Népújság, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-15 / 139. szám

»4/11 hívja 4/14.ct„0® Ütépítés - közelről — 4/13 hívja 4/14-et. Ké­rem, jelentkezzék! — 4/14. Jelentkezem. — Váratlan áramszünet ííiiatt leálltunk. Türelmet ké­rünk. A kocsik csak később indulnak. — Vettem... Viszlát! Az URH-s beszélgetést he­gyek között, erdők mélyén hallgatjuk: az egerbaktai kő­bánya szomszédságában, az útépítők egyik építésvezető­ségén. Ott. ahol a három szomszédos megye útjainak aszfaltanyaga készül: o Tel- tomat-telepen. Az üzem névadója tulaj­donképpen az a keverőbe­rendezés, amely a különböző méretű kavicsot, a forró bi­tument boszorkányok ügyes­séggel „összedolgozza”. S amelyik például a tavalyi 163 ezer tonnás teljesítmé­nyevei országos versenyt nyert a szakmában. Az elénk tárulkozó lát­vány valóságos kis gyár be­nyomását kelti méghozzá olyanét, ahol szinte alig van szükség a fizikai munkára, néhány ember könnyedén el­végzi a roppant feladatot. Elegáns műszerasztal mellől vezérli az ügyeletes főgépész a munkafolyamatokat, óra­műpontossággal működik minden. Teherautók hosszú sora kanyarodik a töltőbe­rendezés alá. Állandó a for­gás: valóságos karaván ván­dorol ide és innen egész nap. Már amikor nincs áram­szünet, mint éppen most is... Káló Bertalan bosszúsan dünnyög „kapitányi fülkéjé­ben”, a magasban: — Ha tartós lesz ez » kényszerpihenő, agyonra szidnak bennünket odakint az emberek... A kintiek, akikre céloz — mint halljuk Tóth Istvántól, az Egri Közúti Építő Válla­lat főépítésvezető-helyettesé- től — a „lánc többi szemei”. Azok, akik itt, vagy ott az útigépekkel, a tömörítő fi- nischerrel, a vas- és gumi­hengerekkel dolgoznak. Ille­tőleg az anyagot szállítják gépkocsijaikkal az országúti munkákhoz — Néhány hónapja vált tökéletesebbé ez a lánc — beszéli Tóth István —, hogy a területünkön levő három építésvezetőséget, a salgótar­jáni példa alapján egyetlen főépitésvezetőséggé vontuk össze. így áttekinthetőbb, összefoghatóbb lett a vállal­kozás, a korábbinál jobban gazdálkodhatunk emberrel, géppel, eszközzel egyaránt. Gyorsabban intézkedhetünk, mindig a legjobb megoldást választhatjuk mindennapi feladataink során. A mun­kánk — rendesen — folya­matos: a keverőüzem, a Volán gépkocsiosztagának, il­letve más bérfuvarozóknak az emberei és a tulajdon­képpeni útépítők éjjel-nap­pal dolgoznak. Szükség van erre, mert sok a megrende­lés, nagyok az igények. — Néha — az országúiról hívják a telepet az URH- készülék segítségével. Ez ta­lán a nagyobb baj: ilyenkor általában valamelyik gépnek akadt hibája, s a „láncsza­kadás” miatt a rakományok az autókon maradnak, rom­lanak. Szerencsére nem gyakóri az ilyen eset, s ha néha elő is fordul, a karbantartók gyorsan a helyszínre sietnek. IMég a szolgálat után, pihe­nőidőben s akár az ágyból is. Mint éppen nemrégiben a verpeléti Verőczei József. — Már miért ne? — kér­dezi s válaszol is rá mind­járt a műhelyben a fiatal­ember. — Amikor a szükség úgy kívánja... No, meg az­tán egy szocialista 'brigád tagjaitól ez természetes is! Az I. számú főépítésveze­tőség — amelynek munkájá­ba így bepillantottunk, s ami részletesebben is érdekelt bennünket — a vállalat