Népújság, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-28 / 228. szám

Wft^AAAAAAAAAAAAAA/VV\AAAAAAAAAA/VVSAAZ\AAAAAAAAfSAA/SAAAAAAA>VWW ..., hogy bebizonyítom a marxizmus igazságát. Annyi­an és annyiszor, nálam de mennyivel erre alkalmasab­bak bebizonyították már azokat az alapvető igazságo­kat, amelyeket a marxizmus foglalt rendszerbe és tett vezéreszmévé a gondolkodni és tenni kívánó emberek számára, hogy az én bizonyításomra jószerint semmi szükség sincs. Bizonyításra sincs, hát még bizonyga- tásra. Mégis elmondok itt és most egy kis történetet, amelynek nincs főszereplője, hanem csak főszereplői, amelynek tulajdonképpen nincs helyszíne sem, mert ahol lejátszódik, az voltaképpen az emberi gondolko­dás mezeje és nem egy kertszövetkezet kiparcellázott ugrós-bokros tája. S ha e kis, nem is éppen jelentős történetkéből valahogyan mégis a nagy eszmék kis, de nem lebecsülendő tanulságai és egyben tanulsága is le — és kiszűrhetőek, nekem ahhoz semmi közöm. Amit megírtam, azt nem én tettem. Amit én tettem, az csak annyi, hogy amit tettek, megírtam. A dolog úgy kezdődött, hogy a tanács, az arra vál­lalkozó kedvű helyi lakókból kertszövetkezetet hozott létre. A tanács úgy, hogy bérbeadta a szövetkezeti ta­goknak a földet, a szövetkezeti tagság meg úgy vette ki a részét e történetből, illetőleg annak kezdetéből, hogy szövetkezetbe tömörült, mert abban az erő. És az erőre ugyancsak szükség volt az elhanyagolt, gidres- gödrös, köves terület életre keltéséhez. Minek leírni, hogy mi volt ott? Mindenki látott már évek óta magára hagyott, májusi eső után is kopár és vigasztalan földdarabot. Az volt ott. Minek leírni, hogy mi lett ott? Mindenki látott már, inkább csak lábbal taposott ösvényekkel elvá­lasztott valódi hobby-kerteket — miért e szó, hogy „valódi”? Majd kiderül a történetből! —, amelyek ha nem is viselhetnék a „paradicsom” jelzőt, de már szé­pen teremnek, örömet hozva a konyhának, a szívek­nek, meg a tekinteteknek egyaránt. És egymásnak is. Mert Kovácsék majdnem összeütköztek Nagy ékkai, amikor az első termés kóstolójával rohantak egymás­hoz, majd mindkét család loholt a harmadikhoz, meg a negyedikhez, akikhez éppen az ötödik bérlő szövet­kezeti tag jött el hencegni egy kicsit az első termés ízeivel és színeivel. Mindenki mindenkinek tudott tanácsot adni. Min­denki mindig ellenőrizhette, hogy a másik megfogad­ta-e a tanácsát, hiszen nem volt ott se kerítés, se pa­lánk: a madárral együtt lehetett átjárni a szomszéd kertjébe. Még egy-egy szemet kóstolni is, hiszen nem igazán dézsma ez, hanem jószomszédi ellenőrzés, amelynek .kölcsönösen ki volt téve mindenki. És senki sem sajnálta az effajta „ellenőrzést”, és senki sem ha­ragudott meg érte. Kis deszkakamrák álltak a szövetkezetiek kertjei­ben, nem annyi, ahány tulajdonos volt, néhány csak, ahová mindenki betehette, s ha kellett, kivehette a szerszámát, ha dolgozni akart. Uram bocsá’, még az is előfordult, hogy nem a magáét vette ki a mindig nyi­tott ajtajú faházikóból, de abból sem lett semmi baj. Miért is lett volna? Kapa, gereblye, ásó, hasznos, nél­külözhetetlen szerszám, de nem kincs, amit óvni kell nagy irigységgel. Hát szóval, így kezdődött.' Ez volt az emberiség aranykora, öskommunizmus? Valami ilyesféle naiv, megkapó, a munka szépségébe, a gyümölcsök, saláták ízességébe belefelejtkező korsza­ka volt ez a hobbykert-társulásnak. Aztán valaki a hivatalból úgy döntött, hogy elad­ják a bérlőknek az eddig csak bérelt földet. A néhány száz, vagy hogy inkább az alig két-háromszáz négy­szögölnyi területeket. A közös, azazhogy a szövetkezeti hobbykertekből tehát magántulajdon lesz. Pardon: személyi tulajdon. Az-é, vagy sem? — a dolgok továb­bi folyásából kiviláglik. S az is, hogy embere, jelleme és környezete válogatja, kinek mit jelent a személyi, és mit a magántulajdon. Mert hogy nem a jelzőkön múlik csak a. dolog! A döntést tett követte, a telek­könyvi beiktatás, a jogok és a jussok kodifikálása és mindennek nyomán az őskommunizmusból eljutott az őskapitalizmusba a tulajdonossá magasztosult bérlő. A négyszögölek szigorú kerítést kaptak. Szigorú és hivalkodóan díszes kerítést. Megszűnt az átjárkálás egymáshoz, a kölcsönös dézsma intim és baráti öröme. A kertekben termelés kezdett folyni és építkezés. Ki tud többet termelni és nagyobbat építeni. A hobbyból státuszszimbólum lett. Vállalati kocsik — természete­sen magánautók is — érkeztek szorgosan, munkaidő alatt is. Segéd- és szakmunkások, villanyszerelők, kő­művesek, vízvezeték-szerelők hada kezdett el dolgozni ott, ahol még nem is olyan régen, csendes délutánokon a család piszmogott kedvét töltve és lelkét üdítve, meg hasznost is hajtva a konyhának. Már fel is jelentették egymást. Néhány négyszögöl állítólagos eltulajdonításáért, Néhány fürt szőlőért, amit el sem vett a másik. Már harag van és gyűlölkö­dés, és már pofon is csattant. A dolgok mind szebbre fejlődnek szemre, és mind veszélyesebbre emberileg. Néhányan állítólag már az atomcsend-egyezményt sem tartják reálisnak és a fegyverzet csökkenése ellen szavaznának, ha tehetnék. Jelenleg ősz van és a tájra peckesen néznek már le a víkendházak, ami még nem lenne baj, de fitymálva is nézik egymást: ki a nagyobb? Ki vitte magasabbra? És a víkendházak irigykedve vonják össze szemöldökfáikat és kerítései­ket, mert mindig akad egy-egy közöttük, akinek manzard-szobára is tellett. Garázsra is, és hozzávezető betonúira is. Eddig a történet Itemélem eddigi . •,...» - w. A névtelen katona után a névtelen rádióamatőrnek is emlékművet lehetne áLítani. Sokak életét mentették már meg a haláltól, a pusztulás­tól ezek a különös szenvedé­lyű emberek, s megérdemel­nék, hogy az idő maradandó tisztelettáblájára kerüljenek. Hadd idézzek fel mindjárt egy igen emlékezetes törté­netet. .. Kingsbay, 1928. má­jus idusa. Minden készen állt arra, hogy az Italia ne­vű olasz léghajó elinduljon az Arktisz örök jégsiva­taga főé, északi-sarki útjára. Az expedíció tagjai, s a le­génység elfoglalta helyét a gondolában, a parancsnok — Umberto Nobile tábornok — jelt adott, felzúgtak a hajtó­mű motorjai. Az „Italia” könnyedén a levegőbe emel­kedett és hamarosan eltűnt a bámészkodók szeme elől. A rádiótáviratok rendszeresen hírt adtak a léghajó útjáról. Nobile tábornok tudatta, hogy sikeresen teljesítették a feladatot: elérték a sarkot, s immár visszatérőben van­nak. Május 26-án reggel 7 órakor vették Rómában az utolsó táviratot, s több érte­sítésre hiába vártak. Már jú­nius másodikét mutatta a naptár. Ezen a napon a távo­li északon fekvő Boznye- jenszkoje falucskában egy orosz rádióamatőr — Nyiko- laj Smidt, földműves — jó ideje az éterben kószált, hall­gatózott. Elúnta a .dolgot, s azon töprengett, hogy kikap­csolja a