Népújság, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-18 / 115. szám

fl vásárhelyi művész­telep A francia impresszionista festők híre már bejárta a világot, a Holnaposok — Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Ernőd Tamás és mások — költői harcaikra készülődtek. Hódmezővásár­hely, ez a különös „egyénisé­gű” alföldi város, az elítélt Szántó Kovács János sza- ' vain töprengett. Eszébe se jutott festészetről álmodozni mindaddig, míg a város szü­lötte, Tornyai János levéllel nem fordult a város tanácsá­hoz: „ ... azon kéréssel for­dulok. .. a tanácshoz, hogy a Sörház épületében... három jelenleg használatlanul heve­rő szobát... festőművészeti célokra nekem átengedni ke­gyeskedjék. Oly céllal, hogy azt egyelőre díjtalanul hasz­nálhassam. .. ” Majd így indokol: „... ta­valy és az idén már oly ki­kötéssel nyertem ösztöndíjat, hogy azon itthon, magyar földön maradjak s a nép éle­tét tanulmányozzam. E célra legjobb helynek ítéltem Hmv.-hely tősgyökeres ma­gyar népét és vidékét, s ké­szülő nagyméretű képemhez (a Juss) a motívumokat itt kerestem s stúdiomokat itt csináltam.” Az 1903 novemberében író­dott levél megértésre talál. A város közgyűlése teljesíti Tornyai kérését s a festő még abban a hónapban a Virág utcai lakásából a sörházi ka­szárnyába költözik. Amikor megérkezik Vásárhelyre Pásztor János, ő is a Sörház. ban ver tanyát Tornyai meg­hívására Vásárhelyre jön Rudnay Gyula is, aki ettől „ kezdve a táj és a város sze­relmese éppúgy, mint városi otthonában csöndesen feste- gető Endre Béla. A városnak végre festői vannak. Alkotó művészei. Tornyai János művésztele­pet alapított! 1 ■ ■ ■ — Lényegében a vásárhe­lyi művészeti élet két „pillér­re” épül — mondja beszélge­tésünk elején Almási Gyula Béla festőművész, a felsza­Kajári Gyula badulás után létrehozott vá­sárhelyi művésztelep szerve­zője, alapítója —, az egyik, ami a leglényegesebb, a hely­ben élő művészek csoportja. A vásárhelyi művészetnek ők alkották mindig a gerin­cét és alkotják ma is. A má­sik fontos tényező, Azoknak a művészeknek a jelenléte, akik a vásárhelyi művészte­lepre járnak. Ez a kettősség nem új keletű. Így alakult kezdettől fogva. Kallós Ede, Pásztor János, Rudnay Gyu­la Hódmezővásárhelyen, dol­goztak és innen költöztek fel Budapestre. De később is szoros kapcsolatot tartottak a várossal. A Vásárhelyen dolgozó mű­vészek a népi élet valóságá­val közvetlenül találkoztak, ami nemcsak a művekben tükröződött, hanem abban is, hogy felfigyeltek a nép ve­szendőbe menő, pusztuló mű­vészetére. Jelenlétüket a ma­gyar művészetben nagy mű­vek egész sora jelzi. Ezek­nek a termékeny éveknek köszönhető Tornyai önélet­rajz, Hagy Bercsényi Miklós, Juss című alkotása, továb­bá Endre Béla Kékkendős lány; Rudnay Gyula Borús idő és Pásztor János Búcsúz­kodás című műve. ■ ■ ■ ■ A felszabaduláskor öt kép­zőművész étt a városban: Al_ műtermében (Fotó: Enyedi Zoltán — KS) mási Gyula Béla, Kurucz D. István, Erdős János, Dehén Lajos, Kohán György. — Egy elhagyott fényké­pészhelyiségben — mondja Almási Gyula Béla — meg­próbáltunk kialakítani egy közös műtermet. Sajnos, nem sikerült Később megalapí­tottuk az országban az első művészeti csoportosulást az Írók, Zeneszerzők és Képző­művészek Szabad Szakszer­vezetét Ez volt az első jelen­tős, közös összefogás. Kiállí­tásokat rendeztünk, képződ művész—közönség találkozó­kat — Milyen tervek foglalkoz­tatták még a festőket? — Egy művészházra gon­doltunk. Az volt a célunk, hogy letelepítünk Vásárhely­re valakit az első nemzedék­ből. Akkor még élt Rudnay, Darvassy István és Medgyes- sy Ferenc, ök azonban már nem vállalták a költözködés­sel járó viszontagságokat Amikor azután országosan létrehozták a Képzőművésze­ti Alapot ez a kérdés ismét terítékre került. 1953-ban Ku­rucz D. István felajánlotta sa­ját házát a művésztelep ré­szére, a telep vezetésevei pe­dig engem bíztak meg. így indult útjára a vásár­helyi művésztelep. Időben megelőzte ugyan a sárospata­ki, a dömösi, a dunaújvárosi, » tewwWI) « mcMieÜafifesg,^» zsaonyei, a szolnoki — követ­te a bajai és a miskolci Ma már ezek közül csak négy működik. A vásárhelyi művésztelep alkotói azonban már egész Európában kivívták maguk­nak az őket megillető hírne­vet 9 B 1 ■ A művésztelep alapítását természetesn éles viták előz­ték meg. Sokan úgy véleked­tek, hogy a művésztelepnek csak az lehet a célja, hogy a legjobb művészeket tömörít­se egy „szervezetbe”. — Kezdettől fogva azt az elvet vallottam, nálunk min­denki egyenlő eséllyel indul. Akár milyen magas rangja, művészi elismerése is legyen. Így kerültek egy terembe olyan neves művészek, mint mondjuk Medgyessy Ferenc, Barcsay Jenő és névtelenek, akik akkor kerültek ki a fő­iskoláról. Ezzel a szervezési formával olyan szintézist te­remtettünk, amelyre a ké­sőbbiek során a vásárhelyi őszi tárlatok kiállítási prog­ramját is építhettük. Ez az elképzelés egyértelműen be­igazolódott. Elképzeléseink életszerűek és demokratiku­sak voltaic. ■ ■ ■ ■ A Tükör utcai szobák ke­vésnek bizonyultak az évek során. A megyei és a városi tanács segítségével sor került a művésztelep bővítésére. Előbb a Lenin utcai Plohn- féle műterem átalakításával bővült az elhelyezés lehető­sége. Az 1960-as évek elejém megnyílt a Virág utcai mű- vészotthon, 1968 elején pedig az újjáépített mártélyi mű­vésztelep 5—5 szépen, ké­nyelmesen berendezett szo­bájával. Es mit mond a statisztika? A vásárhelyi művésztele­pen húsz év alatt 291 művész fordult meg és 38 ezer na­pot töltött el. A fiatalok kö­zül nagyon sokan leteleped­tek a város modern művész­házaiban. Itt kaptak éLetük- höz-művészetükhöz megfele­lő élményanyagot. A valamikori baráti talál­kozókból így nőtt ki a ma­gyar piktúra realizmusát fel­virágoztató vásárhelyi iskola, hogy állandó szolgálattal tel­jesítse Tornyai János igaz szavait: „A művészet csak úgy ér valamit, ha nemzeti, ha magyar művészet, azzá pedig csak úgy lehet, ha a nép érzelemvilágából táplál­kozik.” Polner Zoltán „50 év — 30 könyvtár1' Az elmúlt év elején történt, hogy egy Békés megyei község, Med gyes bőd zás vezetői elhatározták: hazánk fel- szabadulásának 30. évfordulóját új könyvtár építésevei te­szik emlékezetessé. Segítséget kértek ehhez a megyei ta­nácstól, illetve a Művelődésügyi Minisztériumtól. A Békés megyeiek tervét a minisztérium felkarolta és kezdeménye­zésüket