhoz ment, és talált is egy igen szép ruhát, sár­ga fémszálas selyemből. Végre va- lahára azzal a jóleső érzéssel men­tem vendégségbe, hogy a ruhám nem olyan, mint amit szerető ke­zek otthon tüsténkedtek össze. Elsőként érkeztünk, mert a fér­jem és én egyaránt azt a balga meggyőződést vallottuk, hogy az ember pontosan akkorra menjen, amikorra hívják. A főszerkesztő és felesége szívélyesen üdvözöltek bennünket az előszobában, bár a feleség mosolya egy kissé erőlte- tettnek tűnt. Tüstént megleltem a magyarázatot, amikor beléptünk a nappali szobába. Annak három fa­lát, mennyezettől a padlóig füg­göny borította. S a függöny haj­szálpontosan abból az anyagból készült, mint az én új ruhám. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy tudtam: nem fogok ott be­lehalni. M egpróbáltam felmérni a * ■ helyzetet. Nem is volt oly szörnyűséges. Ügy tűnt, hogy a háziaknak épp egy ruhára való anyaguk maradt. De hat, akkor az isten szerelmére, miért én vi­selem azt? A kisebbik baj az volt, hogy a függöny előtt állva mesz- sziről csupán egy levágott fejnek tűntem. A nagyobbik viszont az, hogy a többi vendég teljesen be­lezavarodott a látványba, optikai csalódásnak vélve azt. Egy férfi például mondat közben otthagyott, és még egy pillantást vetve rám, azt dünnyögte: „Én nem is tudom, mit kevertek ebbe az italba!” Vé­gül minden igyekezetemmel a negyedik, függöny-mentes falhoz törekedtem, ahol viszont a kandal­lóból kiáradó hő percek alatt tönkretette a frizurámat. Monda­nom se kell, hogy többé sosem hívtak meg. Továbbá azért van oly sok bor­zasztó ruhám, mert belátom, hogy nehéz az én számomat eltalálni, s ha az eladónő mégis kerít vala­mit,'ami rám megy, kutyaköteles­ségemnek tartom, hogy megvásá­roljam. (Rám megy, az nálam azt jelenti, hogy térdig ér, és már egy ember is elegendő a cipzár felhúzásához.) És különben is fé­lek az eladónőktől. Ha például bá­gyadt hangon megkockáztatom, miszerint a ruha túl öreges vagy élettelen, az eladónő tüstént rá­vágja: „A hölgy talán megfeled­kezik róla. hogy ezt a ruhát vakí­tófehér kiegészítő együttessel kell hordani”. Ilyenkor ijedten megvá­sárolom a ruhát, mert nem merem bevallani, hogy egyetlen vakító fehér sálam, tűm vagy övem sin­csen. Ami bátorság belőlem hiányzik, az feltehetőleg mind az anyámba szorult. A bátyám esküvőjére ké­szülvén az eladónő egy szomorkás mályvaszínű ruhát tett elé, mire anyám nemet intett a fejével. Az eladónő jeges hangon megkérdez­te: „Megmondaná, hogy miért nem tetszik a darab?” Anyám vidám mosollyal válaszolt: „Kedvesem, az összes barátnőmet ebben a ru­hában temették el”. Meg is vol^t az eredmény, perceken belül kapott egy elegáns és divatos szürke se- lyemruhat. C gyet azonban meg kell hagyni: balsorsú ruháim mind oly tartós anyagból készül­tek, hógy nem kopnak el egyha­mar, s így gyűjteményem szünte­lenül gyarapszik. A kérdés tehát az: mit csinál az ember egy szek­rényre való flitteres estélyi belé­pővel és selyembársony nadrág- szoknyával? A szegényeknek nem adhatja őket. Sőt, többnyire még porrongynak sem használhatók. Ezért csak függenek ott az em­ber esendőségének és a kilenc na­pos rohamdiéták haszontalansá- gának bizonyítékaként. (Zilahi Judit fordítása) VVWVW\ÁAVS/WVW\A^»A/W\Á/VWVVVV/vVNAAÁAÁAÁAAAAAÁ/WWSÁÁ/VWVVVVVVWV'AlVV^AAAA«VVVe>VWWVVV\^ '4 á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents