Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-19 / 144. szám

Könyvtár Tarnaleleszen Az igenre van remény Tarnalelesz. A hosszú, de­rékban meghajlott főútnak egyenesen a közepén tesz le a busz. Innen még kilométe­rekre nyúlik el jobbra is, balra is a falu. Útbaigazítás­ra azonban nem hiába vár az ember. — A könyvtárunk? Erre! Az új könyvtárunk? Tessék csak! Ez a családias miénk kí­sér el egészen a község leg­újabb büszkeségének kapu­jáig, akár kisfiút, akár fia­talasszonyt, akár öregembert kérdezek. Kétéves munkával, mint­egy félmillió forintért épí­tették föl Tarnaleleszen a május elsején átadott Fel- szabadulási Emlékkönyvtá­rat. Létrehozásáért összefo- gott a Kulturális Minisztéri­ummal a helyi tanács, a me­gyei könyvtár és társadalmi munkájával hozzájárult a lakosság. A kérdés az, va­jon igazzá válik-e, megte­lik-e valódi tartalommal a falubeliek ajkáról hallott MIENK? Lesz-e a könyvtár­ból irodalombarátokat von­zó, olvasókat nevelő, formá­ló kulturális intézmény? ötezer-ötszáz könyv' — A községben 2800-an élnek. De ide tartozik még a szomszédos Bükkszenterzsé- bet, Fedémes és Szentdo­monkos is, hiszen a leleszi a járás első központi könyvtá­ra. Az itt lakók javarésze a környékbeli gyárakban és a helyi tsz-ben dolgozik. S itt van az iskola is, amelynek diákjai közül mind többen és többen készülnek gimná­ziumba, szakközépiskolába, szakmunkásképzőbe. Az anyagi lehetőségek mellett bizony sok szempontot figye­lembe kellett venni akkor, amikor berendeztük ezt a 130 négyzetméter nagyságú termet —mondja Lukács Béláné, az egri Megyei Könyvtár munkatársa, a le­leszi könyvtár kialakítója és irányítója. Vele, s a könyv­tár két helyi dolgozójával, Ortó Ilonkával és Szakonyi Istvánnéval a gyönyörűen berendezett olvasóban be­szélgetünk. A fali polcokon körös-körül kötetek sorjáz­nak sűrű egymásutánban, a hátsó sarokban a modern, kényelmes asztalok, székek közelében helyezkedik el a napilapok és újságok tartója. f - ..............———■ A lakkos padlón meleg színű szőnyeg, az ablakokon vi­dám függönyök teszik barát­ságossá a környezetet. — Ötezer-ötszáz könyv, szépirodalom, szakirodalom, kézikönyvek, szótárak, isme­retterjesztő művek, 40 féle folyóirat és egy készülő fo- notéka, könnyű- és komoly­zenei lemezekkel... — mu­tat körbe Lukács Béláné. Egyelőre ez az, amit ajánlani tudunk. Nem túlságosan sok, dehát a fejlesztés, a bővítés már az itteni gazdák gondja lesz. A piros nyuszi az ellenőr Csivitelő gyereksereg ér­kezése szakítja félbe a be­szélgetést. A szomszédos is­kolából jöttek át a diákok. — A zölddel jelöltek a ka­landregények, az ezüstcsíko­sok a fantasztikus regények. Minden témának más és más a színe. Végignézheti­tek őket, csak arra vigyázza­tok, ugyanoda tegyétek is vissza! Hogy úgy lesz-e, azt egyéb­ként a gyereksarok nagy sárga oroszlánja és a vidám, piros nyuszija ellenőrzi. A nyolcadikosok persze már a felnőttek részlegéhez is el-el- kalandozgatnak Hegedűs Pis­ta például azt mondja, ő már majdnem teljesen ismeri az ifjúsági irodalmat, hiszen másodikos kora óta jár köl­csönözni, s minden héten le­galább hat könyvvel fordul. Most a nagyok polcain va­lami olyat szeretne találni, amit majd hasznosíthat a felvételin. Tévé-rádiószerelő szeretne lenni, Özdra jelent­kezett a „műszeripariba”. Ancika néni följegyzi kí­vánságát. — Hát bizony tíz éve va­gyok könyvtáros a faluban, de az efféle különleges óha­jok teljesítésére nem volt idáig lehetőség. Abban a te­nyérnyi parasztházban, ahol eddig voltunk, örülhettem, ha megtaláltam valamit. Pe­dig, hogy ki mit szeretne, akkor is tudtam, mert az em­berek mindig elmesélték mit olvastak, s tetszett-e. így még arra is megkérhet­tek a betegek, magam vá­lasszak valamit, s munka után vigyem el