Népújság, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-15 / 268. szám

Nehéz győzelem — könnyű szívyel 18 25. Látogatóban Hidas Antalnál Hidas Antal könyvekkel zsúfolt otthonába láthat el a kamera, hogy megismer­kedjünk a Kossuíh-dxjas író, költő küzdelmes életútjával s megismerjük a közvetlen hangú, kellemes előadót. A költő színesen, érdeke­sen idézi gyermek- és ifjú­korát. cipész édesapját. For­radalmi nézetei miatt — amelyet otthonából hozott magával — kizárják az is­kolából is. Alig húszéves; amikor kitör a proletárfor- radalom, s a Tanácsköztár­saság alatt a Munkás Egye­tem hallgatója. Hallunk a kommunista párttal való kapcsolatáról, szlovákiai szö­kése idején. Versei, elbeszé­lései jelennek meg. Bécs, Berlin, Moszkva emigrációs éveinek színhelye. Aktív ré­szese a Sarló és Kalapács folyóirat megteremtésének. Érdekes epizódokat hallunk Hidas Antal szovjetunióbeli éveiről. Müveinek születési körülményeiről. A beszélge­tést Hidas Antal versei, da­lai színesítik. Gyöngyöstől Széphalo­mig, a Berze Nagy János Gimnáziumtól a Kazinczy mauzóleumáig vezetett az út­ja Fülöp Zsuzsának, hogy ott, azon a „szent” helyen átve­gye az Édes anyanyelvűnk országos verseny győztesé­nek járó díjat Péchy Blan­kától. Ezek a tények. Ez az ese­mények szűkszavú megfogal­mazása. Hogyan juthat e] valaki idáig? Mi kell ahhoz, hogy valaki az ország középiskolá­sai közül a legjobb legyen az anyanyelv alkalmazásában, használatában ? Nyelvészet — valljuk be, nem mindenki előtt vonzó ■ kifejezés. Kisiskolás magolá­sok. fűrészporízű szabályok sora képződik meg előttünk, amikor ezt a szót halljuk. Mit lehet szeretni az „alany­állítmány”, a „rag, jel, kép­ző” és más, olykor teljesen idegennek és érthetetlennek tűnő fogalmakon? — Én már általános isko­lás koromban vonzódtam a nyelvtanhoz — halljuk az adott esetben egyáltalán nem meglepő választ az idei or­szágos elsőtől, Fülöp Zsuzsá­tól. — Annak idején Bodrogi Imre tanár úrtól kaptam na­gyon sok biztatást ahhoz, hogy az átlagosnál többet foglalkozzam az anyanyelv­vel. Azt már nem mondja, úgy kell rákérdezni: ki a tanára a gimnáziumban? Váratlan fordulat: az édesapa, dr. Fü­löp Lajos, aki az intézet igazgatója is. Pillanatig sem titkolja, hogy mint diáknak nincs könnyű dolga. mert édesapja hozzá égy kicsit szigorúbb, mint a többi diák­hoz. Neki aztán semmit el nem néz, vele egy kicsit sem megértő, annak a jelesnek a henyét* és cigaretta Uj magyar nlm Bár néhány miértre nem tudnék pontos választ adni — gyanítom. az alkotók sem —, mégis tiszteletre méltó vállalkozás, s ehhez mérten szimpatikus alkotás Csányi Miklós első játék­filmje. amelyet Szántó Erika elbeszéléséből írtak ők kel­ten. Nem tudom ugyan, hogy az elbeszélés írója, az is­mert tévédramaturg, film- kritikusi minőségében ho­gyan fogadná a Kenyér és cigaretta című új magyar filmet, de gondolom. ma­gasra állítaná a mércét, ez­zel is rangot adva egy olyan alkotásnak, amely egyszerű, hétköznapi gondjainkra, tű­nődéseinkre keresi a vá­laszt. Egy munkásember balsze­rencsés sorsának felvillantá­sával döbbenetes igazságo­kat mond ki a film. Megmé­rettetik egy egész élet, amely nem mindig lelkesítő, sőt még kegyetlen is olykor, de azért mint az alkotók is vallják: tovább kell csinálni. M:nt ahogyan tovább csinál­ja a film Feri bácsija is, aki négy évtizedet húzott le a papírgyári gépek mellett tisztességben, becsületben, s lám, mert egy ember vesz­tét okozta, már-már illega­litásba menekül. Nem a fe- leiősségrevonás. inkább a saját lelkiismerete elől, hogy időt nyerjen az önvizsgáló számvetésre. Szimpatikus ez a film azért is. mert új tartalom­mal Igyekszik megtölteni a manapság divatos generációs problémát. Igaz ugyan, hogy a „fejes” ápa és a vagány- kodó András kapcsolata, a fiú menekülése a biztos szü­lői háztól, az úgynevezett „megállók a magam lábán” szituáció szokványos és kis­sé hamis is egyben — hi­szen a távozó fiú mögött ott a biztos fedezék, ahová min­dig visszatérhet —, de ugyan­akkor felvillantja a film az «*75. november 15„ «embat önmaguk helyét kereső fia­talok és a munkában meg­fáradt öregek egymást segítő magatartását is. András és az öreg, mint két világ, talán csak vélet­lenül került egymás mellé. A fiú beállt a gyárba segéd­munkásnak és a főnökéhez, Feri bácsihoz költözött al­bérletbe. Az előzményt ugyan nem ismerjük, de bizonyára része volt e költözésben az öreg lányának is. De a sze­relmi bonyodalmaktól füg­getlenül is, így, ennyire együtt lakva és dolgozva ki­derül. milyen fontosak egy­más számára. A fiú érzéke­nyen veszi tudomásul — szin­te átéli — az öreg sorsát, beépíti azt a maga világába, tulajdonképpen felhasználja az előtte járó generáció ta­pasztalatait. A fiú is hatás­sal van az öreg magatartá­sára, András önvizsgáló számvetése és életszemléle­te is hozzájárul a döntés­hez: Feri bácsi véget vet a bujdosásnak, s vállalja a fe­lelősséget. Egy munkában eltelt élet súlyát igyekszik megmérni ez a film. Ezen töprengenek hősei,, de erről meditál a né­ző is, miután távozott a moziból. Jankura Péter kifejező, színes képei, valamint Pres­ser Gábor ironikus zené je se­gítette a rendezőt értelmes és igaz mondanivalójának ki­bontásában. Bár kissé önál­ló életet él, de nagyon tet­szett a jellegzetes életformát és érzésvilágot tükröző lako­dalmas rész, valamint a már- már embertelenül precíz ki­hallgatás, amely a hivatalos- kodást csipkedte finom esz­közökkel. Nemcsalt a színészek, ha­nem áz elsőfilmes rendező hibájául kell felróni a játék gyengéit. A színészvezetés sok gyakorlatot, rutint igé­nyel. úgy tűnik, Csányi Mik­lósnál mindez még kevésbé tapasztalható: Fried Péter (András), Szirtes Ádám (Fe­ri bácsi), de a többi szerep­lő sem nyújtott emlékezetes alakítást. Márkus?. László beírását ugyancsak ki kell érdemelnie. — Még mindig jeles vol­tam, az általános iskolában is, a gimnáziumban is. Egy­szer volt ugyan egy felele­tem, ami nem egészen érte el áz ötöst, de az nagyon régen volt, Kitűnő tanuló. Ez már te­kintélyt parancsol. Valami csodabogár talán, aki se nem lát, se nem hall a tanuláson kívül? Távolról sem. Fülöp Zsuzsa ugyan nagyon sze­rény, csendes kislány így, a hétköznapi életben, de na­gyon határozott és céltuda­tos, amikor bizonyítania kell felkészültségét. Az már külön érdekessége az egész versenynek, hogy ott szövődött a barátsága is azzal a fiúval, akit egykor a me­gyei versenyen „maga mö­gé utasított”, az országoson pedig később neki kellett meghajolnia a nagyobb ké­pesség előtt. Ezen az idei versenyen „az a fiú” — a hatvani Bajza Gimnázium volt diákja, Szőke László, aki most Moszkvában készül az egyetemi vizsgáira — nem le­hetett ott az emlékezetes pil­lanatban, Széphalmon. Pedig milyen jó lett volna, ha ak­kor összevillanhatott volna egy másodpercre a tekinte­tük, amikor Péchy Blanka magához ölelte a ..győztest”. Harmadszor indult a ver­senyen, az idén győzött. Ko­rábban mindig az élcsoport­ban végzett Fülöp Zsuzsa. Az idei vetélkedésre is nagyon készült és titokban remény­kedett, hogy végre sikerül a rég áhított célba eljutnia. Amikor a „szóbelin” ráné­zett a zsűrire, és látta, hogy érdeklődve figyelnek rá már az első mondat után, nagyon óvatosan, de inkább csak úgy a háttérben, ködös de­rengésben megjelent előtte a jelenet, amikor... Végig sem merte gondolái. — Nagyon erős volt a me, zőny — emlékezik vissza. —* Azt mondták, főként a má­sodik fele volt az. Az utá­nam következőket már vé­gighallgattam, és azt mond­tam magamban, itt bizony sok a jó versenyző. A győzelmet azonban nem adják ingyen. Módszeresen, következetesen és szigorú önfegyelemmel kell azt ki­érdemelni, kiharcolni. Hány. szór „beszélt magában” Fü­löp Zsuzsa otthon, a szobá­ban, amikor „versenysze­rűen” megadta magának a témát, amiről tizenöt perces előadást kellett rögtönöznie? Hány kérdést válaszolt meg a tesztlapokon, mintha ott lenne máris Sátoraljaújhe­lyen? És még mi mindent kellett gyakorolnia, hogy nyugodt szívvel induljon el az országos döntőre! — Apukám is kapott egy könyvet, mint gimnáziumi magyar tanárom. Ügy tu­dom, ilyen páros, mint a miénk, nem is volt ott más. Az első tanítási napon nagy ovációval fogadták az iskolában az osztálytársai. Ügy érezte, őszintén örültek a sikerének. Amikor a ver­seny előtt elbúcsúzott tőlük, akkor kihajoltak az ablakon és két tenyerüket összekul­csolva integettek utána, így fejezve ki, hogy szorítanak érte. Fülöp Zsuzsa a debreceni Kossuth Lajos egyetemre ké­szül, magyar—angol szakra. Ott tanult valamikor az édesapja is. Vonzódását a magyar nyelv iránt, az édes­apa hivatásával is lehet ma­gyarázni. Lényegében tehát egy családi hagyományt folytat az országos győztes, akinek azonban a felvételin éppen úgy meg kell küzde­nie a pontokért, mint a tár­sainak. A győzelme valamit segít, de nem ad automatikus felvételt. Az a felvételi azonban még messze van. a i a ■ A közeli múltban a hatva­ni gimnazista. Szőke László, az idén a gyöngyösi Fülöp Zsuzsa érdemelte ki a Sá­toraljaújhelyen megtartott országos nyelvi verseny első helyét. Elismeréssel kell szólnunk azokról a magyartanárokról is, akiknek óvó, gondoskodó keze alól kikerültek. A győze­lemből egy kis visszfény órá­juk is visszahull. Fülöp Zsu­zsának pedig gratulálunk. Büszkék vagyunk rá. G. -Molnár Ferenc .5do&yríz,. sóletba d — Főúr! Kaphatnék egy étlapot? A főúr, mintha semmit sem hallott volna, továbbsuhan. A szomszédos asztalnál szintén — ki tudja hányadszor — utánaszólnak. — De kérem! Egy étlapra lenne szükségem! A másik ifjú pincér is süketnek teteti magát. Most már mindketten a sor végén levő két asztalhoz iparkodnak. Az egyiken francia, a másikon amerikai zászlócska. Csevegnek, mosolyognak, haptákolnak, majd mindketten futólépésben elindulnak a konyha felé. Végre-valahára előkerül egy idős pincér Sovány, fáradt ember benyomását kelti. — Mit tetszik parancsolni, kérem? — Egyelőre egy étlapot, de .. — Ezek ott nyugatiak, kérem. Nagyon kedves társaság, most éppen ebédelni akarnak. — Mi is azt szeretnénk. — Értem, kérem. De tetszik tudni, hogy van! Én külön­ben is csak nyugdíjas vagyok. Akkor jövök be, ha sok a munka és a főnök telefonál. Bizony, gyakran előfordul. Reg­gel is éppen nyújtózkodtam, amikor csörgött a telefon. — Józsi bácsi! Talpra, Öreg fiú. Ma sűrű napunk lesz. — Tessék parancsolni, az étlap. De ha akarják, meg is várhatom, amíg választani méltóztatnak. — Sóletbab, két főtt »tojással és egy korsó sör. * Az öreg elmosolyodik, és szótlanul elindul. Az egyik fiatal pincér mellettem húz el. — Főúr! Megáll, és méltatlankodva, mondhatnám méla undorral hátraszól: Nem Iáéj a, kérem, mit csinálok? Azok ott külföl­diek. .. Ezerfelé nem szakadhat az ember, és különben is a vendég »magyar. Ne legyen türelmetlen! Ha sietni méltózta- tik, ott az önkiszolgáló... — Tessék parancsolni, kérem! Itt a sólet, a két szép to­jással. Azonnal hozom a frissen csapolt sört is. , Szalvétával beidegződött pincérmozdulattal lesöpri a szomszéd asztalt. — Már elnézést kérünk az uraságtól, de Pesten vagyunk és ezek a külföldiek... Igényesek! Hozzászoktak a nagy lá­bon éléshez és elvárják, hogy állandóan két-három pincér forgolódjék körülöttük. A Jancsi, a hosszabbik fiú, orvosnak készült és két nyelvet beszél. — Bizonyára a borravaló is. » Sajnálkozva széttárja a karját, <— Említettem volt az uraságnak, hogy én nyugállomá­nyú pincér vagyok, aki tulajdonképpen nem szól bele a cég ügyeibe. Én csak akkor jövök, amikor telefonál a főnök. Mindenki tudja, hogyan esik az ebéd. ha előtte felbosz- szantják. Immel-ámmai eszik az ember, semmi sem jó. A babot keménynek találom, a húst sósnak, a tojást il­latosnak. — Fizetek! A fiatal hosszú ugrik oda. És nem Is tudom. Valahogy kicsúszik a számon. — Volt egy sóletbabom, két szép tojással, „doktor” úr... Fülig pirul és rám csodálkozik. — ön ismer engem? — Sajnos, igen. — Honnan, ha érdeklődhetek? — Onnan, hogy a magyarokat az istennek sem akarja kiszolgálni. Szalay István NYIKOLAJ GRIBACSOV: A liusxáv* utolsó csatája (Eibeszélésré^zlei) l. öt óra felé a németek, mi­után úgy látszi, úgy határoz­tak. hogy bármi áron végre­hajtják a feladatot, még egy­szer megrohanták a harma­dik századot, amely kereszt­ben állt a torkukban. Négy harckocsi és a géppisztolyo- sok egy része hátramaradt a szárnyak védelmére, az ösz- szes többi lassan, fenyegető alapossággal megindult elő. re. A tankok nem siettek, megválogatták, hová lőjenek, gondosan céloztak, a kato­nák gyakran lehasaltak, helyből tüzeltek, mozgásuk már elnehezedett, nem volt erejük hosszabb szökellésre. Zavarzint ez a roham földcsuszamlásra emlékeztet­te. mely súlyos, könyörtelen mozgásával erdőket gyűr ma­ga alá, elmozdítja a házak alapjait; látott egyszer ilyet Adler környékén, amikor tu­ristaként arra kóborolt. Sze­mébe húzta az usankát és odakiáltott Boroduljának: — Megyek a hármashoz! Mondd meg Bregvadzénak, hogy küldjön a szakadékhoz erősítést. A tűzhelyesbítőkön kívül mindenki álljon be a sorba! Helyreállt az összekötte­tés, a tüzérek kitapogatták a roham peremvonalát, gyors tüzelésbe kezdtek, bizonyára egy szál zubbonyban dol­goztak már, úgy siettek. Vö­rös szökőkutakban fröcskölt magasba a föld. A robbanás időnként a levegőbe repített egy-egy katonát, mint valami szuronygyakorlatoknál hasz­nálatos szalmabábot még több hevert el mozdulatlan sötét foltként a földön. De a németek tovább folytatták a lassú előrenyomulást, az­tán úgy száz méterről hirte­len lavinaként előrerontot­tak* távcső nélkül is lehetett már látni szélcserzett, nyir­kosán csillogó, beesett arcu­kat, hangtalanul tátogő, le­vegő után kapkodó szájukat. A század balszárnyát a föld­höz szegezték, és Celmorzsol­peremét is sikerült leküzd e- nie, a katonák kézitusában csaptak össze, halálos szo­rításban hemperegtek az árok fenekén. A második századból érkező erősítés mentette meg őket, melyet Iraklij Bregvadze vezetett: a kevésbé elcsigázott, tömör rendben érkező katonák vá­ratlanul és vad erővel tá­madtak. A szakadék szélét ellepték a halottak, az ala­csonyan szálló nap fényében rőtvörös foltok és csíkok üt­köztek ki a havon; a néme­tek kiestek a roham ritmusá­ból, elvesztették magabiztos­ságukat, néhányan vissza­ták. Boriszov hadnagy oda­rohant, hogy ne hagyja a németeket tovább nyomulni az árok mélyén. Rendezetlen összecsapás fejlődött ki, ilyenkor mindenki maga ma­gának főparancsnoka, köz­vetlen közelből csattogtak a sorozatok, szitává lyuggatott, valósággal kettéfűrészelt tes­tek zuhantak a földre. A gránátok válogatás nélkül szaggatták szét a vízmosások szűkületeiben az ellenséges és a saját katonákat. A század centruma már- már összeomlott. Már testkö­zelből röpködtek a gránátok, csattogtak a lövések, néhány németnek már a szakadék kúsztak, menekültek. Zavar­zin százados érezte. hogy másodperceken múlik min­den. kiemelkedett az árok pereme fölé, magasba lendí­tette géppisztolyt tartó kar­ját. és az erőfeszítéstől ki­vörösödve ordította: — Tűz, tűz!... Hajrá bun- kócska!... Tűz, tűz!,. Egy pillanatra megbicsak­lott a hangja, teleszívta tü­dejét a hideg, füstös levegő­vel, aztán folytatta, ahogy a torkán kifért: — Üsd, vágd, nem apád... Vidáman... Tűz, tűz... De hirtelen félbehagyta, megingott, .megrándult;, mintha egj láthatatlan alak tölgyfa!)usánggal fejbe súj­totta volna. Az első pillanat­ban még csak fájdalmat se érzett, elcsodálkozott, aztán azt gondolta: úgy látszik, va­lami könnyű karcolás érte. De ahogy leeresztette a te­kintetét, meglátta tehetetle­nül lecsöggedt - karját, és hirtelen tűrhetetlen égető fájdalom hasított belé, hogy belesápadt: a fél tenyere négy ujjával egy darab bő­rön fittyegett. szilánkosan. kifehérlett a csontja, a csiz­máján csak úgy ömlött vé­gig a vér. Amint megértette, mi történt, vadul elkárom- kodta magát, és rákiáltott a küldöncre: — Kösd be! A küldönc előkapta a köt- szercsomagot, szorítókötést tett a csuklójára, hogy el­állítsa a vérzést A keze re­megett. — Máris, máris.,. — da­dogta. — Oda kéne menni a vezetési pontra, a felcser­hez. .. Maga befejezte a há­borút. .. — Majd adok én neked be­fejezni!... Amíg a lábamon állok, sehova, egy tapodtat se, megértetted?... Nyava­lyát értesz ehhez, eredj a fel­cserért. — Futok... Máris futok. .1 A fájdalom pillanatról pil­lanatra erősödött, átterjedt a vállára, olajos foltok, szi- várványos fények jelentek meg előtte. Egy rövid, vil­lámgyors pillanatra Zavar­zin már úgy’ érezte, hogy a nap leáldozott, este lett, a föld fölött békét sugárzó csend terül szét, s a levegő­ben fűzíarügyek és olvadt hó illata terjeng. Még föl is sóhajtott megkönnyebbül­ten, mint aki befejezett va­lami nehéz munkát, de aztán fülét újra megütötte a gép­pisztolyropogás és az akna­vetők hápogása, újra kiraj­zolódtak előtte a tankok, melyek most már hosszan elnyúlt sűrű kék árnyékot vonszoltak maguk után. (Folytatjuk

Next

/
Thumbnails
Contents