prog­ramjának csaknem kéthar­madára vállalkozott az idén. S a feladat teljesítésével — mint a gépkocsiban Tóth István magyarázza, az autó­ból mutogatja — jól halad­nak. E hónap végéig a ter­vezett 68 helyett több, mint 96 millió forintos árbevétel­re számítanak. Az eger—ver pel ét—gyön­gyösi úton, Abasár térségé­ben a megrendelt szakasz utolsó munkáin dolgoznak már. — Érdekes, szép megbízás ez is — halljuk a főépítés­vezetőtől: korrekciókra, ko­moly töltésépítésre került sor. Sőt, egy részen egészen új megoldással is kísérletez­tünk... A géplánc egyéb­ként nemrég vonult el in­nen. s most éppen a hatvan —salgótarjáni úton folytatja a feladatát. Kis idő múlva találkozunk a külső „osztaggal”. Közelsé­gükre már messziről figyel­meztet a jelzőlámpa — amelynél pöttömnyi ember­ke, az ötödikes egerbaktai Suba Pista is buzgólkodik:: — Csak apámnak segítek — mentegetőzik, amikor a fontos poszton rosszallóan felfedezik — s így, felügye­let mellett igazán nem lehet baj a forgalomirányítással. A vakációzó isrác — mesé­li — fél négykor kelt reggel, s boldogan jött erre a kirán­dulásra az apjával. Élvezi az országutat, s hogy így, egé­szen közelről megismerte az útépítőív munkáját, lehet, hogy annak idején maga is közéjük áll. Nem csoda, ha a gyerek­nek kedve szottyant a pályá­hoz, hiszen amint a felnőt­teket figyeli: nincs semmi kivetnivaló a választásában. — Az imént fejeztük be az ebédet — újságolja Antal János hengergépész — s mondhatom, hogy nagyon jól főznek a salgótarjániak. Eh­hez hasonló finom ételt leg­feljebb az egri üzemi kony­hánkon készítenek. S mint a napi meleg étel, ugyanúgy az útépítők mű­szakjaihoz tartozik már jó ideje a napi haza járás is. Gépkocsik hozzák, viszik őket, észre sem veszik, hogy idegenben, távol dolgoznak. A gépek — sokuk munká­ját végzik, könnyítik. — Jószerével csak simo­gatjuk a leterített aszfaltot a gépek előtt vagy után — beszéli a kitűnő brigád ve­zetője, a poroszlói Hanzli Sándor. — Igazán nem le­het belefáradni. S a pénz, azért csak megvan! Látjuk: az útépítőknek ha­tározottabban könnyebb, mint valamikor. A hídépítők — benn Salgótarjánban — áronban még mindig elég nehéz munkát végeznek. Most éppen cölöpalapokkal kínlódnak. — Kétségtelenül nem gye­rekjáték, amit csinálunk — mondja a szintén egri csa­patnak, a vállalat kiváló brigádjának a vezetője. Var­ga István, a gödörben — mégis, mi is szeretjük. Ra­gaszkodunk hozzá. A feladat szépsége, izgalma ugyanis minden kellemetlenséget el­felejtet velünk. Tavaly a hatvani felüljárót szélesítet­tük, erősítettük, nemrég a bélapátfalvi új cementgyár közelében építettünk hida­kat, most meg a nógrádi megyeszékhely átvezető út­jához építünk egy modem felüljárót. A brigádvezető rövidesen jutalomkirándulásra utazik a Szovjetunióba. Mielőtt azon­ban útra kel, szeretne egy névadó ünnepséget a csapa­tának. A „Béke” névre gon­dol. Ügy véli: ez illik leg­jobban a brigádjára, amely­ben még nem volt soha iga­zi harag. Győni Gyula Versenyre készülnek a pécsiek Pécsett, az MHSZ Ércbányász Modellező Klub tagjai a július végén megrendezés re kerülői repülőgép-modellek nemzetközi versenyére készülnek. A klub vezetője, Moh/U István, a megszokottnál nagyobb, közel két méter fesztávolságú, rádióirányítással kor­mányozható repülőgépet próbált ki. Az „óriás modell” mintegy 40 percig képes a levegő­ben tartózkodni és 6—700 méteres magasságot is elér. (MTI Foto — Bajkor József) Egészséges-e környezetünk? Vannak az egész világot bejáró fényképek, megren­dítő, az emberi érzelmeket mozgósító felvételek. Közé­jük tartozik az a? „ikerkép”, amely a valaha vadregényes szépségű NSZK-beli erdősé­get ábrázolja és a táj — néhány év alatt végbement — megdöbbentő változását rögzíti. A kipusztult fák, bokrok helyén kopár, szinte holdbéli táj ijesztő, termé­szetellenes arca mered Bánk. Cselekvésre késztet Ez jutott az ember eszébe azon a tanácskozáson, ame­lyet a Műszaki és Termé­szetvédelmi Egyesületek Szö­vetsége rendezett a szocialis­ta országok környezetvédel­mi szakemberei részvételé­vel. Természetesen sok más is eszünkbe juthatott: a To­kió utcáin felszerelt oxigén­automatáktól a néhány évvel ezelőtti balatoni halpusztu­lásig. Ma már azonban azt mondhatjuk, hogy némely ki­rívó eset kivételével, a kör­nyezetvédelem rendkívül ha­tékony intézkedéseinek lehe­tünk tanúi hazánkban. A vártnál gyorsabb városiaso­dás, a motorizáció terjedése, a mezőgazdaság kemizálása — önmagában csupa igen örvendetes jelenség — a ter­vezettnél is gyorsabb cselek­vésre késztetette mindazo­kat, akik felismerték az öko­lógiai egyensúly felborulásá- 'nak szinte beláthatatlan ve­szélyét. Az Építésügyi és Városfej­lesztési Minisztérium össze­hangoló irányításával min­den tárca, hatóság és hiva­tal, a Hazafias Népfronttal az élen pedig számos moz­galmi és társadalmi szerve­zet foglalkozik a környeze­tünkét fenyegető . veszélyek felismerésével, érdemi visz- szaszorításával. Nyugodt lehet-e tehát a lelkiismeretűnk? Korántsem! Ha nagyvárosban járunk, bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy az ártalmak fokozódó mértékben jelentkeznek. Elég itt a hanyagul kezelt, füst­okádó autóbuszokra, vagy a szennyvízproblémára utalni. Budapest szennyvizeinek 95 százaléka például tisztítatla­nul ömlik a Dunába és igen nagy mértékben tartalmaz ipari eredetű, olykor mérge­ző anyagokat is. Ez persze nemcsak a fővárosban, ha­nem másutt is érezteti hatá­sát. Levegőt mentő zöldet! Nincs azonban az ország­nak olyan vidéke, ahol ne kellene különös gondot for­dítani arra, hogy a kemizáláfr során túladagolással vagy a technológia másfajta helyte­len alkalmazásával ne idéz­zünk elő talajromlást. A . vegyszer egy része . tovább­juthat a vízfolyásokba, sú­lyos pusztítást .vihet végbe az élővilágban. Ami egyébként a vizek tisztaságát illeti, a prog­resszív szennyvízbírság szi­gorú kiszabása számottevő javulást hozott. Ennek elle­nére nem is olyan régen ol­vashattunk a Zala folyóba került nagy mennyiségű olajról, amelyet .csak igen nehezen tudtunk „megfogni”. Vagy: a cellulózeipar víz- szennyező hatásának * csak igen költséges, új technoló­giával lehetne útját állni és erre egyelőre nemigen telik. Ennél is nagyobbak a le­vegőgondjaink. Nemcsak a fővárosban, hanem Tatabá­nyán Miskolcon, Özdon, sőt a legutóbbi időben Pécsett és Veszprémben is romlott a levegő. A motorizáció