Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-30 / 153. szám
Két fain — egy nóta: €§WO€ÍSB. Éuodn ... Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy elmondjam, miként íenekedik egymásra kél község — egy jó ügyben. A jó ügy és egyben az egymásra vicsorgás oka, alapja — az óvoda. Ezek után pedig nézzük a tényeket. Elöljáróban pedig ehhez ii ndjárt tisztázni kell, hogy is két, hanem három n.túrói van szó, jóllehet, ebitől egy alig-alig érdekelt a \' tában. Az alig érdekelt: -ijvesaranyos; a két annál tcább érdekelt: Egerbocs és J-Uor. Érdekeltségük tárgya isiig az óvoda. Félreértés ne '■ ék, egy óvoda, nem jiedig : tő. Igaz, nincs is mód kettő -e — egyré is alig ... És ezzel máris a dolgok is közepébe kerültünk. ' k án még annyit hadd je- ■t ezzünk meg, hogy közös nácsú községekről van szó, nelyek központja Bátor. Az ; igaz azonban, hogy nem ‘ 'nessége, nem is fejlettsé- \ hanem fekvése miatt: a "'lekedés ide és innen a •óbb mind Hevesaranyos, id Egerbocs irányába. Ezek án már „csak” annyit kell tdni a vita megértéséhez, gy óvodaépítésre ebben az ötéves tervben nem kap tá- nogatást a közös községi tanács. A döntés — az döntés, nem tehet vitatkozni felette, így aztán inkább azon kezdtek gondolkozni — elsősorban Bátorban és Egerbocson —, hogy miként tudnának mégis óvodát építeni? A válasz mindkét helyen egyfélekép- oen hangzott: összefogással. Ha segít a lakosság és segítenek a községben, illetve a környéken dolgozó üzemek — biztosan sikerül. Pfierbocs tiltakozik Eddig rendben is lenne ninden: más községben is volt már példa arra, hogy az üzemek és a lakosság támogatásával saját erőből építettek óvodát. Esetünkben azonban két község volt. méghozzá egy kalapban, hiszen testvérfalvak, közös községi tanácsú, egymáshoz közel . fekvő helyek. Na már most, mi történjék ilyenkor? Az történt, hogy áprilisban, a közös községi tanács ülésén, amelyben megfelelő létszámmal és aránnyal vettek részt bátoriak, hevesaranyosiak és egerbocsiak, szótöbbséggel elhatározták, hogy Bátorban építenek óvódét. Pontosabban: nem építenek, hanem a község központjában levő régi (és használaton kívüli) kultúrházat alakítják It. Egerbocs azonnal tiltakozott, messze van Bocstól Bátor, ők külön óvodát akarnak. — Tulajdonképpen jogos is a kívánság, egyet is értünk vele — mondja erről Ficzere Sándor, a közös községi tanács elnöke —, de van egy nagy bökkenő; nincs pénz. Megvolt viszont a tanácsülés döntése, és ennek alapján a bátorlak megtették az első lépést, az átalakításhoz szükséges különböző engedélyek megszerzéséhez. De nem hagyta magát Egerbocs sem. Elég volt az „alárendelt” viszonyból — mondták, és ha a bátori tanács nerh látja be a követelés jogosságát, majd segít a tv. Levelet írtak a Nyitott borítéknak 54 aláírással, s kérték a közvélemény segítségét. Ebben előadták, hogy Bátorban mindössze hat óvodás korú gyermek van, Egerbocson viszont 49; aztán az anyukák helyzete: 25 kénytelen volt igénybe venni a gyermek- gondozási segélyt, 18 édesanya dolgozik, 19 viszont dolgozni sem tud, mert nincs kire hagyni a gyereket stb. A Nyitott boríték levélben kért választ a panaszra á közös községi tanácstól, ahol pontos felmérést készítettek afroi, hogy melyik falubán hány óvodás korú gyerek található. Meg is írták a té€\Mwmsm lÉtt. június 30. szerda vének: jelenleg Bátorban 13, Egerbocson 39, Hevesaranyoson pedig 26. És megírták azt is, miért volt logikus a tanácsi döntés az óvoda létesítéséről, illetve arról, hogy Bátorban legyen a központ, annak ellenére, hogy náluk a legkevesebb az óvodás korú kisgyerek. Egyszóval azt, hogy minden logikát nélkülözne, ha Hevesaranyosról Eger- bocsra vinnék a gyerekeket — Bátoron keresztül. Tart a harc Az ügy hivatalos része ezzel le is zárult, de csak a hivatalos. Változatlanul tart ugyanis az ádáz küzdelem a két falu' között az egy óvodáért, pontosabban, talán már nem is az óvodáért, hanem a presztízsért. Jó példa erre az a beszélgetés, amelyet a tévének írt egerbocsi panaszos levél aláíróinak egyikével, Szecskó Menyhért társadalmi elnökhelyettessel folytattunk. Enyhén szólva már a téma hallatára dühbe jött, úgy mondta: — Egyszerű ez, kérem: az óvodát kell vinni a gyerekekhez, nem a gyerekeket az óvodába. Ez csak világos?! Én nem látom semmi célját, hogy ott legyen óvoda, ahol nincsen gyerek. Az első pillanattól elleneztem, megmondom őszintén... — Ne .haragudjon a kérdésért: haragszik maga a bá- toriakra? A férfi felnéz, tekintetében egyértelmű a válasz, ám a szája mást mond: — Nem én, csak ezt nem helyeslem. Egyáltalán, tudják maguk, hogy képzelik ez az egészet Bátorban: úgy, hogy a kultúrházból óvoda lesz, mellesleg a kocsma tő- szomszédságában ... amit tudtommal nem is lehetne, csak külön engedéllyel... — Megkaoták az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy az italbolt nyitva tártása ne zavarja az óvoda rendeltetésszerű működését. Ha becsuknak * egy kaput... — Ha, ha, kérem, éppen ez a baj: ha becsuknak valahol egy kaput, mindjárt kinyitnak egy kiskaput egy másik helyen. Egyik rendelet vágja agyon a másikat, így persze hogy nem megyünk Rachel nézte a függönyt, amelyen átsütött a napfény. A város főtere felől, a felszerelt hangszórókból egy szónok ordító hangja hallatszott. Sigi ott ült, friss, fehér ingben, új flanellnadrágjá- ban, kezében az újság, amely tegnap óta új névvel jelent meg és horogkeres2ttél a fejlécén. Rachel körülnézett. Látta az otthonukat, mindazt, amit ötven év munkájával szereztek. A könyvesfal, a kő- reai váza, az esküvői képük, a vitrin fölött... Nézte a meisseni porcelánkész- letet a frissen keményített damaszton. Mindez az otthonuk ... és ott feküdtek az útlevelek, a kis csomag pénzzel, amit a nagy sietségben még össze tudtak szedni. Ha ugyan nem késő máris... Rachel a reggeli asztal mellől lenézett az utcára. A nagygyűlés a téren riiintha befejeződött volna. Két hét óta, amióta az úgynevezett „Anschluss” megtörtént, egyik felvonulás a másikat érte. Osztrák benzinnel száguldoztak a német gépek az osztrák égbolton és úgy látszott, mintha mindenki egyenruhát öltött volna. Az Ő rendelőjükbe pedig azóta nem jöttek a betegék. Sem Sigihez, aki tüdőspecialista volt, sem hozzá, aki nőgyógyász. Két hét óta bénító volt a csend ... Sigi megérezte a felesége nyugtalanságát. Biztatóan rámosolygott, de mosolya eltorzult. Mi mást lehet tenni, mint várakózni...? Ha már holnap lenne, utazhatnának, jönne a határ és estére talán már Svájcban lehetnének. Talán. És aztán semmire! De jól van, megkapták, legyen. De mi lesz a bálokkal, farsangokkal, amiket eddig a kultúrházban rendeztek?! — megmondjam magának: ezeket meg az új pártházban fogják megrendezni. Pedig a pártház az pártház, nem lehet kultúr- ház! Ezt nem szabad megengedni. Mert a pártház az pártház, ott olyan rendezvények ikelíenek, amelyek a pártmun- kához tartoznak, nem bál, ■meg farsang, meg ilyesmi! Nehezen szakad vége a szoáradatnak, nehezen csillapodnak a kedélyek is. Búcsúzóul még azt kéri, halehet, az újság is járjon közbe Egerbocs igazának, jogainak érvényesítésében. Természetesen nem ígérhetünk semmi ilyet. Mert bár igaz, jobb lenne, ha a bátori gyerekeknek is külön óvodája lenne és az egerbocsiaknak is. Erre azonban egyelőre nincs lehetőség. Marad tehát a megoldás, hogy saját erőből Ott létesüljön óvoda, ahová a másik kettőből könnyen el lehet jutni. Ez a község pedig — elegendő egyetlen pillantást vetni a térképre, és bárki meggyőződhet róla — Bátor. — Igen1' — mondta erről kényszerű megadással az egerbocsi Szecskó Menyhért — még ebben is szerencsések. _ — Igen — mondta az egri járási hivatal művelődési osztályvezetője, Gönci Balázs is. Bátor mindkét helyről könnyen megközelíthető, ezért ha lehetőséget tudnak találni arra, hogy saját erőből létesítsenek óvodát, akkor elsőként Bátor jöhet számításba. Mert, ugye, így logikus... Igen, így logikus. Mint ahogyan logikus és többszörösen bizonyított tény, hogy a megértés, az egymás támogatása visz előre minden szándékot a megvalósulásig, nem a gáncsoskodás, a ker’ékkötés. Jó, hogy effélére már nem is igen akad ok minálunk. Eredményesen működnek közös községű tanácsaink, és erre adott a lehetőség a Bátor, Hevesaranyos, Egerbocs háromszögében élők számára is. Igaz, egymás megértésére lenne szükség. Mert nemcsak az óvoda, de ez is hiányzik. B. Kun Tibor A Berzsenyi-e mlékműsor mottóját —- „Oroszlánnak látom én itt körmeit” — Kis János, a soproni tanár és szuperintendens, az első irodalmi önképzőkör megszervezője mondta 1805-ben, amikor a költőt versírás közben találta szerény otthonában. A verseket elküldte Kazinczy- nak. Ő tette lehetővé megjelenésüket, hibátlan nyelvre, nemesebb ízlésre ösztönözve a költőt. A műsor szerkesztőinek — Perjés Klára és Búzás Andor — ném az volt a célja, hogy meghatározzák Berzsenyi irodalomtörténeti helyét, hanem azt keresték, hogyan él „Dani úr” emléke a niklai emberek szívében. A kúriát, ahol élt 1811-ben kezdték építeni és az elmúlt évben kétmillió forintos költséggel múzeummá alakították át- Egyike hazánk legszebben gondozott irodalmi emlékhelyének. A házban ma három Berzsenyi-dédunoka él, akik féltőén őrzik a nagy előd emlékét, dé él alakja a falu emberei között is. Hársházi István, idős niklai paraszt- ember elmondta, hogy a falu jobbágyai, akikkel együtt dolgozott, tudták, hogy gazdájuk ír verseket, azt azonban nem, mi a vers. Hogyan sejthették volna parasztjai, „édes szolgái”, hogy a szilaj, dacos természetű ifjú lelke a „hajdan erős magyar romlásán” borong és hogy a Közelítő tél siváran hideg képei reménytelenségét idézik? „A díszeit hullatott liget, a tarlóit bokrok, a völgy durva csalitja, a néma homály, a szép tavaszok romlása” nemcsak a pusztuló nemesi életforma, hanem a nemzet jövőjének sorsa fölött érzett aggodalom kifejezése is. Berzsenyi az antik költői formák magyar nyelvre történő alkalmazásával ismét az európai költészet részévé kívánta tenni a magyar irodalmat, Pannóniát Európává. Hasonló ez az út és szándék ahhoz, amit Balassi és Zrínyi járt meg, csakhogy ott mindez a nyers erő, a cselvetés, a formateremtés bátorságában jelenik meg. De Berzsenyi nemcsak verset írt, hanem jobb bánásmódot akart jobbágyai számára. „Úgy látta, hogy a jól művelt föld és a kiművelt ember magas szintű egysége, — gazdaság és kultúra — a jövő falujának bázisa”. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” — írja egyik versében. „A magyar mezei szorgalom némely akadályairól” írt munkájában a közösségi gazdálkodás hiánya miatt panaszkodik, mert „az emberek különválva, magukra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek, egyesülve pedig urai a földnek.” Igaz, akkor szándékait, politikáját, költészetét kevesen értették, mert a közösség volt éretlen mértékének felismerésére, „de ma, bár másfél évszázada halott, itt él a tanító, gazdaköltő, politikus a rozsdasárga földben, a melegzöld fűben, érleli a szőlőt, becsületre és nagyot- akarásra tanítja a gyereket, gazdálkodni a szakembert, mert ő a föld, a fű, a fa, a gyerek, az öreg, mert a mi hiteink bennünk élnek-” i i a A Sárkefe, — Csurka István groteszkje — jó hét végi szórakozást nyújtott a műfaj kedvelőinek. A hangjáték az első pillanatokban motiválatlan műnek tűnik, de képgazdagságát figyelve tartalmaz sok tanulságot is. Egy szerencsésen megúszott közlekedési katasztrófa előtt, pár pillanatban mint filmkockák, megjelenik az ember előtt múltja: a részeges anyagbeszerző, Fodor még egy sárkefével sem képes letörölni magáról szennyes kis életét, az olcsó Anitát, erdei sétáit, hajnalig tartó ivásza-, tait, felelőtlenségeit. A groteszk tükre az emberi gyengeségeknek, a valóság, egy társadalmi pillanat tükre, a vicc egyféle megjelenési formája. „Kényelmetlen műfaj, de szükséges” —<■ mondja Dürrenmatt valahol. Az ilyenféle műfajok bontják fel a dráma arisztotele- szi törvényeit és hoznak közel a hallgatóhoz életeket, sorsokat. A rádió egyébként is kiválóan alkalmas villa- násos életképek és helyzetek bemutatására. Igaz, ehhez olyan művészre is szükség van, mint Garas Dezső, aki monológjaival életre keltett egy kétes értékű, közöttünk élő figurát. Ebergényi Tibor elfelejteni & náci kísértetet, mint valami rémálmot. Ketten ültek a reggeli asztal mellett, egyedül voltak a háziban. Rachel hirtelen lépteket hallott. Elsápadt — Hallod, Sigi? Valaki jár a házban! Sigi ismét elmosolyodott, torz mosollyal, válaszolt. — A kapu zárva van.. . — Mégis! Hallgasd csak! ő is hallotta a lépteket, amelyek most már a lépcsőn koppantak, ajtók csapódtak. Sigi letette az újságot, felállt, de akkor már a szobában is voltak. Négyen. — Kifelé az asszonnyal! — kiáltott az egyik, köszönés nélkül. — Nem! Nem! Nem! — sikoltotta Rachel és kétség- besetten kapaszkodott Sigi kezébe, a betolakodók azonban — kettő barna egyenruhában, kettő civilben — erősebbek vóltak. Kivonszolták az asszonyt, a télikertbe, ahová az üvegtetőn át ragyogott a nap. A levegő itt meleg volt ésíul- lasztó. — Rángassátok le a ruhát erről a zsidó nőről, aztán hozzátok ide a férjét, hadd lássa...! A másik kettő Sigit vonszolta be. Erősen fogták á karjait hátul összeszórították. Sigi lehajtotta a fejét és becsukta a szemét. Amazok felütötték az állát, a fejét, a hajánál fogva, de ő nem akarta látni, mit csinálnak Rachellel. Rachel is csukva tartotta a szemét, miközben leszaggatták a ruháit. Vér folyt a szája szögletén, és beszakított jobb füléből. Kezei erőtlenül hanyatlottak alá, már nem is erőlködött, hogy mezítelenségét eltakarja. Most mindén olyan nagyon messze ván... minden bekövetkezett, amitől olyan nágyon félt. — Nyissátok ki a szemét! M ozgáé! — parancsolta az egyik. A másik kettő egy pillanatig tétovázott. Fritz, aki a fértyképezőgépét babrálta, hogy az asszony jobb megvilágítást kapjon, letette a kézéből a Box-Tangert és rávigyorgott a