Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-13 / 139. szám

Új könyvek

Az Akadémiai Könyvkiadó íakiszimile kiadásban jelentette meg — a költő születésének 200. évfordulója alkalmából — Berzsenyi 1308-i versgyűjteményét, szerkesztette és a2 utószót írta Merényi Oszkár. A történelemtudományok körébe tartozik A negyvennyolcas forradalom kérdései című kötet, szeresztette Spira György es Szűcs Jenő. Pintér Zoltán tanulmánykötete a Művészet es realizmus, amely a szocialista realizmus kérdéseiről művészeti körökben gyűrűző vitához tűz érdekes megjegyzéseket.

A Szépirodalmi Könyvkiadó könyvei közt első helyen említjük a Nagy klasz- szikusok sorozatban megjelentetett verseskötetekat. József Attila összes verseivel. Novellákat, hosszabb lélegzetű elbeszéléseket és portrékarcolatokat tartalmaz Szakonyi Károly új könyve, a Tudatom, jól vagyok! Sándor Iván regénye A futár. Vészi Endre elbeszéléseinek új kötete az Inkognitóban Budapesten. Szabó Magda két regényét — Alvók futása. Zeusz küszöbén — tartalmazza az írónő életműsorozatának most megjelent új kötete. Tamás Aladár minden eddigi, visszaemlékezésekre épülő szépprózai alkotását fűzi csokorba a kétkötetes Akkoriban szüntelen fújt a szél című életműkötet. Bernáth Aurél újabb köny- ye a Feljegyzések éjfél körül. A kétkötetes Itt élned kell. Illyés Gyula életműsorozatának 1933-tól nao- jainkig terjedő írásait foglalja egybe: azokat az írásokat. amelyek népünk sorsproblémáival foglalkoznak.

A Móra Ifjúsági Könyvkiadó is sok újdonsággal jelentkezett. Említsük meg ezek közül a népszerű így élt... sorozat új kötetét, amely Napóleont mutatja be. Fekete Sándor tollából. Versek. mesék, igaz történetek váltják egymást hangulatosan Vidor Miklós újfajta gvermekkönyvében, melynek címe Sárkányok alkonyd.

ANDREJ VOZNYESZENSZKU:

Elvadult ménesek

Megdermedek a vasútállomáson. Szevasztopol felé lovak száguldanak — musztángok — elvadultak a háború alatt.

A közoktatás századában tekints a mélybarna szemekbe — dzsungel-vadság kerekre zártan magán-magányba bekeverve.

Követem nyomait a friss pataköröknek, A hegyi legelőn, hol megszáillam veled, éjjelenként eldübörögnek elvadult ménesek.

A szénafűt pótolja más, ha hómezőben szűgyig lábal? Szelídség — elvadulás — pusztulás — feltámadással.

A vad csődör nagyapját agyonverték, pej-nagyanyját felnyergelték a megszállók, a tenyészkancákat elkötötték.

Hej musztángok!

Rendezzünk méltó gyászszertartást, szélborzolta ünnepi lángot, hol melegedni körülállják rezgő orrlyikkal a musztángok!

Hej musztángok! Ki fosztotta ki a teázót, bankjegyüktől a bankokat?

Hosszú sörénnyel futnak a musztángok. Vadak, vadak.

Szegény, szegény, kedves bolondok a gőzmozdony kora lejárt. Búcsúzóul, mint őskolompok, patamoraj veri fel a határt.

Kövér legelőn éhezett az Ínség, vadrozsa lett a tearózsa.

Szelídből szökött a szelídség, elvadult mi nemesnek volt adósa.

Egy szál kolbászért orvvadászok raja kisér, és tölt ki lőhet. Megfogytak már a Don Quijoték, Rosinanték pótolják őket.

Igyatok pezsgőt, mellbevágót, krimi habzót, vagy muskotályost.

Ne öljétek meg a krimi musztángot. Száguldjatok musztángok!

Havas Ervin fordítása

Ko portos

Balázs József kisregénye

1

A magyar prózában tallózva könnyű lenne összeszámolni, hogy hány élménynyomot hagyó kisregény jelent meg az utóbbi években. Nagyon kevés, pedig történt néhány ígéretes pályakezdés. Egy csapásra a magyar próza élvonalába emelkedő fiatal írónk csupán egy van: Balázs József. Három remek kisregénnyel emelkedik a pályakezdők népes tábora fölé. ,.

_.

V

iatathatallanul nagy epikai tehetség. Nem igeret, hanem beérkezett író, aki mögött teljesítményeknek rangja áll.

A Koportosnak nincs eszményített hőse. Központi alakja Balogh Mihály, egy ágrólszakadt öreg cigányember. A3 ő életsorsát ismerhetjük meg két napba sűrítve. Munkát vállait, útépítésen dolgozott, majd továbbra is segédmunkásként keresi kenyerét. Feleségének a halálhíre a munkahelyről szólítja haza. Nemcsak térben, de lélekben is haza kell találnia, gyermektelen öregemberként kell szembenéznie saját sorsával.

Két dolgot diktál emberi méltósága. Dolgozó munkásként nem fogadhatja el a temetési segélyt, és így kell méltó temetést rendeznie feleségének. Fájdalmat enyhítő szándékkal hajtogatja: „nem lesz csóró cigánytemetés, nem lesz’*.

A temetésen töprengő Balogh Mihály sorsfordító nely- zetbe kerül. „Az eltelt húsz évem alatt nem gondolkodtam annyit, mint most” — mondja magának számvető monológját summázva. Emlékezetében előtörnek a múlt képei, a gyermekkori élmények, feleségéhez fűződő kapcsolatának szégyenfoltjai: amikor vízbe lökte haragjában, összerugdosta embertelen indulatában.

És most, amikor háza előtt áll a vakítóan éles hajnali fényben, kezében a koszorúval, egy élet szamadasa zúg át egész testén, agyán és tisztult érzésein. A halált a természeti emberek nyugalmával fogadja, mint egyetlen tragikumot. Arra a következtetésre jut: „Bennünk van a halál, ezért nem tudjuk legyőzni”.

A temetés Aladárét idézi, a legjobb, de legszegényebb barátjáét: a legolcsóbb koporsó és koszorú jutott mindkettőnek, ráadásul a harangszót sem hallotta Balog Mihály, így is elvitte minden pénzét a temetés. A gyászszertartást végző papnak sem tud fizetni, vesszőkosárral akarja adósságát letörleszteni. Másnap hajnalban indul vesszőt.vágni. A Kraszna-parton és a Szamos partján már mindet leszedték. A Tisza egyik kis szigetén sikerül neki, egész napos éhen-szomjan gyaloglás után, egy ölnyi vesszőnyalábot összegyűjtenie. Már hazafelé indul, amikor garázda cigányokkal találkozik, összeverik, elveszik a vesszőköteget, aztán eladják borért a révésznek.

Eszméletre ocsúdva, örül megmaradt életének, de megérzi, hogy sorsa elől senki sem menekülhet, vállalnia kell önmaga életét. Emberek közé vágyó tekintettel indul útnak abban a reményben, hogy „valakit csak talál az úton, aki köszön neki, és megmutatja az utat hazafelé”. .

A kisregény címe jelképes. Koportos, egy vasúti megálló a temető közelében. A népetimológia szerint nevét is onnan kapta, hogy sok koporsó volt ezen a helyen. Balázs József nagy művészi hitellel bizonyítja, hogy nemcsak a drámai hősöknek, de minden embernek megvan a maga létkérdése, a hamleti „lenni vagy nem lenni’ sorskérdés, amely rangtól, státusztól, foglalkozástól független, amcly- lyel az emberi méltóság megőrzésével kell szembenézni,

ha emberek akarunk maradni.

CS. VARGA ISTVÁN ,'5

, vVWVW

N

ézem szülikét, őszivetés-szí- nű kendő takarja fehér haját, használt keze félszegen rejti a csomós, kék ereket, kéken csillan a víz is a fakult semlyéken, és újra zöldbeborult vetésed szélárnyékos Magyarország. Ablakunkra tüzel a nap. Meleg menedékébe-fogódzkodunk és arra gondolunk akaratlanul, sohasem nyithattunk ennyi ablakot a fényre. Sokáig nem nézett be hozzánk a nap, a nádtetők melegében megolvadt vékony kincsünk, kevés szalonnánk, zöldre festett ablakaink előtt nem futott betonjárda, a remény virágai sem kuporogtak cserepekben, fehér csipkefüggönyök helyett tintakék csomagolópapír takarta el a külvilágot, ne lássanak ételünkbe, ne tudják cibere-reggelinket, kukori- camálés ebédünket, görhés vacsoránkat. Már a földre csurgatott nyolcasok örömére sem emlékszem, csak a földpadlók édes szagára, hiába vártam a napsütéses délutánokat, estéket, hogy piros kendőjét meglobogtassa a nap, reményeim elébe nyargaljon, felparázsol- jon a tűz, a kerek kályhák vöröse, a marhaganék csípős keserűsége, a szedegetett és lopott fák élesztőse, a morzsolt csutkák, csupasz izé- kek fiatal heve, lobbanása, a kormos karikák utolérték a napot, sámlira kucorogtam és a pattanó tűz elveszett a szegénység magányából.

Honnan is tudhattam volna, hogy a tűz és a nap színe maga a forradalom, vadlibák gágogása hallatszott a kis ablakok reményén, jó nekik, repültek, utaztak, szerettem volna csatlakozni, de azt sem tudtam, hogy a vágy még nem cselekvés, a két öreg ágy, a barna kanapé és a lelógó petróleumlámpa foglya voltam születésemtől, a rogy- gyant asztal menedékében. Honnan is sejtettem volna, hogy egyszer kaput nyit nekem az élet, a szegénységből kilábaló Magyarország. Elődeim kopott derekain léphetek tovább, fájó emlék lesz csak a

Sz. Lukács Imre:

Szülike házai

múlt, a piritós, fokhagymás esték kegyelme, a kemencekuckók boldogsága, az ezer éve viselt göncök megaláztatottsága, a diannás cukrok öröme, a savanyú szagú napok hiábavaló törődései, és a tegnap- előttekről kuporgatott kenyér fényessége. Jó lenne megkeresni azt a házat a Magyar Gyepszéleken, az olcsó árendás hajlékot, ahonnan mégis elvadított a szegénység, űzött a jobb történelembe, a mi igazi és kemény utunkra, a mindenkori szegénység forradalmába, a vörös zászlós szocializmusba, hogy elvihessen engem is mai otthonomba, eljárogassál hozzám szülike és a könyvespolcos szobák közösségében újra idézzük sanyarú múltunkat.

K

icsi szülikém, merre is bolyongtunk a másik Magyar- országon, a tízgyerekes családok kálváriadombjain, az árendás házak keserű kegyelmében, újra kezdenéd-e még a szerelmet, a két zománcos bögrét, a két kiló liszt örömét nyújtó házassággal, a tíz kölyök világra szülését, magad szánalmas és gyönyörű feláldozását a vissza nem téríthető szeretetben, a tábla nélküli házak magányát, kínlódó és reménytelen várakozásainkat a boldogságért? Elhiszem, hogy mindig boldog akartál lenni, szétporciózhattad erődet, legendás lemondásokba menekültél, a húsos ünnepek ritkaságaiban sem szeretted a jobb és laktatós falatokat, öreg, ócskapiacokon előtűnő kaszt- rolyunkból magadnak mertél utoljára, aljáról kapartad a kozmát. A ruhák, lábbelik, utazások, szórakozások vígságát nem ismerhetted, zsenge korodban fogott meg a szegénység. A munka, elrejtette a

OÜtiUí/lt

tudós iskolákat, a könnyebb élet lehetőségét, minek kérdezném a boldogságod, szüléimre, testvéreimre gondolok, ötőjükre, akiket felfalt a szegénység sivatagja. Sohasem álmodhattak tágas otthonokról, kényelmes mozizó szobákról, amiknek jóságát fitymálva élvezzük, emelkedik velünk az életünk, messzibbre látunk, kicsibbre szűkült a világ, és olyan távolinak tűnik a hantházkoporsó, az áren- dába kapott levegő, a cselédkedés négyes konyhái, hogy hátra se ütjük fejünket, csak a magunkkal cipelt batyuk emlékeztetnek. Látod édes szülikém, feszengve ülsz a fotelban, állandó aggodalommal nyúlsz a gázhoz, rettentő félelemmel, a minket szolgáló praktikákat úgy fogadod, mint valaha isten kegyelmét, amikor még volt hozzá szavad, nem hányta gyerekeidet, unokáidat a szegénység országútjainak jeltelen temetőibe.

N

ézz rám, szülike, anyám után anyám, és örülj! Mondd el házaid történetét, létezésednek golgotáit, ne feledhessem, hiszen nehezen idézem már a gyephantot a földbe ásott gödröt, a vékony horogfákat, a rárakott keresztágakat, napraforgószárral védett hajlékainkat, a szikföldből kimunkált sarakat, és a törpe kenyérsütögető kemencét a szabad ég alatt. Éltetek ti akkor, szülikém? Ütőn voltam-e már? Eleven földkoporsóba fektetted fiaidat, könnyű örömre szült lányaidat, félsz talán, hogy szemedre hányom? A silány költözködéseket, Gyepszél, Hatház, Űjosztás, az elűző nincs- telenség ceremóniáit, az istállóból alakított szoba befogadó jóságát, azok a napok, látod már, ki- törölhetetlenek bennem, amikor együt éltünk, zsíros, fekete kötőd kegyelmébe menekültem, a Porcsiny utca mályvafüvei közé, a hazátlan- ság időszaka volt, a libalegeltetéseké, a Cigányvölgy játéktalan játékaié, az volt nekünk a játék nélküli Magyarország, hosszú fürdések a Gödrök-köz kubikmélyülé- seiben, piszkos, posvány vizében, mekkora koncsorgások, mert a téglaszínű kecskénk kivetettje voltam, apám, anyám messze kóborolt a napszámok, kubikolások, olcsó és hitvány üzletelések birodalmaiban, a szegénység könnyen kapható magánya vezetgélt, a szegénység szép közösségeihez, ágyat, eperfát és kenyeret kínáló szomszédudvarok, hányfelé vitt onnan az út, előszámolni se tudnám és milyen lélekütötte, görbe kanyarokkal, talán te ezt már nem is érted.