hátulütője- ként, a zöld levelű védősá­vok hiánya miatt, a gépko­csik nem csupán a városi levegőt szennyezik. Az or­szágutakon a vegyianyagok egy része az út menti talajra ülepedik, a csapadékkal a közelben termesztett növé­nyekbe szívódik fel és így jut az ember szervezetébe. Törvényre várva Az általános szemléletről sem mondhatjuk, hogy mái gyökeresen megváltozott. ' A Hazafias Népfront környe­zetvédelmi őrei a megmond­hatói, hogy hány üzem szennyezi még a levegőt, hány helyen építik be az amúgy is csekély zöldterü­letet, vágják ki a dús lom­bú fákat. Ne hagyjunk szó nélkül egyetlen ilyen esetet sem, és ha már vannak büntető lehetőségeink, éljünk velük! Reméljük, még az idén megszületik környezet- védelmi törvényünk is, amely még energikusab- ban fogja le mindazok ke­zét,, akik környezetünk össz­hangját megbontják. Komor Vüma • v ^ Oiszebéd egy akácfa halálára Aligha hinném, hogy vala­ha is ebédet rendeztek volna egy fa kivágásakor. Mert le­het ugyan nagyon kedves egy gyümölcsfa, de ha kivénül, legfeljebb szomorú szívval és némi rezignációval ragadja meg az ember a fűrészt, a fejszét, miközben eltűnődik az élet és a fák múlandósá­gán. Egy esetben és éppen a kö­zelmúltban mégiscsak meg­történt, hogy díszebéddel tisztelték meg egy akácfa ki­vágását. A történet — me­lyet az egyik szereplőtől hal­lottam — úgy jó tizenöt év­vel ezelőtt kezdődött.. Akko­riban az egyik alföldi falu­ban, hasonlóan más közsé­gekhez, megkezdődött a ter­melőszövetkezet szervezése. Nem éppen könnyen. Mert igaz, hogy néhány „elszánt” ember makacsul hitt abban, hogy csakis a közösben le­het a jövőben boldogulni, de azért olyanok is akadtak bőven, akik ugyancsak saj­nálták bevinni a földet, a lo­vakat, a szerszámokat. Ha nehezen is, de azért csak megalakult a szövetkezet. S mint a legtöbb helyen, bi­zony ebben a faluban is aka­dozott a gazdálkodás a kez­deti időkben. A szövetkezet elnökének, a vezetőségi ta­goknak minden hajnalban QJMf|g 1975. június 15* vasárnap végig kellett zörgetniük az ablakokat, hogy valahogy végre összegyűljenek a tagok a munkához. Aztán, ha mondjuk sikerült egy vetőgépet szerezni vala- honnat, akkor a vetőmag hi- bádzott. Ha volt mind a ket­tő, akkor meg olyan eső ke­rekedett, hogy napokig nem lehetett rámenni a határra. Hogy mije volt akkoriban a közösnek, azt az ember szin­te az egyik kezén össze tud­ná számolni. Hogy mije nem volt — arról bizony terjedel­mes listát lehetne készíteni. Most mégis csak egyetlen dolgot említünk a nincs-ek közül, a szőlőkarót. Nem csu­pán azért, mert enélkül az egyszerű fakaró nélkül alig­ha létezhet a szőlő, hanem azért is, mert történetünk csattanója szempontjából is szükség van rá. Egyszóval, nem volt szőlő­karó. A vezetőség hiába jár­kált utána napokig, sehon­nan sem lehetett beszerezni. Egyetlen megoldás kínálko­zott csak: megritkítani a fa­lu, a tanyák határában nyúj­tózkodó akácosokat. V A vezetőség határozata alapján egy tél végi napon meg is indult a fűrészekkel, baltákkal felszerelt brigád, hogy megkezdje az akácok irtását. Az élen maga az el­nök ment. Kutya hideg volt azokban a napokban, min­denki magára szedett min­dent, amit csak tudott. Az elnök nyakában például ép­pen egy jó vastag, piros nyaksál „pompázott”. Az egyik akácosnál meg­kezdték a munkát. Szaporán haladtak, hiszen nemcsak a lelkesedés, de még inkább az időjárás késztette őket a gyors munkára. Dél felé egy kis pihenő következett, gally­ból tüzet raktak, szalonnát pirítottak. Aztán indultak neki, a legközelebbi tanyá­nak. Vidáman csattogtak a bal­ták, a jó kedvben sem volt hiány. A nevetésre-e, vagy a fejszecsattogásra, de előjött a ház asszonya is. Idősebb, szikár parasztasszony. Komor tekintettel méregette a mun­kásokat egy kis időig, aztán kibuggyant belőle a szó: — Dolgoznak, emberek? — Dolgozgatunk, Mari né­ni­Mari néném megfordult, indult volna be a házba, de néhány lépés után csak meg­állt, majd visszafordulva szólt: k — Ha lehetne, azért lenne egy kérésem. — Mondja, Mari néni. — Ezt az egyet jó lenne, ha meghagynák, — mutatott rá egy akácfára. — Hát azt éppen lehet... — bólintott beksegyeaést az .........I, — Nem az árnyék miatt, emberek. Hanem azért, hogy ezt a piros nyaksálasat — s szemével rávillantott az el­nökre — majd egyszer fel le­hessen rá kötni. Történetünk első része ez­zel be ^ fejeződött, ne fir­tassuk, kutassuk, mit mon­dott erre akkor az elnök, s min susmogtak a tagok. Ré­gen volt az. Az évek múltával a szövet­kezet is megerősödött, meg a harag is elpárolgott. Törté­netünk két főhőse azért még­is kerülte egymást. Köszönni ugyan köszöntek egymásnak, de azért egyiknek sem na­gyon akaródzott hosszasab­ban szót váltani a másikkal. Igaz, alkalom is kevesebb adódott, mert a volt elnök közben más beosztást kapott a szövetkezetben. A minap aztán valaki meg­kopogtatta a volt elnök iro­dájának ajtaját. — Tessék! — Nyílt az ajtó, és Józsi bá­csi, Mari néni férje jelent meg, arcán alig leplezett za­varral. — Már ne haragudj a za­varásért, Janikéin, csak azért jöttem, mert a Mari nénéd küldött, hogy ha lenne egy kis időd, akkor nézzél már el úgy holnap dél felé hozzánk. — Minek, Józsi bácsi ?-Hát -latod, eppen -m. amit most nem mondhatok el neked. De ha ráérsz, fiam, mindenképpen gyere el. Az egykori elnök csodál­kozva ingatta a fejét, de lát­ta, hogy az öreg akkor se mondana többet, ha rögtön karóba húznák. — Jól van, Józsi bácsi, ott leszek. Másnap délben tényleg ki is ment a tanyára. Azóta sem járt erre és most meglepetve vette tudo­másul, hogy a tanya képe mennyire megváltozott. A ré­gi házat kitatarozták, a vil­lanyt bevezették, az egykori akácos helyén pedig gyü­mölcsfák pompáztak. Es az az egy, az a régi meghagyott akác, ím ott fe­küdt most kivágva az udva­ron. — Tudod, fiam — mutatta Mari néni — kivágtuk ezt a fát. öreg is volt, meg hát nem is lesz rá szükség — mosolyodott el — és nekilá­tott a terítésnek. — Levágtam egy tyúkot, biztosan jólesik majd egy kis leves, meg "a paprikás. Aztán dohogva rászólt az öregre:. — Hozzál már egy kis bort, Józsi, csak tátod itt a szád, hogy a torkotok kiszárad ... Szóval, így esett meg, hogy egyszer mégiscsak díszebédet rendeztek egy fa halálakor. Nem volt nagy terítés, po­hárköszöntők sem voltak, de azért mégiscsak díszebéd volt ez a javából. v - -Kaposi Levtente .1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents