Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-24 / 174. szám

A forradalmár tudós

Amarcord

Fellini-film

FORRADALMI MEGGYŐZŐDÉSÉHEZ, a marxista— leninista elmélethez tántorít- hatatlanul ragaszkodó tudós, a huszadik századi magyar filozófiai közélet kiemelkedő alakja, Fogarasi Béla nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1891. július 25-én született Budapesten. Azok közé tartozott, akik a századfordulót követő forradalmi fellendülés időszakában ismerkedtek meg a marxista tanítással, kerültek kapcsolatba a munkásmozgalommal. Már egyetemi hallgató korában Lukács György hatására beható filozófiai tanulmányokat kezdett folytatni, s az ő révén került kapcsolatba a Szellemtudományok Szabadiskolájával is. A munkásmozgalommal az első világháború éveiben ismerkedett meg, amikor a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségében működő baloldali csoport tagja lett. Ekkoriban lépett be a Galileikörbe is. Az első világháború vérzivataros éveiben bekapcsolódott az értelmiség körében folyó háborúellenes, anti- militarista mozgalomba.

A Kommunisták Magyar- országi Pártjának a megalakulást követően elsők között lett a tagja, s bekapcsolódott a párt lapjának, a Vörös Űj- ságnak a munkájába. Emellett tevékeny részt vállalt a forradalmi szervező munkából is. Azok közé tartozott, akik megalakították a Magyarországi Tanítók Szak- szervezetében a kommunista csoportot, s megszervezték a párt értelmiségi és tanítói csonortját is.

A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a Közokta- tásügvi Népbiztosság felső- oktatási osztályát vezette, s feladatának tekintette a felsőoktatás szocialista átszervezését. Részt vett a Marx— Engels Munkásegyetem létrehozásában, s ellátta a társadalomtudományi tagozat irányítását is. Sokirányú hivatali és oktatói munkája mellett arra is jutott ereje, hogy a Vörös Újság és az In- ternacionálé — a párt elméleti folyóirata — hasábjain népszerűsítse a marxista tanítást.

A PROLETÁRDIKTATÚRA megdöntését követően menekülnie kellett. Bécsben, Berlinben, majd Moszkvában kutatta és népszerűsítette a marxista—leninista filozófiát, közgazdaságtudományt. 1

Életében a tudományos kutatás és a pártmunka elválaszthatatlanul összefonódott, írásai rendszeresen megjelentek a Bécsben kiadott Röpiratok és a Berlinben nyomtatott Vörös Újság hasábjain. Majd egy évtizedig Németország Kommunista Pártja Központi Bizottságának munkatársaként dolgozott, ezután a Kommunista Internacionálé központjában végzett munkát. 1933-ban a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának munkatársa lett, s a következő évben egyetemi tanárrá nevezték ki. Tudományos munkája mellett ebben az időben is. aktívan részt vett a moszkvai magyar kommunista emigráció mozgalmi munkájában, bekapcsolódott az Új Hang című irodalmi, politikai folyóirat szerkesztésébe.

A felszabadulást követően hazatért, s hatalmas tettvággyal kapcsolódott be a tudományos, s politikai mun7 kába. A Vallás- és Közoktatási Minisztériumban betöltött felelős beosztása mellett ellátta a Magyar Kommunista Párt elméleti folyóiratának, a Társadalmi Szemlének főszerkesztését is. 1948-tól egyetemi tanárként oktatott, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora volt. 1957-ben megszervezte a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetét, elindította, s fő- szerkesztőként haláláig irányította a Magyar Filozófiai Szemlét.

A felszabadulást követően kifejtett sokrétű tudományos munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el Logika című műve, amelyben — többek között — kísérletet tett a dialektikus logika kidolgozására is. Behatóan foglalkozott ezekben az években a szocialita kultúra, a tudománypolitika kérdéseivel, a filozófia és a természettudományok szerves kapcsolatának megteremtésével, s figyelemre méltó kezdeményezéseket tett a tudományok marxista osztályozására is.

TEVÉKENY TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGA közepette ragadta el váratlanul a halál 1959. április 28-án. Távozása tudományos életünk, filozófiai kutatásunk nagy vesztesége, de művei révén gondolatai ma is élnek, s hatnak.

(—s -j.)

Félfém aac mondja a tton

címében és címével, hogy emlékezik. És filmet csinál és hazudik, ahogy csak egy nagyon szenvedélyes művész, a legnagyobb hitével tudja elmesélni és elhazudni az elavult igazságot. Vagy azt, amit ő igazságnak hisz. És mert minden hazugság, amely azt kívánja, hogy adjanak hitelt neki, ez a Fel- lini-féle vallomás, f.ilm is kegyetlen. Mert közben úgy akar hű maradni az igazsághoz, hogy mindent és mindenkit kigúnyol.

Fellini azt állítja — képsorai ezt meggyőzően bizonyítják —, hogy az emberek nem tudják kivonni magukat a természet elementáris hatása alól. Ha a nyárpely- hek szállani kezdenek a tengerparti olasz városkában, örülni kell, vidámodni illik, mert itt a tavasz, fel kell gyújtani a karneváli bábut, el kell égnie a szörnyű téli nyomásnak. Ebben a természet által kikényszerített örömben mindenki egybekapcsolódik, mindenki úgy érzi, meg kell tennie a magáét ahhoz, hogy a mámor valóban emlékezetes legyen. És micsoda cirkusz támad! Hordják a rozsét, a rossz bútordarabot, közösen építik fel a mámor máglyáját, mintha azon minden rossz el is éghetne. Ezt a máglyát táncolja körül ötletekkel gyerek és öreg, szűz és utcai lány . Tisztes apák és anyák veszik körül a tűz lobogását, vannak, akik az ablakból, zavart és tettetett méltósággal figyelik ezt a tavaszi ünnepet; mindenki a maga vérmérséklete és jelleme szerint őszinte és hangos. Ennél a cirkusznál csak az a szánalmasabb és szomorúbb, ha ezt a tavaszcsalogató máglyát a grófék saját maguknak gyújtják meg és hárman, nagy magányukban nyomorultul bámulnak abba a semmibe, amit a lángok idéznek elébük.

Ebből a nagyon részletezett, szinte aggályosán nagy gondossággal összeállított kezdő képsorból és eseményből nőnek ki a kisváros további eseményei, látszólag minden összefüggés nélkül, ahogyan erre a cirkuszra, erre a kisvárosra, az ifjúságára Fellini visszaemlékezik. Mert ez a világ, ahová Fellini visszavezet bennünket, csak az ő emlékezetében él és azt hazudja, többek között és eléggé el nem ítélhető igazságtalansággal, hogy ez a cirkusz, az ő fiatalságának kisvárosa így élt, így voltak igazak ezek a figurák, akik talán sohasem vették, nem vehették észre, hogy ilyenek. Fellini azt is hazudja, hogy az ő kamaszszeme ilyennek látta a saját családját, a szüleit, a nagyapját, a testvérét, a gyóntatóját, a tanárait, a dohányárusnőt. Ezek a panoptikumba illő figurák olyan arcot vágnak a felvevőgép lencséje előtt, mintha fontosságukat maguk is az egekig emelnék. Mindenesetre arcukat magasba tartják, groteszkül és minden kínlódás nélkül, hogy megváltják, mennyire nevetséges minden emberi tartás, ha a szerénység és a mértékletesség hiányzik belőle. Ez, így a mai Fellini.

Mintha tavasztól tavaszig, egy esztendőt fogna be emlékezése hámjába ez a kivételes művész, akinek álmodozásai és emlékezései a legszentebb érzéseit is vásárra, cirkuszba viszik. Nem kis önuralom, őszinteség és humor kell ahhoz, hogy egy érett férfi, egy gondolkodó művész ennyire tudjon nevetni és gúnyolódni azon, ami volt és azon, ahogyan volt, vagy lehetett. A kisváros utcáján zajlott és zajlik az élet. Az utca lányai mindenki fecsegésének és vágyainak célpontjai. A pap szinte személyes ismerősként kérdezi ki a gyermekeket legbensőbb életükről és nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a kamaszok szégyenükben miért is hazudoznak ott, ahol az Istent kellene megközelíteniük.

