Népújság, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 204. szám

Az első évtized U ozzáértő ember, ha fát ültet, nagy gonddal vá­■■ lasztja ki a csemetét. Fejlett, egészséges legyen a gyökérzet, erőteljes a korona. Sok minden az ülte­tésnél dől el, milyen fa válik a csemetéből, de — ta­pasztalatból mondhatom — azért nem akkor dől el minden. Csenevész kis fácskák is, jó talajba, jó gon­dozó keze alá kerülve erőre kaphatnak később, ■ s egyáltalán nem ritka, hogy a fejlődésben megelőzik életképesebb faiskolatársukat. Az ember életében sem ritka eset az ilyen; véz- nácska gyerekekből akár élsportolók lehetnek. A ti­zenéves kor, a biológiai érés, sok meglepetést tarto­gat. Szép gyerekekből ormótlan kamaszok válnak, csúnyácska bakfisokból érett, bájos nők; az egészsé­ges fiatal szervezet hihetetlen átalakulásokra képes. De vajon a tehetség, a jellem fejlődésének melyik életkorban keressük a kritikus pontjait? Igen-igen sokféle hatás működik közre a nevelésben a pólyától a nagykorúságig. Olykor fölerősítik egymást ezek a hatások, olykor semlegesítik, de abban meglehetősen egyetértenek a pszichológusok, hogy a belső fejlődés legfontosabb eredői a gyermekkorban keresendők. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy a jellemtorzulá­sok, a bűnözési hajlam, a közösségellenes magatartás gyökerei is általában visszanyúlnak az első évtizedbe, így is mondhatnám: hosszú a lappangási idő. Érde­mes ezért odafigyelnünk, milyen korai fertőzéseket lajstromoznak leggyakrabban a pszichiáterek. Például: a rossz családi környezet. Marakodó szülők, nagyszülők, züllő, széthulló csa­lád, alkoholizmus, prostitúció, terheltség, bűnözés a felmenőágban — széliében ismert okok; „alma nem esik messze a fájától”. Tíz éven alul a leghatásosab­ban nevelő környezet kétségkívül a család. És a züllő család, ha nem is törvényszerűen, de igen általánosan a maga képére és hasonlatosságára neveli az utódait. A másik leggyakoribb fertőző góc kevéssé ismert a laikusok — tehát: a családi nevelésben legilletéke­sebbek, a szülők — körében. Maga a szó is idegen, amely a kórokozót jelöli: hospitalizáltság. Neves pszichológusok egybehangzó megállapítása szerint a korai eltávolodás az anyától — ha tehát az első testi-érzelmi kapcsolatok megszakadnak, vagy létre sem jönnek — tartós, nem ritkán helyrehozha­tatlan torzulásokat okozhat a személyiség lelki-szelle­mi fejlődésében. Kossuth-díjas gyermekpszichiáterünk, György Jú­lia, könyvében olvasom („Az antiszociális személyi­ség”): a családon kívül „nevelkedők szellemi fejlődé­se minden vonalon meglassul, vagy megakad... Az érzelmileg kielégítetlen gyermek... semmiféle érzel­mi kapcsolatot nem létesít sem a környezetében élő személyekkel, sem a tárgyakkal. Ennek következmé­nye egyik oldalról a fogalomképzés szegényessége, beszűkülése... A másik még döntőbb károsodás, hogy az érzelmi kapcsolatok a külvilággal a szerető anya, vagy anyafigura híján (tekitve, hogy még a gondozók személye is állandóan változik) nem alakulhatnak ki. Minthogy nincs kiért és miért elfogadnia a társada­lom normáit — melyeket e korban az anya közve­tít. ..” A szerző igen gazdag tapasztalati anyag birtoká­ban, s a nemzetközi szakirodalom áttekintő ismereté­ben jut ezekre a következtetésekre. De más neves pszichiáterek írásaiban is hasonló megállapításokra bukkanunk. A legjobb nevelő sem pótolhatja a gon­dos szülőt — még a gondatlant is nehezen. A szoros, személyes, érzelmi kapcsolat — legtermészetesebben a szülőkkel, az anyával — kétségkívül a legfontosabb feltétele a gyermek további érzelmi-értelmi fejlődésé­nek. Bár önmagában a szeretet sem elég, sőt nagyon is kevés lehet, ha nem okos — erre egy harmadik nagy