Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-01 / 127. szám

ÜNNEPI KÖN WHIT 75 — ÜNNEPI KONYVHfT ‘75 — ÜNNEPI KÖNYVHÉT 75 — ÜNNEPI KÖNYVHÉT 75— ÜNNEPI KÖNYVHÉT 75 — ÜNNEPI KÖNYVHÉT 75 AAA aaaaa a A a a A a .................................................... ........................ . . .......................................................... ...................................... .......................................... , . . a a a a a a aa a aa aaa. V VVVV'Z,A/SA***AAAAAAAAAAAAA# *AAAAAAAAAAAAAAAAAAiAAAAAAAA/\AAAAAA/V»iA<NAAAAA/W\> vVvVVVVWWW V*AAAAAAA-*A/SAAAAA/VSAA/SAA^»\/VVVV\A/VV v Bizonyíték nincs Galgóczi Erzsébet novellái Nyolc novellát s egy tévéjá­tékot kínál az olvasónak Galgóczi Erzsébet új könyve. Emlékeket idéző, régi élmé­nyekből a múltat is újjáte­remtő, s a mából fakadt, te­hát az elmúlt három évtized históriáját vallató írásokat. Drámai sodrású, lényegbevá­gó mű valamennyi, azt pél­dázzák újra: mennyire ava­tott ismerője Galgóczi Erzsé­bet korunknak. Hősei most is falusi vagy onnét kiszakadt, de lelki hajszálgyökereikkel — így, vagy úgy — máig eh­hez a világhoz kötődő embe­rek — Galgóczi Erzsébet ko­rábbi könyveiből is ismerős típusok. Mozgásterük is na­gyobbrészt a tanya meg a fa­hl s milyen szépen, hangulat­teremtő erővel rajzolva az ilyen tömör, egyszerűségük­ben is veretes sorokban is: „Bekerített tanya, cserepes ház, jő karbantartott gazdasá­gi épületeik, messzire intege­tő gémesiteút, néhány ecetfa. Az udvar végében szénabog­lya, sarkú pacok, vermek.” És nemcsak a külvilág, de a bel­ső is így elevenedik meg: „A tágas konyhában padsorok, ormótlan diófaasztal, meszelt tűzhely — főtt krumpli gő­ze —, kinyitható padágy, ste- lázsi, vízpad, két szék a fal mellett. Borika asztalközei­be húzza a mennyezeti petró­leumlámpát, meggyújtja, visszaengedi; középre állítja a székeket, s hellyel kínálja a két vendéget, ö állva ma­rad.” Az idézett sorok nyomán persze nehogy azt gondoljuk: mégiscsak a falu, a falusi életforma iránti nosztalgia ál- cázódik jobbára a kötetben szereplő írások lapjain. A Hajnali látogatók vagy a Ma­ma öltözik c. írások lehetnek erre az együttes és mindennél beszédesebb cáfolat. Bennük Galgóczi Erzsébet az esendő- ségében, félszegségében, hi­báival egyetemben tiszteletet parancsoló falusi ember mel­letti elkötelezettségét vallja meg. Kritizálva is, ha kell, de mindig 6egítő szándéktól ve­zérelve, bajokról szólván meg az okokat is nem szűnően ku- tatva-keresve... A közelebbi s régebbi múl­tat idéző írások (Kőnél ke­ményebb, Az eltévedt lovas, Nyolc karéj kenyér, Kelta királyné) Galgóczi Erzsébet szépírói élet- és élmény anya­gának genezisére is fényt vetnek, azt jelzik! hogyan építkezik az írónő a második világháború idejébe vesző gyermekkorának élményei­ből, majd a főiskolás s az azt követő évek tapasztalatai anyagából. Hiteles pillanat­képeket rajzol a történelem sodrásában változó korról, de — olykor — regényre való valóságanyagot halmozva-vil- lantva fel a dokumentativítás erejével. Láthatóan gazdag önéletrajzi anyagra épül így az írói világ s így lesznek a művek vallomás a korról, az írónő nemzedékének is ta­núságtételei. .. A kötet fülszövegének írója jegyzi meg: Galgópzi Erzsébet „mindmáig hű maradt első választásához, műfaja a no­vella, kisregény — a legdrá­maibb prózaformák.” így igaz ez a Bizonyíték nincs novellaanyagának esetében, is: a mindennapok drámája vagy drámái teszik izzóvá az elbe­széléseket, de a balladisztikus keménységű Tizenegy több, mint három e. tévéjátékot is. Alighanem innen van fe­szességük is s a sallangokat kerülő, tudatosan kimunkált stiláris tömörség. Ami persze korántsem zárja ki a látszat ra könnyedebb, de valójában tálán mégis a fenti drámai- ságot is aláhúzó és változa­tokban gazdag líraiságot Galgóczi kötetbeli írásaiban. Legtöbbjük a gyermekkor él­ményeinek kifogyhatatlan forrásából fakad, miként ez a „nyújtózkodó, tollászkodó reggelek” hangulatát színező, mellékmondatnyi kis szöveg is: „a kávékészítés békebeli szertartásának gyerekkorom fülő konyháját megidéző illa­ta”, és méginkább az egykori polgárista kislány első, Ady verseire rezonáló érzéseinek megkapó visszaidézése: „Az a kislány nem tudta szavakkal értelmezni, mi történt vele: valaki kimondta az életét, a nehéz, paraszti életet, amely­re új és hordhatatlan terhe­ket rakott a háború, de meg­érezte a világot, és talán azt a belső mozdulatot is, amivel a költő fölébekerekedik a vom- szoihatatlannak és a verssel magasba rántja önmagát és mindenkit, akiben akkora nyugtalanság fészkel...” Egészében szép ez a Gal- góczi-kötet, az idei könyvhét egyik magyar kiadványa — újabb szépprózánkat kedvelő olvasóink örömére... LÖKÖS ISTVÁN Nagy László négy k&tete A fennállásának 20. évfordulóját ünneplő Magvető Kiadó szép kiadványokkal teszi emlékezetessé jubileumát. Ünnepi vállalkozásai közül az első helyre kívánkozik a Versek és versfordítások négy szép kötete, Nagy László költői művé­szetének eddigi legteljesebb foglalata. Kettős jubileumról beszélhetünk, hiszen a költő is évfordulóhoz érkezett: ne­gyedszázada alkot, teremti az évszázados örökség méltó foly­tatását. Versbe csak azt írja, amit másképp kifejezni nem leheti Ezért is oly letisztultán tömények alkotásai. Versed a mon-x danivalót és a kép6zerűséget tekintve több síkon is értelmez­hetőek, sokrétűségükben is folyton mélyülő, lényegre kon­centrált gondolatokat tartalmaznak. A Nagy László-i vers valóban tömör bőszéi sűrített képsor. A legkorszerűbb eszme örököseként vall szerelemről, ha­lálról, a történelemalakító szegénység iránti hűségről. Sze­mélyest és ősit, nemzetit és egyetemest néha titáni indulat­tal, máskor mindent átható, bővülő szelídséggel olvaszt egy­ségbe. Kimondottán ars poeticát nem írt, de verseiből kiol­vashatók művészi hitvallásának alapelvei. Idézzük talán a legfontosabbat: „szegények fejét emelem/ ballagj utánam szerelem”. Távol áll tőle a felszínes optimizmus. Azokról da­lol, akik övig hóba, jégbe fagyva is viszik a szivárványt a hegy magasába. Ö maga is a szivárványra feszülő élet valló­ja, megvalósítója. A megpróbáltatások őt sem kerülték el. A közösség fáj­dalmát sajátjaként dalolta: „Arcul vert engem a kín, / el­mentek tejfogaim...” A próbákat kiállva, vállalta az élet és a művészet kihívásait. Tudta, hogy a gondok kórusát nem lehet leinteni. Számvetése, önmagával és a világgal való szembenézése pokolrajárássá súlyosbodott. De a megszenve­dett út végén, tisztultabb viszonyok között újult erővel tett hitet eszméi mellett: „szándékom eltemető je / puska előtt sem lehetnék / süvíti bennem az emlék / mire szegődtem”. A költői fejlődés során látásmódja illúziótlanná vált, lá­tóhatára végtelenre tágult. Az élet igazsága varázslatos szép­séggel, művészi hitellel árad verseiben. Verscímek, nagy ver­sek szépségét fölragyogtató sorok szállóigekéht visszhangza­nak az értő olvasóközönségben. Az „Életbe” induló fiatalok Tálihatnának arról, hogyan zsong lelkűkben a figyelmeztető erejű költői kérdés: „Ki viszi át fogában tartva / a Szerel­met a túlsó partra!” Soroljuk tovább a címeket: Himnusz minden időben, Tűz..., Versben bujdosó. A lélek magasra szított lángjával kéri Petőfit, hogy föltámadt piros csizmával „csikorogd széjjel a szívünk havát!” Költészetének varázsa: korunk valóságáról, a ma embe­rének lelkivilágáról szól a szívverés ritmusában, a szó ere­jébe vetett, illúziotlanul is töretlen hittel. Emberi és költői ter­mészete eredendőn szelíd. Ő az éltető szépség és vígság líri­kusa, akinek homlokára a gilice lába rajzolt'jelet. Mégis, ha kell, „dúlt hiteknek” káromkodásból állít katedrálist. Bár bajvívó szenvedély is elsődleges alaptulajdonsága, mégis az ő szavai szelídségtől súlyosak. Szelídséggel, belátással zabo­lázza a világ nyers erőit. Versfordításait három kötetbe gyűjtve jelentette meg. Alapként az 1968-ban megjelent Darázskirály című gyűjte­mény szolgált, amelynek ciklusait bővítette, újakkal gazda­gította: svéd, német, jugoszláv és lengyel versfordításokkal. A másnyelvű vers szépsége gyakran testvéri kihívásként késztette' fordításra. Megbízatásból is sokat fordított, de — amint erről az utószavában vall — mindig csak olyan mű­veket, amelyek vonzották. így vált többek közt Lorca gyö­nyörű műveinek magyarra költőjévé, az eredetivel verseny­ző fordításremekek; alkotójává. Különösen a bolgár, jugo­szláv, finnugor népköltészetbe merült el örömteli kutató­szenvedéllyel. A Versek és versfordítások négy szép kötete, ha nem is az eddigi teljes életművet, de annak nagyobbik hányadát mutatják föl. A kiadó jó szolgálatot tett, elérte célját: Nagy László költészetének folyton gazdagodó világképét szinte hiánytalanul megismerheti az olvasó a négy gyűjteményes vers- és fordításkötetből. (Magvető, 1975.) CS. VARGA ISTVÁN Közel a hetvenedik életév­hez, talán már az életen túl, de még a halálon innen, a létezés peremén kötéltáncos­ként járva, a költészetnek különös fényei villannak fel. Az öregkor csúcsairól mesz- szebbre látni: a szenvedések már nem fájnak annyira, a küzdelmeket lecsendesitette az idő, s az emlékezésből töl- tekező tudatot már nem zak­latja fel a közvetlen élményt kísérő fiatalkori indulat. Nem az élet lesz más, csak az értelem bölcsebb, a ki­mondott vagy leírt szó pe­dig súlyosabb. Zelk Zoltán új verskötete hű tanúja lehet ennek az igazságnak. A költő élményei az öregkor lehiggadt bölcses­ségével épülnek versekké. Az emlékezés átlép az időn, és a gyerekkorból hoz hangula­tokat, ízeket, felvillanó ar­cokat. Majd a felnőtt kor gyötrelmei, megpróbáltatásai igazodnak külön versciklus­ba: az öntudattá növő esz­meiség az emlékezés szűrő­jén áramlik át, de társadal­mi- harcokat (Toloncház, 1926), háborún tragédiákat (1943), válságokat és ismét megújuló reményeket hite­lesít. Kortárs művészek port­réi villannak fel, hogy olyan közvetlenséggel, amely me­gint emberarcúvá formálja a múltidéző emlékezést. A személyes hanglírává szelídí­ti az elmúlt évtizedek meg- próbátatásait — a társadal­mit és a magánéletit egy­aránt —, de a bölcs lehigga- dás hűséggel vall az életről ajándékként kapott emberi kapcsolatokról is. így válik azután a kötet olyan lírai önéletrajzzá, amelyből kiol­vasható az évszázad vihará­ban megpróbáltatásokkal küzdő tiszta emberi értelem helytállása. Zelk Zoltán költészetét a „zuglói magány” érlelte ilyen bölccsé és higgadttá. Nem az élettől önmagát el­rekeszelő magány ez, hanem az életet újraélő csendes pi­henés, amelyben kivirágoz­hat az elemző gondolatiság, a látványt és az érzelmeket összefonó költőiség. A csendesen meditáló ma­gatartás az emberi lét mesz- 6zi távlatait képes átlátni. Áttetszővé válik a világ, — mint ahogyan kristályosán tisztává emelkedik a versben a kép és jelentés, az egybe­komponált tárgyszerűség és finom jelképíség. Ez a 11- raiság persze nemcsak az el­vont gondolatiság kifejezésé­nek módszere a költői gya­korlatban! Több annál: a költői létezés közegeként el­fogadott szemlélet, amely a legsúlyosabb társadalmi problémákat is versbe tudja emelni.1 így például a máso­dik világháború rettenetét: A fölforrt júliusi síkság iszonyú délibábja: hómező. Dérré fagy a nyári verejték a menetelő holtak homlokán (1943) A világot — múltat, jelent és jövőt — ilyen bölcs hig­gadtsággal szemlélő maga­tartás érzékenyebben fede­zi fei _ a tragédiákon túl — az élet fonákságait, a min­dennapok torzulásait is. Az esendő emberi gyarlóságot bölcs humorral ragyogtatja be, és játékos fintorral hir­deti, hogy a külszín múlan­dó, az idő rostáján kihullik az emberi gyöngeség. Ezek­ben a versekben érvényesül talán legjobban a másutt i« megfigyelhető nyelvi lele­mény, a szóhangulatot és a szavak zeneiségét mesterien felhasználó formateremtés: Mosolya: pocsolya. Pocsolyában tükröződik a mosolya. Mosolyától pocsolyább a pocsolya. (Nem gyerekvet«!) ‘ Ez a tartalmi funkcióval ellátott játékosság a költői formateremtő gazdagságra mutat, de az ilyen típusú nyelvi lelemény mellett a kötet verseibe fegyelmezet­ten átépülnek a költői pálya avantgardista korszakának eredményei is —, főleg a szabad versek expresszivitás^ a látomásos képek- eleven sodrása —, és alázattal szol­gálják az öregkor lecsende- sült mondanivalóit. Szép és jelentős kötettel ajándékozta meg olvasóit Zelk Zoltán! A verskedvelők népes tábora a nagy költé­szetnek kijáró érdeklődéssel veheti kézbe ezt a szép kiál­lítású versgyűjteményt, amely alighanem az idei könyvhét egyik legszebb ajándéka. (Szépirodalmi, 1975.) E. NAGY SÁNDOR A fiú tátog, de nincs hangja. Katalin megriad. — A férjemmel van baj? — Agyonlőtte magát. ■ ■ ■ ■ Otthon barackpálinkát állított íróasztalára, s a forgatható karos- székben lengetve magát, gondolko­dott. Túl a nyitott ajtón Katalin tunyult a képernyő előtt — Figyelsz, Katalin? Csak idő kell hozzá, hogy kiderüljön, ár­tatlan vagyok a vesztegetésben. Nem azért, mert úgysem tudják bi­zonyítani. Az igazságot nem lehet örökre elásni, mint a döglött lovat. De mit számít ez már! Hiszen any- nyi másban nem vagyok ártatlan. Osztályvezető elvtárs, doktor úr! Egy hétpróbás gazember, hétszer büntetett gonosztevő orromnál fog­va vezetett, és átejtett, mint egy ostoba kezdőt. Hol volt a szemem, gyakorlati tudásom, éberségem, hogy meg sem környékezett a gya­nú: ez a sunyi, nagyszájú alak nem való egy falu életére. Vagy semmi tudásom, emberismeretem ? Nem­csak a feletteseim, a beosztottaim is ezt gondolhatják rólam, és nem is jogtalanul. Te is, ugye Katalin? Mint a többiek? Te is, ugye? Ben­ned is kételyt ébresztettem? Ké­telyt? Nem,-ez már bizonyosság. Vannak visszafordíthatatlan folya­Galgóczi Erzsébet: ßizonyiiek nincs (Részletek) matok, nemcsak a természetben, társadalomban és a testünkben, de abban az élettörténetünkben is, ahogyan mások lelkében elkezdő­dünk és befejeződünk. Azonos ez a történet velünk? Nem tudom, illet­ve nem, semmiképpen, hiszen kü- lön-külön szinte minden tettünk ke­vesebb önmagunknál, de mégis va­lami lényeges belőlünk. Akitől el­loptunk egy kanalat, annak éle­tünk fogytáig kanáltolvajok va­gyunk. Megcsalunk egy nőt, alá ragaszkodott hozzánk, annak csak állhatatlan, hűtlen, csélcsap. Én itt ezután már nem leszek más, mint egy együgyű osztályvezető, akit be­csaptak, és aki ráadásul az apja te­heneivel kupeckedett. Majd keres­nek alkalmasabbat, rátermettebb osztályvezetőt. Ha nem holnap, ak­kor két hét múlva, hónap múlva az időnek már nincs jelentősége, tu­lajdonképpen már meg is történt, csak nem tették még közhírré, hi­vatalosan ez még nem következett be... És addig is, amíg nem helyez­nek valami lepra helyre trágyafe­lelősnek, összeröhögnek a háltam mögött. Összeröhögnek a portán, folyosón, szobám csukott ajtaja előtt, arra se vigyáznak túlságosan, hogy ne vegyem észre. Ha én vágom zsebre az egymilliót, és nem „ká­derem”, Ráfi, .elyítélnek, de nem tagadnának meg tőlem valami kis elismerést, ámulat is keveredne be­lé: látod, ez egy nagyszabású gaz­ember! De így... ? Úristen, hogyan is veszíthettem el az arányérzéke­met ennyire? Ötvenhat nyarán, amint diplomát kaptam, idehelyez­tek a megyei tanácsra. Meg se me­legedett alattam a szék, elkezdődött a „földindulás”. Aki a piros köny­vet legszívesebben a homlokára csi­rizébe volna, népellenes diktatúrá­ról pofázott. Aiknek feleségét autó gurította kozmetikushoz, a nép nyomorán siránkozott. Aki brosú­rákat gyártott a nagyüzemi gazdál­kodás előnyeiről, az elméletet gya­korlatra cserélte: szétverte a szövet­kezeteket. Aki partizán múltjával kérkedett, anyósa ruhásszekrényét választotta tartózkodási helyéül.* Recsegett a megyei gépezet, végül összedőlt. Nyiszlett kis kezdő vol­tam: ilyen bizonytalan hát az, amit szocializmusnak mondanak? Bizo­nyosság semmi? Akkor őrizzük meg a földet, az egyetlen hátországot; oda visszatérhetünk, ha újra össze-' dől minden. •. Tornóczki Pestre emigrál... én hova? Kicsi az ország keresztül lehet köpni. pe mégis nincs veszve minden, ebben mégis­csak zseniálisnak tudhatom maga­mat. Van hová mennünk. Csoma­golj, Katalin! Gondozzuk a nyolc szarvasmarhát, kétezer tojótyúkot, kukoricát, szőlőt, a kertet. Meglá­tod, az első szobából is ki lehet szel­lőztetni a tyúktrágya szagát. Anyám titokban sírdogál, apám nem mer majd ellódulni trafikért, szégyellj majd a fiát... mert ott is összerö­högnek a hátam mögött. Csak ott komisszabbul, mert a parasztok nem szeretik az „árulót”... — És majd nem történik semmi, de az is lassan — nevetett az asz- szony, de nem a férjét, hanem a túli csodá ban tirádázó operettdívát bámulta, vagy az eljövendő életfor­ma színterét... ? Gyönk fölrévedt. Száraz volt az üveg, a pohárka fölborult. Mondott valamit? Vagy gdndolkodott csak? Mennyit mondhatott? — Ügy élünk majd — motyogta —, mint egy vaksötét vidéki állo­máson vesztegelő harmadosztályú kupé utasai, közvetlenül a vécé mellett és... levegő, friss fény nem szivárog majd sehonnan. Aprán­ként elfogy a remény is, hogy vala­" VWVWWV f ha elindul velünk a vonat. Katalin, megyünk? Az asszony, lassan rakodott az íróasztalról. Zsebkendőjével itatta a pálinkatócsákat, büdös volt a kis helyiség. — Megyünk, hogyne. Szombaton. Pestre. Beszéltem Garabbal. írásbe­li figyelmeztetést kapsz a két tehén miatt Már ott van az íróasztalo­don. Ezzel megúszod az egészet... Telefonálok színházjegyért. Ha ma megrendelem a ruhát, Szerénke ösz_ szehozza szombatig. Tóthné is vele dolgoztat. Tóthné csak a Burdából választ fazont, pedig idén is a Li- dón nyaraltak... ■ ■ B ■ Fekete öltönyös, szikár, balját bé­nán lógató férfi. — Bocsánatot kérek, Huszár Jó­zsef vagyok, őrnagy. — Tessék. (A név ismerős volt.) Az őrnagy beódalgott. Nem ült le. Nézte a papírhalmpt. Zavart és fáradt volt. — Én vezettem a nyomozást. Ki­nyomoztuk az egymillió forintot. Férje ártatlan volt, nem tapadt a kezéhez semmi. Tévedtem. Beis­merem. Ö közvetve sem lopott. — Tudtam — suttogta Katalin. — A törvény előtt kétséget kizá­róan tisztán áll. Sajnos, az emberek véleményét — megteszem, ami raj­tam áll — már nem befolyásolhat­juk. Holnap nyilatkozom az újság­nak. Sajnos, a közhiedelem befolyá­solhatatlan. sajnos, azt hiszik majd, hogy tisztára mosdatás van megint ez egyszer, halottról jót vagy sem­mit alapon. Csak ő védhetné meg a becsületét, ha élne. Versek és fordítások Ahogy a kötéltáncosok Zelk Zoltán új verskötete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents