Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-27 / 98. szám

SOHA ANDOR

hjf\<rt4fa:

Neveket nem írok. Tavaly egy termelőszövetkezeti elnök munkáját próbáltam méltatni. Hittem, hogy amit teszek, jó szívvel teszem, hittem, hogy amit írok, hasznos lesz a szövetkezetnek is, és hasznos az elnöknek is. Nem így történt. Fél év múlva, amikor az említett elnökkel egy gyűlésen találkoztam, a szememre hányta, hogy a többi között azt is megírtam: .pályája, elnöksége kezdetén mindössze hat elemi iskolája volt. De hát azt is írtam, hogy most már egyetemi végzettséged van, vá’aszoltam. Igen, ezt is írtad.- de a feleségem tanárnő és a kollégái sokáig azzal froclizták, hogy no lám, a fé"'e 'nek hat elmije van, egy fogkeféje és egy marxista bibliája. És ezt mind a te cikkedből idézték, szóval ezt nem kellett volna írnod.

Mit válaszolhat erre az ember? És az alábbi történetek nem is annyira pozitívak, vagy legalábbis neifi teljesen és egyértelműen pozitívak. A szereplők nevét tehát elhallgatom, holott mindannyian élnek, dolgoznak — ki-ki becsülete és tehetsége szerint. Remélem, reménykedem, hogy a névtelenségből nem lesz harag. ★

Járási KISZ-titkár Szeretik a megyénél, szeretik a járásnál és szeretik a faluban. Azt mondják róla, agilis. \

Mi az. hogy agilis? Ellens'/ zs ’ék. an nak tűnik a szó. Pedi? mozgalmunk hősi körs’ kából cipeljük magi n thai. Akkor elismerő jelző véli e szó. És persze, el-- só sorban a fiatalokra, értet-' ték. a sz t. Ezzel dicsértek be műnket meg mcsátóan az időké ' ,jk a felnőttek, a kéo- zétt emberek. Mert tudták, h-j'-v a' égvilágon semmihez s- ‘ é1’ üezért rólunk más j;•: ...omlani tv»m lehet. Politikai a naíE-béták voltunk, csupán a jó ösztöneink vittek a mozg lomba. Ott megfogott bennünket a kultúr- munka és az össztánc. Csak jóval később a politikai harcok, a győztes csaták jóíze. Lassan kinyílt az eszünk, és rádöbbentünk, a mi politikánk az a mozgalom, ame'y- re vállalkoznunk, maga az élet. Még ké'őbb: maga az élet az összes színeivel, a sö1815, április Z’Ue vasárnap

tétW és a világossal együtt.

Tehát mi akk ■ voltunk, a kezű-.. m

elég volt. Szombaton este egy agilis leányzó azt mondta a kultúrterem ajtajában ácsorgó fiúnak: „Gyere,

kapcsolódj be, elv társ!” És bementek a térem középáré táncolni, mert a fiú elvtárs hajlandó volt bekapcsolódni. Két hónap múlva megdicsérték a leányzót, mert a fiú belépett az ifik közé. „Agilis vagy, elvtársnő”, mondták neki az idősek, de így értették: „ügyes, meleg szívű kislány vagy. Jucikám, látjuk, hozzánk húzol, nekünk segítesz. ..”

És az agilis leányokból, fiúkból közben, ahogyan teltek az évek, felnőttek, miniszterek, művezetők, párt- titkárok, anyák és nagyanyák. apák és nagyapák lettek. Végigörülték, de neg- szenvedték ezt a harminc évet. Nehéz nappalok és éjszakák szakadatlan harmincéves láncolatát. Egyik kezükben a munka, másikban a könyv. Mint turisták az idegen országban: szótárral a kezükben próbáltak eligazodni az élet rejtelmes buktatói között. És közben ezek az agilis, mindig örülök, mindig szenvedők önmaguk fölé nőttek.

