Népújság, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-11 / 87. szám
Böjt kontra székelygulyás Anyára nem eszik. Anyósom sem eszik. — Miért? — kérdem gyanútlanul én, a hitehagyott, de csak egy lesújtó pillantás a válasz. — Tényleg, miért? — makacskodom, még mindig nem kapcsolva a lényegre. — Mert böjt van! — így az anyósom és a lassan már a szél is elfújja öregecske testét olyan elszántan egyenesíti ki, mintha Néró arénájában a vadakkal kellene szem- beszállnia. Túl van a hetneven, túl vannak a hetvenen, és nem esznek húst, mert közeleg a húsvét és ilyenkor bőjtölni kell. — De a pápa is megmondta, hogy hatvanon túl nem kell azt a böjtöt betartani — adom a tanácsot, szánakozó értetlenséggel, hogy szikár testükben talán még édes is az éhezés kínja. Hogy mondta-e a pápa, vagy sem, erről fogalmam sincs, de hát böjti kérdésekben, hatvanon túli személyeket illetően, aligha ismerhetek el nagyobb szakértőt a pápánál ebben a kérdésben. — Hadd mondja, ha mondta — fordul el méltatlankodva a felkínált parizertől az öreglány, mintegy megfellebbezve és elutasítva is egyben önmaga elszántsága trónjánál a pápai trón kinyilatkozásait. — Nem a pápának bőjtölök — teszi hozzá és rágcsálni kezd egy darabka száraz sajtot. Hogy miért pont száraz sajtot, azt fel nem foghatom, de mindenesetre jómagara kissé akadozva nyelem a disznósajtot: szégyellem magam. Persze nem azért, hogy én disznósajtot falok nagy gyomorral, mígnem a kis öregasszony száraz sajtot rágcsál egértől is megkuncogni váló falatocskákkal. Azért inkább, hogy legbelül igencsak csodálom ezt a kemény elszántságot, ezt az önmagának tett fogadalmat, ezt a pápára is fütyülő kitartást, amely ugyan lehet megcsontosodott megszokás, mint ahogyan az is, de mégis tiszteletre méltó a maga nemében. Közben, a konyhai asztal mellett az én falatozásom s az ő rágicsálásai közepette folyik közöttünk az eszmecsere. A húsvétról. Nem a húsvéthoz kötődő vallási kérdé- $ sekről, ezeket a problémákat kölcsönösen tisztáztuk évek- í kel ezelőtt már: ő a templomba jár, az ő dolga, én a taggyűlésre, az meg az enyém... — Majd kisegítitek egymást, ha úgy hozza a sorsa — mondta egyszer kajánul erre a szomszéd. — Mert ugye, mit lehet tudni... — tette hozzá. Szóval, folyik a szó, böjt idején, miről is másról, a szárazsajtevés közben, minthogy: mit főzzünk húsvétra. Pontosabban: mit főzzön ő nekünk. A beigli az elintézett dolog. Beiglinek lennie kell, mert anélkül, sőt nélkülük — értsd a dióst is és a mákost is — nem húsvét a húsvét. Ez világos. Nem lehet vita a sonka felett és miatt sem, mert olyat kitalálni is félelmetes lenne és soha nékem meg nem bocsátaná, talán a halálon túl sem, hogy teszem azt: minek az a sonka? Sonka is kell, mert anélkül sem húsvét a húsvét. Természetesen kemény tojással, sőt tojásokkal. A húsvét is, meg a sonka is. — Kellene egy szép liba. Lehet kapni? Vagy kacsét inkább? Nem, csirkét, vagy két {»árral, jó? -— nyel egy porszemnyit a sajtból és már meg is egyezik velem, azazhogy önmagával, miszerint akkor csirke, az lesz. Meg székelykáposzta is. Természetesen. — Azután kellene valami hús is — morfondírozik tovább. — Az kell, az igen kell. A hús legfontosabb — bólogatok komolyan, ami egyáltalán nem tréfa, mert a csirke az csirke, a székelygulyás, vagy a székelykáposzta — hogyan adja majd a leve, úgy hívjuk a téns’ ételt — az a káposzta. A hús meg a sült hús. Vagy a rántott szelet. És persze a marhahús, ami nélkül nem leves a leves. Szó esik még tésztákról, mármint a tortáról meg egy kis aprósüteményről. Amelyekhez hozzászólni két okból sem tudok, egyrészt, mert az anyós e témában válaszomra nem is reflektál, másrészt, mert a tészta édesebbjeitől elvásik a fogam is, a lelkem is. így hát szépen mindent megbeszéltünk, böjt idején, hogy mivel rontjuk el a gyomrunkat, amikor feltámad majd a názáreti, meg a természet is — természetesen. Szembeszállni ezzel az elszánt és céltalan eszem- iszom dáridóvaf értelmetlen és meddő vita lenne. Eredménytelen. Ahogyan a böjt böjt őnéki, a bőség a húsvét- tal és a húsvét, — vagy a karácsony, vagy bárminő jeles ünnep — a bőséggel egyenlő. Azzal a bőséggel, amely éppen olyan szélsőséges és (felesleges, mint a megelőző böjtölés. Megszokás. Egész generáció, a generációk egész sora tudta és szokta meg: ennek így kell lennie. Hát egyszer, vagy kétszer, mikor egyék az ember fia meg a lánya, máskor jót, ha nem húsvétkor é, amikor a tavasz születik, újra születik, vagy nem karácsonykor é, amikor ismét hinni lehet az évnek, meg a napnak, újra hosszabbodnak mégiscsak a világosság percei? Böjt volt az egész élet, így aztán könnyen bírta a horpadt hasú paraszt a bojt hetét, amikor a bojt havát, éveit, vagy éppen hogy a bőjtéletet élt le saját élte sanyarú évtizedei alatt Erről és most a disznósajt utolsó falásánál, meg a végső morzsányi sajtocskánál, előadást tartani a tisztes munkába beleőszült és kicsit bele is rokkan anyáknak, apáknak, anyósoknak és apósoknak, nagyapáknak és nagymamáknak, vagy éppen fiatalabbjainak, minden bőjtölőnek és minden dúskálódónak — csacska dolog lenne. Megszokás, beidegződés, élettartás és -forma ez, nem is annyira hit, inkább az önmaga emberségének próbája. És a vigasz rá, a jutalom, hogy megállta a bojt próbáját a gazdagon terített húsvéti asztal. Ezen tűnődöm, vonulva be a szobába, mint valami bölcs filozófus, aki még a küszöb terét: és terjedelmét sem hagyja ki a világ semmi kincséért sem az elmélkedés céljaira, ezen tűnődöm, és mire könyvet ragadva ledőlnék a heverőre. már máson jár az eszem: székelygulyás legyen-e, vagy székely káposzta? Amelyek között tudvalevőleg lényeges ám a különbség. Mert a székely- gulyás, ugye, az... Na. tessék, pedig én nem is bőjtöltem. önszántamból ha. mm 0 odony. Születési bizonyítvány, sárgult okmányon, 1275-ből. Az eddig ismert írott emlék szerint Bodony tavaly volt hétszáz esztendqs. Valójában sokkal régebbi település, hiszen határában több helyen — Várhegy, Sóscseri, Kerekvár — ősvárak maradványaira bukkantak, s e várak környéke lakott terület volt. Ugyancsak őskori létezésre utalnak az olyan határrészi elnevezések, mint a Hunok útja, Hunok sírja és az Áldozó. Nem kell sokáig forgatnom az emlékezetemet, válogathatok az útbaigazító könyvek tömegében. Mert a falu — Rákóczi hajdani földje — nemcsak sajátos hangulatával, ízeivel kínálta magát megírásra az avatott tolinak. Ez a „népi rezervátum” máig is egyik leggazdagabb forrása a palóc népköltészetnek, népszokásoknak, népművészetnek, az ősi családszervezetnek és Szép Kati néni — a bodonyi matuzsálem Ahol a gólyák fészket raknak... nyelvjárásnak. Igazat kell adnom Bazsó Mártonnak, Párád nagyközség fiatal vb- titkárának, aki — bár minden feje-foka szerint bodonyi gyükér — elfogulatlanul mondja: — Mi, bodonyiak, szülőföldünk múltját és jelenét minden más település lakóinál büszkébben vállaljuk az ország és világ színe előtt. Ajánló sorokat ír az ajándékba adott „bodonyi irodalom” legújabb termékéhez, a faluból elszármazott Patkas Gator tanító úr, ftyugdíjas gyöngyösi iskola- igazgató, épben 700 példányban megjelentetett kötetéhez — „Adatok Bodony történetéhez” — s a jelen dolgaiban is készségesen eligazít. Nem titkolja, hogy sok volt itt a nincstelen. - Tavasszal elnéptelenedett a falu, a gyerekeken és az öregeken kívül summásnak szegődött mindenki. Jó hírű munkások voltak a bodonyiak. Két kezük szorgos munkájával annyit össze-, gyűjtöttek, hogy az emlékezetes 1904-es tűzvészben több érték semmisült meg, mint az ugyanekkor leégett Gyöngyösön. A második világháború végén olyan „kitüntetésben” volt részük, hogy bombatámadás is „megtisztelte” a falut. A Bazsó-por- tán a házőrző ebet érte sebesülés, egy géppuskasorozat lövedékei a derék jószág három emlőjét roncsolta szét. Különben öt ház dőlt romokba, de emberekben nem csinált kárt a robbanás. — Nagyon nagy dolgok történtek a faluban. A fel- szabadulás után 160 család települt át kis Bodonyba, a Fejér megyei Besnyőre, mivel itt olyan kevés volt a föld, hogy nem jutott volna minden nincstelennek. A kapcsolat persze nem szakadt meg. Minden jelesebb ünnepre hazajönnek a besnyőiek. Itt voltak a művelődési ház avatásán és a tavalyi jubileumi ünnepség- sorozaton is, amelyen egy zászlót ajándékoztunk nekik. „Emlékül Bodony község lakosságától” — ezt hímezték az asszonyaink a nemzeti színű lobogó selymébe és a három emlékezetes dátumot: 1275, 1945, 1975... — Amikor híre ment, hogy megszűnik a faluban a tanács és Bodony más társközségekkel együtt Párádhoz tartozik közigazgatásilag, nagy volt a felzúdulás. A kételyek olyannyira eloszlottak rövid idő alatt, hogy most már egyöntetűen azt mondják az emberek: „Ez a házasság jól sikerült!” Szót értünk, nem követelőznek, de az őszinteséget mindenkor elvárják. Amit a tanács kér, teljesítik, a kevés forinthoz szívesen adják két kezük munkáját is. — Hogy miből él most a falu? A földből is. Egy termelőszövetkezet műveli a határát. Az anyagi gyarapodás ' megörvendezteti az embert, de persze, a szorgalom után, jobb kormányosokkal, sokkal előbbre tarthatnának. Többen is eljárnak a környező üzemekbe, Ingázók lettek ... A Mátra oldalából kibuggyanó dombok sora öleli a falut. Többnyire cipóhátú dombok, s köztük némelyek olyan formájúak, akár a duzzadó, feszes asszonyi mellek. Akácfák sorában kígyózik az aszfaltos műút. Köldökzsinór a világhoz. De csak az utolsó házig vezet, onnét vissza kell fordulni. Ahogy mondani szokás volt régen, innét még a meszesnek is farral kell kijönnie. A házak magasra emelik fejüket. Az újak mellett a régiek is sorra megújítják köntösüket. Nádkontyú hajlék — a múltra emlékeztetőén — már csak egyetlenegy akad, özvegyasszony, lánykori neve szerint Szöge- di Boris néni lakja egyedül. Bodony legidősebb emberét keressük, s ez nem más, mint özvegy Kovács Mártonná. A matuzsálemi korú bodonyi polgár tornácos háza ajtajában fogad. Szép Kati — csak ezen a néven tisztelik. — Sose szerettem ezt a nevet — mondja, piciny szobában az asztal mellé telepedve. — Édesapám után ragadt rám ez a név, ő igazán szép ember volt. A „legidősebb” megkülönböztetés ellen is kedvesen évődve tiltakozik: — Én csak nyolcvannyolc esztendős vagyok. De van egy másik asszony, Baka Rózái, ő valamivel öregebb. Szálfatermetű, szíjas, sovány asszony Szép Kati. Az idők anyja. Haja fehér zúz- marás. Mély ráncok közé záródott ajka beomlott. Szoborba kívánkozó alakján a keze és a szeme uralkodik. Tiszta fekete ruha van rajta, mintha honi szegénységünk rendi köntösét viselné. Kezét az asztal fehér vásznán nyugtatja. Olyan nagy s kidolgozott, csontos és izmos ez a kéz, akár a férfié. Életében mindennémű munkát megpróbált, kemény, embert emésztő föladatokat teljesített. Barna szeme is megfakult már, arany pontocskák virítanak be, őszutó ragyogással. Ha nem beszél is tágasra nyílik, látszik, hogy világot fogadott be, és világot sugároz. Csak a tiszta, csillagos égen észlelni ekkora nyugalmat, ilyen makulátlanságot. Fiai, unokái fényképét szedi elő imádsá- gos könyvéből. A fényképek hátán angolul írt szöveg, — Tizenhat éves koromban' mentem férjhez. Nem sokkal azután, hogy leégett ««Mg; Kovács László családja a Virág utcából (Fotó: Perl Márton) a falu, a szegénység elől az uram kiment Amerikába és én is utánaszedelőzködtem, 1909-ben. Tíz évig éltünk Ilionis államban, Chicago közelében. Öt gyermeken» született, odakint, két fiút és egy lányt tudtunk felnevelni. Valamit még értek angolul. Két fia él a vízen túl. Ebben a házacskában ketten éldegélünk a lányommal. — Mi az, amire életéből szívesen emlékezik? — Semmi, gyermekem.. j Szép meg jó nem volt soha az életemben, csak a gürcölés. Mi kilencen voltunk testvérek. Még kenyérből se laktunk jól soha. Nagy volt az uram családja Is. Amikor férjhez mentem, akkor tizennyolcán éltünk egy haj alatt. — Es milyen a mostani élet, a mostani falu? — Sokat változott a világ, gyermekem... Amikor ért fiatal voltam, akkor csak öreg házak voltak, a sok gyerek, a nagy szegénység. Most már nagy, gangos házakat raknak. Szépen járnak a gyerekek... Bodony legfiatalabb, polgárához is bekopogtattunk. Neve: Kovács Zsuzsanna. Egerben született 1976. március 11-én 21 óra 30 perckor. Súlya: 3400 gramm. TesthosszaS 56 centiméter. Egészséges. As édesanyját mentő szállította az egri kórházba, s mindjárt a szülőszobában fektették le, este fél nyolckor. Foglalkozása: behordó a pa- rádsasvári Üveggyárban. As apa, Kovács László, 19 éve ércbányász, Recsken dolgozik a „régi” bányában. Az újszülött Zsuzsanna második gyerek a családban, nővére, Valéria, tízéves. A szép kreol bőrű csöppség éppen előző nap érkezett haza mamájával, s így mi a posztrikos rokonok között toppantunk be Virág utcai új otthonukba. Finom ételektől, italoktól roskadozó asztal mellett köszöntöttük Zsuzsannát. — No, hogy érzed magad ebben a világban? Mi a véleményed róla? A tejszagú csöppség éppen csak résnyire nyitotta a szemét, s két hang buggyant ki száján, a margarétás szirmú cucli mellett: — Oá. S míg azon morfondíroztam, hogy íme, ennek az alig egyhetes csöppségnek van véleménye, ami ugyebár a felnőttek jó részéről nem mondható el, a szülők terveikről tájékoztattak. A házat kettejük félrerakott keresetéből építették, egy fillér kölcsön nélkül, s most' majd bútorra gyűjtenek. Kilenc helyiségből áll a ház, s a három szoba közül as egyik még üres, ezt kell bebútorozni. ... A völgyben, dombok között elnyújtózó falutól búcsúzva Bazsó Márton vb-tit- kár szavai jártak eszemben. — Tíz évvel ezelőtt csak két-három gyerek született Bodonyban. Az utóbbi két évben pedig már 10—15 a világra érkezők száma. Ezért is gondoltam, több kedvezés kellene a falu gólyájának, hadd szaporodjon tovább a gyereksereg ... Volt itt as Üszögön, a Dózsa utcában, egy régi zsúpos csűr, tetejében gólyafészekkel. A csűrt elbontották, s a gólyák a tsz-major egyik kazlára települtek át. Aztán az a kazal is elfogyott. A gólyák pedig azóta is visszajárnak minden esztendőben. Helyet kell készíteni nekik, ahol ezek a hosszú lábú, fehér tollú, piros csőrű kelepelők fészket rakhatnak. Mert ugye, nem sok falu dicsekedhetik azzal, hogy náluk a gólyák fészket ralinak... J Pafaky Dezső v