tünetcsoport figyelmeztet. A körülrajongott egyke, a kivételezés a testvérek között, a szülők — különösen az elvált szülők — versengése a gyermekért, a mos­toha-probléma. .. No, de hát szó sincs arról, hogy egy rövid cikk­ben akár csak fel is sorolhatnám az érzelmi-lelki- jellembeli fejlődés korai kórokozóit. Nem is célom ez. Csupán néhány mostanában forgatott könyv legfon­tosabb következtetéseit szeretném — magamnak is — megfogalmazni: több figyelmet az első évtizedre! A tizenévesek válságairól, a kamaszkor modem gondjairól sok szó esik a sajtóban és egyebütt. Ez a sok szó mintha elterelné a figyelmet a kamasz-gon- dok-bajok leggyakoribb eredőiről: a fejlődő gyermek jóval korábbi érzelmi-jellemi sérüléseiről, torzulásai­ról. Mint ahogy a fiatalkori bűnözést, a huligánko­dást, a garázda, agresszív hajlamokat és általában a megrögzött társadalomellenes magatartást sem érthet­jük meg az első tíz év feltérképezése nélkül. Neves hazai tudósok — Gegesi-Kiss, Libermann, Popper — értekezése, Bozóky Éva könyve pedagógiai tapaszta­latairól ugyanúgy erre figyelmeztet, mint az idézett szerző. De lássunk még két fontos, hasonlóan egybe­hangzó következtetést. Először is: a gyermek elvadulásának a családtól, a társadalomtól — végeredményben az antiszociális, a bűnözői alkat kialakulásának — mindig összetettek az okai. mindig több tényező együttes hatására, és rendszerint az érzelmi védettség hiánya miatt követ­kezik be a nevelési csőd. A másik az úgynevezett azonosulás hihetetlenül nagy jelentősége. Az érzelmi kötődésé szülőkhöz, csa­ládbeliekhez — később: iskolatársakhoz, nevelőkhöz — a minél inkább azonos, annál inkább nevelő tár­sadalmi és földrajzi környezethez. Ha az azonosulás ösztöne, igénye, képessége az első években szorosan köti a gyermeket az anyához, a szülőkhöz, s ha ez a kötődés számára felnőtt koráig érzelmi menedék ma­rad — akkor a későbbi azonosulásoknak is egyene­sebb az útja a java iskolatársakhoz, a java pedagógu­sok. felnőttek, a java fiatalkori eszmények felé. A z aprócska gyermek még ki van szolgáltatva a felnőtteknek. Bosszantó „rosszaságait” könnyű megtorolni — nem válnak közüggyé. Észre sem igen vesszük kezdetben az eltávolodást, az érzelmi elkü­lönülést, — nem ritkán épp a megtorlások miatt —. a jellembeli fertőzéseket: talán ezért sem olyan súllyal közügy még az első tíz esztendő, ahogyan ér­demelné. FEKETE GYULA Bekölce: járda nincs, rossz a közút Mintha a Tisza öntött volna ki Bekopogunk, elhangzik a „szabad”. Kinyitjuk a vala­mikor — talán évekkel ez­előtt — fehérre festett ajtót, amelyen két kis tábla áll: V. B. ELNÖK és V. B. TIT­KÁR. Bekölcén vagyunk, a köz­ségi tanács épületében. Az út, amelyen idáig érkeztünk a faluba, néptelennek tűnt. Most azonban köszönünk az előszobában ülő titkárnőnek, és előadjuk kívánságunkat: — Az elnökasszonyt keres­sük. — Végrehajtóbizottsági ülés van. — Meddig tart? — Talán délig. Minden esetre, nézzenek majd vissza tizenkettő körül. Nos, jó, eddig rendben is lenne minden. De az óramu­tatónak lesz még dolga, míg a bekölcei kápolna kis tor­nyában elkezdenek majd dél­re harangozni. Az a kérdés tehát, mi legyen addig, hogy legyen addig. Egyetlen lehetséges meg­oldásnak csak a kocsma kí­nálkozik. Nem mintha egyébként annyira el akarná kerülni az ember. Egy-két pohár sört szívesen felhaj­tunk ebben az augusztusi melegben. Meg aztán szót is szeretne hallani az ember: mi újság, hogy élnek itt, mi a gondjuk, mi az örömük a bekölceieknek? A kocsma azonban csúnya kifejezés — nem is igen il­lik nevén nevezni, mondjuk inkább annak, aminek kiír­ták: Szövetkezeti italbolt. Odabent kellemes hüvöß és néhány vendég. Sört kérünk, egy asztalhoz húzódunk, kortyolgatunk. A szomszéd asztalnál sör mellett sakkozó helybeliek, dó is, hogy sör mellett sak­koznak, mert a falon tábla, ez áll rajta: PÉNZRE KÁR­TYÁZNI HATÓSÁGILAG TILOS! Igaz, a „pénzre" szót le­festették, ami csak azt je­lentheti, hogy kártyázni mindenképpen tilos. Jó sze­rencse, hogy sakkozni nem, különösen meg akkor, ha nem is pénzre megy a parti, hanem csak sörre, még ha korsóról vagyon is szó. De ez aztán nem bűn, iga­zán nem az. Hadd menjen a parti, fehérrel, sötéttel, füs­tölgő kibicekkel... A leve­gőben legyek cikáznak, s meg-megpihennek a falon, vagy a pohár szélén, de csak a szomjasabbja. A söntés közelében öregek isszák a fröccsöt, féldecit, ki mit. Hagyjuk gondjaiknál a sakkozókat, üljünk egy kicsit az öregekhez. Mondjuk, mi já­ratban vagyunk — írni a1 fa­luról. Mondják hát el, ha le­hetne, miről is híres, van-e nevezetessége Bekölcének. Nem igen lehet azt monda­ni, hogy a kérdésre hamar­jában megoldódtak volna a nyelvek. A sakkozók sakkoz­nak, a beszélgetők halkan beszélgetnek tovább. Csak a legidősebb vendég, a 83 éves Dorkó Alajos bácsi vállalko­zik néhány szóra, de ő sem valami biztatóan. — Bekölcéről újságcikket? Az meg minek? Azért tán, mert az út járhatatlan? Csak azt csináltatták meg, amin a jószág jár, de amin a népek, azt már nem. Bólogatnak az asztaltársak, akikkel iszogat, aztán kor­tyolnak kicsit, s ettől ol­dódik a csendesség. — A tanácsháza mögött — mondja egyikük — nem csináltak hidat a patákra, hanem betongyűrűket fektet­tek le helyette. Tizenötöt, azt hiszem. Három van egymás mellett, és ebből van öt sor, hogy a nádasdi határból jö­vő vizet levezesse. De eldu­gul, beréked az egész. Ami­kor nagy víz van, lehordja a szénát', szemetet, rossz ci­pőt, lyukas vajlingot. Az utat kéne megcsinálni, meg a hidat. Ha hid nincs, nincs semmi. Hamar megszűnik a csend az italboltban. De még az indulatok is majd hogy nem elszabadulnak. Egymás sza­vába vágva mondják: — Az út. „„ — A hid..; — Az út, a híd. az út, a híd...! — úgy képzeljék... — Mikófalva felöl hordják fi szenet, mindig jön le az úton, Egernek, Mónosbélnek. Nem bírja az út sem, a köz­ség sem, 2,5 kilométeres sza­kaszról van szó, oda megy a pénz, azt kell javítani. — Többre nem jut, nincs pénze a tanácsnak. És másra is kellene — so­rolják tovább a hangzavar­ban — a Szabadság útján teljesen elhanyagolt az út­menti árok, „nem folyik le a víz, inkább kimegyen az út­ra”, sajnos így van, nemcsak a főúton, hanem minden ágazaton. „Szigorúan kéne venni a tanácsnak, hogy mindenki köteles 1 legyen a portája előtt kimélyíteni az árkot... — De hagyjuk is — nyúl a pohara után Alajos bácsi — én mindig is itt éltem, volna itt más is, miről be­szélni, de kellemetlenséget nem akarok. Az az öröm in­kább, hallgatni. Most viszont már a fiata- labbja nem bír csendességet. — A klubkönyvtárban fel­szedték a padlót. Parkettáz­ni akarják, de három hete úgy van. ahogy felszedték. — A tekepálya ... Van már tíz éve is, hogy hasz­nálhatatlan ... — Egy hangszórónk van, a templom tetején, de azt hal­lani nem lehet. Mire van akkor? Kérdezzék meg a tanácsnál, kérdezzék meg, mire... ? Gál János, Csuhaj Sándor, Csorba Lajos meg a többiek kifogyhatatlanok a szóból, de a végén megint az utak­nál kötünk ki. — Csak annyit kellene mondani a fiataloknak: oda szállítjuk a kohósalakot, csi­náljátok meg... De nem szól senki, és itt, Bekölcén... szóval nálunk egy nyomorult járda sincs. Minálunk úgy viccelnek erről, hogy mi lesz a faluban, ha eső is lesz? Mi lesz? — így a válasz —, semmi se. Csak annyi, hogy nem egy ló húzza ezután a szekeret, hanem kettő. Az italboltban eddig el­hangzottakból úgy tűnik, semmi jó nincs ebben a kis 1100 lelkes faluban. Végre, a többé-kevésbé jogos indula­tok mellett tárgyilagos han­got is hallani, Petrán Béla mondja, aki előhengerész a lemezgyárban: — Sok bekölcei dolgozik ott, egész brigádok. Társa­dalmi munkában már parkí­rozást is végeztünk, mi pe­dig, a Zalka Máté brigád, •négy év óta az óvodát pat­ronáljuk. Most például, a gyerekeknek, akik iskolások lesznek, megvesszük a fel­szerelést. Van két színészünk is, Győrvári János és Dari- dai Róbert, tiszteletbeli bri­gádtagok, off. majd műsort adnak, most az évnyitóra, meg később a télapó ünnep­ségre. Másik két brigád pe­dig az iskolát patronálja. Úgyhogy — van itt azért va­lami ... — Valami, az igen, de a pályán ülés, az nincs. — Hagyjátok, pénz kéne, én tudom, én tanácstag va­gyok — mondja Kormos Sándor — mindenért pénz kell, pénz nélkül nincsen Bekölce. — És parkunk sincs, pedig nézzék, micsoda fűzfák, mi­lyen szép terület, csak for­dítani kellene rá válameny- nyit. Mindebben sok igazság le­het, de az még inkább igaz, hogy kevés igazsága lehet annak, aki italboltban, sö­rös korsók mellől akarja el­igazítani a falu sorsát. A közben véget ért végrehajtó bizottsági ülés után tehát a legilletékesebbhez, Dorkó Istvánné tanácselnökhöz for­dulunk: — Indokolt-e Bekölcén ex a sok indulatos kívánság? — Hát az biztos, — hang­zik a válasz —, hogy leg­fontosabb problémánk az utak, a fő- és mellékutak helyzete. Január elsején vet­te át tőlünk a kezelésüket a KPM Közúti Igazgatóság, lyiost viszont az út a forga­lomhoz képest nem megfe­lelő teherbírású. Az Ózd fe­lől érkező autók már üresen is nehezek, terhelten pedig? — fantasztikus! — Akkor hát: mi lesz? — Irtunk a KPM-nek, jú­lius 30-án jött meg a vá­lasz, hogy augusztus első fe­lében kezdik meg az átha­ladó út kátyútlanítását. Ar­ról a 3 kilométeres szakasz­ról van szó, amely a köz­ponttól az ózdi útig visz. Ez még ez évben megtörténik, de az is igaz, hogy lassan, nehézkesen kezdték meg, és így is folytatják a munkát. — És a többi utca sorsa? — Ügy volt, hogy idén 335 ezer forintot kapunk útfel­újításra. Ezzel a megyei ta­nácsi útfelügyelet rendelke­zik. A Lenin út felújítását tervezik, de a Petőfi és a Kossuth utca éppen olyan rossz. Nem is beszélve a járdáról... mert járda egyál­talán nincs is. A mellékuta­kon még hagyján, de a fő­úton nagyon kellene. —Olyan szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy a község középületei a patak mentén vannak, állagukat állandóan rongálja a víz. Különösen, hogy a község völgyben fekszik, így hirte­len esése van az utaknak. Ha esik, olyan itt minden, mintha a Tisza öntött volna ki... — És a művelődési -ház­ban a parkettázás? — Csak a padlót javítjuk ki a klubban. Többre nincs is szükség, megfelel a kö­vetelményeknek. Ami pedig az iskolát illeti: az észak­magyarországi hasonlók kö­zül mienk az egyik legjob­ban ellátott. A VB-n éppen erről tárgyaltunk most. A körzeti iskola igazgatója, a járási művelődési osztály képviselője is itt volt. Ók szintén úgy vélekednek, mint mi: jól felkészült, megfele­lő alappal rendelkező gye­rekek kezdik meg szeptem­berben az új tanévet. — Mindez örvendetes, és nem is lenne baj — búcsú­zunk —, de az utakkal kap­csolatban határozottabb in­tézkedésekre (és biztosan több pénzre) lenne szükség Bekölcén... — Igaz — mondja az el­nökasszony —, de a mi részünkről, nézzék, mit te­hetünk?. .. Nagyon kilátás­talan, sajnos, ilyen szem­pontból a helyzet. Régebben nem is nagyon figyelt fel rá az ember. Néha azt gon­doljuk, talán nem is mi ma­radtunk le, hanem — csak az igények nőttek ... ? B. Kun Tibor Falurészlet feiülrSi. Innen (balra) minden szebbnek latszik.Csendelet augusztusban (jobbra) az „információs központé| — 02. itaib&ti előtt. mem

Next

/
Thumbnails
Contents