Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-08 / 81. szám

Dip

omán innen és túl...

Felnőttoktatás—ma

Százezreket foglalkoztató kérdés, hiszen gyermekük felvételét remélik, várják a szülők, s belépőért versengenek a szakközépiskolákban, a gimináziuinokban érettségizett fiatalok. Kétségtelen, nem kis feladat vár rájuk: bizonyítaniuk

kell képességeik, tudásuk és felkészültségük legjavát.

Komoly erőpróba ez, s épp a felnőtté válás küszöbén. Ezért nem véletlen, hogy az utóbbi években igen sokan heLytelenítették a jelenlegi gyakorlatot Olyanok is akadtak, akik a nyugati főiskolák és egyetemek régi s szerintük bevált szokásaira hivatkoztak, mondván: vegyenek fel nálunk is minden jelentkezőt mert ha bárki beiratkozhat, akkor feltétlenül kevesebb tesz a csalódottak száma, s egyre több ifjú ember találja meg helyét az életben.

Ez igen látványos, ám *niégás alapvetően téves érvelés. Nemcsak azért, mert figyelmen, kívül hagyja ^ a népgazdaság munkaerőigényét várható szakemiber- szükségletét hanem azért ás, mert — akarva-akaratlan — csak elodázza a krízist. Erről tanúskodnak az annyiszor emlegetett nyugati tapasztalatok is. Igaz, Franciaországban bárki bekerülhet bármelyik felsőoktatási intézménybe, a lemorzsolódás azonban olyan számottevő, hogy a jelentkezőknek C6ak egyharmada szerez diplomát. Aki nem bírja, 'kimarad, s máshol, mádképp próbál érvényesülni. Akárhogy is sikerűit az eltéko- zolt évek emléke legtöbbször egész életén végigkísért S még egy nagyon lényeges mozzanat: milliándo- fcat pazarolnánk felesleges fejlesztésre — intézmények, diákotthon, koöégnimok épí- tésére, felszerelésére —, ha ezt az álhumánus elvet fogadnánk ek

Becsületesebb, emberségesebb nyílt kártyákkal játszani, s kimondani azt, hogy csak abból tegyen orvos, mérnök, jogász vagy tanár, aki a hivatásra leginkább rátermett, s aki kétségkívül igazolta — mégpedig a felvételin! — rátermettségét. Ezt kívánja az egyén és a közösség érdekeinek messzemenő, a jövőre is alapozó képviselete.

Általában kétszeres a túljelentkezés, ugyanakkor jogra 4,5-szer, a bölcsészettudományi karokra ötször, a közgazdaságtudományi egyetemekre négyszer, az orvos- tudományiakra háromszor < annyian pályáznak, mint < amennyit felvehetnek. S mi < lesz azokkal, akikből nem! lettek gólyáik? Frófoálköz-! hatnak, akár több évig is < mind a nappal i mind az es- ' ti és a levelező tagozatokra.! Tapasztalatok sora • jelzi,! hegy a kitartóak, az ismere- ! teiket folyvást gyarapítók : végül is célba érnek, s csak i azok torpannak meg, ma- : radnak le, akik rosszul .mér- ; ték fel adottságaikat.

Magukra hagynánk a tizennyolc éveseket? Szó sincs erről! Az oktatásügy illetékesei — a párthatározatok! nyomán — arra törekedtek,! hogy könnyítsenek nehézsé- i geiken. Ezért közelítették egymáshoz az érettségit és ! a felvételit. Beváltak a kö-! zös matematika—fizika írásbelik, s a kísérletképpen —! egyelőre csak 1500 diák szá- ; mára bevezetett szóbelik,; amelyek a kettős drukk izgalmaitól kímélték meg a ; tizenéveseket, s lehetővé tét- ; ték a tudás sokoldalúbb; mérlegelését.

Érdekes és sokat ígérő a; műszaki egyetemek és a; rokon főiskolák kezdemé- ; nyezése: a közös szakma-1 csoportos felvételi , amely ; megnyerte a fiatalok tetszé- ; sét. Aki jól szerepelt, s csak < férőhely híján nem jutha-' tofct be az univerzitásra, az < belépőt kaphatott valaime- < lyik más felsőoktatási intéz- < menybe. Ezzel is csökkent a'

»prüfe 8» kedd

csalódottak tábora, s nem

kallódtak el a jobb sorsra érdemes képességek.

Az eddigi gyakorlat a ki mit tudra, az ismeretek precíz számonkérésére szorítkozott, s csak másod vagy harmadrangú kérdésként értékelte a hivatássze- retetet, a világnézeti han- goltságot, a pályaalkalmasságot, holott ezek az egyéniség meghatározó jegyed közé tartoznak. Az elkövetkező évek egészséges változást hoznak megvalósítva a személyiség sokkal átfogóbb feltérképezését, elősegítve azt, hogy a nemes versengésben valóban a legrátermettebbeké legyen a pálma.

Közelebb napjaink valóságához s a jövő követélményeihez. így lehetne summázni azokat a törekvéseket, amelyek a korszerűsítést hirdetik.

Erre bizony szükség van, mert az élet, a mindennapok sajátos követélményeit vétkes könnyelműség lenne ügyeimen kívül hagyni.

Népgazdaságunk, különösképp fejlődő iparunk nemcsak okleveles mérnököket igényel, hanem olyan középkádereket is, akinek kisebb feladatokkal kell megbirkózniuk. Ezért kísérleteznek. több helyütt a kétfokozatú képzéssel. A fiatalok — ez történik a budapesti Műszaki Egyetemen — két évig azonos anyagot tanulnak, a harmadik év azonban a leendő üzemmérnökök számára a speciális ismeretek sarát jelenti.

A gyakorlat különbözhet, az alapéi* mégis mindenütt azonos. A± sem titok — bár még kevesen tudnak róla—, hogy így szeretnék biztosítani a közigazgatás, egészségügy és az forgalom szakember-után pótláséit:.

az

E

Ma is igen sokan folytatják felsőfokú tanulmányaikat esti és levelező tagozaton. Valaha az idősebbek próbálkoztak ezzel a módszerrel, ma viszont igen sok

Igor Ä éves. Egész »yS» ron olyan nagy szorgalommal készült a főiskolára, hogy egészen meghökkentett bennünket S egyszercsak, közvetlenül a vizsgák előtt leverte lábáról a malária, láza 39 fok. Tiltakozásunk ellenére elment vizsgázni és minden tantárgyból jó és kitűnő jegyet kapott. Akkor győaőd- terri meg első ízben arról, hogy fiam látszat-gondtalansága mögött nem mindennapi akarat rejtőzködött.

Igor főiskolás. De még mindig gyerek. Az első órán odament hozzá Szumerkin professzor, kezét a fejére tette és ezt mondta: „Gyermekem, hány éves maga? Tizenhat? Fiatal, nagyon fiatal!1’

Elmondom incidensét H. hallgatóval. Már harmadvagy negyedévesek voltak. A tűzvédelmi előadó tanár, akit a hallgatók „tűzoltónak” csúfoltak, nem igen értette Igor humorát és komolyan megharagudott rá. Megfenyegette: „Majd a beszámolón megiszod a levét!”

A beszámoló napján Igor nagyon izgatott volt. Minden fontosabb tantárgyból jó és kitűnő jegye van, de hátha e beszámolón kap egy vastag „fát”. Napszemüveget vett fel, tarkát jól körülcsavarta sállal, mint aki alaposan megfázott, idegen ruhába öltözött A „tűzoltó” nem ismert rá. H. valami miatt késett. Amikor belépett a terembe, a tanár a legnagyobb csodálkozására így szólt hozzá: „A, itt a mi tréfacsinálónkt Nos, meglátjuk, ki nevet utoljára!” — „Ne*a érfiatal választja ezt az egyáltalán nem könnyű képzési formát Nehézségek sara vár rájuk, hiszen az oktatás, a felkészülés metodikája az elmúlt évtizedek során úgyszólván semmit sem változott Hiányoznak a megfelelő tankönyvek és jegyzetek, jelenleg is mostohagyermek a gyakorlati oktatás.

A korszerűsítés itt is fontos, hiszen továbbra is számos felnőtt vállalja azt hogy munkaidő után készül leendő hivatására. Erre kell és lehet alapozni a továbbképzést és az átképzést is.

Kísérleteznek a nappali, az esti és a levelező tagozatok kombinációjával is. Elképzelhető, hogy így lehet korrigálni a ma is meglevő hibákat méghozzá a színvonal nagyon is indokolt emelésével.

4.

A tizenévesek vágyálma a diploma, a négy vagy öt év igyekvő munka koronája.

Sajnos, a közel fél évtized során módosulnak az elképzelések, s az ifjú tanárok, orvosok, közgazdászok egy — nem is jelentéktelen — része megfeledkezik a bivatásérzetrót s nem a választott hanem valamilyen jobban fizető pályán keresi boldogulásét Ezzel a kóros jelenséggel magyarázható az olykor aggasztóvá váló szakemberhiány. ülnek igazolására elég csak azt említeni, hogy a főváros peremkerületeiben sincs elég tanító és felső tagozatos pedagógus. A sürgős segítség érdekében lehet keffl. is kihelyezett főiskolai tagozatokat létesíteni — ilyennel rendelkezik majd Budapesten az egri He £3 Mimh Tanárképző Főiskola —, mégsem ez a megnyugtató megoldás.

Az Oktatásügyi MSmtezté- rium illetékesei ezt kutatják, s előreláthatólag hamarosan ki is dolgozzák a pályakezdés olyan rendszerét, amely úgy szolgálja a köz érdekét hogy nem sérti az egyén javát sem, s olyan ösztönző feltételeket teremt, amelyek felélesztik a szuny- nyadó hi vatásszeretetet

Diplomán túl is _

Pécsi István

P. N. Barannyikov ;

Nevek

tem önt” -— felelte H. — „Mindjárt megérti!”

A többi hallgató már rájött, miről van szó, majd kirobbant belőlük a nevetés, főleg azért, mert külsőleg H. egyáltalán nem hasonlított Igorra. A hallgató jól tudta az anyagot és becsülettel állta a „tűzoltó” dühödt támadásait. A tanár kénytelen volt jelest adni neki. Ezt a történetet Igor barátai számtalanszor felidézték az én jelenlétemben.

Igor nagyon szeretett élni, szerette a környezetéhez tartozó embereket. Jó sportoló volt, úszott, futballozott, röp- labdázott, jégkorongozott. Szeretett sakkozni és táncolni. Jóllehet, hangja nem volt Iskolázott, az Akadémián rendezett estéken szólót énekelt, zenekari kísérettel. Ugyanakkor szívósan, kitartóan, fáradtságot nem kímélve dolgozott, ha ezt a munka megkövetelte. Nagybátyám, Sz. I. Borcsevszkij, a matematika professzora nem egyszer elragadtatással beszélt nékem arról, hogy Igor milyen ragyogó matematikai tehetség.

A Felszabadulási Emlékművön aranybetűkkél olvasható: Prihogyko I. V. százados.

A szovjet honvédelmi minisztérium tiszti vesztesége21.35:

Magyarországi

néptáncok

Felső-tiszai botoló.

Tizenhat részes sorozatot készített a televízió a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetével és a Népművészeti Intézettel közösen, amelyben Magyar- ország különféle vidékeinek néptáncait, dalait vették filmxa.

LengyclTí Miklós, a televízió népzenei rovatának vezetője mondja: Forgatócsoportunk szinte az egész országot feltérképezte. Dolgoztunk Baja környékén — ahol a délszláv nemzetiség táncait vettük filmre — Kalocsán, a magyar folklór kincsesházában, a Nyírségben éppúgy, mint öregcsertőn, vagy Maglódon, Gyulán, Cegléd bérceién. A népi táncok jelentős része rögtönzés. Rendszerint már csak az idősebbek ismerik a tánclépéseket és nem járják ei kétszer egyformán a táncokat. Ezért egyfolytában, egy gépállással keltett megörökítenünk táncaikat.

A t6 rész mindegyikét rövid bevezető előzi meg, dr. Martin György és Pesovár Ferenc népzenekutatók ismertetik a vidék táncainak jellegzetességeit, különösségét. A sorozat célja — túl a látványos, szórakoztató ismeretterjesztésen — a hagyományőrzés. A gyakorlati értéke pedig abban van, hogy a sorozatban bemutatott produkciókat a művelődési házak, táncoktatói közösségek oktatási anyagként is felhasználhatják.

A külföldiek

A költőnek egy élet sem elég, hogy kincseit, hazánk felszabadulás utáni értékeit számba vegye. Mégis a költőnek a könnyebb, hiszen számba venni csak azt lehet, amiről már tudunk, ami a számunkra is már létező. De mit tegyen az irodalomtörténész, mit a televízió szerkesztője, aki egyrészt a múlt irodalmi, drámai értékeit akarja számba venni, de ehhez azokat először fel is kell kutatni, másrészt az irodalomtörténet pionírjai nyomán feltárt „lehetőségből” mit tegyen az, aki valóságos nemes ércet, azazhogy drámát, vígjátékot, tragédiát akar — bocsánat a kifejezésért — előállítani?

Már ez évben is, de az elmúlt esztendőkben is örvendetes kutatómunkát végzett a televízió irodalmunk közvetlen és távoli idejében. Vissza az évtizedekbe és vissza az évszázadokba. Hogy felkutassa népünk minden olyan irodalmi hagyományát, kincsét, amely nem egyszerűen, csak rekvizítum lehet holmi szellemi irodalom- történeti múzeumban, hanem élő és ható valóság a képernyőn. És a legörvendetesebb- nek az tűnik, hogy e kutatómunka nyomán, avatott „restaurátorok” közreműködésével egyre több az olyan kisebb vagy nagyobb remekmű, vagy művecske, de legalábbis bemutatásra sok okból is értelmes alkotás, amely oly friss és eleven, mintha a minap írták volna azokat. Ez a frisseség, ez az elevenség egyben ezeknek a műveknek — hogy ne mondjam — tartósságát, szerzőik vitán felüli alkotói kvalitását is hirdeti.

Ezek közé, ea immáron

számba vehető, mert megás feltaláltatott kincsek közé tartozik vitán felül Fáy András ma is „napra kész” politikai szatírája, aktuális történetkéje: „A külföldiek”. A majd nyolcvan esztendőt megért szerző múlt század eleji műve persze elmarad a nagy lélegzetű és az irodalomtörténeti órákon egykor fejből tudni illett — ma nem tudom, hogy illik-e, kell-e?

— Bélteky ház monumentalitásától. De hát a korok embere nem sokat tud kezdeni a néma kolosszusokkal. „A külföldi” nagyon is beszédes és nagyon is virgonc, kis műve Fáy Andrásnak ahhoz, hogysem ne hívta volna fel a jószimatú drámai szerkesztők figyelmét. Köves István

— gondolom — inkább mai magyarra magyarosította a majd másfél század előtti nyelvet, mintsem alapjaiban nyúlt volna a darabhoz, megőrizve mégis annak ma már archaikusnak tűnő báját, téve ezt helyenként igen figyelemre méltóan játékos nyelvi leleménnyel. Nagy segítőtársai voltak ebben neki és a rendező Nemere Lászlónak is Romhányi József remek vensezetei és Dékánt! András dúdolásra késztető zenéje.

Nemere László nem csinált sokat, csak a lényeget: hagyta, hogy a mese jóízűen folydogáljon, miközben éberen figyelte színészeit, hogy az arany középúton járva, nehogy a komédia felé tolják a hangsúlyt, vagyhogy a világért se valamiféle tanmese kerekedjék ki a kamerák előtt. Ebbéli igyekezete nem is maradt eredménytelen. A tévéjáték igazán karakterisztikus figurája, Kálmán huszárkapitány szerepében Löte Attila volt. Neki sikerült talán a legjobban ráhangolódnia a mondanivalóra, a stílusra, benne testesült meg a haladásban is konzervatív, az ostobaságában is valahogyan előre tekinteni akaró, a valósághoz, ha groteszk formában, de mégis csak tapadni tudó korabéli nemesember.

Tahi Tóth László mintha kissé „komolyan” vette volna Gedey Lajos nemesen angol spleenségét. A játék többi szereplői — Garas Dezső, Gór Nagy Mátria, Schütz lla, Balázs Péter, Pogány Judit, Kránitz Lajos, Szilágyi István, Harkányi Endre és Zol- tay Miklós —1 jelesen segédkeztek a szatíra és Fáy András jelenkori televíziós szerző bemutatkozásának sikerében.

Gyurkő Géza

as emlékműn

Dokument-írás

két nyilvántartó osztályán egy kartonlapon a következő olvasható:

„Prihogyko Igor Vjacsesz- lavovics százados, a 60. műszaki utászdandár törzsének 2. osztály- parancsnoka, aki 1919-ben született, az SZKP tagja, 1941 óta teljesített katonai szolgálatot, elesett az 1945. január

15-i ütközetben. Eltemetve Budapesten, Rákosszentmihály on”.

Ezután következett édesanyjának, Jevgenyija Mihaj- lovnának régi és nem egészen pontos címe. Mégis ez segített megtalálni hozzátartozói címét.

EGY VAKMERŐ EMBER. „Örömmel írok apámról, Va- szilij Jakovlevics Kor jakinról. Persze, nem sok emlékem maradt róla. Amikor apámat ezerkilencszáznegy- venegyben behívták katonának, csak tizenhét éves voltam. De úgy látszik, mindenkinél több emlékem maradt róla, s bizonyára míg élek, mindig fogok tudná róla beszélni és írni.

Apám Közép-Oroszország- ban született egy sokgyermekes családban. Gróf Bobrinsz- kijnél cselédeskedett. Eleinte a borjúkat legeltette, a nyári nagyobb dologidőben lá- tástól-vakulásig görnyedt a földbirtokos földjén. Télen a gróf burgonyatárolójában dolgozott. Bobrinszkijoak

szeszgyára és hatalmas bur- gonyaföldje volt. Tizenkilencben a sokgyermekes Korjakin család felkerekedett szülőföldjéről és Szibériába telepedett. Itt apám, a tizenhét éves komszomolista beszolgáltatás! ellenőrként, majd a végrehajtó bizottság titkáraként dolgozott. Huszonkettőben önkénit beállt a Vörös Hadseregbe. Katonai szolgálatot teljesített, aztán a Távol-Keleten tanult, 1928- ban leszerelt és hazatért. Kezdetben a GPU munkatársaként dolgozott, részt vett az erdőkben rejtőzködő banditák likvidálásában. Arra már nem emlékszem, miféle banda volt az, de jól tudom, hogy apám bennünket gyerekeket elvitt a nagymamához, mert családunkat, akárcsak a szovjethatalom aktív híveinek családjait is ez a banda kiirtással fenyegetett. Nevünk rajta szerepelt a feketelistájukon.

Apánk az eszményképünk, nekünk gyerekeknek. Meggyőződése« leninista, aki egész életét a munkának, az ügynek szentelte.

Harmincban a párt apámat, a kobakovoi kolhoz élére állította. Nehéz, nagyon nehéz idők voltak azok. Se élelem, se vetőmag. Apánk hegyeket mozgatott meg, minden ajtón benyitott, s végül csak megszerezte a

vetőmagalapot meg a korpát (az aikkari idők csemegéjét), az üzemi étkezde számára. Valamennyi kolhozparaszt csak „édesapánknak” nevezte. Amikor a szövetkezet megerősödött, a járási pártbizottság más posztra állította apánkat. A kolhozparasztok melegen búcsúztak el tőle, kitüntették oklevelekkel, prémiumként egy tehenet adtak néki. Később sem feledkeztek meg róla, felkeresték a városban, megosztották vele örömüket, és bánatukat, kikérték tanácsát. Kobakovo második otthonunk lett. Családunk ott vészelte át a háború két legnehezebb évét és ezért volt ez a cím apám holmijai között.

Apa soha sem látszott külsőleg nagyon lelkesültnek vagy. fordítva, komornak. Gyermekeivel mindig egyforma tónusban beszélt, soha sem emelte fel a hangját. De amit akart, mindig el tudta érni. Például én egy nagyon szomorú, tragikus napon, 1924. január 21-én születtem. Ha fiú lettem volna, a Vlagyimir nevet kapom tőle, de ipert lány lettem, Rosa Luxemburg tiszteletére a Róza nevet kaptam. Akkoriban emlékeztek meg Rosa Luxemburg meggyilkolásának ötödik évfordulójáról,

í Folytatjuk,)

i

1