Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-15 / 193. szám

Akik nyáron «e tanulnak

Utol?!, ibolya, Edit és a többiek

Az állattani giásóknak.

tanszéken Bartos László tanársegéd magyaráz délelőttönként a bioló(Fotó: Érczi K. Gyula)

A napirend: reggel jó korán ébresztő, aztán a reggeli, majd délután egy óráig előadások, amelyeket a főiskolai tanárok tartanak. Ebéd után egy kis pihenés, majd 4-től ismét, órák, szemináriumok, a diáktanárok vezetésével. Hattól még mindig kell egy kicsit tanulni, s csak úgy este 8 óra felé jöhet némi kikapcsolódás.

És mindez nyáron! Hogy ízlik? Erről érdeklődtünk a résztvevőktől, a „reménybeli” magyar-, orosz-, angol-, biológia-, kémia-, fizika-, földrajztanároktól... Vagyis azoktól a harmadikos gimnazistáktól, akik a kéthetes főiskolai felvételi előkészítő táborban vannak Egerben.

—■ Hát attól függ, ki hogy veszi az egészet — véli Kovács Ibolya, aki Dorogról érkezett ide, s akit lakótársával együtt a Leányka úti kollégium egyik szobájában könyvek, jegyzetek, térképek között kucorogva találtunk.

— Én például igyekszem mindent lelkiismeretesen csinálni, mert nagyon régen szeretnék pedagógus lenni.

S ennek érdekében természetes, hogy nem sajnálom ezt a pár nyári napot. Ha már eljöttem, jó lenne valóban alaposan átismételni az eddig tanult gimnáziumi anyagot. Ez nagyon fontos, mivel szaktárgyamat, a földrajzot negyedikben már nem tanuljuk.

— Én eredetileg óvónő akartam lenni — vallja be a feliéte rövid hajú, nagy- iváni Kar Edit. -— Sajnos, nemrég kiderült, hogy a hangom nem megfelelő ehhez és ezért arra gondoltam, egy év múlva jelentkezem a főiskolára, hiszen akkor is gyerekekkel _ kell foglalkoznom, ha tanár leszek. Csak amiatt aggódtam, hogy itt számomra túl magasak a követelmények. Hiszen általában milyen elképzelései is vannak egy gimnazistának az egyetemről, vagy a főiskoláról? Hatalmas terem, amelyben ünnepélyesen komoly asztalok mögött ülnek a karikás szemű diákok, előttük vaskos könyvek, sűrűn teleírt nehéz szövegű jegyzetfüzetek, s pulpituson egy lengő sza- kállú professzor tart érces hangon előadást. Nahát, nekem idáig az ért a legtöbbet az egészben, hogy ehelyett a félelmetes profesz- szor helyett a földrajz tanszék kedves Mária nénije fogadott bennünket, aki nemcsak érdekesen, izgalmasan magyaráz, hanem arra is van gondja, hogy mivel töltsük a szabad időnket.

— A múlt héten' például fölvitte a csoportot^ a csillagvizsgálóba — szól közbe Ibolya, aki idáig helyeslőén bólogatott. — Erre a hétre pedig megígérte, hogy megyünk a dohánygyárba. Osz- szekötjük a kellemest a hasznossal — vagyis a városnézést a gazdasági föld rajzzal...

— Ja, és az is nagyon jó

— veszi át a szót ismét Edit, hogy a főiskolásokkal beszélgethetünk arról, milyen is itt az élet. Mik a követelmények ... Szóval, legalább megtudjuk, mi az, amit nagyon kell tanulni. S ez persze kicsit megnövelte az én önbizalmamat is.

— Tanulni, tanulni, folyton csak a könyvet bújni! Na, azért nem kell sajnálni annyira bennünket — robban be az utolsó mondatokra két szőke, kopott farmeres srác. Az egyik Nagy Sándorként, a másik Vájó Róbertként mutatkozik be..

— sárospataki lendülettel, s aztán Róbert szinte ugyanazzal a lélegzettel már sorolja is, mi mindent fedeztek fel az előadások mellett, a vártól kezdve a sörkertig ég vissza. Elvégre nyár van, s mi lehet ilyenkor szebb, mint egy ismeretlen várost föltérképezni, bebarangolni.

— Attól. függ, ki hogy veszi — ismétli kissé gúnyosan Ibolya.

— ‘Ha őszinték vagyunk

— folytatja Robi csöppet sem zavartatva magát — mi elsősorban kicsit körülszi- matolni jöttünk ide.

— Egyikünk sem idegenkedett ugyan eddig sem a pedagóguspályától (hiszen

akkor nem vállaltuk volna egész évben a feladatlapok megoldását sem), de az tény, hogy talán bennünk nem olyan szilárd a meggyőződés, ’ mint a lányokban — jegyzi meg Sanyi.

— Azért ennek ellenére a sok kötött és kötetlen szabad idős programból; szilvásvárad! kirándulás, aszép- asszony-völgyi estek, a mozilátogatás, a hangversenyhallgatás mellett az elmúlt héten a legjobban egy előadás tetszett, az, amelyet Londonról tartott az angoltanárunk. Nagyon megragadó volt. Míg beszélt, többször is eszembe jutott, hogy ha végül is ezen a pályán kötök ki, csakis így fogok tanítani... No, de egyenlőre startoljunk, mert nemsokára kezdődik a mozi...

— Mi még készülünk egy kicsit holnapra — néznek össze a lányok némi fen- sőbbséggel. — Bár, talán egy óra múlva lemegyünk mi is a városba sétálni.

— Miért, mit gondoltok, mi milyen moziba megyünk? — nevet ravaszkásan az angol szakos Robi. — Szinkronizálatlan amerikai filmet játszanak. A hasznossal a kellemest. Hiszen előkészítő ide vagy oda, azért mégiscsak nyár van.

Németi Zsuzsa

Dallos Lívia és Dallos Ferenc kiállításáról

Furcsa kiállítás Dallos Lívia és Dallos Ferenc kiállítása, melyet az egri Rudnay- teremben augusztus 12—26

között tekinthet meg a közönség. A belépőt első pillanatban szinte mellbe vágja a színek tobzódása, a virágoskertre emlékeztető tarkaság. Közelebbről vizsgálva azonban más oldalát mutatja: a friss erős színek özöne nem a maradéktalan boldogság, a kirobbanó életöröm kifejezője, inkább csak azért is vidámságot, egy munkájában, elhivatottságában hívő, elkötelezett művészpáros ma- gárahagyottságát, mellőzöttségét takarja. Pedig mindkettőjük rendelkezik olyan festői kvalitással, mely több elismerésre, több kiállítási lehetőségre jogosítaná őket.

Dallos Ferenc a markánsabb, kiforrottabb egyéniség. Anyagának központi témája az emberi kötődés, az emberi relációk meghatározó gondolatkörére. A kiállított képek címe is ezt a „bűvös kört” tükrözi, erről viszont nagyon sok a mondanivalója.

A „Ketten” sorozat címe alatt az összetartozásról a véletlenszerű egymásmellej.- tiségig, vagy a taszító közömbösségig sok mindent ki tud fejezni. Egyik kiemelkedően szép darabján az áhí- tatos szerelmespár arca és haja szinte összeolvad, másikon a kulcsolódó kezek, egymáshoz szoruló arcok a bennsőséges kapcsolat élményét sugározzák. „Ketten”

címet viseli viszont az a festmény is, melyen az össze- gubbaszkodó, magányos kisfiú-figurától szinte világok választják el a képből kitekintő torzfihtorú asszonyarcot.

A festőileg kevésbé megoldott bohóc, mely az „Egyedül” sorozat darabja, a művész magányának már szimbólummá vált figurája. Dallos Ferenc a modell tipikus lelkiállapotának, mintegy pszichikai jelképének megragadására és felfokozására törekszik. Ezért választja művészi eszközeiben azt a megoldást, hogy szinte kizárólag az arcokra összpontosít, sokszor felnagyítva, vagy torzítva azokat, s a szűk képtérben szokatlan képkivágásokat alkalmaz.

A magát nagyrészt autodidakta módon képező művész az expresszionizmus nagy mestereinek hagyományát követi, erre mutat .az érzelmi momentumok formabontó ereje, az arányok és a felületek zaklatottsága.

Egri tárlatán bemutatott anyaga kifinomult színérzékről, rajzkészségről, mesterségbeli tudásról is bizonyságot tesz.

Dallos Lívia főként csendéleteket, s néhány figurális kompozíciót állított ki. A gondosan szerkesztett képek egy zárt festői világba vezetnek, ahol az ember csak tárgyaiban tükröződik, s a szín az uralkodó elem. Ezek a dekoratív és tiszta, harsogó színek emelik ki a tárgyakat iskolás hétköznapisá- gukból, s egyben arra is mutatnak, hogy Dallos Lívia művészi példaképei között a fauves-okat kell keresnünk. Csendéletei között a legszebb és legkiértékeltebb a „Csendélet zöldben” című, mely szerkezetében is a legtisztább, szinte Cezanne-os hangvételt üt meg.

Piccassói reminiszcenciákat ébreszt „Bohócok” című képe, melynek figurái épp oly magányosak, mint a rendkívül szépen megfestett „mese” alakjai.

Dallos Lívia és Dallos Ferenc bemutatkozásával nyert a közönség, olyan művészeket ismert meg, akiknek határozott mondanivalójuk, és •sok-sok festői erényük már bizonyított akkor is, — ha művészi teljesítményük nem is mindig egyenletesen magas színvonalú.

Nehezén magyarázható ritka szereplésük, hiszen sorolhatnánk neveket, akik kevésbé kvalitásos müvekkel többször kerülnek minden művész éltető elemébe — a közönséggel való találkozás, a kiállítás közegébe.

Ezért is illeti köszönet az egri kiállítás életrehívóit, rendezőit, akik segíteni akarnak abban, hogy ketten ne legyenek egyedül — s ne a magány, a bezárkózottság érzése legyen művészi mi voltukra meghatározó.

F. Ludányi Gabriella

Hevesiek az országos Kisjank© Bori'

kiállításon

Ki gondolta volna 100 esztendővel ezelőtt a kis mezőkövesdi summásház lakói közül, hogy az akkor világ- rajövő Borinak szobra áll majd a városka főterének egyik szögletében. A nép- művészeti hagyományok ápolói emeltették a szobrot az országszerte híres „íróasszonynak” aki évtizedeken keresztül rajzolta, alkotta a legszebb matyó rózsákat. S immár tizenkettedszer megrendezték az országos nép- művészeti kiállítást, melyen legszebb munkáikkal jelentkeznek a régi hímzőasszonyok késői utódai.

A felhívásra az idén 400 pályázó 800 pályamunkával jelentkezett. A zsűri 196 munkát ' talált alkalmasnak kiállításra. A XII. országos Kisjankó Bori-emlékkiállítás ismét hozott hevesi sikereket is. III. díjat kaptak megosztva népi hímzésű női blúzukért: Vadász Lajosné, Bárdos Sándorné a népművészet mestere és Varga 1 m- réné a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet dolgozói. Alkotói díjat kapott beküldött tervezéseiért Eiben Imréné népi iparmű-' vész Egerből és munkadíjat Tarjáni Mihályné recski hímzőasszony.

A kiállítás nézői örömmel nyugtázhatták, hogy a korábbi évekhez képest meg- növekedelt a palóc motívumokká] készített hímzések száma, jelezve, hogy megyénk népi hagyományai talán nem is a távoli jövőben elfoglalják az őket megillető helyet a népművészeti alkotások között

II.

De nem szóltak neki. Csak kerülgették egymást a kis házban és a nagy kertbfen. Kínos volt ez a hármas — a leendő negyedik miatt. Azon kapták magukat, hogy hármasban ülnek, egyszer csak valamelyikük kereket old, kitalál valami halaszthatatlan tennivalót. Vártak hát egyre a hírrel. Maguk sem tudták mire, de vártak még.

Az anya egyre babusgatja Andrást, meg-megölelgeti, megcsókolja a nagy fiút, simogatja a haját, elkérdezgeti, mit főzzön, mit enne a végi, kedvenc ételek közül. Néha András háta mögött

Szobor Antal:

Nyárutó

augusztus 15., vasárnap!

egy-egy elszánt mozdulattal biztatják egymást: na most! Intenek, kacsintanak: kezdje már el valamelyikük. De

mindig elmarad; reggelről délre, délről estére, s aztán másnapra.

A tanár ott áll a reggeli fűben, tűnődve szívja a cigarettáját, s amint felesége megjelenik a veranda ajtajában, rögtön nagy ívben eldobja. (Egész nyáron csak a kertben dohányzik, esőben pedig kiáll a teraszra. A fiát is arra inti, ne gyújtson rá az anyja közelében.)

A lépcsőhöz ugrik, lesegíti a feleségét, aki máris nehézkesen mozog, pedig állapota még nem is látszik rajta, i Máris lassan, vigyázva jár- kel, áll föl, vagy ül le. És1 mosolyog. Arcán szüntelenül az a mosoly játszik, ami csak a terhüket boldogan viselő asszonyokra jellemző.

András ott áll a verandán, nézi őket. Szálas termetű ő is. Csodálkozik az apján, amint nagy -igyekezettel segíti a lépcsőn az

anyját, aztán tovább, szinte viszi a diófa alá.

— Gyere reggelizni! — szól a tanár a fiának. -— Nekem a boltba kell mennem. Később sokan lesznek.

— Mi az, papa, újabban te jársz a boltba? Mindig utáltál boltba menni.

Az apa gyors mozdulattal nyúl a tojásért, indulatosan töri fel a kés nyelével. Nem szól semmit. Az anya pedig niost is mosolyog.

— Látnád apádat, még el is mosogat.

— Láttam. Szép tőle — mondja a fiú, és az apjára sandít.

Az apa fölkapja a képeslapot.

■— Ez kicsoda? — teszi föl a kérdést tanári hangon; a lapot úgy tartja a fia elé, mint egy hibás füzetet.

A fiú átveszi, megnézi, aztán szépen leteszi maga elé.

— A menyasszonyom, Anna. Prágából. Ugye elég gyorsan ír?

— Micsoda? — kapja föl a fejét az~ apa is, az anya is, és szinte egyszerre kérdezik: — Miféle menyasz- szonyod?

— Az úgy történt... —

kezdi a fiú, és lassan vajat ken a kenyerére —, hogy Prágában az óvárosháza tornyában minden szombat este muzsikálnak...

— Szépen kezdődik... — morogja az apa, és hátradől a székben.

— Régi szokás ez a muzsika. Sokan összegyűlnek a téren, sétálnak, állnak, vagy

a tavaszi esték padjain ülve hallgatják a toronybeli zenét. Egy ilyen téri estén ismerkedtünk meg. Ö is egyedül járt oda szombatonként. ösztöndíjas a Károly egyetemen, a disszertációja anyagát gyűjti. Aztán találkozót beszéltünk meg min: den szombat estére.

■— Ajaj... szombat esték! Nagyon érdekes történet. Mondhatom, nagyon eredeti! — szól közbe megint az apa.

— Később beültünk az óváros valamelyik vendéglőjébe, néztük az öreg prágai polgárokat, akik a sörösasztal mellett nagyokat hallgattak; mindegyikük mellénye zsebében ott ketyegett a díszes láncra fűzött óra.

— Ö, minő kedves részletek! — erőltetett ki egy mosolyt az apa.

— Egy esős szombat estén pedig fölmentünk Anna szobájába ...

— Aha! Akár ne is meséld tovább! — legyint ingerülten a tanár.

— De meséld csak! —biztatja az anya.

— Tehát fölmentünk, mert Anna csomagot kapott hazulról. Nem hiszitek el, mit ettünk! Hazai zsíros kenyeret, eredetit, szép, piros szabolcsi almával. És pilzeni sört ittunk rá. Talán ezeknek a különös< ízeknek köszönhető, hogy elhatároztuk, összeházasodunk. Szeptember közepén jön haza. Kedves teremtés, majd meglátjátok.

, A szülők csak ültek és hallgattak. Maguk elé néztek az asztalra.

— Ez aztán a meglepetés, kisfiam! — mondja egyszer csak csöndesen az anya.

A fiú is hallgat hosszan. Később megszólal, megfontolt, komoly arccal beszél:

— Fia már a meglepetéseknél tartunk, megkérdeznélek benneteket: ti... ti nem tartogattok valamit?

Az apa fölugrott, leakasztotta a diófa csonka ágáról készített szatyrot,

— Én megyek a boltba. Később sokan lesznek.

Már a kapunál jár, fogja a kilincset.

— Apa! Légy szíves, gyere vissza egy percre! — kéri a fiú.

A tanár visszaballag, s mint aki jól tudja, mi vár rá, sóhajtva leereszkedik a székbe. András már újra mosolyog. Ráteszi gyengéden a kezét az asztalon az anyjáéra.

— Ugye, egyet megígértek nekem? — kérdezi.

— Na de mit? — dörmögi a tanár.

— Ha lány lesz, Annának hívjuk.

Az anya keze kicsúszott a fiáé alól, fölébe kerekedett, megszorította.

— Honnan tudod? — kérdezi suttogva.

— Hiszen csak rátok kell nézni! És én már négy napja figyellek benneteket. Igazán nem kellett volna titkolóznotok.

A tanár fölállt, hóna alá csapta a szatyrot.

— Most már tényleg mennem kell a boltba.

— Várjál, elmegyek veled — áll föl a fiú az asztaltól.

Lehajol az anyjához, kétoldalt megcsókolja a nekipirult arcát. Aztán ellép tőle, az apja után iramodik.

Az asszony kicsit döcögő, lassú járással követi őket a kapuig. Elnézegeti a két férfit. Némán mennek az úton, egy kicsit' távolabb megállnak, rágyújtanak.

(Vége.)