országos akcióvá fejlesztette a „30 év — 30 könyv­tár” pályázat meghirdetésével. Az ilyen, szinte versengés jellegű könyvtárepítési moz­galom nem új keletű hazánkban. A felszabadulás negyed- százados évfordulójára hirdetett „100 falu — 100 könyvtár’ elnevezésű mozgalomban száz könyvtár létesült. Két evvel ezelőtt pedig a Petőfi-emlékév keretében 60 könyv árat építettek, vagy korszerűsítettek az országban. Az idei, a 30. évforduló és az MSZMP XI. kongresszu­sa jegyében született könyvtárépítési vállalkozás céljaiban még az említett két akción is túlment: A „100 falu — 100 könyvtár” pályázat — mint neve is jelzi — csak a közsé­geket ölelte fel; Petőfi-emlékkönyvtárak városokban is lé­tesültek ugyan, de a szakszervezeti könyvtárak kívül ma­radtak az akción, — a mostani, a 30. évfordulóvá! össze­függő felszabadulási emlékkönyvtár pályázat viszont falu­si, városi és üzemi könyvtárakra egyaránt kiterjed. A „30 év — 30 könyvtár” címmel meghirdetett pályá­zatot a Kulturális Minisztérium, a Szakszervezetek Orszá­gos Tanácsa és az Állami Ifjúsági Bizottság tette közzé. A feltételek szerint azok a tanácsok és szakszervezeti bizott­ságok, amelyek vállalták, hogy a felszabadulási emlékév sarán új könyvtárat építenek, vagy a meglévőt az országos követelményeknek megfelelően kibővítik: elnyerhetik a „Felszabadulási emlékkönyvtár” címet. Ezzel egyszeri köz­ponti anyagi segítséget is kapnak a könyvtár színvonalas kialakításához, állományának fejlesztéséhez. A pályázati felhívásnak a vártnál nagyobb visszhang­ja támadt: Csaknem 100 községi-városi tanács és szakszer­vezeti bizottság vállalta a feltételek teljesítését. A pályázat elbírálása a közelmúltban megtörtént: A „30 év — 30 könyvár” mozgalom nagy eredménye, hogy az ország 19 megyéjében és Bulapesten összesen nyolcvan, (61 tanácsi és 19 szakszervezeti) könyvtár kapott támogatást a közpon­ti alapból. Ha pedig azt tekintjük, hogy a központi támo­gatásként szétosztott 6.5 millió forintnak csaknem az ötszö­rösét fordítják a tanácsok és a szakszervezeti bizottságok könyvtárak építésére, fejlesztésére, — akkor kézzelfogha­tóan bizonyítható ennek az akciónak a jelentősége. Melyik fontos területeken várható a „Felszabadulási emlékkönyvtár” pályázat hatására a könyvtári szolgálat bővülése, javulása? Ezt a célt például a munkásság kör­nyezetében (munkahelyén, lakóhelyén, utánpótlási terüle­tein) nemcsak a 19 sikeresen pályázó szakszervezeti könyv­tár szolgálja, hanem 11 városi lakótelepi könyvtár, továbbá a közös tanácsú falvak székhelyközségeiben létesülő az a 21 könyvtár, amelyeket hivatásos könyvtárosok vezetnek. Az emlékkönyvtárak egy része olyan helyeken létesül, ahol a könyvtár lesz a környék egyetlen közművelődési intézménye. Ezért jelentős, hogy a pályázati feltételek a közösségi művelődés formáinak — irodalmi, művelődési csoportok, ifjúsági klubok, művelődési körök — alakítására és foglalkoztatására, valamint zenei részlegek, zenei sar­kok szervezésére is buzdították az intézmények vezetőit. Az utóbbi cél támogatására a kulturális alapzzszámottevő külön, összeget juttatott zenei szakmai alapjából. Ennek hatására 27 könyvtárban zenei részleg, vagy zenei sarok létesül, 32 könyvtár pedig a klubtevékenység megszervezé­sét vállalta. A közösségi művelődés előjelei tehát biztatóak. Most már az intézmények fenntartóinak — a tanácsoknak, szak- szervezeti bizottságoknak, — további gondoskodásán és fi­gyelmén múlik, hogy a felszabadulási emlékkönyvtárak­ban színesebbé, tartalmasabbá váljon a munka. G. Gy. JlIGBTfty fot'C&ßa Kölyökkorában került hozzánk. Az anyja elpusztult, dajkát nem sikerült szerezni a szomszédok közül, így elhozták hozzánk, hogy csináljunk vele valamit. Akkor a Magyar Filmgyártó Vállalat ötös számú gödöllői tele­pén dolgoztam állatidomárként, alig volt olyan nap, hogy ne kere­sett volna meg olyan vendég, aki vagy tanácsot kérni • jött, vagy ajándékba hozott egy-egy kis kö- lyökállatot, hogy neveljük fel. A kéréseket általában elutasítottuk, mivel a filmgyártás könyörtelen munkatempója megkövetelte, hogy a forgatókönyvben előírt feladato­kat a lehető legrövidebb időn be­lül tanítsuk meg a szereplő álla­tokkal. Murzát is így hozták be egy va­sárnap délelőtt kis kézi táskában, amelyből csak az orra hegye lát­szott ki. Gazdája letette a szoba közepére a pöttömnyi fehér gom­bócot, megnézegettük és a felesé­gem döntött, Murza nálunk marad. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kuvasz örök érvényű indíttatást ad, egész életemre szólóan befolyá­solja gondolkozásomat és viselke­désemet. Murza hihetetlen ütemben növe­kedett. Az első időkben iszonyú tempóban nyakalta be a tápszeres tejet úgy, hogy első két tappancsá- val féloldalra dőlve támasztotta meg a cumisüveget. Amikor na­gyobbacska lett, kiengedtük az ud­varra, hadd szokja a többi köly- köt. Már ekkor látszott, hogy Murza hatalmas jószág lesz. A já­tékban mindig a legkitartóbb volt, nem viselte el, ha legyőzik és ha az idősebb kutyapajtások már fel is döntötték és úgy nyúzták a föl­dön, Murza még akkor is azon volt, hogy támadjon. Hozzánk való viszonya akkor pecsételődött végleg meg, amikor egy este hazatérve a műtermi for­gatásról, Murzát sehol nem találtuk. Bejártuk érte az egész telepet, még azt is megnéztük, hogy véletlenül nem vetődött-e a vaddisznók és a farkasok többszörös biztonsággal elszeparált szabadkifutója felé, ahol esetleg a vastag dróthálón keresztül is behúzhatták volna. Murza nem volt sehol. Késő éjsza­ka bukkantunk rá a vidrák úszó­medencéjében. ahol órák óta ful­dokolhatott. Valahogy beleesett, s mivel a medence nem volt színül­tig töltve, nem tudott kimászni be­lőle. Amikor kiszedtük, már áRg ve® benne élet. Felrohantunk vele a szobánkba, hajszárítóval kezdtük melengetni, mert már teljesen ki volt hülve. Átdörzsöltük a testét, s mivel annyi ereje sem volt, hogy enni tudott volna, ismét előkerült a cumisüveg. A fogai közül először ki-ki csúszott a cumi, aztán győ­zött az életösztön. Murza megitta a meleg tejet, utána felállt, tán­torgó, botladozó léptekkel odajött az ágyhoz és megnyalta a térdem. Aztán elterült az ágyunk mellett és reggelig meg sem mozdult. Murzának másnap semmi baja nem volt. Azt hihettük volna, hogy elfelejtette az egészet, de amikor az udvaron a vidrák úszta- tója felé sétáltunk, mindig lema­radt tőlünk és nagy ívben kikerül­te a medencéket. A történtek után nem olyan sok­kal elkerültünk a filmgyártól, s csak jóval később tértünk vissza látogatóba, kezünkben egy mózes­kosárral, benne pár hónapos fiunk­kal. Amikor beléptünk az idomár- telep kapuján, óriási fehér árnyék suhant felénk. Murza ott állt előt­tünk teljes férfikorában, robusz­tus feje izgatottan belehajolt a ko­sárba, izgatottan szimatolt és a szagok, a hanglejtés, a mozdulatok után már mindent tudott. A mózes­kosarat kitettük a nagy eperfa ár­nyékába, mi elindultunk egy sörre •zembe találkozott vele. Az átha­tolhatatlan kuvaszbunSa felfogta a metszőfogak hasítását, Murza rop­pant állkapcsa lecsapott és össze- zárult. Ekkor kapott bele oldalról I a második farkas. Murza megper­dült, de rögtön a hátába akaszko- dott a másik kettő. Az első, ame­lyikkel szembetalálkozott, már nem élt. Murza lerázta magáról a far­kasokat, nekifarolt a kerítésnek, hogy csak egy oldalról férjenek hozzá. Azok hárman újra ráestek, szőrcsomókat kapott fel a reggeli szél, a fehér kuvaszbundán vérfol­tok jelentek meg, de Murza nem hagyta magát. Feldöntötték, és ez volt a végzet. A lágy, puha hasi részt felszaggatta egy metszőfog. De Murza még mindig fel tudott állni. Kitámasztott és támadott, félholtan, feltépett hasfallal táma­dott. a volt kollégákkal a kerthelyiség felé és Murzának csak ennyit kel­lett mondani; vigyázz rá! A hatalmas kuvasz leheveredett a fűbe, a fejét nekitámasztotta a kosárnak és őrizte az álmot, úgy ahogy annak idején az őseire oda­kint rábízták a csordát, és az ősei teljes felelősségük tudatában vi­gyáztak is a rájuk bízott kincsre. Két napig voltunk az idomártele­pen, s ezalatt Murza állandóan a nyomunkban volt, nem kedveske­dett, nem dörgölőzött, még csak meg sem csóválta a farkát, csak a szemünket leste, hogy mit paran­csolunk. Nem is sejtettük, hogy utoljára láttuk. Rá egy hétre történt egy napsü­téses reggelen, amikor a telep összes kiskutyája kint játszott az eperfa körül, hogy a farkasok ki­rágták a fonott dróthálót és kitör­tek a kennelből. A kölyökkutyák behúzott farokkal, rémülten me­nekültek a kerítés zugába, a far­kasok pedig a csordaszellemtől ve­zérelve, egyenesen rájuk zúdultak. & ekkor jött Murza. Hatalmas mancsait megvetette a kerítés szöglete előtt, ahová a kölykök menekültek, s úgy állt mint a cö- vek. A négy farkas közül az első Amikor az idomárok odarohan­tak, már csak egy farkas élt, Mur­za a reggeli napban ott feküdt, a harmatos füvön. A kölykök még mindig a sarokban tolongtak egy­máson, sértetlenül. Murza halott volt. Vesztett. És ezt az első pil­lanattól kezdve tudta. Tudta, hogy veszíteni fog a négy farkassal szemben. Tudta, hogy semmi esé­lye nincs arra, hogy életben ma­radjon, Murza azt is tudta, hogy meg kell védenie a kölyköket, és egyetlen másodoercig nem tétová­zott, hogy mit kell tennie. Mert Murza még valamit tudott. Tudta, hogy nincs reménytelen helyzet, mert ahol harc van. ott már remény is van. Murza ro­busztus kuvaszfe.iében kristálytisz­tán érezte, hogy pusztulásával meghosszabbította, fenntartotta és a győzelemig segítette a reményt.?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents