Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-03 / 156. szám

Színház 1975-76 ‘

A nagy hármas: a dráma, a rendező

és a színész

Az igazi hatalom: a néző

Kaukázusi krétakör:

Kovács Mária — Lázár Kati — Blaskó Péter (Fofó: Veres Attila)

Két témával minden magyar napilap, kulturális hetilap hasábjain lehet manapság találkozni: az olimpiász és a színház témája ez. Az olimpiai láz most tetőzik, a színház körüli viták most kulminálnak. A színház, most is, mint immár sok évtizeddel ezelőtt a kulturális forradalom hajnalán, e forradalom szemre megcsen- desült, ám valójában a mély- i ben nagyon is forrongó áramlatai élére került. Nem azért, hogy eldőljön, kié le- ! gyen a színház, hanem, hogy ; mivé legyen. Amikor arról | szólnak a hozzászólók, hogy i hazánkban nem bukhat meg 1 színház, még kevésbé színházi előadás a bérletrend- j szer jóvoltából, és amikor e | vitát általában, ezeket a ! megállapításokat meg külö- ! nősért széles körben olvas- sák és szóban vitatják is —

| nem lehet mást mondani:

! a sz (ház mindennapi éle- ! tünk szerves részévé vált.

Nem óhajtom eldönteni, j hogv válságban van-e a : szín’ ■: Magyarországon, vagy 1 sem. Még kevésbé, hogy ' igaz-e. valós-e a vidék és a főváros konfliktusa, az öregek és fiatalok párharca, amelyben a győzelem jussa állítólag nem a jó előadás, hanem a még nagyobb irigység. Sőt, még arra sem vállalkozom, hogy a színész és a színház, jelesen a vezetés 1 kapcsolatát firtassam. Szín- . házat szerető, színházat járó, ott sokat sírt, nevetett és tanult ember, de nem színházi szakember vagyok. E kérdések jó része pedig valójában szűkebb szakmai, színházvezetési problémákat ölel fel és csak néhányuk . —■ bár vitathatatlanul azok a jelentősebbek közül valók — színház- és művészetpolitikai elveket.

Ide kínálkozik még az is: a színházi viták nem a köldöknézők szűk szakmai fecsegései, valamiféle — ráadásul — a kívülálló számára érthetetlen nyelven folyó disputák voltak és maradtak, hanem széles körű üggyé, mondhatnám, a szó valós értelmében közüggyé váltak. Az újságok, egyrészt a színházakban és a színházkultúra körül meglevő gondok, másrészt — jó érzékenységgel — a színházak és a színházi kultúra iránti széles körű társadalmi érdeklődés miatt szentelnek ilyen széles teret, ilyen megkülönböztetett figyelmet „a” színháznak. Mindebből annyi legalábbis kiderül, hogy ma színházat csinálni és játszani Magyar- országon, és a színházakról, a színházi életről, a műsorról. áltálában a műsorpolitikáról írni is, az egyformán odafigyelésre készteti a közvéleményt. A közvéleménynek azt a részét is, amely bérletes ugyan, de inkább veszni hagyni kész a

OlMMmM

1976. július 3., szombat

bérletét — ez miért nem bukás? Mert erkölcsi? —, de nem megy el az általa gyengének ítélt előadásra, és ama részét is, amely esetenként jár csak színházba — szórakozni.

Így volt ez, nem is lehetett másként, Egerben is, ahol az elmúlt színházi évadban a 161 előadást — tizenhárom bemutató! —kereken 75 ezer ember tekintette meg, egy-egy előadás átlagában tehát négy és fél száznál is többen. Ha továbbra is a nem mindent eldöntő, de irányát illetően mindenképpen megbízható és perdöntő statisztikára hagyatkozunk, megelégedetten lehetne megállapítani ennyiből is, hogy hárommal több előadást produkált az idei színházi évad a Gárdonyi Géza Színházban, és kétezernél is több nézőt —, mint az elmúlt színházi esztendő. Abszolút számban tehát továbbra is tart a színház előretörése. Hogyan is lehetne színházi válságról, vagy akár csak a fejlődés tartós megtorpanásáról beszélni ott, ahol egy évad alatt több a nézője a színháznak, mint a székhely, jelen esetben Eger lakosainak összlétszáma. És hogyan, főleg miért akkor, amikor három új magyar drámát — most és itt még ne beszéljünk a drámák és a bemutatók színvonaláról — tűzött műsorára a színház, sőt arra sem volt rest, hogy egyfajta világdivatnak hódolva megkísérelje — sikerrel — egy reneszánsz komédia bemutatását is. Ha még ehhez hozzávesszük, az ugyancsak ősbemutatónak számító Börtönkarriert, amellyel egy finn szerző, egy északi drámaíró „tört be” az egri színpadra, akkor „... A többi, néma csend.” Nem meghalt — mint Hamlet —, de él a színház, friss, eleven életet él. A többiről hát szót sem kell ejtenünk?

Mi az, hogy: többi?

A rendezés és a rendező. A rendezés, amely gyakran egyenrangú volt az irodalmi művel, mint különösen a Börtönkarrier bemutatásánál, amelynek jelesen nagy érdeme volt a Sziklafal sokat vitatott, de alapvetően mégis sikeres bemutatójában, és amely nélkül, a rendezés invenciója nélkül elképzelhetetlen lett volna — mármint a lelemény, a kedv és a merészen csapongó fantázia nélkül — a Csapodár madárka bemutatása. És a rendező! Csiszár Imre az idei évad kétségtelen felfedezettje, aki pályakezdőként is olyan érett alkotást „tett” a nézők elé, mint a Kaukázusi krétakör és a merész fantáziáról árulkodó, még ha túlságosan is harsányra sikerült Optimista tragédia. Illés István folytatta Cse- hov-sorozatát, és ha az idén a Három nővérrel nem is tudta felülmúlni az elmúlt évadok Csehov-rendezéseit és -értelmezéseit, mégis már évek óta és most is. lényegében töretlen vonallal viszi sikerrel tovább és színre Csehov remekeit az egri színpadon.

És feltétlenül az évad sikerei között kell elkönyvelni Kovács Mária alakítását a Kaukázusi krétakörben, az immár „ifjú” jelzőtől véglegesen megszabadult Blaskó Péter beérett játékát, Csapó István remek karakterfiguráit, Lázár Katalin rendkívüli érett játékát a Kaukázusi krétakörben, Gyöngyös- sy Katalin és Meszléry Judit Csehov-értelmezését, és a Sziklafal két, tragikus sorsú asszonyának portréja is az ő alakításuk nyomán sorolható méltán az évad emlékezetes sikerei közé.

Mindezek után meghökkentőnek tűnhet, hogy a visszatekintés mégsem okoz egyértelműen örömet. Nemcsak azért, mert két bemutató is igazolta, hogy a dramaturgiai műhelymunka, a színház igényessége, a rendezői és a színészi fegyelem helyenként határozottan megkérdőjelezhető volt. De azért is, mert még a sikeres produkciókon is át- meg átütött olykor a kellő kiér- leltség hiánya, és a kapkodó színészvezetés nyomán többször is kiérezhető volt, mint esik szét a darab egy-egy szereplő magánügyévé ott a színpadon. Hogy a Rémhírvivők bemutatása egyszerűen (?) tévedés volt az erők és a bemutatóhely lehetőségeinek felmérését illetően,

azt még talán lehetne menteni, de Páskándi Kettéfűrészelt zongorája valójában nem is volt színmű, hanem csak egy írói alapötlet és egy színpadi tévedés. Két ilyen súlyos fiaskót nehezen engedhet meg egy színház önmagának egyetlen évadban, még akkor sem, ha azt el kell ismernünk, hogy a tizenhárom bemutató — bár két színházban játsszák a darabokat — nem éppen könnyű feladat, Sőt!

Az évadnak vége. A színház nyári szünetre vonult, hogy új erőt gyűjtsön a következő évadra. A pihenés mindenképpen meg- és kiérdemelt. Végső konklúzióként inkább a sikeres jelző kívánkozik az évad főnév elé és a bizakodni ige a főnév után, ami a jövőt illeti ... Azzal kezdtem, hogy két témával minden bizonynyal találkozik manapság a magyar újságolvasó, ha kedvenc lapjait böngészi: az olimpiász és a színház témájával. Bízom benne, hogy az olimpiászok közötti négyesztendős intervallumok idején az egyik témával továbbra is gyakran fog találkozni : a színházéval. A mindig szidott, a mindig dicsért, a mindig felborzoló és a mindig csodálatos színház örökzöjd témánk volt és marad.

Gyurkó Géza

20.00:

JÖ MEGJELENÉSŰ ausztráliai

FELESÉGET KERES

A neorealizmus hajdani úttörőjének, Luigi Zampának filmje egy apróhirdetéssel kezdődik. Aki feladja, Alberto Sordi, régi ismerősünk.

A szegény, magányos Ama- deo, magunva húsz éve tartó egyedüllétét, elhatározza, hogy feleséget szerez, s mivel nemcsak agglegény, de lelkes hazafi is, természetesen csak olasz lány jöhet szóba. A távolság legalább akkora, mint a kísértés, hogy egy kicsit többnek, szebbnek mutassa magát jövendőbelije előtt... S amikor több kudarccal végződött kísérlet után meglátja a szépséges Carme&a fényképét, tudja, ő lesz az igaza... S itt kezdődnek a bonyodalmak. ..

A mozikban is vetített film sikerét szolgálja még Claudia Cardinale tehetsége, nem utolsósorban szépsége és az egzotikus ausztráliai tájak színessége.

Gyorsított eljárás

Olasz film

Vannak esetek, amikor büntető eljárást nem futtatják végig bizonyos egyszerű ügyekben, a megszokott határidőkkel, az előírt formaságok betartásával a felderítéstől a bíróságig és az ítélet meghozataláig, hanem igen rövid időn belül csak a lényeges mozzanatokra összpontosítva vizsgálják az egyébként könnyen bizonyítható tényállást. Esetünkben azt: mit írt, hogyan írt egy újságírónő az olasz rendőrök" ról, azok brutalitásáról? Volt-e bizonyítéka az adott pillanatban, volt-e a riport megjelenése idején annyi anyaga, hogy vádolhassa az olasz rendőrséget?

Senkit ne tévesszen meg a külső forma és a dokumentumszerű, agitatív külső! A bírósági gyorsított eljárás politikai ügy, a hatalom és a népi erők összecsapásának a vizsgálata. Annak a kiderítése, miért és hogyan cselekszik az a hatalom Olaszországban, amely már nem képes leplezni zavarát, nem tudja kikerülni azokat a búk" tatókat, dilemmákat és ellentmondásokat, amikbe mindennap, a mindennapi élet során igen gyakran beleütközik. Ezért is marad mindvégig ez a film a mindennapok atmoszférájában, testközelben, ott, ahol a bűn" cselekmény körül sűrűsödik, forr a levegő. Sok indulat sistereg a bekövetkezett haláltól is, de még inkább attól a homálytól, amely a fényes olasz nap ellenére is nyilvánvalóan ott terjeng az utcán, a hivatali helyiségekben. főként az agyakban, és a szívekben. A hatalom ormain ugyanis lehet szép és fellengzős szavakat mondogatni eszmékről, törvényekről, az emberi kötelességekről, mert a nagyon magasban ezek a szép és fellengzős szavak nem ütköznek semmibe. De a mindennapi életben, a szürke mindennapok harcában a tények és az emberek, azok a nagyon magasról diktált és értelmezett eszmék már nem elvontságukban léteznek, szembesítik ezeket az események és akkor kiderül: a mai világban annyi gondolat, cél és szándék kavarog a világban, hogy a mindennapi érdek és harc mérlegére téve azokat, sok mindennek az érdeke megváltozik, esetleg tönkremegy.

Stefano Baldiní meghal. Amíg élt, azt érezte, hogy az ő fiatal életének az ad értelmet, ha valamit ő is tesz, hiszen olyan forrongó állapotban él az ország. Mire a rendőrségi kihallgatások kifárasztják, maga is kérdőjelessé teszi azt a lázat, ami őt is vezette, de ezt a vallomást

Stefano Baldini húga, Laura kiegészíti: bátyja az igazságot szerette volna szolgáink

Nos, ezért az igazságért küzd egy fiatal újságírónő is és sokan mások. A sajtó nyilvánossága, a film látványossága hitelesíti a képsorokat, a két idősíkban végigfutó történetet. A kisikló vonat látványától a bírósági tárgyalás befejező szakaszáig idegesen pergő és egymást váltó rövid jelenetek zaklatják fel a nézőt, amíg eljut az ügy a fellélegzésig: sikerült tényszerűen is bizonyítani, a mozaikokból összerakott képekkel kiteljesíteni az igazságot: és az igazság legalább annyi, hogy a hatalom” nak is fel kell ismernie, nem élhet vissza folytonosan és büntetlenül azokkal az eszközökkel és lehetőségekkel, amiket a rend megóvása érdekében a nép biztosít számára. Nemcsak a tárgyalóterem közönsége tudja, hogy bűnös a rendőr, de meg is kell őt büntetni érte. Mert a bűn megbüntetése árán nyugszik meg az emberi lelkiismeret

A rendező, Lucio de Caro

határozott kézzel vezeti vér gig előttünk az eseményeket. Nem véletlenül adja a dilemmát a felügyelő szájába: küldenem kell az embereimet az utcára a tűnte-; tők ellen, hogy megfékezzék a hangoskodókat, de ta-; Ián azért is. hogy ott látványosan elvérezzenek? De vannak további kérdések is: Ha van a hatalom és a tömegek ereje között összecsapás, mi a megoldás? Hol kell a megoldást keresni? Van-e és meddig terjed a hatalom kisebb vagy nagyobb rangú alakzatának szabad keze, amikor cél és eszköz, mód és szervezet fölött még korlátlanul rendelkeznek? Lehet-e erkölcsileg egy hatalomnak elvéreznie, amikor a részletek már az egész romlottságára utalnak?

A film szándéktalanul iá drámai erejű beszámoló arról, mi mehet végbe az olasz társadalomban. Egy apró résen bepillantás abba a polarizálódásba, amely oly látványosan és harsogóan csúcso; sodott ki a választásokon.

Egy sor kitűnő színészt v»í nultat fel a film, élén Bernard Blierrel, Mario Adolffal, Ira Fürstenberggel és Gabriele Ferzettivel.

Stelvio Cipriani zenéje és Roberto Gerardi képei gondolatsorokat színeznek át és ismételt átgondolásokra kész" tetnek.,A néző nemcsak a két órára ül be a moziba, az élményt nem egykönnyen felejti eL . ^

(farkas)

'Ggkas# ce*Geu/:

Ötödéves mérnökhallgató volt, KISZ-titkár, de ezt szilárdan vallásos anyján kívül senkivel sem közölte, ki ezt nemcsak hogy megbocsátotta, hanem attól fogva megrendült áhítattal kereste az újságban az itt-ott felbukkanó, KISZ-ről szóló híreket. Nagyon szerette a gyerekeit. Klári miatt sokat sírt, éjjeli tűnődéseiben sokszor állt vádlottként önmaga előtt.

