Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-18 / 221. szám
Palócíöld üzenete Múzeumi séta Mikófalván A műemlékház az udvarról nézve Bankrablás Amerikai film A fehérre meszelt falú, ám- bitusos ház — valaha nemzedékeken át a Göböly család tulajdona volt — a falu középpontjában áll. Aki ide betér, aki itt szétnéz, visszakalandozhat a múltba, a mától legalább százötven-kétszáz évnyire. Megelevenedik előtte az egykori palócsors valamennyi keserűségével, ritka örömeivel. Látja a földeken munkálkodókat, hallja a kovácsműhelyből kiszüremlő zajokat, elbűvöli az ízes beszéd, töprenghet a számára nem érthető szavak jelentésén, rácsodálkozhat a színpompás népviseletre, figyelhet az ünnepeken felcsendülő boldog-szomorú dalokra, elképzelheti a lakodalmas vígság harsány forgatagát. Felvillannak előtte a telhetetlen idő által elmosott arcélek, pillantása elidőzhet a fényre már sosem nyíló tekinteteken. Történeteket raktározhat emlékezetébe emberekről, munkáról helytállásról, a hagyományait, ősei szellemi örökségét makacsul őrző palóc népcsoportról. Csak kérdezni kell Göböly Gergelyt, az építtető Göböly József nyolcvanhárom éves dédunokáját, aki a Heves megyei Múzeumi Szervezet által 1970-ben megvásárolt és átalakított műemlékház gondnoka. Ö beszél a Nógrád megyei Sánkfalváról idevándorolt családról, a sok szakmához értő, ügyes kezű mesteremberekről, a szétszéledt gyerekhadról. Neki már csak egy volt, az is elköltözött a faluból. Az ő két fia ízig-vérig mai fiatal: emlékeznek' az elődökre, de a tradíciókhoz gyenge szálakkal kötődnek. Az idős házaspár azonban maradt. Új otthonuk ablakszemei a régit fürkészik, azt, amelyik számukra az ifjúságot jelentette. Hát hogyne mesélnének arról, amit megszépített a távlat, ami életfogytig se feledhető ... ■ ■ B ■ A kapuajtó a Kele had — az utóbbi kifejezés nagy családot jelöl — jókora kiterjedésű telkére nyílik. Elől a lakóudvar. Itt kapott helyet az épület, az istálló, a sertés- és a baromfiól, a fásfészer, a száraz, valamint a kút. Állítólag 1846 előtt ezen a területen egymás hegyén-hátán sorakoztak a szerteágazó rokonság kisebb-nagyobb lakóházai. Olyannyira, hogy egy szekér sem tudott kényelmesen, biztonságosan megfordulni. A falu belterületének nyugati szélén a kertnek titulált gazdasági udvar húzódott, a jókora méretű csűrrel, ahol a gabonát csépelték, nyomtatták el. A MSmíü&Sí! , 1976. szeptember 18., szombat Kár, hogy az utóbbi részt nem vehette meg a múzeum, hiszen a látogató csak így kaphatott volna teljes képet a szorgos palócok mindennapjairól. Ám, ha fantáziájára bízza magát, s követi az értő kalauz magyarázatát, akkor is felötlenek előtte a már elmosódott körvonalak, a látástól vakulásig tartó munka sajátos epizódjai. A felnőttek a földeken hajladoznak, s estébe hajló al- konyatkor behemót háti kosarakban hordják a takarmányt az állatoknak. A családfő a műhelyben mónárka- lács-sütővé, szegekké, szer- / számokká mintázza az izzó vasat... fl B ■ B De csalogat a kőből rakott, vakító fehérre festett hat dór oszlop, a békés szemlélődésre hívogató ámbitus, ahonnan festői a kilátás a községet őrző dombok lombkoszorúzta vonulatára. Egy lépés, s máris a pitar- ban vagyunk, ennek belső szabadkéményes része a konyha. Itt sürögtek-forogtak az asszonyok, s körülöttük tébláboltak az apróságok, megigézve a készülő ételék varázslatos illatától. A falakon cseréptálak, az apátfalvi kőedénygyárban készült tányérok. A kanalakat fából mintázták, ebből faragták az edénytartó fogast is. Kevesen ismerik a szakkavar ót. Ez tulajdonképpen egy kis tűzhely, ahol a szakot — azaz a megtört kender- és tökmagot pirították, keverték. Ezután következett a préselés, a sutulás. Menjünk most a jobbra eső, első, háznak emlegetett szobába! Az itt található berendezés; tárgyak egy részét a maga korában ezermesternek számító Göböly József fabrikálta az építkezés, vagyis 1846 előtt és után. Az ő munkája az ágy, a nyoszolya előtt álló egyik szék is, amelyre rávéste az 1841-es dátumot. A díszes hat párna a fejel, valamint a dunna huzatát helyben szőtt, négy- nyüstös házivászonból varrták. Elidőzünk a festetlen bölcsőnél, a gallonéi, ez szintén mikófalvi termék. Nem mesz- szire tőle a gyerekálló — bizony csak a sovány apróságok fértek el benne — és az ülcsik, a picik biztonságos elhelyezését szolgáló ülőke. Igényes ember lehetett az alvégi nemesek kovácsa, esztétikai érzékére vall az, hogy nemcsak a célszerűségre törekedett, hanem gondoskodott a díszítésről is. A mestergerendát, fafaragvány, finommívű rozetta ékesíti, s ezeket fedezzük fel az egyes bútorokon is. A rekonstruált kemence mellett falba vájt fülkére, a kandallóra bukkanunk. Ide rakták hajdanán a mécsest, s a világítást a tökmag- és a kenderolaj égő keveréke szolgáltatta. a a a a S vajon mi érdekességet tartogat a pitarból balra nyíló fűtetlen helyiség, a komra? (Fotó: Szántó György) A fiatal házasok hálószobája volt egykor, s ide rakták nemcsak az ágyakat, hanem az ifjú menyecskék bútorait is. Később feledésbe merült ez a jellegzetes szokás, s a komrát éléskamrának hasznosították. Jelenleg gondosan összeválogatott kiállítás várja itt az érdeklődőket Megtekinthetik a mosósúlykot, a ruhás szu- székot, amely tulajdonképpen a díszítésével és színeivel le- nyűgző tulipános láda elődje. A vitrinekben a pásztorruházat kellékei, a háziszőttes ing, gatya, s a különböző fel- szerelési tárgyak, a bőrtarisznya, az olmosbot sorakoznak. Nem hiányoznak a női ruhadarabok, a barnára festett, cifrán varrott ködmön, 2. Tomas előttem állt — láttam, amikor odaadta a lánynak személyi igazolványát; a lány mér éppen elindította a „nincs helyünk, elvt...” kezdetű magnótekercset, amikor hirtelen elhallgatott. Valami szokatlan felkeltette az érdeklődését. Tomas igazolványában benne volt az ikrek fényképe. Az adminisztrátor lány csodálkozva emelte fel a fejét és meglátta Tomas ragyogó ábrázatát. És Tomas mosolya soha nem hagyta közömbösen az asszonyokat — erről volt alkalmam többször is meggyőződni. A lány még egyszer bepillantott az igazolványába, óvatosan becsukta és mintegy szabadkozva azt mondta: „Van egy kétágyas szobánk. Igaz, drága. Sajnos semmi más nincs”. Thomas megfordult, rám nézett — és egy elegáns luxus-lakosztályban találtuk magunkat: két szoba, fürdőszoba és így tovább. Itt aztán kiderült, hogy Tomas azért jött a városba, hogy engem fogadjon, és hogy én leszek majd a főnöke. Ezen jót nevettünk, és másnap délután, amint elszabadultunk, nekivágtunk valami jóféle strandot keresni. És aztán eljött a vasárnap. Reggeltől a kórházban melóztam, délben pedig, mint máskor is, kimentünk a strandra. A vasárnap ellenére sem találkoztunk senkivel — igaz, az idő sem volt oly vakítóan napsütéses, mint ennek előtte. A tenger időnként cementszínűre változott, és csak tíz méternyire a parttól bukkantak fel zöldes ár,- nyalotok. Tomast és engem az a világos csík izgatott, amely messze a tengeren derengett, s odaúsztunk. Elsőnek Tomas ért oda — hosszú homokzátony volt, amelyen futni lehetett, mert a víz csak térdig ért. Tomas futká- rozott a sekély vízben, boldogan hadonászott karjaival, mint valami vadember, majd komolyan lépkedett, mintha a víz felett úszna, a nap felé tartva fejét és összefonva mellén karját. — Én vagyok az első! Én. vagyok az első! — ö*ült, mint az ingváll és a pendely sem. ízelítőt kapunk a népművészet termékeiből, a keresztszemes és a szabadrajzú hímzésekkel tarkított vászonne- műekből, a pásztorfaragvá- nyokból. B B ■ B Hogyan dolgozott a múlt század közepén egy kovács? Erről győződhet meg a vendég, ha megnézi az ügyes kezű Göböly József műhelyét. Aki ide betér, több mint százévet lép vissza az időben, ugyanis az első tulajdonos utódai felhagytak apjuk szakmájával, s 1860-tól már senki sem dolgozott az ódon szerszámokkal. A bejárattól balra szűkös fülkére lelünk. A szabadság- harc bukása, a világosi fegyverletétel után a haladó gondolkodású, hazafias érzelmű gazda itt rejtegette kilenc hétig Mártonffy Lajos hadnagyot, akit hiába kerestek az elnyomó hatóságok bosz- szúszomjas emberei. Megkapó igaz történet ez a kockázatot is vállaló elvhűségről, a veszélyt nem mérleglő emberségről... Kinn a ma fogad: a nyárutóba szökött koraősz megborzongató, csípős széllel, s mélyszürke, esőtől terhes felhőkkel. Kihalt az udvar, a Kele had valaha mozgalmas életére, a sürgölődő asszonyokra, a szorgos férfiakra, a mulatságokon felcsendülő víg-bús dallomokra semmi sem emlékeztet. Mégis az idős házaspár fiatalosan fénylő tekintete arról tanúskodik, hogy visszakalandoztunk a múltba, a hajdan volt Palócországba, s szóld- gattuk a réges-rég tovaillant Ifjúságot... egy gyerek. — Enyém a sziget! — Nevezzük el Tomas-szi- getnek, — javasoltam. — Nem, ez a szerelem szigete lesz — ellenkezett. Az egész víz alatt, és a valódi mélységét soha nem ismerheti meg az ember. _____ É s mintegy szavainak alátámasztására, nyakig merült a vízben — a zátony véget ért. Még sokáig lődörögtünk a földnyelven, aztán a partnál megmutattam Tomasnak, hogyan kell szaltózni a vízben. Végül úgy elfáradtunk, hogy alig bírtunk kivánszorogni a vízből és a homokra zuhantunk. A homok hideg volt, és amikor a fűben egy halom rozsdás vasra bukkantunk, arra ültünk. Kellemes érzés volt a langyos vason ücsörögni. Louis Armstrong énekelt — és a fekete ember rekedtes hangja csodálatosan illett a tájhoz. Aztán a trombitája szólalt meg — azé a trobitáé, amit bizonyára melléje tettek a sírba, mert senki nem merészelne ajkaival hozzáérni hideg fúvókájához, ez ugyanolyan lenne, mintha a halott ajkát csókolnák; és az ezüst trombita hangjában annyi hamisítatlan öröm zengett, mintha az emberi barátság és szeretet napját hirdette volna meg. Szótlanul hallgattuk Armstrongot és ekkor megpillantottuk — AZT. összenéztünk. Közel a parthoz, éppen a stranddal egy vonalban valamilyen, szürke test úszott. Hiába, ha valami jó, új, kerek ötlet felmerül a filmesek táján, valahogy meg is csinálják azt. Eddig már készítettek olyan filmet, amely egy régi bankrablást vett mintául, aztán egy olyat, a nagy londonit, amelynek az ötletét valóban meg is valósították később és sikerrel; most meg egy olyan bankrablást játszottak le a szemünk előtt, amelyben nem betörnek a bankba és nem a pénzt viszik el, hanem az egész bankot. Azzal, hogy az ötlet lényegét elárultuk, még nem fosztottuk meg a moziba betévedő nézőt a további izgalmaktól és attól a kevés humortól sem, amely egy ilyen film esetében elvárható. Már maga az szívderítő, ahogyan a bankrablók heten — mint a gonoszok — összeverbuválódnak. Az ötballábas Al. G. Karp — civilben ügyvéd — szervezi meg az ügyet az éppen hűvösön csücsülő Ballantine zsenialitására építve. Csatlakozik a társasághoz, ha eddig nem lett volna benne már mindenben, Karp unokaöccse, aki tapasztalatait és szaktudását a FBI-nál szerezte állampénzen. Az unokaöccs anyja sem veti meg az izgalmakat. Nem hiányzik a néger fiú sem, aki mindenáron polgármester szeretne lenni. Aztán itt van a szép és fiatal Eleonóra, aki rajong a zseniális betörőért, Ballantine-ért; pénzét és testét, szerelmével együtt a legteljesebb mértékben a nagy tét szolgálatába állítja. Még egy műszaki képesség is kellett, így hát a vállalkozást a siker reményében indították. Ez a filmes ká- land így, színesen és nem kímélve a váratlan fordulatoktól a nézőket és képzeletüket, nem unalmas. Még azt sem mondhatnánk, hogy maga a kaland apróbb és — Azt hiszem, ember “ mondta Tomas. Fázni kezdtem, a vállamra terítettem a törülközőt. Nekem is úgy tűnt, hogy ember. Közelebb léptünk a vízhez, de semmi bizonyosat nem lehetett kivenni. A hullám átlósan sodorta a testet, arrafelé, ahol a halászcsónak állt. Leültünk a partra és vártunk. Vagy húsz perc múlva a test a partnak ütődött. Odaszaladtunk, abban reménykedve, hogy talán csak egy tuskó... De nem tuskó volt. Fiatal döglött delfin volt, valamivel hosszabb egy méternél — szürke és súlyos. A hullárffok az oldalához csapódtak. Némán álltunk egy darabig, aztán sóhajtva az autóhoz ballagtunk. Vidám, New Orleans-i dzsessz szólt, olyan volt, mint a tavaszi napsütés — az igazi vidámság utolsó fénysugara, ami után „cool” stílusú, arit- mikus, lassú-melankólikus zene következett. — Nézd csak, Tomas! — kiáltottam. A zátony mellett két hatalmas delfin úszott el. Ki- kiugráltak a vízből, helyben ficánkoltak, aztán visszafelé úsztak, eltűntek, majd megint visszatértek. Errefelé azelőtt soha nem láttunk delfineket. Reménytelen körözésük, kétségbeesett ugrásaik és a holt szünetek végtelenül sokáig tartottak. Arrafelé néztünk, ahol a döglött delfin feküdt. A hullámverés lemosta a partról, visszasodorta a tengerbe és most szép lassan felénk úszott... Tomassal szanagyobb vonatkozásokba:! nagyon túlcsordul a valószerűség határán. Még az is megnyugtatja — ha kell ilyesmi — a nézőket, hogy ez a rablás is, mint annyi más a világon, végül is értelmetlen, mert a zsákmány vagy rögtön, vagy később eltűnik abba a nagy semmibe, amit itt a tenger jelenít meg. A néző kíváncsiságát azonban a film felkelti, miért vállal ennyi kockázatot, és miért így vállalja ezt a csinos és szexis Eleonóra? Vagy klinikai eset, vagy magányos és nem tud mit kezdeni az életével, önmagával? Sikerre vágyik, s ha igen, ezt találja megoldásnak? Vagy Ballantine, vagy Karp, az ügyvéd, vagy az a néger fiú, aki polgármester akar lenni? Miért teszik mindezt? Utalások vannak a képszerűségben a jellemzésekre, de ezek nem adnak választ, nem igazítanak el itt, Európában és a józan ész határán belül, hogy éppen ezeknek az embereknek mi diktálja a rablás indítékát. Persze — mondják most nekem' a választ —, mit is keresünk az izgalomnál többet egy ilyen filmben? De ha a kérdés feltolakszik, néha nem árt kimondani. George Scoii ezzel a külsővel akár egy német acélgyárost is eljátszhatna, Joanna Cassidy lehetne revü- sztár ezzel az alakkal és pofival, Robert Baladan hódíthatna egy szerelmes francia filmben, annyira kisfiús, Sorell Booke kész bohózati figura, Clifton James kedélyes, mint egy angol diplomata. De nagy sebesen begyömöszölték őket egy mesébe és ott alig tudnak mit alakítani. Gower Champion rendezte ezt a filmet, amit bizo-i nyára sokan megnéznek, mert szórakozni akarnak. &.. úJi1., i-~ , (farkas) ladtunk átöltözni. Képtelenek voltunk most a tengert nézni, fürdésre gondolni. És egyébi ként is, az egész körülöttünk lévő valóság most egészen más megvilágításba került Csak most vettük észre, hogj egy u^zályhajón ültünk amely talán a Nagy Partraszálláskor süppedt a homokba, az egész hajó csupa golyc ütötte lyuk volt, vas-orra pedig teljesen szétroncsolódott Telitalálat. A domb tetejér még most is ott állt egy üres német bunker, ahonnan as egész partot tűz alatt tarthatták. Az élelmiszer-üzlettel szemben pedig, a tüskés, száraz akácok között egy obe- liszket és megfakult művirágokat vettünk észre. És s domboldalon és a parton mindenütt tömegsírok domborodtak. Beültünk a kocsiba, visszaindultunk a városba. Némán mentünk egészen addig, amíg ráfordultunk az országúira Aztán Tomas így szólt: — Éppen itt szálltak partra. Nekem egy tankoslány mesélte ... — Igen — válaszoltam. — Nekem is mesélték. Bekapcsolta a rádiót. Szimfonikus zenét sugároztak Csillesínpár mellett haladtunk, amely a műtrágya- gyárba vezetett. Előttünk fehér gyárkémények ontották a füstöt. A napsütésben hasonlíthattak volna eget tartc oszlopokhoz is, ha nem tudom, mennyire szennyezik s levegőt. Magasfeszültségű villamosvezetékek íveltek át a2 út felett. Minden alkalommal amikor a kocsi áthaladt alattuk, a rádió elhalkult, a zene eltűnt, heU'ette vad zúgás támadt, mintha az ég vagy s lelkiismeret hangja lenne Aztán fokozatosan meginl előbukkant Mozart zenéje — azt hiszem, Mozartot játszottak. valami tiszta és gyermekien naív, csodálatosai] harmonikus Mozartot, a zene betöltötte a kocsit, amint ott álltunk a leengedett sorompó előtt. Fölöttünk tekergőztek a villamos, erőmű csövei, akát az aorták. Rövidet füttyen- tett a mozdony, s meglódul- tak az ércet szállító vagonok ... Bojtár Anna fordításit. Pécsi István
