Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-28 / 253. szám

„Kívánom, hogy levelem... n „Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találja. Tudatom, hogy ... stb., stb.” Ez a levélkezdés azért jut eszembe, mert nem is olyan régen, a Tankönyvkiadó húsz­ezer példányban megjelen­tette Levelezési tanácsadóját, amelyet Szabolcs Árpád köz­reműködésével Honffy Pál irt. Azért is említjük meg a lap hasábjain, mert úgy érezzük, hogy ez a kötet már nagyon régen időszerű volt. Nemcsak a szerző álla­pítja meg teljes joggal, hogy a levélírás nagyon sokunk­nak nyűg, állandóan tologa­tott kényelmetlen feladat. Ki is fakadunk többször, hogy bizony meg kellene már ír­ni azt a levelet, de hát... Es ilyenkor nem valljuk be, hogy alkalmasint a forma, a kedves, köhnyed, őszinte és határozott forma hiányzik bennünk a megvalósításhoz, hogy megírjuk gondolatain­kat, közlendőinket azoknak, akik értesítésünket várják. Az írás elején idézett for­mát még a múlt század vé­gén gyárthatta valaki, mert én még emlékszem rá, ami­kor nagyapám és édesapám, ha nagy ritkán elmozdultak otthonról, a kis terjedelmű levlapon is úgy kezdték, ahogy a mai egyszerűbb em­berek. Kellett tehát ez a tanácsadó! Már csak azért is, mert történelmi visszapillan­tásával a görögökig elvezet, akikről aztán igazán minden­ki tudja, hogy az írás, a forma megalkotói és művét szei voltak a jó, öreg, ókori Európában. Nem száraz anyagot, nem az írásban történő érintke­zés desztillált formáit adja a levélíró kezébe a szerző, de leveleket nyújt át, mintának, hogyan is forgolódtak gond­jaik körül levélben a magyar írók. Legszívesebben ide ik­tatnánk néhányat, hogy ked­vet kapjanak a könyv elol­vasásához és a levélíráshoz. Nem lehet meghatódás nél­kül olvasni, hogyan búcsú­zott ' el „Professzor Csoko- nay” Vajda Juliannától. Azért tettem idézőjelbe a nagy köl­tőt ezúttal, mert a búcsúle­velet így írta alá. Mi min­dent ki lehet fejezni az alá­írással 1 A magánlevelezés mellett tüzetesen kitanítja olvasóit ez a hasznos kötet a közéleti le­velek követelményeire is;, A gyakorlati jogászok tanúsít­hatják, mekkora hibákat tudnak elkövetni a saját ká­rukra az emberek, amikor egy egyszerűbb kölcsönügy­letnél sem tudják megfogát mazni szándékukat szabato san: hevenyészve írnak . va lamit egy sajtpapírra és írá­sukban a legfontosabb fel tételekről és rögzíteni valók lói feledkeznek meg. Végre a hivatali hangnem kérdésében is történik lépés előre! Igaz, hogy csak húsz oldalon keresztül, de már szövegmintákat hoz értést tésekre, igazolásokra, hogy a hivatal nyilatkozatát az is megértse, aki a Magyar Köz­löny egyetlen példányát se látta még. És nagyon helyesen: itt sem hiányzik a helyesírási tanácsadás! Gyakorló peda­gógusok a megmondhatói, hogy igen sokan nem tanul­jak meg helyesen írni. Még felnőtt korukra sem! Szeretnénk hinni, hogy ezt a kötetet hamarjában el­kapkodják és a húszezres példányszámot újabb kiadás követi majd. (farkas) # Nemzetközi est a Pallosban A tánchoz a taktust a fél­homályos klubban, földön ülő, fotelhez, falhoz támasz­kodó fiúk, lányok csattanó tenyere üti. A 10 éves Pallas nemzetközi estjén a hangu­lat pillanatok alatt fölforró­sodik, s a teremben rövid idő múlva már nemcsak a középen lépegető, éneklő, hujjogató fiatalemberek vál­la, dereka ring, de ütemre mozdul, hajladozik az egé6z kipirult sereg. Hogy pár percig szünet van, megperdül a gitár, s máris latin-amerikai forró, édes dallam tölti be a kis helyiséget. S miután elfogy a repertoár, lelkesen ének­lik a Guantanamerát. Aztán kattan a magnó, s megszó­lal az erősítő, s a disc-yoc- key hangjaira elvegyülnek a magyar, az amerikai, az af­rikai fiatalok, keverednek a világos és sötét arcok. Zson­gás, suttogás, nevetés — per­cek alatt összebarátkoznak a táncosok. A sarokban a komoly fe­kete bolíviai fiút Zoriónak hívják: — A többit nem is mon­dom. hosszú és szinte meg­jegyezhetetlen — magyaráz­za a körülötte lévőknek. — 18 éves koromban jöt­tem Magyarországra, a Kan­dó Kálmán Főiskolára ke­rültem, gyengeáramú sza­kon végeztem éppen egy esztendeje. Egyszerre volt a délgom könnyű is meg ne­héz is, hiszen annyira távoli ez az ország, furcsák a szo­kások, idegen a nyelv, még a levegő is más. Én ugyan­is szinte a világ tetején, a Titicaca-tó Wr/.elében éltem. Aztán mégiscsak sikerült asszimilálódni, hogy milyen jól? Íme a bizonyíték — mutat a mellette ülő kis­lányra — másfél évvel ez­előtt nősültem. — Meddig maradtok? — ^míg lehet — néz töp­rengve maga elé. — Bolíviá­ban körülményes munkát találni, még egy embernek is. nem még kettőnek. El­maradott vidékre megyünk vissza, s a, .dolgunk nemcsak mérnöki, kicsit népművelői is lesz... A másik sarokban hangos . kedvű, nevető társaság, Lá­zár Gatti köré csoportosul­nak a klubtagok. Már leg­alább a tizedik viccnél tart, s most is 'újabba fog. A si­kert széles mosollyal nyug­tázza: — Hát Igen, ezt ta­valy a tuniszi repülőgépen hallottam. Fölszálltunk Pá­rizsban, egyszer csak meg­szólal a mellettem ülő fran­cia fickó, s kérdezi, tudok-e magyarul, mert ha igen, van egy jó vicce: „Egy arab és egy magyar találkozik a si­vatagban. . Lázár egyébként a Test- nevelési főiskolán tanul már ötödik éye. Még pár hónap, aztán irány Tunézia, bár le­het, hogy előbb Kanadába megy. — Nekünk nincsenek el­helyezkedési gondjaipk — magyarázza széles gesztu­20.05: A párduc Oiasz film i. rész A Tomasi d; Lampedusa nagy sikerű regényéből ké­szített filmet 1962-ben Lu- chio Visconti rendezte. A Párduc cselekménye M75. október 28., kedd I860 májusában kezdődik, és 1910 májusában ér véget. A regény ily módon a legújabb kori olasz történelem talán legjelentősebb félszázadához kapcsolódik. 1860 májusában szálltak partra Szicíliában Garibaldi vörös inges önkén­tesei, és győzelmes vállalko­zásuk az egyeséges Olaszor­szág megteremtésének leg­nagyobb eseményévé, az olasz forradalmárok harcá­nak ig afú fordulópontjává vált. 1910 pedig az az év, az első világháború előestéje, amikor már formát öltött az új Olaszország társadalma, áz a polgári rend, amely lénye­gében a mai napig nem vál­tozott. Tomasi di Lampedusa vállalkozásának nagyságát bizonyítja, hogy ennek, az ola/z társadalom mai prob­lémái smmoont iából ply­-,„n,V-vas'altnak i • 'v.’r m' "'-»-»olására még eddig nem vállalkozott olasz író. A film főszerepeiben Búrt Lancastert, Alain Delont és Claudia Cardinalet láthatjuk. sokkal — biztos állás vár, még válogatni is lehet. A beszélgetést a pihegő Abdelmottable Ghozzi, a „fő- táncos” szakítja meg. — Hát ez jólesett — mondja a rock után. Hiába, a magyar lányok a táncban szinte le- győzhetetlenek. Aztán ko­molyra fordítja a szót.-r- Csak egy éve vagyok itt. Az unokatestvérem taná­csára jöttem, ö valahányszor hazatért Magyarországról, mindig azt mesélte, az itte­niek olyanok, mint a tuné­ziaiak. A falunkban persze senki sem hitt neki. Nálunk sok a francia, arigol és olyan hidegek... Na, én gondol­tam, megnézem. — S a tapasztalatok? — Csak egy sztorit, ké­séssel érkeztem a repülőtér­re, már nem várt senki. Taxiba ültem, s mutattam a címet: Budaörsi út 45—47. A sofőr nézi, nézi, aztán jelbeszéddel megkérdezte: „Először vagy itt, láttad már Budapestet?”. S, hogy in­tettem : nem, körbekocsizott velem a városon. Hajnali kettőre érkeztünk a kollégi­umba. Mit mondjak? —-j tár­ja szét a karját, — csodá­latos volt ennek az ember­nek a kedvessége és persze a kivilágított Pest szépsége is — miközben mesél, már újra izgatottan jár a lába, .. MOLIÉRE MAGYAR SZERZŐ. Franciának szüle­tett, jde ez merő véletlenség, hiszen olyan műveket írt, mint például a Duda Gyuri, amelyről ki is állíthatná, hogy francia. Ki hallott még olyan nevet a franciában, hogy Duda, meg Gyuri... Igaz, a szerző állítólag írt valami Dandin nevezetű úrról is, de az lényegtelen a mi szá­munkra, mert mint a beve­zetőben leszögeztük: Molié­re magyar szerző. És aki úgy véli, hogy e so­rok írója tréfának szánta az iménti néhány soros meditá­ciót Moliére szerzősége nem­zetiségét illetően, az téved. Mert igaz ugyan, hogy Jean Babtiste Poquelin, akii, Mo- liére-nek neveztek, ízig-vérig francia volt, ízig-vérig szín­padi szerző és ízig-vérig zse­ni, de az is igaz, hogy ma­gyar honban született szer­zőnek sem forgott többet műve magyar színpadon, mint Moliére-nek. Hogy mi a titka Miloére varázsának és mi az oka, hogy a kétségte­len varázson túl nálunk ta­lán többet is játsszák mű­veit, mint hazájában, de mindenképpen többet, mint a világ sok más színházi pontján? — nos, mindennek a ímegállapítása és kifejtése messze meghaladná egy sze­rény televíziós kritika kere­teit és lehetőségeit, de e kri­tika írójának képességeit is tán. Elégedjünk meg annyi­val, hogy Magyarországon Moliére bemutatni mindig siker, mégha a bemutató bu­kik is, mert volt ám bukás is, de mindig az előadás, a ren­dezői értelmezés, a színészi játék bukott meg és sohasem Moliére. E szerzőnek mit sem árt, bármit tesznek vele. Nem ártott meg a vasár­nap esti tévéjáték sem, amely egyaránt megmutatta, fiaiért lehet örök minden színpadon és a kamerák előtt is immár ,Moliére, és azt is, mennyire kínálja magát a korokhoz illő megújításra és mennyi buktatót is rejt ma­gában egy-egy ilyen meg­újítás. A „Tudós nők” egye­sek szerint nem tartozik Mo- liére legjobb művéi közé a tekintetben, hogy hősnői kö­zött — a többes szám miatt? — elvész, vagy nehezebben fedezhető fel az egyes em­beri jellemnek és létnek ama általános tragédiája, amely például Harpagon úr­nak, a fösvénynek, vagy Tartuííe-nek a bukását hoz­za. Mások szerint e Tudós nők semmivel sem hátrább való a többi színműnél, meri a sznobságnak örök, de min­dig megújuló és más-más köntösbe bújó karikatúráját rajzolta meg benne a fran­cia szerző és színész. Vámos László, a televíziós játék rendezője szerint Phi- laminte és környezetének keresetten finomkodó világa jó tükörkép lehet a ma kere­settségének és sznobizmusá­nak is, és meg is próbált egy olyan régi tükröt tartani a Tenn«. Ä Tüdős nők kamerái elé vitt színdarab lett csu­pán, némi stílustöréssel ■ játékban, meg-megdöccenő tempóval a rendezésében, s egészében véve kellemes másfél óra a televízióban: a néző számára. Ha visszagondolok a kép­ernyőn látottakra, szívemre kell tennem a kezem és úgy kell bevillanom: a ma sznobjai ellen készített „paniflettnek” alig tűnik e játék, sokkal inkább határo­zott fintornak a női egyenjo­gúságért szajkó módjára harcolóknak. És ez végtére nem is baj! © O 0 © A „HÓVÉGI HAJRÁ” va­lamikor a televízióban in­dult, Már úgy értem, hogy bent, a televízió valamelyik stúdiójában pergett le a mű­jelenet Moliére Tudós nők című játékából néző elé, amelyben mai ar­cot torzit karikatúrává a tü­kör homorúsága. Voltak ki­tűnő pillanatok, amikor rá- éreztünk a nekünk szánt fricskának, s voltak, amikor nem éreztünk semmi ilyes­mit, csak élveztük Moliére-t, s a kitűnő Illyés-fordítást. Aztán voltak olyan pillana­tok, amikor kizökkentünk a hangulatból, nem szippan­tottunk a nem is létező at­moszférából, amikor a víg­játék mesterkélten tragikus felhangot kapott, vagy ami­kor a szellem sziporkázását a fenékberúgás vásári bur- leszksége váltotta fel. Mas - szóval: egyenetlen volt ez az előadás rendezésileg és egye­netlen a színészi játékot il­letően. Máf stílust játszott Ruttkay Éva és Békés Rita, mást Ráday Imre és teljesen más világot teremtett maga körül Kalocsay Miklós, — hogy csak néhány példát említsek. Azt állítani, hogy a Tudós nők sikertelen produkció lett volna, — méltatlan len­ne. Azt írni, hogy a Tudós nők televíziós változata egy­részt újabb lépés lett volna a moliére-i életmű korszerű feldolgozásához általában és annak valóban televíziós al- kalrriazásához konkrétan, — ugyancsak méltatlan állítás sor. nem egyenesből, hanem képfelvételről, nem is a kö­zönség bevonásával úgy, hogy azok ott is ültek, de úgy, hogy azok a képernyő előtt ültek. Valamikor így volt. Most úgy volt, hogy a budapesti Maxim bárban volt a „hajrá”, múltkor úgy, hogy egy jó része egy budai presszóban hajrázott a kép­ernyő nézői számára. És csodák csodája, minél frissebbnek és frissebben készül a Hóvégi hajrá, an­nál nehézkesebbnek tűnik, és kezdi elveszteni egykori és létrejöttét indokló jellegét. Ha most valaki megkérdezne engem, mint nézőt, hogy azonnal, de egyből válaszol­jak: mi is ez a Hóvegi haj­rá — hát nagy gondban len­nék. Valóban, mi is? De vajon tudna-e kapás­ból válaszolni rá a rendező, a szerkesztő és maga a mű­sorvezető, Antal Imre? Hogy részleteiben jó volt-e vagy sem, hogy a hasbeszélő bábú erőltetett volt-e vagy sem, hogy egynémely villám­tréfája találó volt-e vagy sem, — azt most ne firtas­suk. A lényeg: a Hóvégi haj­rá olyan műsor lett, amely­nek mind kevesebb köze ön­magához és még annál is ke­vesebb más televíziós mű­fajokhoz. Gyurkó Géza BABA MIHÁLY: A nyúl meg a fogoly (Befejező rész) Amikor elkészült a mene- dékhákikóval, megfogta a nyulat meg a, foglyot és be­tette a puha fészekbe. Sze­gények csak riadtan nézték, hogy mi történik velük. Me­nekülésre nem is gondoltak. Kihoztuk a tengerit, meg az üveg meleg vizet. Apám a bádogot beépítette a széná­ba, az üveget meg a két dermedt vad alá tette. — Ez majd felmelegíti őket. Naponta kétszer kell cserélni, másképpen nem tu­dunk itt melegíteni — ma­gyarázta. — Megszokják a helyet és semmi bajuk nem lesz. Ha bevinnénk, néhány nap múlva végük lenne, ezek nem tudják megszokni a rab­ságot. Egy kis ideig ott álldogál­tunk, de aztán minket is be- ker«e‘ett a téli vihar. Másnap reggel mentem üyegárt. Jéghideg volt. de nem fagyott be. A nyúl a szénát, a fészkét rágcsálta, a fogoly meg tollászkodott. A tengeri még érintetlen volt Amikor visszavittem a forró vízzel telt üveget és a fé­szekbe tettem, rögtön mellé' telepedtek. Délután ugyanez történt. És mintha vidá­mabbak lettek volna. Már lölem sem féltek úgy, nem húzódtak hátra a sarokba. Láttam, hogy nagyon örül­nek a fűtőtestnek! Most már éjszakára is cseréltük a vi­zet. Apám az egyik reggél vi­dáman jött be. — Na. megfordul az idő, — Elállt a vihar? — Nem. — Hát? Csak ppdörgette a baju­szát mosolyogva, — ‘A nyúl meg a fogoly kijöttek a fészkükből. Az ablaküvegen nyíló jég­virágra leheltünk. Felrémlett előttünk az udvar. Ott szók-, décselt a nyúl, mögötte meg méltóságteljesen lépkedett a fogoly. Ki akartunk sza'-'1- ni. de apánk nem e v ■ — Maradjatok, még eb riasztanátok őket. Csak akkor mehettünk ki. amikor elvonultak az ud­varról. De nem m-iúek el. Ott ültek a fészek szélén. Kíváncsian lestek felénk. Amikor közelebb mentünk, megmozdultak, beljebb hú­zódtak. És valóban megfordult az időjárás. Elült a szél, meg­enyhült a lég, a hó meg nagy pelyhekben szálldogált. Ettől kezdve reggelente csak aat lestük: kijött-e a fészkéből a nyúl meg a fogoly. Ha nem láttuk, már tudtuk, hogy mégint csikor­gó napok következnek. így ment ez február végé­ig. A két 'hívatlan vendé­günk szabadon, békességben élt vélünk, a mi örömünkre. Egy ieggel azonban hiába vártuk őket, nem jöttek elő. Nyugtalanok lettünk. Csak nem történt valami bajuk? Odarohantunk a fészekhez. Üres volt. A nyomokra let­tünk figyelmesek. Mentünk, •(merre vezetett. Nem kel­lett mrss'zire menni. A nyo­mok a fehér határba vesz­tek. Nem messze a tanyánk­tól a csőszdombon, két fekete pontot láttunk, ök voltak. A nyúl meg a fogoly. Némán, szomorúan néztük a két há- ládatlant. Észre sem vet­tük, hogy apánk ott áll mö­göttünk. ö is a két vendé­günket nézte, de apánk nem volt szomorú, szeme csillo­gott az örömtől, mosolygott, bajuszát pödrögette. — Vége a télnek — mond­ta boldogan. — Nemsokára itt a tavasz, ök már tudják, ök már érzik, azért mentek el... A fogoly felrebbent, a nyúl meg nekiíramodott a határ­nak. Talán tudták, hogy mi nézzük őket. Egy pillanat alatt elvesztek a szikrázó fehérségben. Könnyes lett a szemem — a szikrázó hótól. A tavasz csakugyan gyor­san. váratlanul köszöntött be. Apámnak hát igaza lett megint. Igen, apámnak min­dig igaza volt, mi(nt a má­soknak nem ártó, csendes, igaz embereknek. Furcsa, de erre a fogoly meg a nyúl ta­nított meg, akiket apám még akkor sem fosztott meg a szabadságuktól, amikor azok­nak élethalálharc volt a sza­badság, mert mint mondta: ember, állat, jobban szereti a nehéz szabadságot, mint a víg, könnyű rabságot.

Next

/
Thumbnails
Contents