Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-08 / 187. szám
I Lehel kürtje helyett Üjkori népvándorlás. Csak most nem új hazát hódít meg, hanem új, egy. a számára új népet a saját hazájában ismer meg. Ami néhány évtizede még elképzelhetetlennek tunt, az ma mindennapos, ami egykor álomnak is irigyelt volt, az ma a mindennapok valósága. De legalábbis mind többünknek a mindennapos valósága lett a nemzetközi turizmus. Mert erről van szó. Ez az az újkori nép- vándorlás, amikor a lovak nyerge helyett a legrosszabb esetben a motorok nyerge ad megülnivalót száznyi, ezernyi kilométereken át, amikor nem kell sátrat verni, mert a kempingek fenntartói már jó előre felverték azt a számunkra; nem nyíl kelletik és tegez, hanem legalább csekélyke nyelvtudás és nem hordákban, törzsekben vándorolnak ma Európa — és a világ! — népei szerte és vissza a kontinenseken, hanem csoportokban. Turistacsoportokban. És a vezér neve sem Árpád vagy Bulcsu — hanem nálunk például ez esetben IBUSZ vagy Expressz. Másutt INTOURIST vagy ORBIS. Lehel kürtje helyett a bédekkert és a buzogány helyett a fényképezőgépet szorongatjuk. A szalámit már nem érdemes. Drágább, mint egy antik buzogány! Nos. szóval a világméretű turizmusból nemcsak kikérte. de ki is kapta részét és helyét a magyar. Fél esztendő alatt több mint egymillió-háromszázezer honfitársam fordult meg a külhonban és ez szerény számítás szerint is azt jelenti, hogy az év végére talán elérjük a kerek hárommillió kiutazót is. Tehát megközelítően minden harmadik magyar állampolgár — vagy három és feledik?! — legalább egy évben egyszer, átlépi a hazája határát és elindul a világ négy tája felé. Ha tovább játszunk — miért is lenne ez játék? — e rögtönzött és nem éppen precíz, hozzáértő, de tájékozódni mégiscsak hasznos statisztikával, hát az derül Jci, hogy ha csak a tizenévesektől .'elfelé számoljuk a magyar turistákat — majd minden második felnőtt ember 1976-ban ki- és elutazik egy .,más” világba. És ez a szám még akkor is megkapó, ha tudjuk, logy nem kevés azoknak a száma sem. akik kétszer, sőt áromszor is nekivágnak a környező országok szomszédos újainak. A magyar nép tehát utazik. Nemcsak, mint ingázó i munkahelyére, de mint — ha kispénzű is — turista is, á a nagyvilágba. A nagyvilágba, magyar! És a nagyvilágból? Onnan meg majd hárommillió külföldi látogatott el hozzánk. A környező és a távoli országokból, a szocialista és a tőkés országokból egyaránt. Ha hinni lehet a számoknak és a júliusnak, meg az augusztusnak, de még a szeptembernek is, a második félév csak még több látoga. tót hozhat, így aztán nem túlzás az előrejelzésem: lesz vagy hatmillió vendég. Ez majdnem hazánk lakosságának kétharmada. De még mindig számoljunk, illetőleg adjunk most össze, a legegyszerűbb alapműveletet végezve is kiderül, hogy kereken tízmillió ember nyüzsög, mbzog. utazik ki- és be ebből a kis országból — és -ba: Magyarország teljes lakossága. Üjkori népvándorlás? Hó; van ettől bármely ókori? Hol volt valaha is az emberiség történetében és történelmében példa arra. hogy a civilizációnak csak eme kis csücskéből és csücskébe 'lyen tömeggel áramoljanak ki és be az emberek milliói? Soha és sehol. Ehhez nemcsak a huszadik század második fele szükségeltetett, de a harmincesztendős béke is. itt Európában legalábbis. Ahol ilyen történelmi fogalmak is járják: harmincéves háború! — .. .amikor Prágában voltunk... Emlékszel? — ...és, amikor Barcelonában? — Ahá, de Leningrádban... Emlékszel? — lelkesedik emlékein a felnőtt korosztály, a derékhad inkább, amely mint szerelmes csókkal, nem tud betelni az utazás mé- zességes szépségével. Utazik és nem hiszi, hogy utazhat, mert emlékszik még, amikor az utazás csak az álmok csodaszép, meseautó kocsiján volt lehetséges. Emlékezik és örömmel vélekszik arra. hogy ismerőse, szomszédja, munkatársa, tereferepartnere lehet a külhoni városok szépségeit illetően, és úgy cseveghet Moszkváról vagy Párizsról manapság vele, mint évtizede a szomszéd falu szatócsbolt járnák eseményeiről. A tizen- és huszonévesek számára ebben a létő világon semmi különösebb szenzáció nincs. A becsületes ember útlevele azért van, hogy használja is azt. a világ azért, hogy meglássa, az emberek, hogy megismerje egyik a másikat. Természetesnek tartják a csere-építőtáborokat, a világ országútjain való ténfergést, rábámulást mindarra, amit az emberiség eddig épített, hogy tudják, mi az, amit még nekik kell és lehet építeni. Másképpen persze! Gyermekeink és unokáink számára hiába is mesélnénk — jó szó: mesélni, mint Grimm apó — arról, hogyan remegtünk az izgalomtól, amikor először nyílt alkalom arra. hogy.., .. .De hagyjuk most ezt. Maradjunk annál, hogy csak :bben a kis országban, csak itt tízmilliónyi ember nyüzsög. utazik ki vagy be, tervez, ismerkedik, ismeretséget köt. megszeret vagy megharagszik, emlékeket gyűjt, amelyek hazaérkezvén, végül is mindig édesek és valóban emlékezetesek lesznek. Ez is egy formája a nyárspolgáriság elleni harcnak. Csak az a jó és helyes, ahogyan nálam van. ahogyan én élek. Ha valaki másképpen él, az nem élet. Helyette megismerjük és megértjük egymást, megismernek és tisztelni megtanulnak bennünket azok is, akik míg nem látták portánk szépségét, azt hitték, hogy még mindig ama bizonyos nyereg alatt puhítjuk a húst. A marhát természetesen, minthogy a Közös Piac országai e húsfajta exportja előtt húzták be egy időre az ajtót. Tízmillió ember. Tízmillió emberi emlék. Az agyakban, az emlékekben nincsenek országhatárok. Tízmilliószor tízmillió ismeretség. Az ember \4loban kezd emberiség és az emberiség emberiesség lenni. Igaz, erre az utóbbi megállapításra nincs statisztikai számadat. Mi lesz velünk, Libanon? {Fotó: L’Umunité Dimanche) Több mint száz éve annak, hogy Toldy Ferenc, Ipolyi Arnold, Henszlmann Imre és Römer Flóris országos mozgalmat hirdettek múltunk pusztuló történelmi értékeinek megmentésére. Fáradozásukat 1872-ben siker koronázta: létrejött az önálló magyar műemlékvédelmi szervezet. Ettől kezdve mindig akadtak olyan lelkes szakemberek. akik előrelendítették az olykor akadozó munkát. Róluk, az utóbbi 104 év főbb állomásairól, a műemlék- fenntartás rendszeréről és a műemlékek hasznosításának ma is komoly gondot jelentő kérdéseiről beszélgetett munkatársunk dr. Tilinger Istvánnal, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával. — Milyen vonások jellemezték az 1872-től 1945- ig tartó időszak törekvéseit? — A kis létszámú, ideiglenes bizottság helyesen ismerte fel. hogy a régi épületek karbantartása, megóvása igényli a rájuk vonatkozó valamennyi információ lelkiismeretes összegyűjtését. Felhívása nyomán tanítók, tanárok. papok, orvosok, gazdatisztek. közigazgatási hivatalnokok készségesen küldték a különböző színvonalú és értékű vázlatokat, felméréseket, naiv látképeket. régi metszeteket. Ebből a vegyes értékű anyagból formálódott az 1870-es évek elején az első. a nyolcszáz- ötvenhárom emléket számon tartó műemlékjegyzék. A helyreállítási tevékenység is megindult. A kor nagy egyéniségei nemcsak a hajdani idők formanyelvének megismerésére törekedtek, hanem azok utánzására, sőt korrekciójára is. Fölényes biztonsággal egészítették ki például a középkori épületszerkezeteket, ám ugyanakkor megfosztották ezeket minden, később hozzájuk csatolt toldaléktól. Ezt a szemléletet a kortársak — többek között — Nöller István, a zsámbéki romok konzerválója — is kifogásolták. ö így fogalmaz: „A műemléket elsősorban szerkezetében kell megerősíteni, és kiegészíteni csak ott, ahol a kiegészítés módjára félreismerhetetlenül biztos nyomok maradtak.” Az első négy évtized során mégis számos eredmény született, amelyre ma is büszkék lehetünk. Fordulópontot jelentett a proletárdiktatúra. Ekkor Éber László sürgette azt, hogy a specializálódás felé Hol tart a magyar műemlék- védelem? Beszélgetés dr. Tilinger Istvánnal, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával haladó világban a műemléki bizottságnak is szakhivatallá kell alakulnia. A helyes elképzelés nem valósult meg, csak a felszabadulás után. Az 1949-ben megalakult Elnöki Tanács még ebben az évben közzétette az 1881-es rendelkezést felváltó, új műemlék- védelmi törvényerejű rendeletet, amely egyértelműen kimondta, hogy ,... .a magyar történet, tudomány és művészet emlékeit és eredményeit. mint közművelődésünk örökbecsű értékeit... fokozott védelemben kell részesíteni, és azokat az egész nép számára hozzáférhetővé kell tenni”. Közös szervezetben egyesült a múzeum- és a műemlékügy. s létrejött a hatósági jogkörre felruházott. Múzeumok és Műemlékek Országos Központja. 1953- ban a két területet szétválasztották, s 1957-től már működött az önálló szervezettel és költségvetéssel rendelkező Országos Műemléki Felügyelőség. — Miként összegezné az elmúlt harmincegy cv főbb eredményeit? — Az egymást követő és továbbfejlesztő rendeletek megteremtették munkánk törvényes kereteit és lehetőségeit. Nem véletlen az, hogy jogszabály-alkotásunkat hazánk határain túl is dicsérik. Feladatunk az — s ezt mindig következetesen megvalósítottuk —. hogy a múlt építészetének értékes emlékeit hitelesen, esztétikai megjelenésükben érthetően és élményt adóan bemutassuk és megőrizzük. Ez vonatkozik az épülel-.íyütte- sekre és a települési egységekre is. Jó érzéssel mondhatom: városaink, falvaink egy részének történeti centrumai eredeti jellegüket megtartva. bekapcsolódnak a ma vérkeringésébe, s tevékenységük révén nem váltak gátló tehertétellé, amolyan rezervátummá. Túljutottunk a kezdeti nehézségeken, s ma már országszerte 8304 védett műemlék sorsára ügyelünk. Ezek 49 százaléka állami. 31 egyházi és húsz százaléka magántulajdonban van. Forintértéküket még milliár- dokban sem lehet kifejezni, hiszen eszmei jelentőségük felbecsülhetetlen. Az előbb említett adatok beszédesen jelzik: mit tettünk 1945 óta. Természetesen nemcsak a rendeletekre támaszkodtunk, hanem igyekeztünk meggyőzni az embereket a helyreállítás, az állagvédelem fontosságáról is. hiszen a múltjának emlékeit értő és féltve őrző közösség társadalmi igénye nélkül a hivatalos ügyködés talajtalanná válna. Ezért jelentkeztek az OMF munkatársai a sajtóban. a rádióban, a televízióban népszerűsítő közleményekkel, cikkekkel, előadásokkal. A műemléki albizottságok tagjait országos értekezleteken tájékoztattuk elképzeléseinkről. s ma is számítunk aktivitásukra. Tavaly az egri nyári egyetem keretében a megyeszékhely szocialista brigádjai részére pályázatot hirdettünk. amely élénk visszhangot váltott ki. A dolgozók komolyan vették a feladatot, s figyelemre méltó munkákkal, ötletekkel leptek meg bennünket. — Köztudomású, hogy az újjávarázsolt épületek felhasználása komoly gond, különösképp a kastélyoknál. Hogyan igyekeznek úrrá lenni ezeken a nehézségeken? — A felszabadulás után örültünk annak, ha bármilyen gazdája akadt a megrongált értékeknek, mert ha kény- szerűségből is. de gondoskodni kellett az állagvédelemről. Ma már igényesebbek vagyunk, s a helyi tanácsi szervekkel együttműködve keressük a legmegfelelőbb hasznosítást. Ez persze a kastélyok esetében nem megy olyan könnyen. Leginkább alkalmasak kulturális célokra, azaz művelődési centrumnak, múzeumnak, alkotóháznak, esetleg szállodának. kevésbé iskolának, kórháznak, szociális otthonnak. Alapelvünk az, hogy olyan funkciót válasszanak az illetékesek. amely nem károsítja a műemléket, nem kíván annak értékeit sértő átalakítást, s a nagyközönség számára továbbra is hozzáférhető marad. Ezt sikerült megvalósítani Fertőd. Egervár. Bozsok, Nagyvázsony. Bodajk. Mór, Pécel. Nagytétény, Nagyke- rekj. No.'zvaj. Keszthely, Mihályi és> Nagycenk esetében. — A tarnaörsi Orczy- kasf élj ról megfeledkeztek? — Sokat foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. A renoválás harmincmillió forintba került volna. Mi segíteni akartunk, pénzt kínáltunk, de csak úgy, ha a helyiek is összefognak, s biztosítják az összeg jelentős részét. Másutt sikerült, itt nem. Sajnos, emiatt az épület a veszteséglistára került. Az ajánlatunk persze ma is a régi. csakhát partnerek kerestetnek. — Mi lesz a veszélyeztetett népi lakóházak sorsa? — Az egyre igényesebbé váló élet pusztulásra ítélte ezeket, helyükre villáknak is beillő családi otthonok emelkednek. Ezért újfajta támogatási rendszert vezettünk be. A tulajdonosoknak esetenként pénzt, tervezési segítséget, építőanyagokat biztosítunk, hogy helyrehozzák. s jói karbantartsák az épületeket. — Az egriek sokat tettek a történelmi városmag rekonstrukciójáért. Mi a véleménye ezekről a törekvésekről? — Példamutatóak. hiszen az egves tömböket — velünk együttműködve — egységes tervek alapján állították helyre, s arra is ügyeltek, hogy a foghíjakat a környezet hangulatához illeszkedő házakkal pótolják. Egy gond azért itt is adódik: a folyamatos karbantartás akadozik. Nem a pénz hiányzik, mindössze arról van szó — s ez sajnos másutt különösképp aggasztó —, hogy a vállalatok és a szövetkezetek húzódoznak ettől a munkától. Önök szerencsére eredményesen keresik a kiutat, mert tudják: a barokk város nemcsak Heves megye büszkesége, hanem az egész ország féltve őrzött kincse. Pécsi István i
