Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-26 / 252. szám

íj könyvek r A Gondolat Könyvkiadó »eg jelentette a népszerű Vi­lágjárók -sorozat 99. kötete­ként Balázs Dénes útleírását. A „Tájfun Manila felett” egy távoli világ embereiről, gondjairól és örömeiről ad hiteles tájékoztatást. Ugyan­csak a kiadó gondozásában látott napvilágot Nyilasi Já­nos népszerű tudományos is­mertető műve, a „Szervetlen kémia”. Az Akadémia Kiadó új könyvei közt találjuk Bogár- di János „Környezetvédelem — vízgazdálkodás” című mű­vét, amely a Korunk tudo­mánya sorozatban jelent meg. A jelentésmózgás egysége tu­dományos problémáit vizs­gálja Zsilka János könyve, • ,yA jelentés szerkezete”. Az Üj magyar népköltési gyűj­temény 17. kötete a Szeged környéki Tombácz János me­séit tartalmazza. A pompás meséket Bálint Sándor gyűj­tötte és dolgozta fel. A tör­ténelemmel, a nemzetközi munkásmozgalom kérdései­vel foglalkozóknak s az ilyen problémák iránt érdeklődők­nek esemény Jemnitz János most megjelent tanulmány- kötete, ,yA nemzetközi mun­kásmozgalom az első világ­háború éveiben”, a kötet az 1914—1917 közötti esztendők munkásmozgalmi eseményeit vizsgálja marxista szemmel. A Műszaki Értelmező Szó­tár 36. kötetében a filmgyár­tás és a filmtechnika téma­körének szavait, kifejezéseit magyarázza meg Pozsonyi Gábor; a tárgyszavakat a kötet angol, francia, német és orosz nyelven is közli. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál látott napvi­lágot Molnár Gyula ifjúsági regénye, a „Fiúk a gáton”, Szőnyi Gyula illusztrációival. Mai svéd gyermekversek an­tológiája az ,,Ami a szive­det nyomja” című kötet, melynek anyagát Tótfalusi István válogatta és fordítot­ta; az ízléses kötetet Szecs- kó Tamás illusztrációi díszí­tik. A Delfin-könyvek soro­zatában jelent meg Edward Eager ifjúsági regénye. a „Félvarázs”. Ugyancsak if­júsági regény az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gon­dozásban megjelentetett „Nagymama ikonja”, Albert Lihanov tollából. Benedek Elek bűbájos meséi, a „Több- sincs királyfi és más mesék” kötete ez alkalommal hete­dik kiadásban látott napvi­lágot. DÍSZTEREM A tudós társaság székháza Ac alapításának 150. évfordulóját ünneplő Magyar Tu­dományos Akadémiának a mai Roosevelt térre tekintő székházát 1862—1865 között építették meg egy berlini épí­tész, bizonyos Friedrich August Stüler tervei alapján. So­kan helytelenítették a reneszánsz elemeket is felhasználó, poroszos jellegű terv elfogadását, hiszen ugyanakkor egy neves magyar tudós, Henszlmann Imre is benyújtott egy, a magyar gótika stílusában fogant tervjavaslatot, amit azon­ban elvetettek. Az ország legfontosabb művelődési intézményének építkezéséhez adományaikkal a kézművesek, parasztok, kisemberek éppúgy hozzájárultak, mint az arisztokrácia és a polgárság. Az építkezési anyagok és berendezési tárgyak túlnyomó része hazai eredetű volt, csupán a kályhákat és a kandallókat, a bronz díszítéseket szerezték be Poroszor­szágból, illetve Bécsből. A nagyterem freskókkal váló dí­szítésével 1892-ben készült el a kor neves művésze, Lotz Károly. Ha az épület stílusával kapcsolatban voltak is nézet- eltérések, az