hozzájuk. Hát persze, hogy megtet­tem. Hiszen úgy gondolom, a mi szakmánkban az a leg­fontosabb, hogy szoros bará­ti és bizalmas kapcsolat jöj­jön létre a könyvtáros és az olvasó között. Csak így lehet aztán később az ízlést is irá­nyítani. Olvasnivaló puttonyban Valahogy így gondolja Or­tó Ilona is, aki bár igen fia­talon került a könyvtár élé­re —, hiszen csak tavaly érettségizett —, de máris ter­vekkel van teli. — Tavaly még minden­áron képesítés nélkül akar­tam tanítani. Sajnos, nem kaptam a közelben állást, így egy fél esztendős keres­gélés után valósággal mentő­övnek tűnt ez a hely. Ma már inkább úgy érzi Ilonka, hogy sok-sok lehető­ség van a pedagógus hivatás kiteljesítésére. Már az első is igen komoly feladat; ide kell szoktatni az embereket. — Hogy ez mennyire nem könnyű, bizonyítja az, hogy épp a minap kért meg egy néni, jól takarjam be a könyveket a puttonyába — egész családjának vitte —, mert különben ugyancsak megszólják a szomszédok, hogy hiábavalóságokkal fog­lalkoznak dologidőben... Persze, hogy ezen a szemlé­leten én is változtatni tudjak valamit, még sokat kell ta­nulnom, ezért is határoztam el, hogy beiratkozom az egyetemre. Egyelőre a kicsi­ket szeretnénk idecsalogat­ni ; gyerekműsorokkal, könyvbarátok körével. Ter­vezzük azt is, hogy szeptem­bertől vendégül látjuk őket tanítás idején is. Itt tarthat­nák meg a nevelők az iroda­lom, a történelem, a föld­rajz és az énekórákat is, hi­szen jobbnál jobb térképe­ink, kézi könyveink, művé­szeti albumaink vannak ... És még/sorolja a felnőtte­ket is csábító programokat, a vetítést, az író—olvasó talál­kozót, azt, hogy együtt le­hetne működni a kultúrház- zal. Sikerülnek-e a leleszi ter­vek? Az igenre van remény, hiszen már ma is ott bujkál azokban a kérdésekben, amelyekkel a falubeliek nap mint nap ráköszönnek Anci­ka nénire és Ilonkára: „No, mehetünk-e már a könyvtár­ba? Mit olvassunk? Mit ajánlanak?” Németi Zsuzsa 3. Ügy látszik, a zenekedvelő közönség érdeklődése növe­kedőben volt a hanglemez­ipar termékei iránt, mert a POLYPHON Rt. hivatalno­kainak mind jobban szapo­rodott a munkája. Szedla- csek segédkönyvelő például, akire Erőss a prospektusok tanulmányozásának idején munkája oroszlánrészét át­hárította, minden igyekvése ellenére akkora restanicában volt, mint az az adófizető polgár, aki délelőttönként ott sírdogál az adóhivatalban. A segédkönyvelő már reggel hétkor bement az irodába, csak hogy megbirkózhasson a munkájával­— Ez már nem is túlóra — panaszkodott is gyakran. — Ez tulajdonképpen innen- óra ■.. De azért lankadatlanul túlórázott tovább. Mert Szed- lacsek a keserű élettapaszta­latok ellenére nem szűnt meg fényes karrierről álmo­1976. június 19., szombat dozni magánhivatalnoki pá­lyáján. A fényből azonban mind ez ideig csak a nadrág­jának és a kabátujjainak ju­tott, mivel tízéves tisztvise- lősködése alatt még nem telt neki egy valamirevaló szék­párnára és könyökvédőre sem. Ebben nem csekély ré­sze lehetett a feleségének, aki olyan könnyelmű terem­tés volt, hogy a szegény férj januárban már a júniusi fi­zetésére vett fel előleget. Amellett állítólag meg is csalta az asszony, ez nem is volt titok, a kollégák gyak­ran ugratták is vele. Ilyen­kor Szedlacsek rezignáltan legyintett, és szokott akasztó­fahumorával csak ilyeneket mondott: — Nem könnyű ám egy el­foglalt férjnek az asszonyra vigyázni. Lám, a csigabiga ál­landóan otthon ül és mégis fel van szarvazva .. • . ★ Egyik szép szeptemberi nap délutánján, a munkaidő végeztével Bánatos Nusi megkérdezte Remetét: — Nem lenne kedve ma este elkísérni moziba? A Ti­volira gondolok, az Alabamai tragédiá-t adják', azt hiszem, nagyon jól mulatnánk. Remete meglepődve né­zett a lányra. — Hogyan, hát magának szabad az estéje? — kérdez­te. — Nekem? Miért ne? Én akkor vagyok szabad, amikor akarom. — És az igazgató úrnak nincs ez ellen kifogása? — Nem értem — mondta a lány. — Mi köze ehhez és egyáltalán mi beleszólása le­het a dinnek az én magán­életembe? Remete jelentőségteljesen elmosolyodott. — Nézze, Nusika — mond­ta —, én nagyon jól tudom, hogy maga a Villányi úr pártfogoltja. — Ügy van. A diritől kap­tam ezt az állást, akit a „Kék Macska" mulatóból is­mertem. Egy ideig mint tán- cosgörl szerepeltem ebben a lokálban. Tudja, nagyon jól táncolok, és a magamfajta szegény lány nemigen válo­gathat az állásokban• De ha­mar rájöttem, hogy nem ne­kem való az éjszakai élet. Nem tudok inni, sőt még a cigarettafüstöt sem bírom. Meg aztán a nem amolyan nőket nem nézik az ilyen he­lyen jó szemmel. Amikor egy este a direktort megismertem, panaszkodtam neki, mire 6 felajánlotta, hogy lépjek be ide. Nekem megvan a négy polgárim, hát persze hogy örömmel kaptam az ajánla­tán. Ez minden, amit mond­hatok. Azóta privátim még csak nem is beszéltem Villá­nyival, Mi is az a grafika? Egy kiállítás jó ürügyén Czinke Ferenc neves grafi. kusművész egri tárlatára in. vitái a plakát a Megyei Könyvtár igen szép barokk kapujában. Czinke Ferencet azoknak bemutatni, akik ha bármily keveset is. de ér­deklődnek a képzőművésze­tek iránt általában, és kö­zelebbről pedig a grafika ha­zai fejlődéséről, sikereiről és néha bizony kudarcairól is tájékozottak valamelyest, nos. azoknak feleslegesnek tűnik ez. A kevésbé értők és ér­deklődők számára most és itt csak annyit, hogy aligha vi­tatható, a Salgótarjánban élő .Czinke Ferenc a legjobbak vonulatában is egyéni hangú, látású művész, akinek mű­veivel megismerkedni, ha né­ha vitára ingerlő is, de min­dig élményt jelent. Ám most bocsásson meg a grafikus és a kiállításszer­vező, e sorokkal mégsem Czinke Ferenc munkásságát, még kevésbé a kiállítás ran­gosságát, a kiállított művek művészi értékét kívánjuk megítélni. Olyasmire vállal­kozunk, amelyről szólni min. den bizonnyal a kiállítás ala. nya is örül, s amely követés­re méltó példa lehet másutt is. más körülmények köze­pette is. A Megyei Könyvtár ugyanis nemcsak egyszerűen arra vállalkozott — bár ez sem kevés —, hogy ízelítőt adjon a jelen grafikus mun­kásságából. hanem másra, többre is. Jelesen: közműve­lésre. Vagy népművelésre, ha úgy tetszik. Felmérték, hogy a könyvtár aulája, ahol a ki­állítás képei sorjáznak, egy­ben bejárata, áthaladó helye is a bibliotékának, ahol kö­vetkezésképpen olyanok7 is igen nagy számban meg- fordulak, akiknek még nem volt vonzódásuk a képzőmű­vészet eme ága iránt. Megismertetni a grafikát, hogy egyáltalán mi az, meg­ismertetni a grafika történe­tét, a metszés múltját és műfajait, a fától a rézig, az­tán szót ejteni néhány csak látszólag technikai, valójában lényegileg is művészeti kér­désről a grafika kapcsán — erre vállalkozott a könyvtár. Ott sorjáznak az ötletes tár­lók a képek tövében, mintegy Remete alig akart hinni a fülének. De mivel Nusi ar­cán látszott, hogy igazat be­szél, a pénztáros elkísérte a moziba. Az Alabamai tragé­dia igen komor hangulatú kép volt, a nézőtéren többen csöndesen szepegtek, amidőn a szép fiatal hősnőt gyilkos­ság gyanúja miatt az esküdt­szék halálra ítélte; csak Nu­si kacarászott rendületlenül. Hiába pisszegtek feléje a sö­tétben, a leány mulatott to­vább, mint alá biztos a dol­gában. És a happy endet il­letően megint csak neki lett igaza. Előadás után vacsorázni mentek. A férfi az étlap ta­nulmányozásába mélyedt­— Akar libát enni? — kér­dezte azután. Nusi megmutatta szép fe­hér fogait. — Hogyne. Imádom a li­bát. Hiszen az a legtisztább állat a világon I.. —• A liba? Miért? — Ezt se tudja? — nevetett a lány. — Már hogyne volna tiszta, amikor állandóan két toliseprűt hord magánál... Ezt a vicces butaságot Nu­si kedvenc filmkomikusa szá­jából hallotta. Amiből vi­szont kiderül, hogy az álta­lános művelődés szempont­jából mennyire előnyös, ha az ember gyakran eljár a moziba­ÖTÖDIK FEJEZET Enyhe, ködös eső szitált az október végi éjszakában. Re­mete Géza a néptelen Lánc­hídon át Budának vette út­ját, hogy hazaballagjon a Krisztinavárosba. Éjfélre járt már, de nem érzett ál­kiegészítve és magyarázva is azok létrejöttének történelmi és technikai körülményeit, bevezetni szándékozván a kőnyomás, a rézkarc, a litog­ráfia nemes titkaiba. A grafika populáris művé­szet. Egy festmény, egy szo­bor — ezt is a kiállítás hang­súlyozza egyébként — egye­di darab, kiállítják valahol — mint egyetlent. Egy grafi­kai alkotásról 200—240 „ere. deti” levonat készülhet, és mint ahogyan nem a ki­nyomott partitúrák száma dönti el egy zenei mű eredeti voltát, úgy ezek a levonatok is akár negyedezer kiállítási helyre is eljutva, széles tö­megekhez szólhatnak. Velük és általuk természetesen S művész. Erről szól, ezt mutatja be hivalkodás nélkül, minden­féle fontoskodást, művészet­történészkedést elkerülve, igényesen, de köznapi nyel­ven szólva és láttatva a ki­állítás. Ha valaki végignézi az érdekes tárlókat, mélyeb­ben megérti a művész alko­tásait is. a műhelymunka e feltárt „titkain” keresztül alaposabb bepillantást nyer. hét a grafika világába. Okos és hasznos „szótár* ez a kiállítás az egy nyelven beszéléshez a művész és a közönsége számára. Gyurkó Géza A pölöskei fafaragó A Zala megyei Pölöske községben él a megye legje­lesebb fafaragója, Breglovics mosságot. Nusiéknál volt va­csorán, és a lány egy-két óra alatt annyi jóízű csacskasá- got tudott összehordani, amennyi untig elegendő ah­hoz, hogy egy harmincnégy éves magántisztviselő szemé­ből kiverje az álmot Milyen furcsa is az élet — töprengett. Az ember küzd, dolgozik, esetleg sikkaszt is, aztán egyszer csak rádöbben, hogy hiába küzdött, hiába dolgozott, mindennek sem­mi eredménye sincs. A sik­kasztással ugyan másként áll a helyzet, annak esetleg le­het eredménye, jobban mond­va következménye, de éppen ez az, ami egy csöppet sem kívánatos. Remete összerezzent. Hogy is állunk csak ezzel a dologgal? Eddig még nem volt semmi baj, de mennyi energiájába, mennyi fölös munkájába került, hogy eze­ket a szánalmas kis manipu­lációkat elleplezze. Vissza­emlékezett egy korábbi mun­kahelyére, ahol az egyik tisztviselő úgyszólván sem­mit se dolgozott. De mennyit kellett szimulálnia, hogy rajta ne kapják a semmitte­vésen! Nem lett volna egy­szerűbb, ha ugyanazzal a fá­radsággal becsületesen el­végzi a munkáját? Hiszen akkor a lelkiismerete is tiszta lett volna. Elhibáztam az életemet — állapította meg keserűen. Ha kevés a fizetés, különmun­kát kellett volna vállalnom, és akkor most nem élnék ál­landó szorongásban és szé­gyenérzésben. (Folytatjuk) Teréz, akinek munkái kül­földre is eljutnak. •> Az apja nyomdokain hala­dó népművész dísztárgyakat, dobozokat és figurákat készít. (MTI Fotó) 22.00: RÉSZEG ANGYAL Japán film. Örömmel üdvözöljük, hogy az eddigi gyakorlattól eltérő­en korábbi időpontban sugá­rozzák a Kuroszava-sorozat filmjét, így nyilván jóval többen nézik meg a fordula­tos cselekményű, megrendítő hatású alkotást. A történet főhőse Szroda doktor, aki nem veti meg ép­pen az italt, de emellett na­gyon jó orvos és jóindulatú ember. Elhatározza, hogy meggyógyítja az alvilág egyik „fejedelmét”. Ám a vakmerő bűnöző az egészségét sem félti, mindaddig, amíg egy­szer csak vért nem köp. A megrémült alvilági fi­gura most már szívesen ven­né Szroda doktor gyógyító gondoskodását... A főszerepben, mint min­den Kuroszava-filmben, Tos­hiro Minufét láthatjuk. 4

Next

/
Thumbnails
Contents