Sturmführer- re. Rágyújtott, néhányat szippantott és a cigarettája parazsas végét a doktor csukott szemébe nyomta. Weiszkopf hátra kapta £ fejét, felordított, karjaival csapdosott maga körül és teljes erőből sípcsonton rúgta az egyik SA-legényt, az elordította magát. De amit Weiszkopf mégis látott egy pillanat alatt, az Rachel volt, odadobva a télikert padlójára, ruhátlanul és a bestiák egyike rajta térdelt és szép hosszú haját késsel kezdte vágni. Amikor a legény felordított, abbahagyta a műveletet és odalépett. — Mit enged meg magának ez a disznó! Megrúgott? Na, gyere csak! És ütni-verni kezdték a doktort, teljes erőből, teljes dühvei, majd űzték, keresztül az egész házon, a szobákon, le a pincébe. Ott még adtak néhány ütést és ettől, mint valami tehetetlen golyó, gurult le a lépcsőn. Ott lenn az egyik sarokba dobták. A „disznót” ahogy ők mondták, a „disznó bol- sevikot”, ahogy nevezték, a „büdös zsidót”, a „plutokratát”, „Ahasvérust”, miközben ütlegelték. A fehér ing véres, mocskos ronggyá vált. A fehér nadrág véres, rongyos cafat. Nem létezett már többé, a fritz mégis elővette a pisztolyát és közvetlen közelről a fejébe lőtt. Lassan, lihegve ment fel a két SA-legény a pincéből az emeletre. Megtörölték izzadt homlokukat. — Megadtuk neki... — mondta az egyik, és a másik helybenhagyólag biccentett. — Mi legyen a h-iV----1’’ — kérdezte aztán. — Elvisszük ... Mire felértek, a másik cl*üs i és halkan Budai Júlia Amneris szerepében (Verdi: Aida) a fiatal énekesek Szófiában rendezett VI. nemzetközi versenyén. (Népújság telefotó —BTA—MTI—KS) 20.00: SZÁZ FÉRFI, EGY KISLÁNY Az 1937-ben forgatott Száz férfi, egy kislány című film tulajdonképpen tündérmese, egy bűbájos, temperamentumos, csupaszív kislányról. A háború előtti film nem tartozik a műfaj klasszikus remekei közé, de naív kedvessége, no meg a nagyszerű színészi alakítások ma is szórakoztatók. A Száz férfi, egy kislány sikerének egyik titka, hogy e kislányt olyan ügyes színésznő kelti életre, mint Deanne Durbin. Henry Koster felfedezettje ezzel a filmjével lopódzott be a mozinézők szívébe, s bár csaknem harminc filmet készítettek vele visszavonulásáig, mégis ez a legjellemzőbb, legeredetibb. kettő már íényképezkedett, a meztelen, agyongyötört asszony mellett. Kell az érdekes kép a Stürmer részére, jól megfizetik... — Adjátok rá a rongyait és el vele ...! — adta ki a parancsot a Sturmführer, összeszedték az asszony ruháit és odadobálták neki. Rachel öntudatlanul kezdte magára ölteni ruháit és egyetlen gondolat foglalkoztatta: „Megölték... megölték ...” — Vigyétek a többihez a pályaudvarra! Mi még leltározunk ... — Heil Hitler! — lendítette karját a magasba a másik kettő és indultak kifelé az asszonnyal, akit mirtdun- talan lökdösni kellett előre. A másik kettő — a Sturm- führer és az Oberscharführer — nekiestek az italoknak. Vidámak és elégedettek voltak. Eredményes volt a délelőtt. Németország megtisztul, igen, tisztának kell lennie. És ami a bárszekrényben van, az sem megvetendő! — A zsidók értik a módját! Ide nézz, barátom; francia konyak, csokoládé és cigaretták! Szedj magadnak is! — Szolgálatára, Herr Sturmführer...! — Na, jó ... magunk között vagyunk! Prosit, tata! — Prosit, Herr Sturmführer! — Kár, hogy zsidónő volt.., Egész jó macska lett volna. Hm...! Pohárral a kezében, az ablakhoz lépett és lenézett az utcára, ahol a rendőr éppen azon igyekezett, hogy a csődületet szétoszlassa. Fordította: Antalfy István t