Tény, az idegei is odavoltak. 45-től 57-ig nagyon keservesen éltek. A férje de- tektívfelügyelő volt, s bár sok huzavona után igazolták, azbnnal nyugdíjazták. Hiába bizonygatta, hogy soha közönséges bűntényeken kívül mással nem foglalkozott, megbélyegzett ember maradt. A legalacsonyabb nyugdíjat kapta, azonnal munka után kellett néznie, s végül a Goldbergerben , alkalmazták raktári segédmunkásnak; lélekben teljesen megkeseredve rakosgatta a számára majdnem elbírhatatlanul nehéz végeket a recsegő deszkapolcokra. Azon emberek közé tartozott, akik szívvel- lélekkel a mesterségüknek élnek. Elvették a mesterségét — majdhogynem az életét vették el. 57-ig egyetlenegyszer sem mesélte el a kedvenc történetét. Felügyelő úr, teljesen kifosztottak, kiraboltak, azazhogy levetkőztettek. Egy szél gatyában kellett hazamenjek a Kiserdőfői. Még a cipőmet is elvitte Missura Pista. — Missura Pista? — Az, a Missura Pista, ismeri tán a felügyelő úr? — Én ném, de maga honnan ismeri, bemutatkozott tán vetkőztetés közben? — Nem kellett annak bemutatkozni, a kajla füléről, az örökös szipákolá- sáról bárhol felismerem. Ha a letartóztatáshoz kell a pontos címe, mondom azt is, de tessék már elővenni a ceruzát. — Mindjárt veszem, csak még kérdezek valamit. *— Akármit, • mindenre felelek pontosan. Tán csak nem gondolja, hogy hazudnék! — Nem gondolok én semmit, csak kérdezek, azért vagyok

itt. — Tessék! — Hát mit szólt a házmester, mikor éj- nek-éjszakáján becsöngetett egy szál gatyában? — Hm. Hogy a házmester? Már hogy mit szólt? Nem szólt az kérem semmit, mármint hogy nem is szólhatott, mert nem csöngettem én be. Kapukulcsom van. — Ha így volt, hát fura egy ember maga! — Már mér lennék az, felügyelő úr? — Csak azért, mert magán kívül még senkiről sem hallottam, hogy a gatyájában hordta volna a kapukulcsot... No, elővegyem-e a ceruzát?...” —

57-ben, mikor rendezték a nyugdíját, az ünnepi vacsorán újra előhozta kedves történeteit, de akkor már öregember volt, aktív szolgálatra többé nem gondolhatott.

0.

És Klári sem ült velük az asztalnál. Igen, ő akkor még az életet, a sorsot, a rendszert okolta a történtekért. Mert hisz, ha a férjének nem kell a Goldbergerbe menni dolgozni, akkor Klári sosem ismerte volna meg Miskát,’ és... Egy ideig mindig ebbe kapaszkodott bele, de mostanában még erőltetés árán is ritkán és alig sikerült ez a belekápaszkodás. Akkori indulata nem volt sehol, s nemcsak hogy nem volt sehol, de akaratlanul szégyell- te is az egykori indulatát... Nem igaz az, hogy egyik pótolhatja a másikat, ha gyerek egy van. egy is betöltheti az

anya szívét, de hat tíz van, s abból egy messzire szakad, egy hely mindig fájóan üres marad.

Ilyen vasárnap délutánod kon a nagybácsi is átjött, nem messze lakott, három utcával följebb, egy kis udvari szobában, társbérletben. „Zöldövezet, fenséges panoráma!” — mondogatta ritka látogatóinak; szobája egyetlen ablaka előtt egy hatalmas tűzfal nyúlt fel az égig. özvegyember volt, gyerektelen, nyugdíjas, volt adótiszt, s bár negyvenöt előtt a hivatalnokréteg legalsó szintjén bolyongott örökös hajlongá- sok, kalaplengetések és ké- remszépenek mocsári alvilágában (s a Szabadság!-korszak alatt pisszeni sem mert), most, szinte érthetetlenül vagy talán nagyon is érthetően következetes és nagyhangú reakciós lett. Életében ez volt az első időszak, amikor minden következmény nélkül, mindennek és mindenkinek ellentmondhatott. Mutatta a felháborodottat, de valahol egészen mélyen nagyon is elégedett volt Végre, ha hatvanöt éves korára is, de lehet kutyaúris- tenezni. Nem kis dolog. Egyébként nyárón is kalapban járt, s mindig bottal, bár sem a lábával, sem a derekával nem volt semmi baja.

(Folytatjuk) _j