★

A párttitkár sír. A párttitkár a férje nélkül él két nagy gyermekkel. A párttitkár gyermekei fáznak, mert a padlásszoba, amelyben laknak, fűthetetlen. A mama, a párttitkár nappal dolgozik, este szemináriumot vezet, otthon rezsón főzi a vacsorát és melengetik egymás kezét. Azután felöltöznek és lefekszenek. Háromszor háromméteres szoba, egy lyuk. Benne a negyvenéves asz- szony, a húszéves dolgozó nagylány és a tizenhat éves tanuló fiú. Hogyan élnek itt? Hogyan mosakodnak? Hogyan öltözködnek és vetkőznek? A szobában két fekvőhely áll, több nem fér be. Hogyan alszanak itt? Ki, kivel? És hogyan indulnak dolgozni? Hogyan érkeznek a munkahelyre? Mi dobol az erekben, a szívekben?

A párttitkár két gyermek anyja, két évig bírta a szemérmet, addig szótlanul tűrt. Ezután bement a városi párttitkárhoz és elmondta, mi dobol a szivekben. A párttitkár hallgatta a párttitkárt, gyomra többször is görcsbe ugrott. A városi párttitkár kétgyermekes családapa, átbaktatott a tanácselnökhöz, és annyit mondott: ..Azonnal . segítséget kell nyújtanod” — ezt olyan csendesen mondta, hogy az elnök azonnal elértette, és egy papírra feljegyezte: 1912. május 1-ig megoldani N-ék lakását.

★

És akik most jönnek, azok milyenek? Milyen emberek ezek a fiatalok, a mai fiatalok. Itt élnek közöttünk, itt élünk közöttük és mégsem tudjuk, legalábbis pontosan nem tudjuk, hogy milyenek. Mi bennük az egyéni, a karakter és mi az általános, a közös. Gyakorta csak frázisokkal válaszolunk a kérdésre. Pedig ezek a kérdések reálisak. Nem tűrik a pate- tizmust, a frázist, a hazugságot. Jó volna tudni végre, milyenek lesznek a mi párttitkárjaink és minisztereink holnap. Hiszen a jövő, az ország jövőjének kulcskérdése még mindig az ember marad, sőt most marad, most lesz csak igazán az ember.

Szóval, nézzük meg, milyen ez az ember (ez a KISZ-tit- kár, mint prototípus) közelről, fekete és rózsaszín szemüveg nélkül. Az első benyomás: olyan típusú fiú, akit akkor is megválasztanának a fiatalok vezérnek, ha felső javaslat nélkül, a grundon kéne sok száz fiatal közül kiválasztaniuk. A szóba, amelyben fogad, érdekes. Különös, keveréke a hivatalnak és a fiatalos lezser- ségnek. Egyszerű, puritán, sarokban a munkaasztal, szék, mellette a könyvszekrény és fogas. Ez a hivatal. És: a fogason a bukósisak; a bőrlemberdzsek és rajta a hatalmas bőrkesztyű. És: az íróasztalon, a határidős naplón a napszemüveg és századunk technikai fejlettségét — poklát — hirdetve egy magnó és rajta a, slusszkulcs.

Beszélgetünk. Nem az élet- történetét tudakolom, hiszen ■nem volt abban sem háború, ocsn lonradakws, semmüyea

nagy történelmi fordulat. Tulajdonképp-- n nem 'Okolom, enkem az érdekéi, *wgy milyen ma egy agilis, fiatal funkcionárius közelről. Milyen ember az, aki ma jegyzi el magát a politikával, aki arra teszi fel az életét, hogy egy igazságot’ hirdessen, mindhalálig. Van-e figurája enhek az embernek? Van-e karaktere? Vagy csak hivatalnok. aki állásnak, megélhetési lehetőségnek véli mindazt, amit tesz. Szóval: helyén van-e az esze és a szíve? Hiszen nem akármire vállalkozott. De tudja-e, hogy mire vállalkozott?

★

Vasárnap. Szép nyári este, A párttitkár az ablakhoz ül. A családot az asszony már ellátta, egy keveset ő is segített, most egy kicsit megpihen a szeme a lakótelepen. Már szürkül, sokan lefekvéshez készülődnek, holnap újra munka.

— Képzelje, elvtárs, a feleségem megszökött egy palival. ..

A férfi észre sem vette, hogy valaki az ablakuk alá állt, de a hangját rögtön megismerte. Homályosan olyasmit érzett, hogy mégiscsak vasárnap este van, és csak így, az ablakon, milyen dolog ez? De ott lent az ember hangjában annyi kétség- beesés volt, hogy nem volt szíve elutasítani. Ez az ember egyébként párttag. A nagy gyár tekintélyes szakembere. A felesége is a gyárban dolgozik — futott át a* agyán és már teljes szívvel benne volt az ügyben.

A férj kérésére másnap mindkettőjüket fogadta. Később a csábítót is, aki a gyárban ifjúsági titkár volt és emezeknél albérlő. Feljött vidékről a fiú apja is. ’ Az öreg paraszt kijelentette, hogy a fia nem szereti ezt az asszonyt, ezért hajlandó félreállítani. A feleség bejelentette, hogy terhes a szeretőjétől, a férj könyörgött, hogy menjen az orvoshoz, ő mindent megbocsát. A szembesítés a pártirodán egy teljes napig tartott, később a kilincselés hetekig. Mága sem értette, nem talált rá választ, miért tóle várják a megoldást. A férj mindennap rimánkodott, hogy segítsen visszahódítani a feleségét, az asszony is bejárt panaszkodni, hogy durva a —* szeretője. De ebben az érzelmi káoszban nem tudott segítséget nyújtani, közben a fiú elköltözött tőlük, bár továbbra is randevúztak. Időnként a férj kileste őket és összeverekedtek.

Már elváltak, de az asz- szony együtt lakik volt férjével és tizennégy éves fiával. Az ügy tehát nem zárult le. Esténként az asszony eloson szeretőjéhez. Utána lopakodik esetten, árván, földre sütött szemmel a fia. Sötét van, kilenc múlt és

még mindig arrafelé néz,'

amerre édesanyja eltűnt. A párttitkár meglátja az ablakból a fiút, behívja, a tévé elé ülteti.

★

Tudja, hogy mire vállalkozott. Egyáltalán nagyon jók a benyomásaim. Örülök is irigykedem is. Beszél a fiú, szépen, színesen, szabatosan. Az ő édesapja ^ párttitkár a szövetkezetben. Szóval. a politikai elfogultságot otthonról hozta a fiú. Műveltségét, szép beszédét viszont a város alma méteréből, a kedves, szeretett, tanároktól. Hangja, szava csak altkor bicsaklik, amikor munkájáról beszél. „Ezt a területet én viszem...”

Kérem, hogy ne hagyja magát megfertőzni, elég, ha mi így beszéltünk, így beszélünk. Hozzáteszem, hogy az én fiam nem fog hinni annak az embernek, aki tolvajnyelven beszél.

Nem sértődik meg a fiú, könnyen javít. Ezután magyarul beszél. Azt mondja, hogy négy évig a gimnáziumban is KISZ-titkár volt. Sportolt, táncolt és szerelmes lett abba a csinos lányba, aki most a felesége és kislánya édesanyja. Csapon- gunk össze-vissza, szerelem, sport. politika, tudomány, könyv, film. A fiú tájékozott, mondom is neki, hogy még nincs nagy baj, rrég jól él a tartalékokból. De évek múltán a személyi varázsa is megkophat és vigyázzon : a rutin kevés lesz majd. Ezt nem szabad megvárni. Ezután a mozgalom kisértetéről, a papírmunkáról. a székhez ragaszkodásról faggatom. Becsületes fiú. Azt mondja, hogy azelőtt ez könnyebb volt, mármint könnyebben tudta lerázni a koloncokat és fiatalokkal együtt tölteni az idejét. Azért most is kijár, ha teheti.

Amíg ezeket mondja, arra gondolok, de jó volna, ha a megye egyszer-kétszer azért vonná barátilag felelősségre a KISZ-titkárokat, hogy van-e barátjuk és melyen a kapcsolatuk az emberekkel: sportolnak-e, fociznak-e, kiülnek-e a parkba, könyvvel a kezükben. Lehet, ha nem ma, holnap eljön az idő, el kell jöjjön az idő, amikor ezt is megteszik.

★

És végül a búcsúnál a fiú

meleg, „agilisán? rázza a kezem. Agilis! Kedves szó! Újra megszerettem a jelzőt. Mondom is neki, ne haragudjék rám, hogy néhány aggodalmaskodó gondolat is elhangzott részemről a beszélgetésben. Titokban remélem, huszonegynehány év múlva a járás valamennyi mái fiatalja ilyen aggodalmaskodva nézi majd, kik is veszik át tőlük a néphatalom stafétabotját

A% ép ül a Hwtran

Ez év végére nyolcvan új lakást adnak át a város lakóinak, amelyeket a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat dolgozói építenek fel

A Kossuth téren épülő házak közül az egyik, négy-, a másik tízemeletes toronyhoz lesz.

(Foto: Szabó Sándor)

Fejlődő

szolgáltatások

Füzesabonyban

(Tudósítónktól.)

Füzesabony N agyközségi

Tanácsa nemrég felmérte a szolgáltatások helyzetét. A testület megállapította, hogy a szolgáltatások színvonala sokat fejlődött az utóbbi években.

A kereskedelmi ellátást a körzeti ÁFÉSZ biztosítja. Javult a sokat kifogásolt zöldség- és gyümölcsellátás. A TÜZÉP-telepek pedig elegendő építőanyagot biztosítanak Füzesabony és a szomszédos községek lakóinak. Az ipari szolgáltatások közül az elektromos berendezések és háztartási gépek javítását a szervizek végzik. Újdonság volt a patyolat létesítése a községben. A különféle személyi szolgáltatásokat pedig a fodrász-, fényképész- és egyéb üzletek biztosítják.

A fejlődés ellenére sem kielégítő a gépkocsik javítása Füzesabonyban. ,A vállalatok és szövetkezetek nem foglalkoznak az igényeknek megfelelően kislakásépítéssel és -karbantartással sem. Szükség lenne bizományi értékesítő üzletre és a szemétszállítás bevezetésére is.

A helyzet további javítására új szolgáltatóházat építenek Füzesabonyban, a költségvetési üzem pedig szemétszállító tartálykocsikat vásárol. Az új vágóhíd építésével a húsellátás javítására törekednek.

Császár István

Vasárnap van,

és bontanak

Véletlen mindig vett és

mindig lesz. Véletlen: a szükségszerű megjelenési formája. Hogy a munkás -éljen és dolgozzon — szükségszerű.

— Vigyázz, te ...! Orra esel.

Víg-kötekedve csapott le rám a hang, valahonnan fent- ről ezen a vasárnapon, mely hol borús volt, hol meg felragyogott az áprilisi déle- lőttben.

Jogos volt az élcelődő figyelmeztetés, valóban megbotlottam egy tégladarabban. Hiába, így jár az, aki újságot olvas séta közben. Különösen ilyen helyen, ahol éppen házat bontanak. Itt is, ott. is alattomos kis akadályok nőnek ki a földből talpad alá, bármikor belebotolhatsz valamelyikbe, és nem marad más hátra, csak a szégyenteli feltápászkodás, minden arra járó nagy gyönyörűségére.

De sebaj, ezt sikerült elkerülni, hála a hangnak, amely felülről jött az imént, és — pillanatnyi zavart tűnődés után ezt már biztosan tudtam — inkább barátságos volt, sem mint kárörvendő. Köszönetét intettem hát a házbontók derűs csoportjának.

Aztán, amint távolabb értem tőlük az utca során, egyre inkább úgy éreztem, közelebb kerülnek hozzám ők, a tetőn do! gőzök. Vagyis inkább az, hogy m én gondolataim lopakodtak vissza hozzájuk, fel a tetőre. Újra láttam a házbontókat és — bár nem számoltam meg őket —, tudtam, hogy öten vannak odafent, négy férfi, meg egy nő, melegítőben, munkaruhában.

Már túljutottak a cserépszedésen, a téglákat bontották, a régi ház tetején. Nem siettek, nem is lazsáltak, csak valami belülről lüktető ritmusra dolgoztak, akárha láthatatlan karmester dirigálta volna őket.

Jó lenpe köztük úgy gondoltam —, és újra láttam magam előtt az egész képet : deszkákat, gerendákat, nagydarab, sziklából faragott köveket ... Csuda, hogy bírják, és most már majd ezek következnek. Vajon hogy kezdenek hozzá, hogyan mozdítják ki a helyükről, ahol ki tudja hány. évtizede állnak mozdulatlan feszülésben, nyomásban, tapadásban, roppant vonzásban-taszításban? Valami végtelen kínban, amelyben már nincs külön neve semminek, csak a HÁZ van, és már nem téglának hívják a téglát, kőnek a követ, deszkának a deszkát?

Vajon hogyan kezdenek a gerendákhoz, a kövekhez? Vajon hogyan bontják tovább ők öten ezt a megöregedett házat, hogy végül teljesen eltűnjön a föld színéről, átadva helyét egy olyannak, amilyenek már felnőttek körülötte: sokablakosnak, fényesnek, emeletesnek?

Vasárnap van, és bontanak. Nem sietnek, nem hajtanak, ha lány megy arra, Rittyentenek, ha férfi cset- lik-botlik, lekiáltanak rá: — Vigyázz, te ...!

Visszafordulok, még egyszer meg kell nézni; őket. S mert míg meditáltam róluk, messzekerültem a háztól, msgszaporáztam a lépteimet. Utca utca után jön, aztán feltűnik végre a ház. Mind ott vannak, fenn a tetőn mind az öten, egy nagy gerendával birkóznak éppen. Az utca ellenkező vége felől csinos lány közeledik, de nem veszik észre. Magam meg már csak húsz-harminc méterre, ha lehetek tőlük, és látom, nem bírnak a súlyos kövek közé beágyazott gerendával. A férfi, aki rám kiáltott az előbb — ő lehet legerősebb a bontók között —, a tetőfalnál áll, ott, ahol a gerenda beletapad a kövekbe.

— Most’ — hallom a hangját — és mist kotélhúaák.

egyszerre rántanak nagyot a gerendán.

És a tárgy enged az erőnek, kiszakad a gerenda a falból. Még mind fogják, nehezen, körülményesen hajolnak meg vele, hogy lábukhoz letegyék. Meggörnyedve

mind a munkára figyelnek, nem látják a követ. Nem látják, hogy meglazult, amint kirántották súlya préséből a gerendát. Megmozdult, és most esni készül.

Lassan, nehezen, esni készül.

Csend van. Az úton kisfiú biciklizik, a csinos lány, aki erre tartott, most lép be egy kapun. A fákon vékony ágak hajladoznak, ringanak a friss levelek. Zöld félelem fojt, dermedt vagyok.

ők most emelkednek fel a gerendától, törzsük még görnyedt.

A kő elválik a faltól.

Magas, rikácsoló fejhang hasít a fülembe, és nem tudom, hogy az én hangom ez a szörnyű, ez a felrobbant szó, ez a „Vigyázz!”

Öt mintha rugó, mintha varázslat lökte, vágta volna el arról a helyről. És néhány perc múlva már hallani lehetett, hogy valahol egy kaput becsaptak. Vaskapu lehetett, szinte csílingéltBeck^ Tífee*

i

i