Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-28 / 177. szám

\

►

Még egyszer Feüfniről

Szívfacsa rás giccs nélkül

Hol terem a csárdás?

A Nyolc és fél, a Bohócok, az annak idején botrányt kavart Édes élet, a Róma, a- Satyrikon alkotója, Federico Fellini eljutott az összegzésig. Az Amarcordban fellelhetünk '' minden kelléket, amely a nagy olasz világát kiformálta, s e filmben csendesen, a legegyszerűbb formai eszközökkel, egyetlen közérthető és egyben csodálatos ívvé állt össze minden emlék. E filmben egész népet láttat meg a nagy mágus, a megrendítő erejű, szépségesen szép kamaszkori élményeken keresztül. Fellini szele végigzizeg a nézőtéren. Igen, a nézőtéren, mert ez a feliinisre hangszerelt szélsuhogás rövidre zárja a nézőben a gyermekkori mesevilág, az érzelmek hömpöly- gésének áramkörét, amikor Fellini emlékezik. A nézőtér pedig tanul.

Egy ember bölcsességét, aki hihetetlen szívóssággal, filmről filmre egyre letisz- tultabban igyekezett megfogalmazni azt, ami egész életében a legfontosabbat, a legtöbbet, a legnagyobbat jelentette számára. A Fellini- filmek kamaszkori emlékében csatangolva óhatatlanul felbukkan egy _ párhuzamos élmény, az íróóriás Gabriel Garcia Marquez nyilatkozata, amikor azt kérdezték tőle, mi a legnagyobb, életre szóló élménye. A Száz év magány szerzője ezt mondtat nyolcéves koromig egy Ma- condo nevű dél-amerikai faluban laktam, azóta — az eltelt hat évtized óta — nem történt velem semmi lényeges.

Fellinit egy életre meghatározta a gyermekkor élménye. A Nyolc és félben ugyanolyan szeretettel bukkan föl a dézsában fürdetés hancúrozó élménye, a kamaszkori pattanásos vágyak nagy mellű Saraghinája, mint az Amarcord trafikos- nője.

A fojtogatóan fájdalmas, harsogóan derűs helyzetekben, a varázslatos képekben, a ködből felbukkanó, gőzt lehelő bika festői esztétikumában mind közös a gyökér: Fellini tisztán, kikristályosodva őrzi mindannyiunk gyermekkorának örök emlékeit. Ebből a tisztaságból fakad az a forrás, amely bőséggel buzogva teríti elénk a diákkor prizmáján Olaszország hétköznapi mozzanatain keresztül a nép életét. Azé a népét, akit Fellini maró gúnnyal, kegyelettel, kritikával, szelíd képekkel és elfe- lejthetetlen, utolérhetetlen szeretettel rajzol elénk. Minden kockán, minden jelenetsoron keresztül átüt ez a szeretet, amellyel a rendfező a színekkel, a zenével, a költői ihletésű, legbanálisabb szöveggel körülveszi népét, ahonnan vétetett. Soha, egyetlen filmjén nem sütött át ilyen forrón a nép szeretete, soha nem sikerült ennyire megértetni, hogy család, szerelmek, föld, politika, esküvő, mind a hazához tartozik.

Az Amarcordban végleg kirajzolódik egy hatalmas művészpálya ars poeticája. Hatalom, dicsőség, erőszak, gazdagság, szerelmek, vágyak, álmok, ábrándok, hazugságok mind eltűnnek az idő malmain, csak a nép örök — emberi időmértékkel mérve —, a nép, amelyet egyetlen óriási lendülettel ölel magához az Amarcord. Fellini tökéletesen ismeri e nép minden hibáját, tudja, hogy fasiszták voltak közöttük, tudja a múltat és érzi a jövőt. Ez az első Fellini-film, amikor az áhítatos csendben, a lobogó ünnepi gyertyák fényénél, a katedrális tornyából üveghúrú hegedűn felhangzik az Internacibnálé. Fellini mindent tud erről a népről. Ismeri a diákjait, tudja, mit gondolnak a csodálatos női csípőn megfeszülő estélyi ruhák láttán, szívében zakatol a nagy család minden perpatvara, eget verő veszekedése és döbbenetesen fájdalmas gyásza.

Fellini felvázolta a miche- langelói freskót a ”mai kor anyagával, a celluloidszalaggal. Ez a freskó átível az életen, felölel mindent, ami a születéstől a halálig végigkíséri az embert. A rendező mindenre emlékezik, amire emlékeznie kell. mert éppen emiatt az emlékek miatt, a szívfacsaró kamaszdrámák, a tragikus katonásdijátékok — mert hiszen az emberiség háborúi is esztelen, fényes egyenruhában oomnázó játékok, értelmetlen játékok az Amarcordban — topáz tüzű fényein keresztül érthetjük meg, hogy mennyire fontosak vagyunk mi, akik egyszeriek, megismételhetetlenek, gyengék, esendők, hősök és nagyon hamar mú- landók vagyunk egy-egy földdarabon, amelyet úgy kell szeretnünk, mint Fellini az esküvői színtér földjét megszerettette velünk filmjének felejthetetlen búcsúkockáiban.

A Mester tanított. A legnagyobb anyagot adta le ezen a két órán: a nép és a haza- szeretet anyagát, káprázatos kamaszkori ruhába bújtatva.

Annak idején a népi táncolást körülbelül a csárdásnál kezdtem, és a csárdásnál is hagytam abba. Annyi rémlik az egészből, hogy kettőt jobbra, kettőt balra, s mindezt piros babos szoknyában csináltuk, és utána hatalmas tapsot kaptunk... anyukáéktól, meg az óvó néniktől és a dadusoktól. Érthető hát, hogy ezeket a régi kellemes emlékeket fölidézve, nagy érdeklődéssel indultam a népi táncosok nyári továbbképzésére, hogy megnézzem, hogyan is oktatják ma a csárdást.

kí egri siketnéma intézet tornaterméből — itt kaptak ugyanis helyet — ipár mesz- sziről kihallatszik, hogy: Sárgát virágzik a repce...

— Ez a nagykónyi ver- bunk —* világosít föl a szakállas Pista, vagyis Buborék István, a tanfolyam vezetője, aki most, kívülről figyeli a produkciót. Mikor kissé tétovázva elárulom tájékozatlanságomat, lelkesen röpke, de szakszerű előadásba kezd.

Kiderül, hogy: vannak

táncdialektusok, mint például a csallóközi, a kalocsai, a rábaközi. És vannak tánctípusok. A régiek közt tartják számon például a botost, az ugróst, -a legényest, a fegyverest, az újak közt pedig a csárdást és a verbunkot.

Ez tehát a nagykónyi, éß sajnos, nem csárdás. De már verbunkos sem sokáig, mivel egy sárga pulcsis lépést vét.

— Hja! — sóhajt Pista — soká lesz, míg „stílusban" tudnak forogni.

Aztán már le is fújják a táncot. — Pihenő ... Tessék, kérem, gimnasztikázni! A pihegő társaság gyors láb- emelgetésbe, kézenállásba, fekvőtámaszokba kezd — amit én elhűlve figyelek.

Eleinte egyedül, de aztán mellém csapódik egy barna, rövid hajú fiatalasszony is.

— Azt hiszem, ma már nem folytatom, megint meghúzódott a derekam —

mondja Alexa Józsefné. — De ugye, már mutatós?

A körből ezek szerint másképp látszanak a dolgok.

— Februártól egészen jól összerázódott a társaság. Bár ugyancsak vegyes tudással kezdtük. Hiszen van itt olyan is, aki már évek óta táncol, meg olyan is, mint én, aki most ismerkedik az alapfogalmakkal. Pedig jó lenne minél gyorsabban haladni. Egy-két év múlva már szeretnék én is csoportot vezetni az iskolámban, az egri Szilágyiban.

Közben megszólal a zongora, a többiek folytatják a gyakorlást, Heksch Katalinnak, a gyöngyösi Vidróczki együttes művészeti vezetőjének az irányításával.

— Jobb lábon a testsúly, s aztán a bal lábunkkal a jobb sarok mögött kopogunk, s közben a jobb vállunk fölött nézzük a kop- panó lábat... — mondja és mutatja is könnyedén, majd int — ... És, most!

Nekem ez egy kicsit bonyolultabbnak tűnik, mint a kettőt ide és oda, de úgy látszik, nemcsak nekem. A sárga pulóveres, aki már harmadszor kísérletezik vele hiába, inkább kiáll, és onnan figyeli, mit ig kell csinálnia.

— Mindig elügyetlenkedem! — mondja rokonszenves szerénységgel Mocsay Katalin, aki Hevesen tanít. — Hiába, év közben csak egy hónapban egyszer találkoztunk, most meg még nem tudtam behozni a többieket. Pedig igencsak nagy a hajtás.

S már sorolja is, az így hallgatva ig fárasztó napirendet. Hattól hétig gimnasztika *— mert ezt legjobb éhgyomorra csinálni — reggeli után délig próba, aztán ebéd. Majd a délután elméleti oktatásokkal folytatódik. Vacsora után pedig, ki-ki kedvtelése szerint: lehet szakkönyveket is tanulmányozni, de aki akar, az gyakorolhat is még egy kicsit...

— Jólesik ez a kis „ugrálás", az egész évi szellemi munka után. Es legalább lesz egy kis mozgáskultúránk is — mondja még mosolyogva Katalin, aztán visz- szalép a többiek közé

— Na igen, mert az ügyesség nem minden. — Ezt már TömösváH Lajos bizonygatja, aki csak tudja, hiszen hat évvel ezelőtt még neki is úgynevezett bot lába volt. De most már mozgásával messzire kiválik azok közül is, akik rendszeresen táncolnak.

— Hat évet én is „lehúztam" különböző együttesekben. Ügy, hogy én itt a gyakorlatból nem sok újat kapok, de mivel most már magam is csoportot vezetek az egri 212-es szakmunkás- képzőben, az elméletre szükségem van.

Otthagyjuk ^ pörgő, forgó társaságot, akik most a ma- gyarbődi karikázót járják, s Lajos az emeleti klubszobába kalauzol.

— Kottaolvasás, furulyá- zas, népzenetörténet, táncelmélet, mozdulatelemzés, népszokások, népviselet — so~ rolja egy szuszra, mi miniden tudomány is kell a boszorkányosán . ügyes mozdulatokhoz, a szemet gyönyörködtető lépésekhez.

Aztán könyveket vesz elő, amelyek kis téglalapocskákkal, háromszögekkel, négyzetekkel és pálcikákkal vannak teli. — Ez a magasiskola alapja, ezekből lehet a táncolvasást tanulni.

De erre én már nem nagyon figyelek, mert közben megérkeznek a többiek is, akik megmutatják a vetítőt, amelyen „eredeti” táncokat lehet tanulmányozni, aztán pedig a lemezjátszóra föltesznek egy eredeti népzenét megszólaltató lemezt. Én pe dig fölismerem „eredetiben” a Megismerni a kanászt című dalt, és nagyon megörülök. Végre, hiszen annak idején mi is erre táncoltunk .. kettőt jobbra... és balra megint csak kettőt.

(németi)

Szigeíhy András

' VsMA^'vwVVSAAAAAAAAA/WWWWWWWVWWNAAAAAAAAAAAAA/VVVVVyVI

tfWVAAAA;

(Befejező rész.)

HANÁK PÉTER kitűnő tanulmánykötete (Magyar- ország a Monarchiában, Bp.

1975.) és Szabad György nagy alapossággal megírt könyve (Forradalom és kiegyezés válaszút ján, Bp. 1987), valamint Horváth Zoltán, Kovács Endre, Diószegi István, Galántai József és más, hasonlóan neves tudósok, kutatók tisztázták 1848— 49 és 1867 igen bonyolult kérdéskörének java részét. Kemény G. Gábor egész életművét e kor sajátos problémájának, a nemzetiségi kérdésnek, azon belül Mo- csáry Lajos pályafutása feltárásának szentelte. Tóth Ede — Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete c. könyvében — a leglényegesebb vonásokat megragadó Mocsáry-portrét alkotott. Ko- sáry Domokosnak Mocsáry- ról írott cikke, I. Tóth Zoltánnak pedig Mocsáry politikai szereplését is értékelő tanulmánya 'szintén jelentősen hozzájárult a Mocsáry- kérdés tisztázásához.

'„Az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon..hanem ... adott és öröklött körülmények között.” Mocsáry pályafutása, élete példázza ezt a marxi tételt.

Küzdelmeinek idején még alig-alig kezdett, változni az európai hatalmak szemlélete, mely a cári Oroszországgal szemben az „ellensúlyt” jelentő Monarchia belső konszolidáltságát nemzetközi érdeknek tekintette. Így a dualizmus megbontására irányuló bármiféle kísérlet nemzetközi érdekekbe, is ütközőnek számított. Ugyanakkor a radikális értelmiség, polgárság, de különösen a munkásság és a szegényparasztság, mely egy következetesen demokratikus, igazi

OjiMMs

1978. július 28., szerda

Mocsáry Lajos ébresztése

VJ. Méltó nm utóéletre

függetlenségi politikának forradalmi erejű tömegbázisa lehetett volna: ekkor még nem volt a „színen”. Mocsáry politikájának nem volt tábora, legfeljebb — lelkes hívei. Annál inkább volt hatalmas, egyre erősödő ellentábora: a rendszer különböző rendű és rangú haszonélvezőinek mind jobbra tolódó serege, mely „feszítsd meg!”-et kiáltott arra, aki az uralkodó osztályok kormányzati elveinek érvényesülését akadályozni, akár csak bírálni is merészelte.

AZ EREDETILEG a parasztság és a kisiparosság tömegeiben gyökerező Függetlenségi Párt nem volt igazi tábora Mocsárynak. Mindinkább polgári elemekkel töltődött fel, benne éppen az őt támogató középbirtokosság kisebbségbe szorult, végül is a nagybirtokos-nagytőkés „nemzeti” burzsoázia érdekképviseletévé vált. A nemzetiségekkel való összefogás gondolata háttérbe került, a párt propagandájának súlypontját a nacionalista szólamokra helyezte. A párt felső vezetése a Mocsáry tízévi elnöksége utáni időkben már kormányképességre tört, álellenzéki politikát folytatott, az eredeti programból szinte mindent feladott. Mocsáry így — merőben más felfogásával és törekvéseivel — saját pártján belül is egyre inkább elszigetelődött, hovatovább egyedül maradt. Tisztikara hagyott hadvezér .. „

A kormánypárt — az ellenzékkel mind teljesebb egyetértésben, a nemzetiségekkel való megegyezés meghiúsítására törekedett. Mire az európai hatalmi egyensúly érdekeinek „szorítása” némileg engedett volna, a belső hatalmi helyzet alakulását irányító erők végképp

eltorlaszo-lták a „másik kiegyezés” útját. Mocsáry elképzelése, törekvése — illúzióvá lett. Mint ahogy a hazai politikusoknál mesz- szebbre látó Kossuth elgondolásai is.

Mocsáry küzdelmes életének mégsem a sikertelenség, az eredménytelenség a végső mérlege. Az utókor ugyanis azokat értékeli a legmagasabbra, akik legkövetkezetesebbek és legbátrabbak voltak az új viszonyok felismerésében és a fejlődésért való harcban. Értékelésünkkel mellettük állunk — „még akkor is, ha szükségképpen elbuktak, mert érdekeik és céljaik túlmentek az akkor megvalósítható realitáson.” (Galántai József) „Az ideológiatörténetnek — írja Király István „Hazafiság és forradal- miság c. könyvében — külön törvénye ..., hogy nem pusztán az elért eredmények, de a célok, szándékok is számítanak. Egyszer létrejött haladó gondolatok, érzések, eszmék ... háttérbe szorulhatnak átmenetileg, de többé nem vesznek el.. Tovább izgatnak, nevelnek. Ez áll Mocsáry harcaira is.

VAN EMELLETT egy másik, itt használható „mércénk” is. Németh László beszél arról, hogy Buda visszafoglalása után megsemmisültek azok a régi olasz— dél-szláv—magyar—lengyel, sőt cseh és román kapcsolatok, amelyek addig, mint egy „keleti Golf-áram” melegítették a kelet-európai kis népek életét. Oka: a térbe besugárzó Habsburg-nolitika pusztítása. Visszahúzódott egymástól a horvát és a magyar nép; megszakadt Erdélyijén is a magyar—román —lengyel nép egymást kölcsönösen gazdagító értékcseréje. A fajták határain a császári tiszt után a közöny és a bizalmatlanság, majd a gyűlölet lett az őr ... Végül a két Zrínyi népe, mint Jellasics és Kossuth népe állt szemben, a szerb és magyar nép Sábáénál egymás hazug fantomának ugrott neki. Korán fölmerült a szándék e tragikus elidegenedési folyamat megfordítására. Már Rákóczi diplomáciai törekvései is jelzik ezt s az olasz egység-szabadság híveinek akciói is. Balcescu 1849. áprilisában Erdély felé indul, hogy előkészítse az erdélyi románok átállítását a magyarok oldalára. Kíséretében ott van az olasz Monti és egy lengyel megbízott, kinek társa a szerb kormánynál a magyar—délszláv összefogás megteremtésén buzgólkodik. Magyar részről Teleki László tárgyalt az együttműködés tervezőivel. 1849 júliusában a magyar országgyűlés megalkotta Európa első és még sokáig egyetlen nemzetiségi törvényét. Világos után újra épülnek* a ..hidak” pillérei... Nálunk Mocsáry és mások röpiratai, majd a hazatérő Teleki megnyilatkozásai mutatják e törekvést, a szerbeket Miletic Szvetozár és Csernovics Péter, a románokat George Barit ösztönzi a magyar demokratikus függetlenségi mozgalommal való együttműködésre, szövetkezésre.

A NEMZETKÖZI és monarchiái erőviszonyoknak a kiegyezés „datálta” alakulása bevágta ennek a természetes folyamatnak az útiát. Teleki 1861-ben öngyilkos lett. Megrendítette az is, hogy a fegyveres harc úira „felkínálkozott” esélye kihasználatlanul elmúlt s a legmagasabbrendű megoldás.

a „Balticumtóí a Fekete- tengerig” tervezett nagy összefogás „magva”, a dunai kis népek egyenjogú és egymás jogát tiszteletben tartó, Habsburg-mentes szövetsége elérhetetlen álommá vált..,

Mocsáry mégis vívta harcát, a „biely havran” — „corb alb”, azaz „fehér holló” névvel megtisztelve- megbélyegezve vitte a zászlót, míg az „új reformnemzedék” — Jászi, Justh, Ady, Bartók — át nem vette tőle. Addig azonban — csaknem fél évszázadon át! — Mocsáry volt az egyetlen kiemelkedő magyar képviselője a népek barátsága és együttműködése, a kelet-európai Duna-táji „sorskohézió” gondolatának.

A nemzetiségek, a szomszéd népek számon tartották Mocsáry személyét, tevékenységét s a helyén értékelték. A kelet-európai „kapcsolattöríénet” becses dokumentumai közé tartoznak azok a megnyilatkozások, melyek válaszként a korabeli sajtóban, de még későbbi időkben is, el egészen a közelmúltig, megjelentek. Vajansky, a század végi szlovák szellemi élet egyik meghatározó egyénisége így ír: „Vannak idők, mikor ... egyetlenegy ember védi meg egy egész nép becsületét. Gratulálunk a magyar nemzetnek, hogy a jövő idő reputációját megvédte számára egy tisztán és messzire látó férfiú ...” Je- beleanu, a neves román író 1947-ben, a budapesti román-magyar népi kollégium, a „Mocsáry Kollégium” felavatásán így méltatta emlékét: „A jövő, amely felé... szemei tekintettek, mi vagyunk, a ma élők.” A századforduló nagy szerb lírikusa és publicistája, Veljko Petrovic egy 1963-ban írt feljegyzésében a „nagy szer- bek—horvátok” mellett Rákóczi és Kossuth neve mellé Mocsáryét is odaírta azoknak sorában, akik „véreikben .' 1: ébresztgették s népi összetartozások tudatát ..1972-ben Bukarestben a román Politikai Könyvkiadó adta ki Kemény G. Gábor Mocsáry Lajosról írt könyvét.

NEM ÉRDEKTELEN mindezt hangoztatni, mert Mocsáry Lajosnak „rettenetesen igaza lett”. A dualizmus lármás magyarkodása semmit nem tudott változtatni az ország etnikai összetételén. Ellenben — amint azt Mocsáry előre látta — valóban „halálos gyűlöletet csepegtetett a vérig sértett keblekbe”. A magyar uralkodó osztályok esztelen és vétkes nemzetiségpolitikája még a rendszer „holta után” is mérgezte a táj népeinek életét, egyik oka lett a sovinizmus tragikus „utóvirágzásának” a Duna völgyén. Nem érdektelen rámutatnunk annak a Mocsárynak személyére, aki védte népünk becsületét a világ előtt, éppen akkor, midőn a hivatalos magyar politika mindent megtett annak lerombolására, olyannyira, hogy annak, aki ma a hazai és a szomszédos történetírást lapozgatja, az a benyomása támad, „mintha példamutatók kizárólag a nemzetiségek elnyomásában lettünk volna”.

A jövő, mely felé Mocsáry oly nagy bizakodással tekintett, valóban mi vagyunk: annak- a kornak és világnak gyermekei, molyben az igaz hazafisággt úgy lehet és kell is ápolni, hogy egyben az igaz nemzetköziséget, a más népek' megbecsülését is éljük.' Mocsáry Lajos neve számunkra ezért jelkép, emléke ösztönző példánk. Történelmi alakja a dualizmus korának demokratikus hagyományaihoz, a XIX. századi haladás magyarországi képviselői közé tartozik, kiben a. népek barátságának apostolát is tiszteljük: méltó az utóéletre.

Denke Gergely

V