Az utca egyébként Felli- ninél mindenre alkalmas. Itt vonulhatnak fel a fasiszta pojácák is, itt szavalhatnak, itt tündökölhetnek, itt parancsolgathatnak, itt

mondhatják el teli szájjal és végtelen együgyűséggel a bemagolt dicsőítéseket, és itt lőhetnek teljes egyetértéssel a torony felé, ahonnan egy árva hegedű az Interna- cionálét hallatja. Mennyi kontraszt és hosszan tartó hatás! A legszebb pillanatokba is belerobban a motoros vagy az esztelenül száguldó autó. És ekkor vesz- szük igazán észre, ha szabadulni tudunk a mesterien összeállított képsorok hatása alól, hogy Fellini egykori kamasz egyénisége címén és okán mennyire mai magát adja. Azt a művészt, aki az élet és ritmus értelmetlenül felgyorsuló vadságát nem tudja eléggé utálni. A motor, a gép összeszaggatja benne a lírát és ezt a bántó mozzanatot még a legünnepibb, a legtisztább érzések mellé is odarakja. Szinte nem is értjük, miért és milyen hatást akar ezzel elérni, de a néző nyugodtabb lesz, amikor a motor berregése elhal.

Fellininek ebben a filmjében is az a legelképesztőbb, hogyan tud ,ennyi jellemszínészt, ennyi kitűnő alakítást összehozni, egyberendezni egy alkotás számára. Itt minden egyes szereplő abban a körben, ahol őt Fellini

mozgatja, tökéletes alkati

minden készségével csak az, ami — és így színessé, különössé válik minden alakítás; Vegyük az élnivágyó, az asz-; szonynépet piszkáló nagyapát, de az anyát is, vagy az apát is, aki fergeteges átko- zódása közben úgy akar öngyilkossá lenni, hogy igyekszik széttépni a száját a tíz ujjával.

És még megemlítjük: mire a játék véget ér, a lakodalmi mulatság is elnéptelenedik: mi is azt érezzük, hogy itt valami visszahozhatatla- nul elmúlt és a kopárság, ami meglep bennünket a lélek mélyén, már nem Fellini hazugságai, bohóckodása, cirkuszi nevettetései miatt van, hanem azért a többért, amit ez a nagy művész ki tud fejezni.

A film operatőrje Giuseppe Botunno (mi mindent láthat Fellinitől munkája közben?), zeneszerzője Nino Rota. ök talán ismerik Fellini t.

Farkas András

Madách Az ember tragédiája című drámai költeményét ma mutatják be Szegeden, a Dóm téren. A képen Bánsági Ildikói Hegedűs Géza és Lukács Sándor.

(MTI telefotó — Vágó Nelly felv. — KS)

1 'A/WVVVW f>

Mocsáry Lajos ébresztése

III. A közíró

A FREYWALDAUBAN

meggyógyult Mocsáry 1850 tavaszán véglegesen hazatér. Feleségül veszi az időközben elhunyt Wesselényi özvegyét. Előbb Andornakon, majd Kurtányban élik a vidéki nemes famíliák megszokott életét. Nem sokáig. Mocsáry- ban hamar felébred a több- revágyás és tollat ragad. Első művével — „A magyar társasélet”, 1850 — országos sikert arat. „A feudalizmusnak vége van... A jövő a demokráciáé... ” jelenti ki munkájában, mely ugyan még nem elsősorban politikai célú írás, de a szándék már kiérezhető belőle: a nemességet szeretné az 1848— 49 óta hűtlenül elhagyott liberalizmus eszmei sáncaihoz vissziéríteni; a korábbi haladó politika folytatását követeli. A mű — szerzőt ^ és politikus avat. Vajda János egyenesen verset akar írni Mocsáryhoz... Salamon Ferenc, történész és esztéta, lelkesen ismerteti a művet. Nem indokolatlan a lelke- sültségük. Ráéreztek arra, amit életműve teljes iro- ialmi „termésének” ismeretében mai értékelői elmondanak: Mocsáryt Kossuth

publicisztikai hagyományai korabeli legtisztább képviselőjének kell tartanunk.

„Nemzetiség” c. röpiratá- oan (1858) — politikai szak- róink közül elsőként! elérkezik a „magyarorszagi nemzetek" létének elismeréséhez. Fölveti a közösen megélt múlt és közösen remélt jövő egymáshoz közelítő-kötő voltának gondolatát: „Ezer éve... együtt lakjuk. .. e földet. Tudnánk-e felmutatni valami tettet,

QjimUsM

1976. július 24., szombat

melyre azt mondhatnók: ezt magyarok tették, ezt szlávok vitték végbe, nem közös erővel történt-e minden?” a vitatható származású nemzeti hősök fölötti „osztozás” hajlandóságában megmutatkozó — korában szinte példa nélkül álló — tágszívűségét ajánlja honfitársainak. Szerinte az elvezet az építő együttélést biztosító józan szemléletre, arra, „hogy együl tekintsük magunkat s közösül nézzük mindazt, mi birtokunk múltban és jelenben.” Még ennél is tovább lép, a legmesszebbre, mikor minden nép sorsának összefüggéseit láttatni akarva kimondja az örök érvényű igazságot: ...... az egyes nép

ek szabadságának legfőbb garantiája más népek szabadsága — az általános szabadság.”

A „PROGRAM a nemzetiségek tárgyában” címmel, 1860-ban megjelent röpira- tában kijelenti, hogy a nemzetiségi kérdés kezelése lesz a próbaköve politikai érettségünknek, majd „prófétai” szót mond: „A hazánkbeli nemzetiségeknek teljes

emancipációja elkerülhetetlen.” Az ebből adódó feladatok megoldására ajánl művében programot. — Az országgyűlés nyelve magyar lenne, de a megyegyűléseken „minden, a megyében divatozó nyelv egyaránt használható”, a kormányzati és köz- igazgatási nyelv pedig „valamennyi a hazában élő nyelv”, végül: külön iskolák minden nemzetiség számára, az állami főbb tanintézetekben — a pesti egyetemen is — egyenjogú nemzetiségi tanszékek felállítása. (Egy

későjpbi írásában Újvidéken külön szerb egyetem felállítását javasolta.) Mocsáry már 1860-ban elérkezett oda, ahová Eötvös és a róla elnevezett nemzetiségi törvény, a magyar uralkodó osztályoknak e kérdéssel foglalkozó politikusai 1918-ig sem érkeztek el... E kiragadott példák csak sejtetik, amit Kemény G. Gábor megállapítása mellett feltétlenül hangsúlyoznunk kell s amit közírói tevékenységének e korai szakaszában alkotott művei értékelő elemzése alapján Mocsáry életének másik neves kutatója, Tóth Ede fogalmazott meg: „... a magyar hatalmi körök politikai útja a leghaladóbb polgári pártok által elért csúcsokon sem múlta felül azt a gondolati rendszert, amelyet Mocsáry alapelveiben már a XIX. század derekán kialakított... ”

Hírlapi stílusának, publicisztikai tárgyalás- és kifejezésmódjának elemzése külön tanulmányt érdemelne. A dualista rendszer közerkölcsiségének romlottságát megmutató publicisztikai villanásaiban Vajda és Ady későbbi ilyennemű írásaira emlékeztet.

KÖZÉLETI tevékenységének igen fontos, állandó eleme az írás. Politikusi pályafutásának előkészítője, majd parlamenti harcainak fegyvere. Mikor a reakció kiszorította a politika küzdőteréről, a sajtó helyettesítette, pótolta számára valamelyest a „szószék” elveszített lehetőségét. Azt a nagy „ívet” is, melyet politikai szemléletének fejlődése jelent, szintén publicisztikai „lecsapódásában” szemlélhetjük. Élete utolsó évtizedében egy igen éles „irányváltásra” volt képes és hajlandó. (Eszméinek „alapiránya” maradt, a „váltás” inkább arra értendő, hogy — miként, kikkel...) Felismerte, hogy a demokrata és forradalmi baloldalban lelheti meg a soviniszta koráramlattal szembenálló nemzetiségi politikája hátvédjét és támaszát. Nyomon követhető a tőle származó vagy róla megjelent írásokban fejlődésének ez az új irányvonala, ahogy a demokrata-radikálisoktól a forradalmi radikálisokig, végül a szocialista, galileista „Szabadgondolat”-ig eljutott. Ennek a „nemzetiségi számában” jelent meg — a csaknem 90 éves! — Mocsáry utolsó elvi megnyilatkozása. Bevezető soraiban örömét fejezi ki afölött, hogy „van immár a magyar intelligenciának egy jelentékeny csoportja, amely nyíltan hadat üzen a... sovinizmusnak.” Kinyilvánítja közösségvállalását: „Nem keresem a köztünk más politikai kérdésekben fennforogható differenciákat, a nemzetiségi kérdésben elvtársak vagyunk.” Nyilvánvaló, hogy az ő középnemesi, reformkori gyökerű radikalizmusa különbözik az új radikálisokétól, mégis — azoknak elvi rokona. „Önökre bízom a jó ügy melletti apostolkodást” — írja cikke egyik zárómondatában. Politikai végrendelete mintegy ez az írás. Jellemző, hogy kiket tartott élete igazi „hagyatéka” méltó örököseinek... Nem volt forradalmár. Reformer volt. Népe és a népével együtt élő

népek közös létérdekeit felismerő politikai gondolkodó. Voltak, maradtak élete végéig „korlátái”, de hogy ösz- szetett egyéniségének ellentmondásai ellenére mégis utat talált azokhoz, akiktől harcának folytatását remélhette; hogy bár fenntartásokkal, de ténylegesen mégis a demokrata és forradalmi baloldallal vette fel a kapcsolatot: életművének,

politikai személyiségének haladó jellegét mutatja. Oly határozottan és következetesen képviselt „korai internacionalizmusa” — különösen a legtisztábban látó és legmesszebbre néző Teleki László halála után — mesz- sze kimagaslóan többé tette őt legtisztább szándékú reformer kortársainál. írásai bizonyítják mindezt.

A PUBLICISZTIKÁBAN lépett a legnagyobb nyilvánosság, a „nemzetközi közélet” fórumára is. Karárise- besi mandátuma révén 1888- tól munkatársa volt a L’ Antriebe Slave et Roumaine c. párizsi nemzetiségi szemlének; a Corresponde Russe véleményét kérte; a Mercure de France is közölte cikkét. Feltételezhető, hogy angol és német lapokban szintén megjelentek írásai. 1905 és 1909 között a Le Courrier Európáén magyarországi főmunkatársa volt, olyan szerkesztők társaságában, akik a korabeli Európa politikai egén a haladás vezércsillagai közé számítottak,, mint pl. Juarés, a francia szociáldemokrata párt vezére, a L’Humanité megalapítója. Külföldön inkább akadtak olyanok, akiknek volt szemük Mocsáry „szellemi rangjának”, jelentőségének felismerésére... Helyzetét így jellemzi egy 1907-ben írt levelében: „... a farkasokkal üvölteni nem tudok. Ki kellett vándorolnom nekem is, egy párizsi hetilapba

írok. 7. ” íme, az „író-polltikus” Mocsáry: „törzsökös magyar” s egyben széles tájékozottságé, a külföld tájékoztatására is kész és alkalmas „európai polgár.”

Közírói (és politikusi) munkásságát kiegészítő tevékenysége volt igen széles körű levelezése, melynek legnagyobb része Kemény G. Gábor megállapítása szerint „1944 őszén az andor- naki udvarháznak felelőtlen helybeli elemek részéről történt feldúlásakor” megsemmisült, elégett; a két nagy szobát megtöltő, több ezer kötetes könyvtár anyagával együtt. (S azzal az 1886-ban átnyújtott, több ezer aláírással ellátott román emlékalbummal együtt, mely ma a „kapcsolattörténet” becses dokumentuma lenne. 7.) Mo- csárynak magyar és nemze-; tiségi politikusokkal, de fel-; tehetően külföldi írókkal; publicistákkal is folytatott, rendezett levelezése állítólag köteteket tett ki, közreadott része csupán szerény töredéke az egykor megvolt nagyszabású levelestárnak. Ez is bizonyítja azonban, hogy Mocsáry levelezése egyenértékű része volt közírói, politikai tevékenységének. Némely darabja egyenesen történelmi becsű.

ITT FOGLALKOZHATNÁNK — feltehetően ha-, sonló értékeléssel — Mocsá- rynak az 1906 és 1915 között írt, az akkori magyar közélet napi eseményeit kommentáló Politikai Napló-jával. Ennek is csupán néhány lapnyi töredékét találta meg a kutató, az egyik andornaki fészerben, pedig ha megmarad, ma talán az összeomlás előtti magyar politikai élet bonyolult kérdéseit jobban értenénk s Mocsáry Lajos szellemi arculata is „árnyaltabb”, lehetne előttünk.

(Folytatjuk) Denke Gergely j