Hogy tarthattad meg a gyerekeidet? Mosolyodat megölte sorsod, dalolni sohasem hallottalak, pedig cifra és szívbemarkoló nótáid lehettek, amiken a könnyed kicsordult, szépséged elárulta magát, fényes gombként ragyogott a szemed, aztán a titkolt érzés elhomályosította, a nóta boldogsága, Vak Bálint nyikorgó hegedűje, a mezítlábas öregé, a hatházi Odüsszeuszé, aki soros gyerekétől vezettetve járta kenyeres tarisznyájával a házakat, vitte az olcsó és megfizethető, beváltható és megrendelhető boldogságot, szépen dalolta, jó hangú gyerekeket csinált, és a kicsi öröm verdesett, megült az utcákban,, a szegénység házaiban, a fillérek, karéj kenyerek tisztes alkuján.

A

kkor már túl voltunk a cselédkedések szomorú évein, messzire kerültük Aranyos, Tomaj cselédházait, szégyelltük szegénységünket, a hajdani elesettség csak keserű emlékekben szállt utánunk, a fehér kenyér öröme kopogtatott hozzánk, és megtehettük, hogy nyitva hagytuk kapunkat kérege- tőknek, bolyongtunk tovább a történelemben, megrontott bennünket a szalmabor, a két olcsó ház öröme, amikor tőled elszakadtam, a rizsföldek első esztendői, amikor pénzzel játszadozhattunk a porban, hajszoltuk lovainkat a keskeny földekre, a mindennapi robotokba. Jól emlékszem, mindig csak egy

ruhád volt és amikor elkelt a Porcsiny utcai ház, ahol még dacol az istállóból rekesztett szoba emlékeinkkel, korán örültél, mert Szentpéteri Ferus elszedte adóba, a fényes örökség egyetlen pár ser lyemharisnyára futotta, gyerekkorom fényes napjait herdáltátok, szegénységed kirekesztett a szegénységből. Pedig milyen ajándékozó voltál, elosztogattad örömeidet, kimeríthetetlennek hitted magad, újra termelődtél gyerekeidben unokáidban, az emberi csoda piros virágaiban, ök voltak az igazi házaid.

A kékszakállú decemberrel bú- csúzkodol, pedig maradni szeretnél, várnak veled-öregedett készségeid, a megcsúszott nádtető, a kietlenné szomorodott udvar, véreid vagyunk, mégis messze estünk, csak vendég vagy otthonunkban, a fényes parketták vakítják ókuláréd, fehér bútoraink hidegek, zárt és idegen néked ez a térség, szabadságom emlékműve, nyomaszt saját alkalmazkodásod. Lépcsők, liftek monotóniája, fogolyként vergődsz szere- tetedben, riaszt a viszonylagos jólét és kényelmesebb életünk, mániákusan gyűjtögeted a játékok közé szóródott fémforintokat, gonddal őrződ a maradék levesek, hideg pörköltek fogyasztásának jogát, szívedet öntenéd ezekkel pocsékba, takarékos vagy a mosóporokkal, nem tudsz tíz percig pihenni, forgolódunk, viselkedünk körülötted, meg ne bántsunk, mégsem maradhatsz fürdőszobás kedvességünkben.

H

ová igyekeznél? Múltad mezsgyéi már halottak, tőlük csak hátrafelé .visz az út, szedegetjük a keskeny és idejétmúlt síneket, szeretnénk szép hidakat á mához. Ne siessetek szülikék! Időzzetek a megérdemelt pihenésben, barátkozzatok holnapjainkkal, fehér hajatok országútjain szaladunk odáig, álmodozóbbak, követelőd- zőbbek lettünk, nemesen vívjuk, küzdjük forradalmainkat, száguld, zúdul velünk vonatcsodánk, elhagytuk a sohasemlesz szegénységet, szereteteiteket, megértéseiteket vi- hessúk magúnkkal, boldog és elfelejtkezett mosolyaitokat, mert megérdemeljük.

i