készüléket, amikor egyszerre morsej elekre lett figyelmes: „Tengő terra! SOS! Rao.,. rao.., Foyn.... ” Tengő terra A jelekből összeállt szavakat nem értette, csak annyit tu­dott bizonyosan, hogy valaki segítséget kér. Rohant a köz­ségházára, ahonnét a táviró- szolgálat útján azonnal ösz- szeköttetésbe léptek Moszk­vával. Moszkvában a szak­emberek egy-kettőre megfej­tették a hiányos üzenetet: a Nobile-expedíció a Camp Leigh közelében fekvő Foyn szigetén várja a segítséget! Néhány nap alatt megszer­vezték a mentőexpedíciót, s az útnak indított „Kraszin” jégtörő rövid időn belül fe­délzetére vette a lezuhant „Italia” léghajó csoportokra szakadt, szétszóródott legény­ségét Sajnos, több emberen nem tudtak segíteni. S az Arktisz azok közül is halálos áldozatot szedett, akik a baj­ba jutottak mentésére indul­tak. Az áldozatok között volt Nainsen kortársa, Amundsen is, aki a Déli-sarkra még ha­jóval és szánnal jutott el, a másvilágra azonban már re­pülőgéppel. Halál lett volna a sorsa a hatalmas jégbiroda­lomban, a tébolyító sárid, hi­degben és elhagyatottságban a Nobile-expedíció tagjainak is — Nyikolaj Smidt rádió­amatőr nélkül.., Ezt a történetet rádiótech­nikai kérdésekkel ismerkedve olvastam és jegyeztem fel. A szakkönyveket e riporthoz szükséges előzetes anyag- gyűjtés miatt vettem a ke­zembe, mert az amatőr rá­diózás nemzetközi élvonalá­ban jegyzett Csépányi Jenő meghívott, hogy az — ugyancsak nemzetközi hírű s rangú — egri rádiaklubban nézzek körül. Valóságos «rőszererdő. Csillogó berendezések, adó­vevők, a rádiótechnika meg­annyi eszköze, kelléke sora­kozik a polcokon, asztalokon. <— Sok fiatal jön hozzánk — mondja — az ajtó előtt még magabiztosak. Aztán, be­lépnek, körülnéznek, s a kí­váncsi féúmosoly szépen le­hervad az arcokról. Mintha azt mondanák: „ezt én az életemben nem fogom meg­tanulni”. Pedig megtanulha­tó, ha van szorgalom ki­Pataky Dezső riportja Kalan­dozás ctZ éterbei tartás. Olyan szorgalom és kitartás, mint amilyen azé a 40—50 emberé, akik a klub leikét, gerincét jelentik. Ezekkel az emberekkel én elégedett vagyok. Közös a munkánk, együtt osztozunk az örömben és a sikerben is. Egyszerű szavak. Am, hogy mi áll mögöttük mun­kában, tanulásban, áldozat- készségben, életformában, annak érzékeléséhez nem elegendő a tények ismerete sem. Munka közben kell lát­ni a rádiósokat, azokat az embereket, akik szabad ide­jük jelentős részét áldozzák szenvedélyükre. Munka köz­ben, amikor nemcsak „egy­szerűen ott ülnek” a készü­lék előtt és társalognak a viliággal, de állandóan és szüntelenül biztosítják a rá­diózás műszaki-technikai fel­tételeit. Diplomák diplomája — Az MHSZ klubja va­gyunk, ebből következik, hogy munkánk tervszerű és meghatározott. Egyik legfon­tosabb feladat: a hadkötele­sek kiképzése, a hadsereg rá­diós utánpótlásának nevelé­se, biztosítása. Tanfolyamain­kon számos fiafalt készítünk fel a rádiózás ismereteire. S nagy dolog az, ha mond­juk száz fiatal közül ketten megragadnak a klub tagjai között. Legkevesebb egy év, amíg olyan szintre juthat va­laki, hogy az adó-vevő elé le­ülhet. És van, aki két-három évi tanulás után. adhatja le a HA—6—KYB vagy a HG—6 —KVB hívójeleket. Követel­mény a gyorsaság, a szakérte­lem, a műszerek alapos is­merete, s az, hogy a moraé- zást magas fokon művelje. Csépányi Jenő lassan ne­gyedszázada rádiózik az MHSZ-nél. Hosszú ideje ve­zeti a klubot. Nem kis része van abban, hogy diploma­gyűjteményük túlhaladta a 100-at, s ezek között van a „diplomák diplomája” is, amit azzal nyertek eL, hogy meghatározott idő alatt 100 országgal teremtettek, rádió- kapcsolatot. Évente legalább 20 nemzetközi versenyen sze­repelnek, s ott tartanak, hogy az okleveleket nincs hová rakni, hol őrizni; pedig,csak az I—II—IIL helyezést iga­zoló okiratokat gyűjtik. Szép gond? Nagy gond... —- Hogyan kezdődött? — Elemista koromban szétszedtem az apám rossz rádióját, hogy majd én meg­csinálom. Régi standard gép volt. Mondanom sem kell, nem tudtam megcsinálni. Ve­rést ezért nem kaptam, hi­szen a rádió szétszedetten is. olyan hallgatag volt, mint azelőtt egy darabban. Magam is fabrikáltam bokszosdoboz- bój spárgás meg drótos jjje. lefont”. És készítettem de­tektoros rádiót, innét jártam végig a rádióamatőrség isko­lájának minden fokát. Jókedvében végigszáguldja a világot. Kalandozik az éterben. A nap bármely órá­jában kapcsolja be a készülé­ket, mindig találkozik part­nerekkel. Fél évszázada na­gyon kevés rádióamatőr volt, ma csaknem hárommillióan keresnek kapcsolatot egy­mással, s a kapcsolat megte­remtését kölcsönösen QSL- lapokkal igazolják. A három- mnliőból egyszerre több ez­ren, több tízezren is „kinn járnak a sávon”. Aszerint, ki hogyan ér rá. Naponta talál­kozik és beszélget mindenfé­le emberrel: japánnal, ame­rikaival, angollal, ausztráliai­val, szovjet emberekkel. HA —6—KVB — ezt a hívójelet Ismerik a világ minden orszá­gában. Százezernél több amatőr ismeri, hiszen az ál­lomás fennállása óta több mint 100 ezer radiókapcsola- tot létesítettek. Megszabott sávokon — Ami a „kalandozást” il­leti — mondja mosolyogva — az éterben nagyon szigorú rend és fegyelem uralkodik. Kiosztott frekvenciasávok vannak, megszabott hullám­sávok, s ezek nemzetközileg szabványosítottak. A rádió­zásban a frekvenciasávok ugyanazt jelentik, mint a repülésben a légi folyosók. A rend tökéletes. A pilóta tud­ja, milyen széles folyosón ha­ladhat, milyen gép húz el alatta vagy fölötte, milyen gép és milyen magasan jön mögötte vagy szembe vele. A pilóta ezen a folyosón úgy jár, mintha egy utcán men­ne. Az utcán, de igen fe­gyelmezetten. Hibázni nem lehet. Ha hibát ejtene, a kér­déses ország légiteréből ki­tiltanák. A rend és a fegye­lem ellen vétő rádióamatőrt kitiltják az éterből. — Hogyan történhet a kap­csolatteremtés ? — Ez is szabályozott. Tör­ténhet morzéval (ez a rádió­sok plusz eszperantója) és élőszóval (phonia). Élőszóban az angol a hivatalos nyelv, de beszélhetnek a partnerek saját anyanyelvükön is. Rö­vid- és ultrarövid hullámon. Rövidhullámon szinte nincs leküzdhetetlen távolság, a föld minden országával ösz- szeköttetésbe léphetünk, Üj- Zélandtól a Kanári-szigete­kig, Chiléig. Izgalmasabb és érdekesebb dolog az URH. Ezek a nagyon rövid, ám na­gyon nagy frekvenciájú elekt­romágneses hullámok egye­nes vonalban terjednek, mint a fény. A kapcsolatteremtés­hez magaslati pont, jó „rálá­tás” szükséges. Az URH-ál- lomások antennái 50 km-től 300—400 km-ig „látnak” el. Nekünk Kékesen van egy versenyállomásunk, s eddig 13 ország URH_s amatőréivel sikerült kapcsolatot teremte­ni. Saját készítésű adónkkal többször is túlszárnyaltuk a 400 km-es „határt”, volt pél­dául egy 920 km-es rekor­dunk, amikor svéd amatőrök­kel létesítettünk összekötte­tést. Örömmel mondom, hogy volt, hiszen ennél is szenzá­ciósába eredményt értünk, el ,ez év június 2-án.: az angol G—3—NSM hívójelű állo­mással. sikerült távirőössze- köttetési teremtem, 1574 km távolságra! Nem akarok büszkélkedni, csak a tényt mondom: ilyen .kapcsolattal” mindössze három állomás di­csekedhet az éterben. Milyen idő van Kirovográdban ? Ä szóbeli magyarázatot gya­korta« bemutató követi A zárt belső kis helyiségben •— akl|ot^|oä^| modem iatoL sok szűk főzőfülkéje — egy fiatatómber telepedik a ké­szülék elé. Tekergeti az adó­vevő gombját. Nagy a zsú­foltság a sávon, hallhatjuk, hogyan „él az éter”. Be­mondja a hívójelet, vételre vált, s azonnal jelentkezik egy partner. Az egri Lacinak válaszolgat az öblös hangú Peter, az azerbajdzsán! Ki- rovográdból. Laci, Peter. Csak így mutatkoznak be egymásnak, kedves egyszerű­séggel. Mert az éterben nincs vezetéknév. A rádióamatő­röknél ez is szokás. Peter az egri időjárásról érdeklődik. Náiük 18 fok meleg van és erősen fúj a szél. Egerben sem „forróbb” a helyzet. Hiába, itt az ősz! Rádiós mó­don köszönnék egymástól, kölcsönösen kívánnak több és távolabbi rádióösszekötte­tést. És máris Joe köszön rá Lacira az éterből, franciás ízű angolsággal. Joe hangja ejéggé gyengén jut el hoz­zánk. Persze, érthető, miért. Párizstól 80 km-nyire állt le az út szélén, s az autójába épített adó-vevőt használja. Joe után' egy NSZK-beli amatőr „kéri a lapot”. A kap­csolat megteremtését igazoló QSL-lapot. De a díszesebbet, az egri vár színes nyomatá­val. Laci frekvenciát változ­tat, s máris morzejeleket „vesznek hátukra” a fürge rádióhullámok. Pár pillanat múlva már Turgenyev szü­lővárosából, Őreiből érkezik rá a válasz. Az órára nézünk, hat-hét perc volt az egész, s e kurta idő alatt teremtettek négy összeköttetést. Vész jelek Egerből — Életmentő történettel kezdődött ez a riport, s úgy lenne kerek, ha életmentő történettel zárul. — Számos alkalommal elő­fordul, hogy a kereső az éterben SOS-jelzésekre buk­kan. Egy-egy rádióamatőr kér segítséget mások nevében, határok, földrészek, a távíró- és telefonszolgálat, a közleke­dés számára pillanatnyilag leküzdhetetlen akadályokon, távolságokon keresztül. Ügy tíz éve lehet, magam is lead­tam a segélykérő vészjelet: SAVE OUR SOULS; ...----------... Sok hercehur­c a lett ebből. Sokan azzal tá­madtak, hogy lejárattam az országot. Egy tizenéves kis­lány feküdt az I-es kórház idegosztályán. Sűrű epilep­sziás rohamok gyötörték, s a kezelőorvosa attól tartott, a fiatal szív nem sokáig bírhat­ja a birkózást a rohamokkal. Segélykérő jeleket adtam le, s úgy megbolydult az éter, hogy szinte forrott. Annak a kislánynak az életéért dobo­gott akkor minden rádióama­tőr szíve. És jött a gyógyszer. Sok gyógyszer. Gyors repü­lőjárat hozta a Ferihegyig, onnét autó száguldott vele az egri kórházig. A gyógyszer időben érkezett. A rohamok elcsendesedtek, a kislány meggyógyult. Ha jól emlék­szem, talán Hevesre való volt. Olyan húszéves forma korban járhat. Lehet, hogy egyetemre jár, vagy dolgozik valahol. Talán férjhez ment és gyereket, gyerekeket szült azóta. Szőke, barna hajú, bék vagy fekete a szeme? Talán mint a macskáé, 2öld színű? Nem tudom. Még a nevét sem tudom. A név nem is annyi?» fontos, úgy gondolom. Isme« rettenül Is ismerem, és « legfontosabbat tudom róla#! slá ü!. 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents