Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-25 / 149. szám

Felvételizők / Jöttek Egerbe, „várat víni” Nyitraí Andrea és Tóth Ilona (az előtérben) oroszból írásbelizik Na, persze, nem a törö­kök által egyszer már hiá­ba ostromokat, hanem a tu­dományok egri várát, a ta­nárképző főiskolát jöttek „bevenni” öt megyéből csak­nem másfél ezren a felvéte­lizők. A líceum aulájában az izga­tott diáksereg már kora reggel „csatarendbe” sorako­zott. Külön a magyar, az orosz, az ének-zene, a törté­nelem, a Leányka úton pe­dig a reálszakosok gyülekez­tek. A fegyverzet? Csak egy toll és persze mindaz a sok­sok ismeret, amely négy év alatt összegyűlt a fejekben. Sebezhető pontok természe­tesen mindenkinél akadnak. Pintér Judittal, aki orosz­testnevelés szakra jelentke­zett, néhány perccel az írás­beli megkezdése előtt be­szélgettünk: — Mitől félek a legjob­ban? Az orosz szavaktól. Ügy gondolom, biztosan lesz fordítási gyakorlat és ilyen izgatott állapotban az em­ber könnyen belegabalyod­hat a ruszticizmusokba —, a speciális orosz kifejezésekbe. A nyelvtani rész, úgy vé­lem, nem okoz majd na­gyobb. gondot, hiszen a hat­vani Bajza József Gimnázi­umban (oda jártam) sokat és alaposan foglalkoztunk a nyelv szerkezetével. — És a másik szakod? — A testnevelés? — köny- nyebbedik meg a hangja. — Festmények, grafikák, szobrok . .. Tíz szocialista ország képzőművészeti kiállítása Budapesten Június 26-tól egy hónapon át tekintheti meg az érdek­lődő közönség tíz szocialista ország nagyszabású képző- művészeti kiállítását a BNV területén. Mint a csütörtök délelőtt tartott sajtótájékoz­tatón elmondták az újság­íróknak : „30 győzelmes év” címmel több mint 1500 műalkotás szemlélteti a baráti szocia­lista országoknak a felszaba­dulás óta eltelt 30 esztendő­ben bekövetkezett fejlődését eredményeit. Bulgária. Cseh­szlovákia. Kuba, Lengyelor­szág. Mongólia, az NDK. Ro­mánia, Szovjetunió és Viet­nam, valamint a magyar al­kotók festményei, grafikái és szobrai nemcsak a „króniká- si” szerepre vállalkoznak, ha­nem ízelítőt adnak egy-egy ország sajátos művészeti tra­dícióiból is. A magyar kép­zőművészetet többek között Bernáth Aurél. Domanovsz- ky Endre. Szőnyi István ké­pei. Ferenczy Béni. Vilt Ti­bor szobrai. Kondor Béla. Csohány Kálmán grafikái reprezentálják. (MTI) Az mindig a kedvencem volt. Főleg a labdajátékokat szerettem. Remélem, menni fog, de egyelőre most az a fontos, hogy ezt a „menetet” megnyerjem. A beszélgetést folytatni nincs idő, mert a teremben a felügyelő tanár már az utolsó eligazító, biztató sza­vakat mondja. Sok sikert kíván. Aztán elhangzik még egy végső sóhaj és kezdődik a munka. A tésztlapok fölé hajolnak a fejek itt is, akárcsak a többi teremben. ; Papírserce- nés, tollrágcsálás ... első fel­adat, második, kilencedik, ötödik... — Ügy látom, egy kicsit kapkodnak a diákok — mondja halkan Varga Ist­ván, az irodalom tanszék ta­nára, aki az egyik legnépe­sebb csoport, a magyar-tör­ténelem szakosok vizsgáját ellenőrzi. — De hát nem is csoda, a tavalyinál jóval nehezebbek a feladatok. Kü­lönösen az irodalmi kérdé­seken kell majd sokat töp­rengeni, mivel legtöbbjük­re nem elég az egy-két sza­vas, rövid felelet. Ez persze megnehezíti az értékelést is, pedig elég kevés időt kap­tunk a javításra, hiszen holnap már kezdődik a szó beli. Ezen a szakon több mint tízszeres a túljelent­kezés. Nehéz lesz kiválasz­tani a legjobbakat... Külö­nösen az lesz érdekes, vajon hogyan állják meg a helyü­ket azok, akik részt vettek a főiskolai felvételi előké­szítőkön. A kérdésre a hol lassab­ban, tétovázóbban haladó, hol pedig gyorsan nekiira­modó tollak írják a választ. Az arcokon feszült figye­lem, piruló zavar, vagy egy- egy örömteli „megvan”. Szinte tapintható a levegő­ben az izgalom. A diákoknál talán csak a folyosók ablak­mélyedéseiben, zugaiban áll­dogáló anyukák, apukák, testvérek drukkja nagyobb. „Csak sikerülne nekik!” — hallatszik sűrűn innen is, onnan is. Susán Istvánná Salgótarjánból kísérte el kis­lányát Egerbe. — őszintén megmondom, én tulajdonképpen mindig le akartam beszélni Katit a pe­dagóguspályáról. Arra biz­tattam, inkább menjen jog­ra. Éppen ezért tavaly nem is bántam annyira, amikor nem vették föl a debrece­ni egyetemre. De Kati ra­gaszkodott elképzeléseihez és elment képesítés nélküli ta­nárnak. Hát mit is mond­jak, még jobban beleszere­tett ebbe a hivatásba. Az­tán úgy gondoltam, ha eny- nyire él-hal a gyerekekért, hadd csinálja. Most már na­gyon szeretném, ha megáll­ná a helyét itt a felvételin is és nappalin tanulhatna. Nagyon szurkolok érte reg­gel óta. Alig várom, hogy vége legyen és beszámol­jon, hogyan sikerült. Dél felé jár az idő, las­san letelik a megoldásra ki­szabott három óra. Nyílnak az ajtók, ki szomorkásán, ki tűnődve lép ki. Hát igen,.; hátra van még egy írás­beli és ezenkívül a szóbeli­ken is helyt kell állni. De talán... —■ ezt jelzi egy-egy bizakodó mosoly — az első bástyát sikerült bevenni. Németi Zsuzsa 21.30: OLIMPIAI FÓRUM A televízióban lassan ha­gyománnyá válik, hogy min­den olimpia előtt, akár ko­rábban München, vagy Me xikó esetében, most is egy estére a nézőké a képernyő A Fórum-adások tapasztala­tait hasznosítva ezúttal a nagy világverseny „titkairól”, érdekességeiről kérdezhetnek a sport szerelmesei. A tévé kettes stúdiójában többek között Páder János, az olimpiai bizottság titkára és a különböző sportágak ve­zetői. köztük Papp László. Széchy Tamás válaszolnak a telefonon, illetve az adás előtt levélben feltett kérdé­sekre. Üjdonság lesz. hogy dr. Árky Nándor főorvos is az adás vendége lesz. ő fő­leg az életmóddal, a táplál­kozással, az akklimatizáló­dással, a doppingellenőrzés­sel kapcsolatos problémákat ismerteti. A tévé montreáli közvetítéséről pedig Radnai János, a tévé sportrovatának vezetője informálja a néző­ket. A kamerák azonban nemcsak Budapestet, az it­teni stúdió meghívottjait mu­tatják majd, hanem jelen lesznek a tatai olimpiai ed­zőtáborban is. ahol az ott­tartózkodó sportolók, szak­osztályvezetők igyekeznek majd kielégíteni a kíváncsi érdeklődőket. Az adás napján, a Tévé­híradó első adása előtt már kapcsolják a kettes stúdiót, ahol a műsor vezetője. Vit- ray Tamás ismerteti azokat a telefonszámokat, melyeken a nézők érdeklődhetnek. QJMggg, 1976. június 25., péntek A szanatórium személyzete nem szívlelte a szegény öre­get, mivel ilyen körülmé­nyek között csak este lehetett takarítani a szobáját és éj­szaka kellett gondoskodni számára a napi, illetve éji öt­szöri étkezésről. Az orvosok, miután hasztalan próbálkoz­tak segíteni rajta, egyhangú­lag menthetetlennek találták az állapotát, az orvosi titok­tartás sutba dobásával nyíl­tan lemondtak róla; és így Pecsenye bácsi volt az egyet­len a szanatóriumban, akire a többiek a gyógyíthatatlan, sőt menthetetlen betegnek kijáró szánakozással tekin­tettek. Amellet az öreg ki­csattanó egészségnek örven­dett: kitűnő étvággyal evett (éjjel), és kifogástalanul aludt (nappal). Hatvanhét esztendős kora ellenére még csak most került első ízben doktorokkal érintkezésbe, és bizony nagy csalódás volt a számára, hogy nála mindjárt az első alkalommal csődöt mondott az a híres orvosi tudomány. smmv> vipAM kiSR.eae/siY * — Ki volt az^Ksinos hölgy, aki vasárnap Jglátogatta? — Egyik l^atalbeli kollé­ganőm. — Gratulálok az ízléséhez. Igazán nagyon bájos terem­tés. Erről jut eszembe, hogy a József utcai házamban még mindig *javítják a vízvezeté­ket. Megyek, telefonálok a házmesternek, hogy mi van már? Majd később folytat­juk a kártyát, jó? Ez a rövid párbeszéd egy­részről Remete Géza, más­részről pedig özvegy Homol- ka Gusztávné született Gom- bócz Krisztina között folyt le, közvetlenül uzsonna után, egy elkeseredett römiparti során. Homolkáné a Zugliget Sza­natórium egyik legérdeke­sebb, egyben azonban legkel­lémetlenebb lakója volt. Nem kedvelte a nőket, kizárólag a férfitársaságot kereste, mert szenvedélyesen kártyázott és nyerni csak férfiaktól lehet, a nők kicsinyek és legfel­jebb filléres alapon hajlan­dók játszani. Homolkáné pe­dig nyerni akart, ami a leg­többször sikerült is neki. A rossznyelvek szerint öt ász- szal játszott az ötödik az isi­ász volt, mert emiatt kénysze­rült gyakori tétlenségre, és unalmában tett szert akkora tökélyre a kártyajáték terén. Remete már a második he­tet töltötte a szanatórium csöndjében, és nyugalmát még a Homolka Gusztávné szűnni nem akaró jelenléte se tudta megzavarni. A kinti események mindenben Villá­nyi igazgató félelmetes logi­kájának helyességét igazol­ták. Hazárdjáték volt ez — de sikerült. A részvénytöbb­ség — amint erről az igazga­tó telefonon részletesen tá­jékoztatta — szerencsésen át­ment a vállalat igazgatóságá­nak birtokába. A bűnvádi feljelentést visszavonták, az ügy tehát minden vonatko­zásában lezárult, sőt még a kollégák is napirendre tértek már a pénztáros hirtelen tá­vozása fölött. Erről a Nusi vasárnapi beszámolójából szerzett tudomást. A helyzet tehát pillanat­nyilag úgy áll, hogy pénze van elegendő, sőt hátra van még a felmondási időre járó illetményeinek felvétele, ami ugyancsak jelent valamit. Ha jelenleg nincs is állása, ezzel szemben megszabadult egy nyomasztó tehertől, amit egy könnyelmű pillanatában vett a nyakába és később „most már úgyis mindegy!” jelszó­val egyre elviselhetetlenebbé növelt. Felszabadultnak érez­te magát nemcsak az anyagi következményektől való ál­landó rettegéstől, de fel­oldozta magát az erkölcsi fe­lelősségérzet nem kevésbé súlyos tudata alól is. Hiszen azáltal — okoskodott —, hogy a vállalatot megkárosította, tulajdonképpen csak az elő­nyét szolgálta, hiszen hivata­los felszólításra még fokoz­nia is kellett „kártékony” te­vékenységét. Mi történt vég­eredményben? Csak tfirhé- tőbb jövedelmet biztosított magának. És ez nem bűn, hi­szen Villányi is célzott rá. hogy alkalmazottai rosszul vannak fizetve. A POLYP­HON fejlődését előmozdítot­ta azáltal, hogy a nehézkes idegen tőke kezéből a részvé­nyeket átjátszotta oda, ahol feltétlenül célszerűbben tud­ják azokat hasznosítani. Ez­által még a volt tisztviselő­társainak is előnyét szolgál­ta, hiszen a vállalat fejlődé­sével az ő helyzetükön is ja­vítanak. KILENCEDIK FEJEZET — Adorján Elek vagyok, a „Vita" Tápszermüvek vezér­Akar segíteni ? Jó megjelenésű fiatalember. Haja gondosan hátrafésült, keze finom, körmei ápoltak, a bőre csokoládébarna. Meg­látszik rajta, hogy szinte állandóan a strandon tartózkodik. — Nem tudna valami jó állást? A csodálkozó tekintetre bő lére engedett magyarázatba kezd. — őszintén szólva, jelenleg „szabad” ember vagyok. Otthagytam azt a vén medvét a pékségben. Folyton csak engem maceráit, hogy így, Józsi, meg úgy, Józsi. Ezt ne tedd, Józsi, ide ne menj, Józsi! Szóval, érti? Meguntam az örökös lelkizését. Azután, ha elkéstem, vagy nem mentem műszakra, — mert nagyon fájt a fejem — akkor mindig nekem állt: — Hát milyen ember vagy te, Józsi? Azt hiszed, hogy az embereknek meg tudom magyarázni, hogy miért pines friss kenyér, hogy az én Józsim... Annyi mint száz, untam az örökös litániát. Ahogy beszél, szemében valami furcsa fény vibrál. Tíz­szer is keresztbe dobja a lábát, rágyújt, azután félen eldobja a cigarettát. — Mutassa a munkakönyvét! Körülményes, pózoló keresgélés. Végre előkerül az agyongyötört munkakönyv. — Parancsoljon. Ebből is láthatja legalább, hogy min­dig kifogom a hülye helyeket. Azt hiszem, figuráns korom­ban éreztem magam legjobban. — Akkor miért nem maradt annál a cégnél? — Isten tudja. Tulajdonképpen már megbántam, hogy faképnél hagytam őket. — Pedig az már a kilencedik helye volt. Lehettek ta­pasztalatai. Hátrasimítja szép, fekete haját és bűnbánatot játszva mondja. — Igaza van. De most, ha szerezne nekem egy jó kiá állást. Lelkes magyarázatba kezd: — Tudja, nem kell túl nagy dohány, de viszont a meló se legyen túl nehéz. — Miért maradt ki a harmadik gimnáziumiból? Kedélyesen válaszol: — Lányok miatt. Pontosabban egy lány miatt. Hülye volt a kicsike és túl sokat beszélt — Mondja! Miért van az, hogy maga mindent félben hagy? Félbehagyta az iskoláját, félév után faképnél hagyta a feleségét és a munkakönyvé szerint épben egy tucat fog­lalkozásba kezdett bele? Gondolkodás nélkül válaszol. — Nincs szerencsém az élethez. Mert az élethez sze­rencse kell. — Milyen életre gondol? Munkás, dolgos életre? Hangosan elneveti magát, majd váratlanul feláll. Kezét nyújtja — Látom, nem tud, vagy nem akar segíteni. Megpróbá­lom hát magam. Keresek olyan munkát, amelyik megfelel majd az egyéniségemnek... Szalay István igazgatója — mutatkozott be az ebédlőasztalnál új szom­szédja Remetének. A fiatalember fülének is­merősen hangzott a tápszer­gyár neve. — Hallottam már a válla­latról — mondotta. Adorján vezérigazgató mindjárt igen rokonszenves­nek találta fiatal asztaltár­sát. — Igazán? — kérdezte. — Talán a készítményeinket is ismeri? — Ném, még nem volt al­kalmam. — Kár, mert valóban kivá­ló tápszereket hozunk forga­lomba. Amellett egészen ol­csó árakkal dolgozunk. Kis­doboz kettönyolcvan, nagydo­boz öt pengő, családi doboz héthúsz. Próbadobozt posta­bélyeg ellenében díjmentesen küldünk... — Azt hiszem, egy próba­dobozt én is megengedhetek magamnak —mosolygott Re­mete. A „Vita” Tápszerművek középkorú vezére tulajdon­képpen gyomorsavtúltengés- ben szenvedett, de úgy lát­szik, a savon kívül az önér­zet is túltengett benne, mert így folytatta: — Nagy terveim vannak a jövőre nézve. Mindenekelőtt egy nagyszabású reklámhad­járatot indítunk. Mit szólna ön ehhez a hirdetéshez? GYENGE ÖN? ERŐTLEN? BÁGYADT, LEVERT, KI­MERÜLT? SZEDJEN „VI­TA"-TÁPSZERT ÉS DO­BÁLÖDZNI FOG A SZÁZ­KILÓS SÚLYOKKAL! — Különben — tette hoz­zá elgondolkodva —, a gyen­gébbek kedvéért maradjunk csak ötven kilónál.. • Remetének hirtelen az agyába ötlött valami. — Nincs véletlenül ürese­dés a vállalatnál? — kérdez­te. — Egy megfelelő munka­erőt tudnék ajánlani önök­nek. Adorján lemondó, remény­telen mozdulatot tett a kezé­vel: — Nem egy, de akár tíz emberre is szükségünk volna. Sajnos, egészen különleges helyzettel állunk szemben. Higgye el, kérem, semmi ba­jom se lenne, de annyira hát­ráltató körülménnyel kell ál­landóan megküzdenem a vál­lalat vezetésében, hogy az ide­gesség már a gyomromra ment. — Mik azok a kellemetlen körülmények, igazgató úr? — Ismétlem, egészen saját­ságos helyzetről van szó — hangzott a válasz. — Adva van a gyárunk, amely kitű­nő üzlet, megvannak a nagy­arányú terveink a további fej­lődéshez, de minden hiába, mert az igazgatóság erősen korlátozva van a cselekvési szabadságában. Remetét egyszerre nagyon érdekelni kezdte a dolog. — Hogyhogy? — kérdezte izgalommal vegyes kíváncsi­sággal. — Egy egészen szerencsét­len esetről van szó, kérem• Nem rendelkezünk a majori­tással, viszont a főrészvénye­seink tulajdonában van a konkurrens gyár értékpapír­jainak a többsége is. Ez a né­hány főrészvényes pedig bi­zonyos családi kapcsolatok folytán mindenben a konkur­rens üzem érdekeit tartja szem előtt, és bennünket min­den terjeszkedési törekvé­sünkben elgáncsolnak. Remete felállt az asztal­tól. — Ez igazán nagyon érde­kes, vezérigazgató úr — mondta. — Arra kérem, most fáradjon át velem a társalgó­ba; ilyenkor, ebéd után, ott kevesebben vannak. Azt hi­szem, érdekelni fogja, amit ezzel az üggyel kapcsolatban meg szeretnék önnel beszél­ni. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents