Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-29 / 152. szám
Keret nélkül A festőművésznél keret nélkül látható és kapható a mű. A műkereskedelemben már illően keretbe öltözik a festmény, mintegy karaktert kapva ezáltal és elhatárolást is a világ egyéb síkjaitól. Aki azt hiszi, hogy keret: keret — mindegy, hogy milyen, csak bekeretezze a képet majd a falon, az mélységesen téved. A keretnek is megvolt és van a maga divatja és divaton belül is összhangba kell lennie a kép stílusával. Egy nonfiguratív kompozíció nehéz arany-barokk kerettel.. brrr ... Bár az is igaz, hogy a jó művek, a jeles alkotások keret nélkül is ki- és megállják az idők és az ízlések próbáját. Eme, csak Tamás és Másik János feltétlenül ide sorolandó, de világért -sem rang sorolandó. Derűs-fanyar songjaik a képernyőn ís jól érvényesülő . előadói készséggel párosultak és egyéni előadói stílusok jólesően vált ki az e műfajt gyakorlók • olykor bizony dzsungel monotóniájú egyhangúságából. És az örömhozók közé tartozott Körmendi János remek átválto- zökészsége, villanásnyi képekben is teljes karaktert teremtő ereje. fokon. A valószínűsége megvan, elvben, de annak a gyakorlatban már valójában sohasem, hogy minden bírói fórum tévedjen és ártatlant minősítsen bűnösnek, vagyis, bűnöst, súlyosan vétkezőnek. Előfordul mindez az NSZK-ban is, de társadalma jellegéből' fakadóan lényegesen gyakrabban ésj súlyosabb, sőt végzetes formában is. Voltaképpen ezt az előfordulási gyakoriságot tükrözik ezek a tévéfilmek / is, melyeknek legutóbbi darabja volt „A Dettlinger-eset”. A kapitalista társadalom képes rendbe tenni a saját szénáját. Ha vannak is, mert miért is ne lennének, hiszen uram isten, emberek vagyunk, nos, szóval, ha vannak is tévedők, de vannak ám számosán olyanok, akik készek korrigálni a tévedést. Az ügyész — csak látszólag az államhatalom, mert ő dehogy is az! — tévedhet, de a helyesbítésnek végül is helyt adó bíróság — mert ez az állam- hatalom! — összefogva hű famulusával, a népszerű védőügyvéddel, képes arra, hogy ezt a tévedést kijavítsa. Akár nyolc esztendő után is. Befejeződött az NDK tévéfilm-sorozat, a Stülpner legenda. Képünk a befejező részből való, — mintegy emlékeztetőül. látszólag képzőművészeti ihletésű és nem ihletettságű bevezetés ne riasszon el senkit e rovattól: a televízió szombat esti műsoráról, a „Hogy van?”-ról essék és esik is majd most szó. Nem arról, hogy a címadó Ka- rinthy-monológ alkalmas volt-e, vagy sem az egész este címadására, mert szerintem nem volt alkalmas, hanem arról inkább: kell-e keret a műhöz, ha az mű? Nem kell. Nem ’ mindig kell. Most például egyáltalán nem kellett. Nem is volt. A „keret”, mi voltunk, a nézők, akikről szólt és akikhez szólt a könnyű humo- reszktől a tragédiát súroló groteszkig ívelő tv-show, ahol a gondolat, az „ilyenek vagyunk mi, emberek”, megértő, de mindent meg nem bocsátó gondolata volt a show-sztár. Keret nélkül! Ez volt ennek a másfél őrás, számomra igen kellemes szombat estének egyik öröme. A másik Kosztolányi felfedezése, pontosabban, felfedeztetése a számomra, akiről mindig azt hittem és úgy is tudtam, hogy a „csupa i” virtuozitása, az Esti Kornél, a szegény kis gyermek «panaszai mellett aligha írhatott olyas életképet, amely ma is megértő derűt válthat ki belőlem. Örömmel vettem, hogy tévedtem. Azt sem egy tévékritikában kell leírni, hogy Örkény István méltó folytatója és korunkra újítója Karinthy sajátos humorának, s hogy ez a humor irodalmi magasságokra emelkedve ismét megadja a becsületét a nevetésnek a Parnasszus tetején is. Ez volt ennek a másfél órás műsornak számomra a második örömhozó érdeme. Mert volt egy harmadik, sőt egy negyedik is. Cseh Szirtes Tamás rendezésének értékelése benne foglaltatik mindabban, amit eddig leírtam. Szalai András képei jól kísérték a jelenet- sorozatot, mindig megfelelő atmoszférát teremtve a szöveg hangulatához. Megmagyarázom: mit láttunk Helyesebben azt kellett volna írnom: megmagyarázom, hogy amit láttunk, azt miért így láttuk. Jómagam is ódzkodom a magyarázatoktól, riaszt, ha valaki szájba rágja, mi az, amit láttam, s úgy rágja a szájamba, hogy ki kell értenem belőle: ha netaíántán másképpen láttam volna, mint ő, akkor csakis rosszul láthattam. Mindezek előrebocsátásával és utána is kénytelennek érzem, hogy meg- / magyarázzam: mit láttámén, pontosabban mit láttam ki belőle. Mármint A Dettlinger-eset című NSZK televíziós filmből. Írhattam volna: filmsorozatból. Mert nem az az első és nyilván nem is az utolsó olyan film, amely az NSZK-ban az utóbbi évtizedekben elkövetett úgynevezett justizmordokat dolgozza fel. Mindközönségesen: a törvénysértéseket, a bírói tévedéseket. Az kétségtelen, hogy az igazságszolgáltatás az emberi társadalom „alkotása”, emberek gyakorolják, mondanak felmentő, vagy elmarasztaló ítéletet, emberek által hozott, a társadalom által determinált paragrafusok alapján. így aztán nincs kizárva, hogy valakinek az ügyében ne tévedhessen a bíró — nálunk is. Az első Sárköz népművészeti exportja Különlegességnek számító népművészeti tárgyak kisebb tételű egyedi készítését kezdték meg a sárközi nép- művészeti szövetkezetben. A decsi székhelyű szövetkezet ezután nemcsak szőtteseket, O MbSéí IHM. június 29., kedd hímzéseket, hímes tojásokat, festett .bútorokat és újabban népviseleti babákat, hanem sárközi mintás kerámiát is szállít hazai és külföldi megrendelőinek. Jelenleg 200 sárközi tálat égetnek ki havonta a kis villanykemencében. Az eredeti sárközi m.otívumú és színű tálak első példányait a szövetkezet a decsi tájházban, valamint a nagy szólókban mutatják be és árusítják is-. Jó szándékú film volt A Dettlinger-eset is? Vitán felül. őszinte, sok mindent eláruló, az NSZK társadalmának belső rugóit is érintő televíziós film volt. Csak hát sem rendezője, sem írója nem tudta és nyilván nem is akarta átugrani a saját árnyékát: az önmagát megújítani mindig tudó kapitalista rend végső soron m i "n- d i g igazságot szolgáltató világának hamis illúzióját teremtették meg e filmen. A főszereplő Vadim Glow- na messze több, mint egy bűnügyi rekvizitum megele- venítője. Gyurkő Géza Hogy kik voltak gyermekkori játszótársaim, már nem emlékszem pontosan. A faluban, ahol éltem, velünk szemben lakott két fiú. Ha jól emlékszem, testvérek. Az egyik Pale — valójában Pascal —, de az is lehet, hogy az éppen a bátyja neve volt. De ez a Pale — nyurga, lóarcú gyerek — meg is szökött otthonról és néhány napig haza se ment, mert az apja jól elnáspágolta. Amikor pedig újra hazatévedt, annyira kikapott az apjától, hogy a bőre cafatokban lógott. Akkor újra elszökött és esténként az anyja jajveszékelve kiabált neki házuk ablakából. » Más asszonyok is kiabálva hívták a fiaikat, de ez a jajveszékelés, amely mindenkit megborzongatott aki hallotta, Pale után kiabált. Olykor mi magunk is bosz- szantottuk őt ezzel a névvel, de ez látszólag tetszett is neki. Ezzel a Palával egy nyári délután emlékezetes kalandom volt'... I A közelünkben levő hegy csupasz oldalára másztunk fel, miután átgázoltunk a patakon és a nádason. Nagyon izgatottak voltunk, mert már korábban elhatároztuk, hogy viperát fogunk a hegyoldalon. Amíg gázoltunk a hasig érő vízben, csupasz hátunkat pörkölte a nap, megzavart békák ugráltak fel előttünk a partról a vízbe. A lábamat ösz- szevertem a kövekkel, Pale szája szélén összerágott gyom zöld leve csurgóit. A falu felől olykor már fel-felhallatszott egy-egy kiáltás. Erisen füleltem, nem engem hírnak-e, de nem tud- !.»« kivenni. Felkapaszkodtunk a hegy- oldifra, lihegver és A százezer dalból egy csokorral A csuvas művészeti együttes hangversenye Gyöngyösön A művészegyüttes vasárnap este az egri Gárdonyi Géza Színházban mutatta be műsorát a lelkes közönség előtt. A kedves és színvonalas műsor előtt dr. Varga János, az egri városi tanács elnöke köszöntötte a csuvas vendégeket. Képek, pillanatok a műsorból. Nagy érdeklődés előzte meg a megyénkben szereplő csuvas művészeti együttes szombat esti bemutatkozó hangversenyét. amelyre Gyöngyösön, a szabadtéri színpadon került sor. A kedves vendégeket Be- rényi József, a gyöngyösi városi tanács elnöke köszöntötte. Emlékeztetett arra. hogy már hagyománynak számít a csuvas és a Heves megyei művészeti csoportok cseréje, ennek köszönhető a tény. hogy most a 12 ezer főt foglalkoztató Csebokszári Elektronikai Gyár 60 tagú népművészeti együttese jött el hozzánk, és a „százezer dal, százezer hímzés országának”. Csuvasiának művészi eredményeiből egy csokorra valót tár elénlí baráti és testvéri üdvözletül. A köszöntő szavak után megkezdődött a hangverseny. A közönség nagy örömmel hallotta az együttes jó tempójú, szép hangzású előadását, a mi számunkra kissé szokatlan dallamvilág meg- elevenedését, a jellegzetes hangszerek zengését. Különös figyelmességnek számított, hogy az együttes olyan műsort állított össze, amelynek dallamvilága már ismerősen csendült mindazoknak, akik szeretik a zenét, akik odafigyelnek a testvéri nép dallamvilágának kincseire, a szovjet zenei kultúra népi ih- 'letettségű. újabb keletű kompozícióira. Ismerősek voltak a ritmusváltozatok, de több zeneszám is, hiszen a különböző szovjet együttesek vendégszerepléseik során ezeket már korábban megszólaltatták a mi színpadainkon is. ahogyan a hírközlő eszközök segítségével ezeket a dallamokat az „otthoni” előadásból is ismerhettük. Nagyon figyelmes volt a műsor szerkesztője, hiszen meglepetésként két magyar számot is elénekeltek az együttes szólistái. Ezek közül a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű dal csuvas barátaink számára is ismerős hanganyagot tárhatott fel, hiszen dallama a régmúlt időkben keletkezett. így ölel át a zene és dal tereket és időket, válik egységesen értelmézhe(Fotó: Szántó Györgyi ■ * tő és érthető kifejezési esz-í közzé. A zenekar különböző pen-4 gető, húros hangszerei akon- cert közönségének a figyel-? mét lebilincselték. Ezek az eszközök a mi , számunkra teljesen szokatlanok, már csak ezért is