építés helyének megválasztását mindenki sze­rencsésnek találta. A Tudós Társaság székházának a Du­nára, a Várna, a Lánchídra nyíló ablakain kitekintve Széchenyi álmának a színterén érezhetjük magunkat. Az idősebb Alexandre Du­mas, a ma is népszerű Há­rom testőr alkotója, a világ­irodalom egyik legterméke­nyebb írójának hírében állt Saját állítása szerint 1200 kö­tet könyvet írt. Valószínű­nek tűnt azonban, hogy sa­ját kárára tévedett, és iro­dalmi hagyatékának kezelői is elkövették ezt a hibát Fernande Bassan asszony, francia irodalomtudós és Dumas-kutató már régóta gyanította ezt Tulajdonképpen a véletlen sietett Madame Bassan segít­ségére. A XIV. Lajos által 1680-ban alapított Comédle- Francaise hatalmas, és nem éppen legrendezettebb archí­vumainak feldolgozása köz­ben számos eredeti nyomdai kiadást talállak Dumas ez ideig teljesen ismeretlen da­rabjaiból. Ebben a világhírű színházban adták elő 1829- ben Dumas III. Henrik és ud­vara című kalandos-romanti­kus darabját Francia kiadók remélik, hogy a most megtalált mü­vek nyomán ismét fellángol a közönség érdeklődése. A chilei stadion Victor Jarra verstöredéke ötezren vagyunk itt e csöppnyi városrészben, ötezren vagyunk, vajon hányán vagyunk a városokban és orsz..^ zene? Csupán itt tízezer kéz, mely szántott és gyárakban termelt. Vajon hány embert gyötör éhség és hideg — félelem és fájdalom, lelki nyomás, megtorlás és őrjöngés? Hatan közülünk eltűntek a zűrzavar forgatagában, egy meghalt egy férfit agyonvertek, sosem hittem volna, hogy egy embert így agyon lehet ütni. A többi négy el akart menekülni az ájult félelem elöl, egyikük az irdatlan mélybe dobta meggyötört testét, mindegyik szemében a halálfélelem merevedett fagyossá. Mily borzalmas torzzá varázsolja arcunkat a fasizmus! Terveiket percnyi pontossággal időzítik, mi sem zavarja őket Gyilkosság szab itt házirendet Ez volna hát az isién képmására teremtett világ? Istenem, ez a te hét világteremtő napod gyümölcse? A négy fal közt nincs is ember, csak számok vannak, s a számoknak minden oly mindegy, a számok oly nagyon áhítják a mindent .megváltó balált. De hirtelen feleszmél öntudatom. Remegés nélkül figyelem a jelet mi páncélosok robajával, katonák üvöltésével kel versenyre. .1 Es Mexikó? És Kuba? És hol a világ mely felsajdul e szégyen láttán? Itt tízezer kéz szorul görcsbe, mert nem termel soha többé. Vajon hányán lehetünk szerte hazámban? Elnökünk vérének lüktető dobaja túlharsogja a bombák robbanását, gépfegyverek ropogásál, s így görcsbe szorult öklünk visszavág. Mily nyomasztóan fojtogat e vers, mialatt a megtorlást éneklem versfüzérben. meg kell halni a gyötrő félelemtől, oly sok millió pillanatig vergődik a végszóig, bent feszít a némaság,' kint felharsan a kiáltás. Amit itt látok, oly rémkép az, amit elképzelni sem mertem, s amit érzek, amit érzek, meggyilkolja merev tekintetembe íródott gondolataim... (Bede Béla fordítása) A hírhedt santiagói stadionban született ez a megrázó hangú verstöredék: egy fiatal költő, Victor Jarra utolsó üzenete — a pokol­ból. A költőt meggyilkolták. Versét egy fiatal­ember juttatta ki a stadionból, majd Párizs­ba került, ahol a közelmúltban jelent meg. ^WVWVWN^WVAWVAV'AA*iAA/W\AAAAAAAAAAAAA> VV/VVWWWNAMAAAAAAAAAMAAVVVNAA1 WWVAAAAA A z esti vonattal érkeztem, két és fél órával később, mint ígértem. Az állomás kihalt volt, nem várt senki, gyalog indultam el. A faluhoz vezető úton elkapott az eső. Nem tudtam elbújni előle, csakhamar bőrig áztam. Amikor az orvosházba becsöngettem, a ru­hámból facsarni lehetett a vizet. Doki egy pohár italt nyomott a kezembe és kizavart a fürdőszo­bába. — Vetkőzz le. Találsz ott egy kön­töst. Rémségesen bö, frottírlebemyeg- ben ültem asztalhoz. A társaság már a kávénál tartott. Doki bemu­tatta őket: — Elek doktor, a szomszéd falu­ból. Milliomos, Lili a felesége. A harmadik... Ezek ketten menyasz- szony és vőlegény, ők a patika... És két pedagógus: az iskolaigazgató meg a neje. Elvetélt irodalmárok; regényt írnak, közösen... Idős parasztasszony jött be, terí­téket hozott. — Mám, az én pótolhatatlanom — mutatott rá Doki. Percek múlva előttem volt a va­csora, ennem kellett. Közben sűrűn töltögettek, hogy utolérjem őket. Nem ismertem senkit. Vagy öt éve jártam itt, amikor Doki elfoglalta a helyét. — Dolgozni akarok — mondta akkor. — Engem a pénz nem ér­dekel. Gyerekkorától ismertem. Sze­gény fiú volt. Csendes, konok fajta. Az a fajta, aki minden körülmé­nyek között valóra váltja az elkép­zeléseit. Mindig is orvos akart len­ni. Ezért hívtuk Dokinak. Kitűnő eredménnyel végezte el az egyete­Pintér Tamás: Diagnózis É met., jó helye lett volna Pesten, mégsem maradt. — Vidékre is el kell mennie va­lakinek. .. s ebben nem volt semmi ro­mantikus póz. Komolyan gondolta. — Jól érzed itt magad? — kér­deztem most. — Megírtam. Vagy nem? — Szóval, minden rendben. — Látod — mondta. — Minden oké. Rezignálton hangzott. A lakás pazarul volt berendezve. Fehér és vörös szekrényfalak, mély klubfotelok, vastag, bolyhos sző­nyegek. Két és fél szoba kiállító- terem. Eszembe jutottak az esőben ázó kocsik a ház előtt. Egy Renault és egy Opel Manta. — Igen, az Opel az enyém. — Nem írtad, hogy kocsit vettél. Hosszú, zöld poharakba gines ke­veréket töltött. — Igyál. Kajánul vigyorogtam. — Szóval, már nem vagy abszti- nens. Üjra töltött. — Nem élhetünk úgy, mint az állatok... Ekkor Elek doktor hátba vert. — Nincs frakció! Ügy vettem észre, Doki örül, hogy megszakíthatja a beszélgetést. áTuiafit A hangulat meredeken emelke­dett. Az iskolaigazgató szénceruzá­val felrajzolta a portrémat a falra, a más kezektől származó, egyéb áb­rák közé. Elek doktor a művészet „excitatív” hatásáról beszélt, a pa­tikus és a lány táncoltak, Elekné spiccesen ringatta magát: — Azt mondták, Sophia Lorenhez hasonlítok... — Sophia Loren van műsoron — jegyezte meg a férje. — Volt idő, amikor Hámán Katóhoz akart ha­sonlítani. L| ár megint politizáltok — mondta az iskolaigazgató fe­lesége. Közben megszáradt a holmim és Mám rendbe hozta. Az öltöny ki­vasalva, lekefélve lógott a fürdő­szobában egy vállfán. Nem tudtam, hogyan háláljam meg. A szép arcú ősz parasztasszony csendesen sza­badkozott: — Nem jár ezért semmi. Meg va­gyok fizetve rendesen. — Szeret itt lenni? — A doktor urat mindenki sze­reti. .. Akkor már nagyban ment a kár­tyacsata. Kanasztáztak. Az alacsony asztal valószínűtlenül vastag, feke­te üveglapján tízesek és húszasok hevertek. Dokit átcsaltam a másik szobába. Egy ideig a régi ismerő­sök nevét soroltuk, abból az idő­ből, amikor még a Lúdlábba jár­tunk minden kedd este. Láttam, hogy nemigen figyel. Éjfél felé hir­telen felállt, levágta a földre a po­harát. — Mulassunk! — ordította. A többiek meg sem rezzentek. Csak Elek mondta: — Megint rajta van. Aztán a vendégek egymás után elszállingóztak. Kettesben marad­tunk. Doki automatikusan töltöge­tett, elszántan ivott. — Mi bajod? — kérdeztem. — Semmi. — Vállat vont. — Fá­radt vagyok. — Sokat dolgozol? — Eleget. — Ezt akartad. Hosszan nézett, mintha akkor fe­dezne fel. — Dögevőnek érzem magam — mondta vontatottan. — Részeg vagy. — Igen — hagyta helyben. — Hogy jöttél rá? — Ha nem akarod, ne beszélj. — Nem akarok — mondta. Két pohárral később magától be­lekezdett. T udod te, mi az, hogy kapi- 1 tuláció? — meredt rám. — Nem tudod. Nem tudod, mi az, ami­kor egy egész falu kényszeríti az embert, hogy a rohadt, tisztességes elveit feladja... Elég zavaros kifakadás volt. De lassan összeállt a kép. Amikor idejött, először is végig­látogatta a falut, megszervezte az egészségvédelmi hálózatot, vizsgá­latra rendelt be mindenkit, akinél a legcsekélyebb rendellenességet találta. A betegek azelőtt a szom­széd községbe jártak, Elek doktor­hoz. Ha kezelésre, vizsgálatra, in­jekcióra mentek, kétszer négy ki­lométert kellett megtenniük. Ahogy Doki megkezdte a rendelést, napon­ta harmincán, ötvenen várakoztak az orvosház előtt. Senkitől sem fo­gadott el pénzt. Egy fillért sem fo­gadott el. És lassanként azt vette észre, hogy a betegei elmaradoz­nak. Először nem értette... Volt egy idős, sánta férfi, akit szívizom­zavarokkal kezelt. Egy napon Elek doktornál találkozott vele. Képes volt ide átgyalogolni? — kérdez­te tőle. Miért nem hozzám jön? Va­lami panasza van ellenem? Az em­ber először nem felelt. Vonogatta a vállát, hümmögött. Elek doktor úr­hoz vagyok én szokva, mondta az­tán. / A betegek elterjesztették, hogy „a fiatal doktor” tudománya nem so­kat érhet, ha még pénzt sem fogad el. Újból visszaszoktak Elek dok­torhoz, akinél egy vizit száz forint­ba került. „Elek doktor úr megad­ja a módját... A fiatal doktor in­jekciói semmit sem érnek... Elek doktor úr külföldi gyógyszereket ad..És így tovább. — Kezdetben próbáltam érvekkel visszacsalogatni őket — emlékezett, Doki. — De amikor egy rendelési napon teljesen üres volt a váró, gondolkodóba estem.. . A többit magadtól is elképzelheted... Nem tudtam, mit mondjak. — Állatorvosnak kellett volna mennem — nevetett fel Doki. K int ismét rákezdett az eső. Mám álmos szemekkel hoz­ta a negyedik vagy az ötödik kávét. A tálakon félig fogyasztott és leta­rolt szendvicsek hevertek, amelyek­ről a vendégek leették a sonkát, a sajtot, a szalámit. Doki népdalokat énekelt, nevetett, vicceket mesélt. Vad stádiumban volt. Abban a stá­diumban, ami egy jó muri csúcs­pontján fogja el az embert. Innen már csak lefelé lehet menni. * Lesz-e utóda a Három testőrnek?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents