Népújság, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-09 / 211. szám
Balzac és nagy szerelme, líanska grófnő regényes, bt», szívet facsaróan köny- nyes története a különösen is megható VI. résszel befejeződött. Bocsánatos vétkem tán, hogy azt hittem: egyszer már befejeződött, már egy folytatással előbb. És elismerhető erényem (V), hogv az első folytatása után mór lefrtam aggodalomnak is nevezhető kifogásaimat Monsieur Balzac és páni Hanska regényes históriájának tévéváltozata ügyében. Rezignált megelégedettséggel írhatom most, sajnos nem kell helyesbítenem a végén, maradhat és maradnia kell az e'ső rész utáni álláspontomnak, az egész után. Ez volt az a sorozat, amelynek már első részében ott tükröződött az egész — gyengesége. A franciák szerelmet akartait. A lengyelek történelmi realizmust. Gondolom — leegyszerűsítve a dolgot persze. így aztán a történelmi realizmus a hitel rangjára óhajtván pmelni a szerelmet és a szerelmeskedést, történelmi p'etykává degradálta azt. így aztán a szerelem, a férfi és a nö regényes lelki és testi vonzalmának francia elképzelése naív mesévé szürkítette a történet hiteles pántjait is. E lengyel—francia nászból született tévéfilmsorozat sem Balzacról mint íróról és emberről, sem Ealzac koráról, mint irót és embert meghatározó társadalmi valóságról mondani semmit nem mondott. Ám tette ezt hat részen át. Amit pedig a szerzők Balzac e regényes nagy szerelmei kapcsán esetleg önállóan elmondani akartak volna — azt kihámozni aligha lehetett a majd teljes hatórás vetítési időből.. ■ ■ ■ Ql-f Ó -Ííi* Komlós János „Mondja a magáét” a Mikroszkóp Színpadon és közérdekű — s ez sem lebecsülendő! —, közérthető mondandója mindig aktuális, az elevenbe vág. A Mikroszkóp Színpad kicsi, a televízió nagy, lenyűgözően nagy, így aztán semmi kivetni való abban, hogy a kis színházban elmondottak elhangzanak a milliós-zsöllyés, vagy hogy inkább -fotelos nagy színházban. Ami igaz, és ami kacagtató, ami gúnyra és fricskára méltó, vagy alkalmas a szózvalahány néző előtt, miért ne lehetne Még tíz percet sem lenne sza bad. Ennél többet érdemel Komlós János, többet a Mikroszkóp Színpad. És természetesen többért a közönség. Sipkay Barna, a korán elhunyt regény- és novellaíró írásából készült vígjáték inkább fiatalos derűjének, jó szándékával vált figyelemre méltóvá, mintsem témája újszerűségével. De Horváth Tibor pergő rendezése és a fiatal színészek őszinte, felszabadult játéka miatt feltétlenül szót érdemelt a hét műsorából. /síftTPir az televízió képernyőjén. Persze, hogy alkalmas. Csak más dolog a képernyő — ezt Komlós János, vélem, nálam is jobban tudja, a televízió rendezői, szerkesztői, meg még talán őnála is — és megint más a színpad. A színpad, legyen az mikroszkopikus kicsiny- ségű is, akkor is színpad és a képernyő bármilyen méretű, akkor is képernyő. Azt megérti ési felméri a néző, ha közvetítést kap a Mikroszkóp Színpad műsorából, a színházból. De azt már kevésbé, hogy így, vagy úgy. jobb, de inkább a lehető legrosszabb technikai feltételek és rendezői körülmények között „fel-felvettnek” ható részletekből, miért ke!! összeállítani egy szerkezetében teljesen széteső, technikai minőségében kiábrándító minőségű folytatásos műsort. Mondom mét... ? en is a maga(gyurkó) A Magyar Re mekírók egy- egy kötetének megjelenését követi a rádió hasonló műsora. Vörösmarty, Kölcsey után a múlt héten néhány részletet hallhattunk Kosztolányi Dezső Édes Anna c. regényéből. Mindez szép példája a könyvkiadó és a rádió között kialakult együttműködésnek. Ennél is fontosabb azonban a műnek az olvasóra tett hatása, mert sok esetben az olvasmány és hallott élmény szinte egyszerre jelenik meg a befogadóban és ez utóbbi új távlatokat nyitva az író más művének megismerésére ösztönöz. Az Édes Annát megjelenésétől, 1926-tól százezrek olvasták, nem szorul különösebb népszerűsítésre Kosztolányi legjobb regénye. Bálint György „iszonyú felkiáltásnak” nevezte, a pár perces bevezetés írója, Szab- lyár Ferenc a „humanizmus diadalának”, ö idézte Kosztolányi vallomását a regényről: „A gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás és a legnagyobb erény a lényegbeható tisztaszívűség.” Bárhogyan van is, a regény intő példa, figyelmeztetés, a szociális lelkiisnieret kifejezése, egyfajta állásfoglalás az ellenforradalmi korszak első esztendejével szemben. Megszületéséről Kosztolányi elmondta, hogy egy napilap hírei között olvasott egy jó cselédről, aki agyonverte jó gázdáit. Aztán valahol a Krisztinaváros peremén látott egy almába harapó falusi lányt. Anna, a Balaton vidéki lány, csendes, szerény, hallgatag, mint egy balladai hős, felőrlődik a megaláztatások között, fellázad, megöli gazdáit. Tettét nem tagadja. Bűnperének tárgyalásán mindenki ellene fordul, csak Moviszter doktor akarja megértetni tettének okait: „ridegen bánlak vele, szeretet nélkül bántak vele, szívtelenül” — mondta. Ekkor a két öregember, a bíró és az orvos értően egymásra nézett, de hát árnyalatokat a törvényszék nem vehet figyelembe. A regény fordulópontjait kifejező Vészieteket Bessenyei Ferenc, Lukács Margit, Horváth Teri hozta közel' a mai olvasóhoz. Mindez, valamint a téma, Anna sorsa ismét igazolták azt a régi esztétikai alapelvet, hogy a szépség és az igazság nem választható el egymástól. O O O G A Nézőpontról a Déryné Színház terveire, egv esztergomi kiállításra, a filmesztétikai nevelésre és az UVA- TERV szabad akadémiájára tekintett Boros János. A műsor visszatérő témája közművelődésünk egy-egy lényeges problémája, a helyi kezdeményezések, hiányzó kiállítások és kiállító termek, a központi szervek támogatása, a művelődési házak presszóövezete. Ez alkalommal csak egy valóságos és egy hiányzó kiállításról. Az esztergomi vármúzeumban „Anyag és forma” címen fiatal iparművészek kiállítását rendezték. Két lépésre Vitéz János dolgozószobájától, reneszánsz freskók közelségében modern állólámpát, üvegplasztikát, ékszereket láthatott a szemlélő. Az antiknak éfc az újnak ez az egymásmellettisége vonzó és izgalmas intellektuális élmény. Az esztergomi kiállítás ébresztett a beszélgetőkben hiányérzetet is. 1964 óta. a tihanyi kolostorban rendezett kiállítás ez évben elmaradt, pedig az idegen az altemplom után és a Rege presszó terasza előtt ide tér be. Az ódon falak között, a szerzetesi cellákban, beugrókban rendezett Varga- és Emerico Tot-kiállítás országos szenzáció volt. A nyár a kalandozások ideje, turisták százezrei mennek át egyik megyéből, egyik idegenforgalmi centrumból a másikba. Látni akarnak. Tihanyba, Veszprémbe, Esztergomba, Egerbe. Nyírbátorba mindenki elmegy. De a régi önmagában már nem vonzó, az antikvitás és modernség egymásmellettisége viszont gondolkodásra késztet, tanít, látásra, differenciálásra, az összefüggések felismerésére nevel. fl termékenyítő folklór Az idei Duna menti folklórfesztivál kezdetétől — amely a környező országok táncosainak, dalosainak, és egyáltalán a hagyományok ápolóinak találkozójává vált, — Baján, a „vízi városban” fel lehetett mérni a folklór hatását a mai képző- és iparművészetre. ötvenhat művésztől érkeztek be a festmények, grafikák, szőnyegek, kerámiák és szobrok hazánk minden részéből. A népművészeti alkotások mindig akkor igénylik a külön, társadalmi felfedezésüket, amikor a létrehozók körében már hanyatlásnak indulnak. Zeneszerzőink követendő példaként az irodalomra hivatkoztak. Csokonai, Petőfi éa Arany a népköltészetből merített, hogy a magyar poé- zis rátaláljon saját hangjára a latinos, franciás, és néme- tes hatások után. „Így volt az irodalomban, — így kell lennie a zenében is!” — hivatkozhatunk Kodályra. De miként kellene lennie a képző- és iparművészetben? A folklórral való találkozás mindenképp szerencsés. Hiszen a művészet azt a sajátos szerepet kapta társadalmunkban, hogy a külvilág embertől elidegenedett részeit mintegy visszamentse az emberi érzékelés és OM&M& 4®75.