vonzóak. Ahogyan az együttes játszott eze- ken a hangszereken, az nagyon mély technikai biztonságot fejezett, ki. a zenélés módja pedig az együttes művészi értékeit tette nyilvánvalóvá. Feltétlenül meg kell említenünk Ludmilla Karaszova kellemes hangon előadott szólóját, valamint Valentina Karusztina temperamentu- tumos. sodró előadásmódját. Nagy sikert aratott Jurij Górd jev is tréfás dalával. Hogy milyen „sokat, tud” a balalajka, milyen árnyaltan képes szólni, mennyi érzelmet hordoz húrjaiban. azt Eduard Boriszov szólója bizonyította. Nagyon kedves volt a műsorközlő, Raja Belisava, aki magyarul egy kis idegenes kiejtéssel tájékoztatta a közönséget az egyes műsorszámokról, (g.mol.) CESAEE PAVESE: A VIPERA got színlelve, én még az oroszlánokról kezdtem beszélni, majd füttyengetni kezdtem. Pale rám szólt: — Hagyd a fenébe! A viperát nem így szólingatják! Két ágas botot vágtunk magunknak, hogy ezzel csípjük el a kígyót. Én felhúztam a szandálomat, de Pale mezítláb volt, úgy talpalt a köveken és a szúrós gazban, látszólag mit sem törődve velük. Egyszer csak hirtelen megállt egy tövisbokor előtt és egész előre hajolva, fejét ide-oda ingatva, egész halkan, sziszegni kezdett. — Jobb lenne, ha rácsapnánk — mondtam csendesen. Barátom nem válaszolt, * jra sziszegett, de vipera nem jelentkezett.. Ekkor azonban hirtelen egy távoli kiáltás rezzen- tett össze bennünket, mint valvgÁ ütés. Tisztán lehetett érteni a sikoltásszerű kiáltást: Pale ...! Pale ...! Én arra gondoltam, hogy haza kellene menni, de Pale csak grimaszolt egyet, amikor ismét felhangzott a. kiáltás: Pale...! Pale...! 1 « kor a társam dühösen a földhöz *apta a botját: — Az őrült! Ha most a vipera meghallja a nevemet, meg fog ismerni... — Gyere... — súgtam — menjünk innen! De az anyja kiáltása ismét felhangzott, hátborzongatóan és én magam elé képzeltem, amint kisebb gyermekével a karján, ott áll az ablakban és kiabálja a fia nevét. Ekkor Pale hirtelen karon ragadott és elordította magát: — Jön! És rohanni kezdtünk, miközben rémülten ordítoztunk: — A vipera ...? Jön a vipera! Megállás nélkül futottunk le a hegyoldalon és csak a patak hidjánál álltunk meg. Ott ért bennünket az alkonyat. A híd korlátján ültünk. Pale hallgatott és a vízbe köpködött. Az az idő volt, amikor a falusi asszonyok összekiabálták a gyermekeiket, de ebben a percben csolálatos béke és csend volt, néhány tücsök hangja hallatszott csak. „Engem még nem keresnek ...” — gondoltam és Palehez fordultam: — Miért nem válaszolsz, vagy nem mész, ha hívnak? — kérdeztem. — Majd kapsz megint... Megvonta a vállát és elhúzta a száját. Egy kis idő múltán ismét én kérdeztem: — Igazán megismeri a vipera azt, akinek a nevét hallotta? Pale most sem válaszolt. Ügy tudott hallgatni, mint egy felnőtt. — De akkor a nevedet most már minden vipera ismeri a hegyen? — kérdeztem tovább. — A tiedet is ... — grimaszolt Pale. — És nehogy azt hidd, hogy a vipera törődik azzal, hogy te jó gyerek vagy... A vipera meg akarja ölni azt, akinek a nevét hallja... Ebben a pillanatban ismét felhangzott egy kiáltás. Az asszony megint kiállt az ablakba és Pálét hívta. Egy kordé kerekei nyikorogtak valahol. Hallatszott, amint a közelben egy vödör a vízbe puffan. Elindultam hazafelé. Pale nem mozdult. Nem jött vetem. Ott maradt a hídon. Fordította: Antalfy István / i
