Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-22 / 224. szám

Hanglemezfelvétel A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat budapesti, Rottenbiller utcai stúdiójában évente mintegy 100 lemezfelvétel kész ül. A munkálatokat öt zenei rendező, hangmérnök és technikus­gárda irányítja. A stúdió új szolgáltatása a kazettás magnetofonszalagok felvételének készítése. Képeinken: Benkő Dániel lantművész a stúdióban, és a lakklemezkészítés. (MTI fotó — Balaton József — KS) Honfoglaló szobrászfiatalok Reformtörekvésekről vall Somogyi József V Az utak az Életbe vezetnek • • • Látogatóban a Heves megyei Gyermek- cs Ifjúságvédő Intézetben Aki ismeri valamennyire a kiváló szobrászt, képző- művészeti főiskolánk rek­torát, nem lepődik meg a találkozáson. Vállas» alakja előbb öles gazból emelkedik ki, nem sokkal később el­nyelik egy öreg dohány­pajta téglapillérei, majd az állami gazdaság irodájából hallani alkudozását. Aztán széles mosoly, kézropogta- tás. Színhely pedig Tihany, a csendes vizű belső tó partja, amelyből háromhektárnyit most vettek meg a művész­képző intézménynek. Eégi ispáni épülettel, cselédház­zal, nádfedelű juhhodállyal, szellős pajtákkal. Az egész, ahogyan elénk tárul a szep­temberi borulatban, az 1800- as évek parasztbarokkjá­nak megkapó együttese. — Vételére másfél mil­lió forintot adott a Kulturá­lis Minisztérium. A terep regulázását a Természetvé­delmi Tanács vállalta ma­gára. Persze nem Schön- brunnt akarunk! S csak di­csérhetem az ittenieket. Tá­mogatja ügyünket a Vesz­prém megyei pártbizottság, tanácsi vezetés. Hogyne tenné. Üjszerű honfoglalás zajlik itt most fegyverzörej, lovak dübör­gése nékül. A majorságból művésztelep lesz. A főisko­la továbbképzős szobrász­fiataljainak állandó tanyá­ja, élménygyűjtő és őrző paradicsoma. Persze nem máról holnapra, hiszen iyesféle alkotóműhelyt te­remteni diktátumra nem le­het. Kialakulásához idő kell, met aztán a céllal, rendel­tetései azonosuló „temp- lomópilők ’ csapata. — Nézzen szét! — mutat körbe. — Vannak itt már nyolcan-tizen. Idejük nem is múlt nyomtalanul. Ki kőbe faragta látomásait, ki agyagból mintázott. Nem alkotások még, de bennük szunnyad az ígéret, a lehe­tőség. S a torzók, félig kész munkák valóban elsüllyedt kultúrák nemes maradvá­nyaként tarkítják a szelíd vízpartot, a szétszórt épü­letek közét. Somogyi Józsefnek egyéb­ként ez is célja! Szobor­parkot akar a jövendőnek. Aki itt munkálkodik, mű­vet hágy maga után. Három évre? ötre? Eldől még. Ö csak kölcsönveszi a szobro­kat. S idővel vevőkört szer­vez bizonyos hányaduknak. De jellemző,, stiláris szem­pontból izgalmas darabok maradnának végérvényesen. Kicsit igazolandó: kiből mi lett. No persze, nemcsak a szo­borpark az elsődlegesen új és fontos e vállalkozásban. Somogyi iskolai reformtö­fí.Mmüs&B , 197ti. szeptember 22., szerda rekvéseket is fogalmaz. — Sok a műterem, sok a modell, sok a stúdium. Vi­gyük a fiatalokat mielőbb a térbe, a tavaszi szérfúvásba, nyári égzengésbe. Birkózza­nak ott, a szabadban, a maguknak talált feladatok­kal. Nagy lehetőség ez. S vi­szek benne, hogy forduló­pont a főiskolai szobrász­képzés szerkezetében. További tervek is fölvil­lannak. A művész és peda­gógus a távolabbi jövőbe pillant, s a szellemi élet oszthatatlanságáról beszél, amely akkor teljesedik ki igazán, ha a kortársak, mű­fajtól függetlenül, mélyen ismerik egymást. Ezért akar kapcsolatot a színművészeti, zeneművészeti főiskolákkal, bölcsészképző egyetemekkel, amelyeknek tíz-tizenöt fő­nyi diákcsapatait nyaranta pár hétre vendégül látnák. — Napközben éljék ná­lunk a nyaralók világát, es- tente pedig törlesszék az adósságot! Muzsikáljanak, olvassanak fel írásaikból, játszanak színházat, ismer­kedjenek a mi törekvése­inkkel. Közben persze vi­Sokszor és, sokat írtak s beszéltek az utóbbi évtize­dekben részben közvetlen él­mények, részben különböző értékű források alapján Eger városának két világháború közötti életéről, de mind a mai napig még senki sem vállalkozott arra, hogy a be­ható, oknyomozó kutatás hi­telességével tárja fel a vár, a vármegyeháza és az érseki palota árnyékában élő egy­kori város levitézlett társa­dalmának és gazdasági életé­nek valós képét. Milyen volt hát Eger 1937. őszén? Kezdjük itt, ezzel a dátummal az oknyomozást. ROBBAN A BOMBA 1937. SZEPTEMBER Í-ÉN 1937. nyarán egy fiatalem­ber, Szabó Zoltán, a kor­szak forró lelkű falukutatói­nak nyomdokában többször megfordult Egerben, — járta csakúgy a hóstyákat, mint a káptalansort, vagy a belvá­ros tekergő, szűk utcáit. El­beszélgetett a Szala pincela­kásaiban nyomorgó proletá­rokkal. a város kereskedőivel és nyílt szemű, a viszonyo­kat hiteles alapossággal ős- merő lateinerekkel, — gon­dosan tanulmányozta a sta­tisztikák rubrikáiban meg­búvó számokat. Adatokat ayűj+ött a megyeszékhelyről, hogy felvázolja a város tár­sadalmának képét, ha úgy tetszik, látleletet készítsen tázzanak, veszekedjnek, hogy hegyi patak görgő ka­vicsaként csiszolt formát, egyéni alkatot kristályosít­son ki valahány. Rektorkodás, művészte- lep-szervezés, elnöki taná­csi 'tagság, országos gondok­kal. Marad vajon ideje So­mogyi Józsefnek önmaga művészi kifejtésére? Megis­métli még Szántó-Kovácsot, vagy annyi mában gyökere­ző í'emekét? Mintha gondo­lataimban olvasna. — Különben most öntet­tem néhány új dolgomat. A télen talán láthatók is lesznek. Dózsa, Tamási Áron, Németh László. Port­rék. Arcok és sorsok, a ma­gam eszközeivel... Ennyi lobogás, ilyen köz­vetlen kitárulkozás odázza a búcsút. Időnk azonban ki­mért, amennyire fölszabdalt az övé. Nehéz szívvel kö­szönünk el szíves házigaz­dánktól, aki új és új szob­rásznemzedékek izmosodá­sa végett magát csonkolja, rövidíti ily önfeledten, pró­fétai alázattal. Moldvay Győző erről a nagy múltú, de haló­dó város életéről. Szabó Zoltán, — aki ké­sőbb megjárta a vádlottak padját is, — miután elkészí­tette alapos adatgyűjtése nyomán, tanulmányát, azt a KORUNK SZAVA átvette közlésre és 1937. szeptember i-i számában EGER cím­mel maradéktalanul publi­kálta. A cikk országszerte régen látott érdeklődést és feltűnést keltett. A maradi és konzervatív vaskalaposok, az uralkodóosztály krémje mélységesen felháborodott, — az egyszerű emberek, az úgy­nevezett kisemberek örültek, hogy végre valaki megírta, megmondta az igazat egy klasszikus magyar város tár­sadalmáról. A cikk egyik pikantériája az volt, hogy az, egy magát „aktív katolikus orgánum”- nak' nevező folyóiratban je­lent meg, melynek a szer­kesztéséért és a kiadásáért gróf Széchenyi György volt a felelős. A folyóirat aktív szerkesztését Katona Jenő végezte. Mindketten részt vettek később az ellenállási mozgalomban, ’sőt Katona a felszabadulás után igen tisz­teletre méltó pozíciókat töl­tött be újjászületett demok­ratikus sajtónk területén. A lap szerkesztő bizottságában találjuk Székfű Gyulát is. A Korunk Szava 1937. szeptember 1-i száma Eger lírai körében pokoli zűrza­vart keltett leleplező sorai­val. Sem azelőtt, sem azután Többnyire sebzetten ér­keznek: lelkileg sérülten, ér- zelmileg kifosztva. Jönnek, hozzák őket, s riadtak, bi­zonytalan tekintetúek. Olyan is akad közöttük — nemcsak fiatal, de gyermek­korú is —, akit már meg­fertőzött a személyiségét ká­rosító környezet, aki eltéve- lyedett az erkölcs útvesztői­ben, s ráadásul bűncselek­ményt is elkövetett. íme két vakvágányra sik­lott sors. 0. A cigányfiú tizenöt éves, korábban a kisegítő iskola hatodik osztályába járt. Ti­zenkét gyerekes családban nőtt fel, anyja, apja — az utóbbi különösképp — iszá­kos. Korábban sátrat, leg­utóbb Riga motorkerékpárt lopott. Az intézetbe rendőri kísérettel szállították. Tetteit így indokolja: — Mindent a poharazga­tásra költöttek, vedelték a bort, a pálinkát, együtt és külön-külön. Ennivalót ke­veset kaptunk, ruházkodásra se futotta. Szeszgőzösen ösz- szeverekedtek, s kijutott ne­künk is az ütlegekből. Az öreg nem is olyan régen rás­pollyal, majd kalapáccsal rontott nekem. Állandóan vagonkirakásra hajtott, meg­kerestem a napi 280—300 fo­rintot, de elvette tőlem a pénzt, s vitte a kocsmába. Hát elszöktem, csavarogtam, valahol aludni kellett, ezért emeltem el a ponyvát. — Rendszeresen ittál..I Védekezőén, válaszol. — Csak napi egy pohár sört. — Minek kellett a kismo­tor? — Az egyik bátyámnak is van ilyen, én is szerettem volna. Mondja, s tekintetén lát­szik, hogy az eltulajdonítást természetesnek tartja. 0­A lány még nincs tizen­négy éves, s mégis italozó, gépkocsikat feltörő, semmi­féle gátlást nem ismerő, többségében fiatalkorúakból nem látott nyomdafestéket ilyen frappánsan őszinte írás a városról. S mivel ma már ritkaság a folyóirat példánya, és oly kevesen is­merik Eger társadalmának röntgenfelvételét, egészen apró és lényegtelen kihagyá­sokkal felidézzük a nagy je­lentőségű és napjainkban is igen tanulságos cikket. Szólaljon meg hát az éles szemű és finom tollú író, és idézze fel nekünk, késői utó­doknak Eger 1937-beli őszin­te képét... EGY KIS EPILÓGUS „Barátságos hegyek aljá­ban ül ez a város, már nem a síkságon, és még nem a hegyvidéken. Hajlott vonalú, erdős magaslatok szegik a lá­tóhatárt és a Bükk csúcsai-, nak csenevész unokái be­csúsznak a városba, elnyúl- tan hevernek a házak alatt és hátukon egy-egy büszkél­kedő épületet emelnek. A völgy, mely magja volt a te­lepülésnek, egy apró patak­nak és egy aszfaltos főutcá­nak ad helyet. Alázatos há­zak váltogatják egymást ide- lenn és engedelmesen húzód­nak meg a kevély tornyok és a vár férfias romjai alatt. A falak fülkéiben barokk kőszentek óvják az élet ki­ismerhetetlen veszedelmeitől a jámbor lakóikat... Az ap­ró Eger-palak, mely gyér vizével még medrének köveit sem tudja betakarni, a múlt­ban időnként léc ?ny rskedni kezdett és húsz-harminc toborzódott galerihez csapó­dott. Minden megrendülés nélkül beszél a füvezésről — a műanyagragaszló szaglása a kábítószerekhez hasonló bódulatot idéz elő —, s a tömegszex-orgiákról, ame­lyeknek aktív részese volt. A szülők magatartása? — Anyám épp tetten ért egy fiúval. Rászóltam: ma­radj már nyugton! Csoda-e, ha bentről is visszavágyott oda, ahol min­dent szabad? — Hogyan tervezted a szökést? — Ügy gondoltam: először megszerezzük a kulcsokat, aztán leütjük a neyelők Már megbántam. — Ha hazamehetnél, mit csinálnál? Nyiltan felel: — Két nap múlva folytat­nám ott, ahol abbahagy­tam ... Fodor Lajos, a Heves me­gyei Gyermek- és Ifjúságvé­dő Intézet igazgatója — a mélyebb összefüggésekre utal. — Az elmaradt törődést az állam pótolja. A fiatalok egy százalékáról van szó, akiknek egészséges fejlődé­sét megzavarták az áldatlan körülmények, országszerte harminchétezer gondozott­ról. Nem ők a hibásak, még akkor sem, ha a rom­lott légkörben maguk is megfertőződtek. Azok a vét­kesek, akiknek vér szerinti szülötteik, akik megfeled­keztek róluk, alapvető kö­telességeikről. Sajnos, őket legtöbbször senki sem vonja felelősségre: a gyerekek hoz­zánk kerülnek, s ők pedig, mintha mi sem történt vol­na, élik világukat. A segítségnyújtás mégsem marad el. Az egri intézet vezetői, nevelői, dolgozói csaknem ezerkétszáz állami gondozott sorsát kísérik fi­gyelemmel. Arra töreksze­nek, hogy a magukra ha­gyottak, s a jellemileg sérül­tek megtalálják az Életbe, a helyes útra vezető ösvényt, s kiegyensúlyozott szemléle­évenként megmosta az öreg kőházak lábaik Most védte­lenül árván kanyarog a partjai fölé emelt faiak kö­zött és csodálkozik, mert a polgárok némelyike annyira megbecsülte, hogy erkélyt épített házának föléje hajló oldalára. Itt-ott boltajló, vas­kereskedés, vagy borbélymű­hely ajtaja nyílik egyenesen a patak fölé. Apró hidak szűk utcákat kötnek össze, a szűk utcákra nyíló szűk ab­lakok pislognak zárkózottan nem engedvén ki a szobák­ból a bútorok képeit és nem engedve be a szobákba a fényt. A jámbor utazó, aki cél és szándék nélkül kódo- rogna ezekben az utcákban, öreg polgárokat képzelne az ablakokba, ápolt szakállal és hosszú pipával, melynek füstje kifelé kanyarog a szűk ég felé, neliogy odabenn megfesse a hímzett függö­nyöket. Ebben a városban akármerre néz is az utas, mindenütt templomtornyokat lát és az aranyozottan vilió­zó keresztek a kicsiny há­zak fölött messzire hirdetik az úrnak és az ő szolgáinak hatalmát. Domboldalnak lendülnek az utcák, majd lej­tőnek ereszkednek, itt indo­kolatlanul kiszélesednek, amott meggondolatlanul ösz- szeszűkülnek. Eger legin­kább a budai Vízivároshoz hasonlít, és ezt a részét nem tudnám elképzelni fényké­pen, csak régi metszeten, me­lyen dámák sétáinak az ut­cákon, terjedelmes naper­nyővel. Szerepelne a metsze­ten a pórnép is, de az úri néptől illő távolságban, amint éppen gyümöicsöt