•«szeptember -=07*5edd átélés teljességébe. A belső élményt igen hatásosan válthatja ki a kollektív kifejezésmód. A világ jelenségei közti szerves összefüggésre utaló jelképek világosabbak, az ízlés könnyebben eligazodik az ábrázolások között. Az imént feltett kérdésre az országos pályázat anyaga különböző válaszokat ad, — a színvonal hullámzásától függően. Mert korántsem egységes a kép. Ügy tűnik, hogy ezen a tárlaton a textilmunkák, a tűzzománcok és a kerámiák tükrözik leghívebben a népművészet szellemét. (Prepe- licza Katalin, Kordováner János, Propstner János.) Nemes formájú Kátay Mihály zománcóerakásokkal ékes sarokszekrénye, amelyen klasszikus rendben helyezkednek el a népmeséi motívumok. A festmények közül a szerkezeti felépítésükkel és hangulatteremtő erejükkel kiemelkednek Berki Viola olajképei. Az alkotások egy része nem csupán külső díszként viseli a hagyományos motívumokat. De jócskán akad olyan mű is, amelyen gondolatilag-szerkezeti- leg különválnak a témától a tulipánok, napkorongok, szélmalmok, hivalkodó aranyszálak, a démoni erőket felidéző szörnyek, s amelyeken ízetlen a mézeskalács huszár. A szürrealisztikus látomások és a harsány plakátszerű megjelenítések is elkerülték a meghitt találkozást a fol- .Jklórral. IHfalász Ferenc 21.50: Kezek melódiája Dokumentumfilm. A lírai hangvételű film vakokról és csökkentlátású- akról szól. A film készítői — Radványi Dezső szerkesztő és Schuller Imre rendező- operatőr — mondják: „a filmmel azt szeretnénk sugallni, hogy a társadalom ne tekintse a vakokat más embereknek, ne idegenkedjenek tőlük, és ne sajnálják, de becsüljék őket”. Hiszen számos munkaterü’eten a vakok kiválóan helytállnak, s megküzdve az élet nehézségeivel, tartalmas, gazdag életet élnek. A filmet versbetétek, riportok teszik színessé. A dokumentumműsorok azért is vonzzák a hallgatókat, mert mai életünk egy- egy pillanatára, egyéni vállalkozásokra, közösségi sorsok változásaira, eredményeinkre és balsikereinkre hívják fel a figyelmet. Ezekben a műsorokban megjelenik az utazás élménye, a felelősség, az egymásrautaltság. a részvét és részvétlenség. Ilyen volt Nagy Piroska „Megáradt a patak” riportsorozata, amelyben egy bakonyi falu soknyelvű közösségének harcát idézte a júliusi felhőszakadás pusztításairól. Az elemeknek ez a kegyetlen támadása ezúttal is eggyé kovácsolta a falu népét. És bár mindez csak fél nap története, az írónak, szerkesztőnek, riporternek lehetősége nyílt arra, hogy rátekintsen a falu múltjára is s ezzel egy miniatűr faluszociográfiát készítsen. Ebergényi Tibor DOQOú 9ÉLA: FEME Az anyját is egyszer meti az ember. Az udvaron már gyülekeztek a gyászolók. A koporsó ott állt középen, ünnepélyesen. Egyszerű falusi koporsó, maszek asztalos készítette sebtiben, hiszen a halált senki sem számíthatja ki. Fekete volt, téglalap alakú. ez;st díszítésekkel, teleaggatva koszorúkkal, virágokkal. Nagyapám ott állt a ravatalnál, kopottan. Álcázatla- nul kérges tenyerű és izzadságszagú volt. Sohasem láttam ilyen szépnek, búsnak. Harangoztak. A pap nafta- linszagú ruhában, kevélyen lépegetett be az udvarra. A gyászolók kalapot emeltek, csak nagyapám állt ott tehetetlenül, A nap ímelegen sütött mgy »nemsokára -Kaftefönes izzadságszag terjengett a levegőben. A pap csendre intette hívőit és templomi hangon szónokolt az elköltözött- höz. A siratóasszonyok rögtön rázendítettek. Nagyapám nem sírt, csak nézte az anyját, ahogy ott fekszik egy új világban, kicsinyke hazában kezdve új életet. Nem értettem, mi történik körülöttem. Haragudtam magamra, hogy nem volt erőm sírni. A szégyen mégiscsak borzasztó és itt mindenki azt hiszi, hogy nem szerettem a dédanyámat. Huncut, neveletlen gyerek voltam. Emlékszem. dédanyám mindig kézen fogva vitt ki a mezőre kukoricát egyeseim. A maszek asztalossal készíttetett egy gyerekkapát (kiska- pát), mondván, hogy ezzel ügyesebben tudok kapálni. A -korcosát -felaggatta négytkaróra, sátort készített, hogy ott hűsöljek. 'Mozgékony gyerek lévén, sokáig nem bírtam, beálltam öreganyám mellé egyeseink Elnyűtt, öreg kezével mutogatta, hogyan is kell. Huncutságból mindig a nagyobbat vágtam ki. Nem vert meg, nem is haragudott. Egyszer elkapáltam a lábam. Fájt, meg sajnáltaim akartam magam, elkezdtem bőgni. Dédanyám azt mondta, nem szabad sírni. Csak a lelki könnyek, csak a lelki könnyek mutatnak fájdalmat, fiacskám — mondogatta —. aki sír, az sajnáltatja magát. Kapálga- tott tovább. Akkor nem értettem, mit is mondott, de elfelejtettem, hogy sírnom kéne. S most itt állok bambán, nézem a falut, ahogy áll a koporsó előtt és alig várja, hogy vége legyen a temetésnek. Halotti tor is lesz, már reggel hozzáfogtak a sütéshez, főzéshez. A sírásók készen voltak. Ott ásták meg a sírt szegény dédapám mellett. Dédanyámnak ez volt az egyetlen kérése az élettől. Templomba se járt, azt mondogatta, hogy az ő reumája nem szereti a hideget. Azért vasárnaponként elmondott egy-egv imát és elment túróslekváros lepényt sütni. Mindig elugrasztott vele a tisztelendő úrhoz, ne- hoav megharagudjék, hiszen ő hívő ember, csak hát a reumája. Az égen bárányfelhők úsztak, csendes augusztusi nap volt. A temető nem volt messze, az utóház ablakából látszottak a tobozfenyők, melyek körbeülték az örök nyugvóhelyet. Dédanyám naponta több órát ült az ablakban és bámult, bámult a messzeségbe, talán a telet -varta,J-vagy -a^jo -ág -iudjay hogy mit. Ekkor tudtam meg, hogy ő is szokott hazudni. Ahogy ült és nézte a fenyőket, szikár könnyek mosódtak szét arcán. Nem mertem szólni, csak arra gondoltam, hogy nem szabad. Még egyszer láttam, hogy sír. Anyám hozta a hírt, dédanyám elesett, megcsúszott a jégen, tudod, ott a tyúkól mellett, az udvaron. Combtőben eltört a lába. A mentő csendesen surrant be az udvarunkra. A kórház kiadta, hiába kérte, ne vigyék haza, inkább gyógyítsák meg. Persze az élet nem teljesítheti mindenki kérését. Apá- mék léptek a mentőbe, de legyintve jöttek is vissza. Azt. mondták, nem ismeri meg őket. Nem értettem, hogy-hogy nem ismeri meg őket? Megilletődve léptem fel a kocsira, oda kuporodtam mellé, a daganatos, öreg, fekete kezét simogattam. Halvány, sápadt volt az arca, csak egy hatalmas könny ült a szemében és én arra gondoltam, hogy nem szabad. Nagyapám nem szólt a temetés alatt. Kopott ruhájában állt. csak állt. figyelte a semmit. Sohasem éreztem ilyen közelben a halált. A rögek együgyüen gurultak a koporsóra, elzárva előlünk dédanyánkat. A fejfa egyszerű volt. a maszek asztalos faragta, szurokkal kente be s az augusztusi melegben kátrányillatot árasztott. Egy bádoglemezt szögeitek rá. nem tudtam, miért írták oda dédanyám nevét arra a csúnya fára, de nem mertem megkérdezni. Dobogó szívvel lopakodtam nagyapám mellé, láttam, nagyon szomorú. Beértünk a kapun, furcsa érzés támadt bennem, és ártatlan képpel kérdeztem, hogy dédanyám ■miikor Tuza,