kí­nál a sétáló kisasszonyok­nak. (Folytatjuk) tű, képzett szakemberekké, akár diplomásokká nőjenek. Aki az átmeneti otthonba bekerül, annak sorsát sok­oldalúan feltérképezik. Ezzel a feladattal birkózik meg a tanár, az orvos, a pszicholó­gus, az igazgató, aki vala­mennyi fiatal gyámja, azaz gyakorolja a szülői jogokat. Hosszas megfigyelés után születik meg a határozat, s a fiatalkorúakat örökbead­ják, nevelőszülők felügyele­tére bízzák, gyermekvárosba, különleges nevelőintézetbe utalják. Mindenkit a fejlő­dését leginkább szolgáló környezetbe. Tizennyolc éves korúk után is gondolnak rá­juk, állást szereznek szá­mukra. 0. A jellem torzulásainak gyógyítása a legnehezebb pedagógiai tennivaló. Ezt csak hivatásszeretettől vezé­relve oldhatják meg mara­déktalanul. Hálára nem szá­mítva, folyvást töprengve a kudarcok okain, kutatva a leghatásosabb módszereket. S mennyi keserű élmény­nyel találkoznak nap mint nap. Ezekből gyűjtött össze egy csokorra valót Fodor Lajos. — Mondjuk, mindenki el is ismeri, hogy a gyermek- védelem össztársadalmi fela­dat. Igen, de sokan ezt csak általánosságban, elvileg han­goztatják. Tisztelem az isko­lákban tevékenyekedő taní­tók, tanárok, osztályfőnökök lelkesedését, szorgalmát, nagyrabecsülöm eredményei­ket, mert tudom, mennyit dolgoztak érte. Bántó vi­szont az, hogy olykor meg­feledkeznek a nehezebb ese­tekről. Nem maradok adós a példákkal sem. Az egyik ti­zenhárom éves kislányt meg­erőszakolta a mostohaapja. A megrendült tanuló nevelő­jének panaszkodott, aki a következőképp próbálta megnyugtatni: „Hát ez szőr- nyű, de egyszer majd neked is lesz jobb sorsod!” Az eszébe sem jutott, hogy ér­tesítsen bennünket, a gyám­hatóságot, s követelje a mél­tó büntetést. Behoztak hoz­zánk tizenéves analfabétá­kat, olyanokat akikről egysze­rűen lemondtak, senki sem köu telezte őket a tanulásra. Jó né- hányan összekeverik a hát­rányos és a veszélyeztetett helyzet fogalmát, holott a különbség alapvető. Kedvszegőek a nehézségek is. A Kertész utcai épület elavult, korszerűtlen, szűkös. Nem alakult ki megyénkben — ez egyébként országos gond — a differenciált ne­velőotthon-hálózat. Előfordul — ennek negatív hatását felesleges bizonygatni —, hogy erkölcsileg mételyes fiatalok összekerülnek, a sebzett lelkületű, de tévútra nem siklott tanulókkal. Hi­ányzik a túlkoros lányok ne­velését szolgáló intézet. S ráadásul nap, mint nap foglalkozhatnak azokkal, akiket — mint a riport be­vezetőjében említett gyerek­lányt is — mások vittek romlásba. A rossz beidegző­désekkel vívott harc néha sziszifuszi küzdelemnek tű­nik. A pedagógusnapi köszönt®; sek elmaradnak, ám azok, akiket visszavezettek az Életbe, emlékeznek a neve­lőkre. Ha házasságot kötnek, küldik az esküvőre szóló meghívókat ( — Az egyik állami gondo­zottunk orvosi diplomát szerzett, s egy libiai fiú vá­lasztotta párjául. Vártak, el­menteni, gratuláltam nekik. Ez a tisztelet, ez a ra­gaszkodás sokkal többet je­lent a szép szavaknál, a dí­szes vi>ágcsokroknál... *■- Pécsi István Á SUGÁR ISTVÁN: .. rr Őszinte vallomás Eger hajdani cifra nyomorúságáról l. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents