Népújság, 1975. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-09 / 34. szám

I Dési H István Költők, versek, találkozások Palotai Erzsi esszéi A ^Halhatatlanságé bemutatója üiugbek Muszajev új operája Ulugbek Muszajev, 25 éves úzbég zeneszerző Halhatat­lanság c. első operáját be­mutatta az Aliser Návoj Színház. A mű cselekménye Horezmben, Közép-Ázsia egyik nagy történelmi hírű kulturális központjában ját­szódik!, 'Témája: a szovjet­hatalom megszilárdulása Üzbegisztánban. Ahmed Dzsabbarov, az flzbég zeneszerző szövetség vezetője elmondta a fiatal muzsikusról: új művének középpontjába a forradalmi heroizmus, a haza témáját állította, amellyel már' ko­rábban müveiben is foglal­kozott. Sikerült a klasszikus opera sajátosságait szerve­sen egyesítenie Horezm né­ni zenéjének koloritjávaL Ulugbek Muszajev tehet­sége korán megmutatkozott: már 16 éves korában amikor még a taskenti kon­zervatórium növendéke volt — zongora-hegedű szonátá­jává! első díjat nyert a fia­tal zeneszerzők össz-szövet- sségi versenyén. Népszerűvé vált másik diákkor! mű­ves az Aliser Návoj emlé­két őrző zongoratrió, amely­nek mottójául Muszajev * költő hires verssorát válasz­totta: „Boldog az, kinek ne­vét szívükben őrzik az emberek.” Ulugbek Muszajev él- mondottá a TASZSZ mun­katársának: 0 is e szavak­ban foglalhatja össze mű­vészi hitvallását. Fő felada­tának tekinti azok dicsősé­gét hirdetni, akik érdemes­sé váltak az emlékeztére. Filmhírek As Universal filmgyár márciusban film felvételeit kezdi meg Clark Gable és Carole Lombard szerelmei­ről. A film előzetes címé: Gable és Lombard. A fősze­replők neve még nem is­meretes. « Stuart Millar új filmje vágási munkálatait ellenőr­zi ezekben a napokban Hollywoodban. A film vi­lághírű főszereplői már nem fiatalok. Sbcriff-szerepet alakít a 61 éves John Way­ne, és a 65 éves Catherine Hepburn vénlányt játszik ugyan, de nem járult hozzá, hogy a lovasjeleneteknél bárki is helyettesítse. „Mindig vágytam rá — nyilatkozott v, hogy westernfllmben látszhassam. John Wayne- nel együtt.” „A sons ellenére voltál mester / és példakép, Hívé, igaz, okos; / a munkáló idő emel ma már. / hiába omlik rád sír földje most, I..." — e néhány sort a jó barát Radnóti Miklós költeményé­ből idézzük,1 „Nem bírta hát..című verséből, amely szinte sűrítve összegzi a ma­gyar szocialista festészet egyik legjelentősebb alkotó művészének, Dési Huber Ist­vánnak sorsát, életútját Nyolcvan éve. 1895. febru­ár 6-án született, Nagyenye- den. Ö is — mint a két vi­lágháború közötti magyar piktúra zsenije, Derkovits Gyula — munkáéból lett au­todidaktaként a hazai festé­szet egyik legjelentősebb, irányt adó egyénisége. Volt kovácsinas. kifutó, pincér, zsákolt a Dunán, doigezott a Gubacsi úton, # «ertésvá- góbidon. Az első világháborúban negyven hónapot töltött • fronton, ahonnan beteg tűdé­vel és érett fejjél került ha­za. 1921-ben Budapestre jött Hónaposszobában lakott Nappal gyárban dolgozott este pedig makacs kitartás­sal, különböző szabad isko­lákban tanulta a rajzolás, a festészet alapelemeit A nö­vekvő gazdasági váltság elől 1924-ben Olaszországba ment. Milano egyik külváro­sában ezüstművesként keres­te a kenyerét Itáliából haza­térve, feleségével együtt be­kapcsolódott az illegális kom­munista párt munkájába. 1928-tól a Képzőművészek Oj Társaságának tagja lett és rendszeresen szerepelt annak kiállításain. Közben dolgo­zik, küszködik a léttel a megélhetésért a közvetlen közelről érzi, érzékeli azt a szorítást rettenetét amely rá és proletártársaira ab­roncsként feszül. De egy­szersmind megsejti azt az erőt is, amely a munkásosz­tályban rejtezik, s amely ké­pes harccal, tanulással, mun­kával összetörni a béklyót „Egy munkássorból festővé fejlődd embernek — írja — a mai társadalomban végig keU járnia a legkülönbözőbb stílusokat fejlődése során, mert iskolázottság híján csak úgy szívhatja tel a művé­szet korszerű kifejezési esz- közeit; nem veheti át as előtte éltek eredményeit mesterektől, mint valami kezdő polgári festő, hanem állandó küzdelem közt egye­dül kell tijutnia hozzájuk”. Mint a költő, József Attila m versben, úgy Dési Huber István is, a város peremének világát mutatta be festmé­nyein, grafikáin. Modelljei kétkeziek, az élet terhét ci- pelők, szénhordók, bányászok, hajókovácsok, guberálók és a gondolkodó, az olvasó, a jövőjét tudatosan megszer­kesztő munkás — önmaga. S a tér, ahol ezek az emberek cselekszenek; gyárudvar, kül­város, deszkakerítésekkel ölelt világ. „Az ember végül is önmagán át fejezi ki az osztályt, amelyben gyökerei élnek — írja egy helyütt —, s a népet, melynek osztálya egyik része”. Sajnálatos rövid idő, mind­össze másfél évtized adatott meg neki. hogy művészi el­képzelését megvalósítsa. Am ebből is sokat elvett a sza­natórium, ahol beteg tüdejét mind gyakrabban próbálták gyógyítani 1932-ig dolgozott művész önarcképe. a szakmájában, aztán — or­vosi utasításra — kénytelen volt megválni a számára mind megerőltetőbb fizikai munkától 1934-ben feleségével és huszonegy társával a Vörös Segélyben való közreműkö­dése miatt letartóztatták. Amúgy la gyönge egészsége fokról fokra összeroppant. 1935—36-ban az év nagyob­bik felét Budakeszin és Rá­koscsabán, szanatóriumban tölti. A betegségen túl az Európát fenyegető sötét ár­nyék, a fasizmus, az attól va­ló rettegés gyöngíti. „S Itt van ez a szép. új világ... — írja kolozsvári barátjá­nak —, ez a neovandalizmua, mely mint a dudva éa a burján, úgy veri fel lepi be életünket". Utolsó alkotó korszakában tájképeket rajzol és fest, ezekbe sűríti azt a rendet éa tisztaságot, amely után any- myina vágyódott, amelyért küzdött 1944. február 25-én hunyt el Budakeszin. „Nem bírta hát tovább a roncsolt szív, s tüdő”. 1958. március 15-én a Ma­gyar Népköztársaság Minisz­tertanácsa poszthumusz Koa- suth-díjjal ismerte ti mun­kásságát Eszmélt szellemét pedig a magyar szocialista képzőművészet őrzi. Harangozó Márta A vallomásos könyvek, tat lálkozások költőkkel, versek­kel minden kor izgalmas ol­vasmányai. Egyrészt azért, mert rávilágítanak árnyékban hagyott részletekre, másrészt mert hitekre, érzelmekre építve mondanak el élménye­ket politikai, társadalmi, iro­dalmi eseményekről, egy-egy mű megszületéséről, olvasóra, hallgatóra tett hatásáról. Ez a könyv is versek, regények életútjára vet fényt, arra az útra, amit egy-egy irodalmi alkotás korokon, társadalmi változásokon át megtesz. Es még valamire, az alkotómű­vész emberi alakjára. így je­lenik még a kötetben Veres Péter, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Füst Milán és Szabó Magda. Ahogyan a jó iroda­lomtanár egy-egy mű meg­születésének külső és belső eredőire nyitja tanítványai szemét, úgy hozza közel a pódiumművész a hallgatót egy-egy vers hangulatának, belső szépségeinek megérté­séhez. A versmondó szinte iz­gul a költőért és ha megta­lálta, megtalálta a hangját is hozzá. „A szív aljassága meg­érzik a versen, de megérzik a vers előadásán is” — írja. Kassákról, amikor a Tátrai vonósnégyes adott hangver­senyt tiszteletére: „Kassák mellett ültem, oldalról néz­tem kivésett arcát. S egyszer­re látom, peregnek a köny- nyei lehunyt szemhéjai alól. Az arca mozdulatlan, sem fájdalom, sem öröm, sem meghatottság nem tükröző­dik rajta, rezzenetlen, merev. Most olyan mint az olvadó vas." Vagy Illyés Gyuláról: „bölcs és üde prózája, gyó- gyítóan tiszta, áttetsző pró­za, amely szinte szellemi kör­nyezetvédelem, fák, növények klorofilja a magyartalanság, stíluskinövések, cifrázatok benzingőzében A két részre tagolt kötet — Versek között és „Elillant évek szőlőhegyén” — a vers­mondó életútját is megmutat­ja az iqdulás pillanataitól a Szemes Piroskával történt ta­lálkozásig. A tanítómester Ascher Oszkár. Ha egyszer valaki megírja a magyar versmondás történetét, ebben a munkában a korszakváltás hőse a nagylelkű, segítőkész és elutasító, nyíltszívű és zár­kozott Ascher Oszkár, aki az ágálás, deklamálás idején visszaadta a verset a vére* nek. Ascher versmondásában az volt a szép, hogy mindig a művet helyezte előtérbe. Hitt abban, hogy szavai nyomán a hallgató elfogadja a költőt, megszereti és hiszi a verseit Nem volt benne semmi túl­zás. Háttérbe húzódott, értel­mező és értető volt. Ezzel n hittel hirdeti Palotai Erzsi is a magyar szó szépségét Hogyan lesz valaki vére mondó? „Megszeret nem egy verset csupán, hanem egv költői világot. Ö az, aki a költő és olvasó közötti vá- culimot tölti ki. Nem élanda­lítani akar vagy könnyekre fakasztani, hanem költők hi­vőseregévé akarja tenni a hallgatót”. A költőt és az író® kell önmagában és hallgatói­ban újra alkotnia, a vére megszületésének pillanatát kell érzékeltetnie. Gobbí Hil­da példáját említi egy Neru- da-matinéról: „épp azzal ha­tott, hogy nem-akart hatni, Verset akart mondaniÉs kiket szavalt? A magyar és világirodalmat Victor Hugó­tól, Eötvöstől Thomas Man- nig és Illyés Gyuláig. Útját kétségek kísérik. Jó volt-«, amit csinált? Megtalálta-e a költő hangját? Életre kelt-« Diderot vagy Montesquieu a* évszázadok távolából? Hiányolja az előadóművé­szét kritikáját. A szokásos megjegyzésekkel: „felülmúl­tad önmagad, feledhetetlen voltál” nem sokra megy az előadó. Mint írja, Veres Pé­ter kritikái formálták leg­inkább előadói útját. Pedig a közvetítő rendszerek között — a színház, rádió és televí­zió mellett — legnagyobb ha­tása a pódiumművészetnek van. Mint általában az emlők»« zéseknek, vallomásoknak, en­nek a munkának sincs olyan értelemben vett szerkezete mint a novellának vagy re­génynek, de megmutatja egy előadóművész sikereit és ag­godalmait Alkalmas arra, hogy bevilágítson a korba és szándékba, mely a magyar líra és széppróza legszebb al­kotásait hozta emberi közel­ségbe és tette hallhatóvá « könyvek néma sorait Néhait kis könyvek sokkal többet mondanak el egy korról, mint a többkötetes memoá­rok. (Szépirodalmi Könyvkiadói,, EBERGENYI TIBOR H armatos, üdezöld fű és sárga októberi fény. Józsi bácsi a rönkön ül, térdén szalvéta, kezében egymásra borított zsíros kenyér. Lassan rág, a pirosra sült kenyér­héjat bár levágta reggel az asszony, mégis'lassan megy már az evés. Meg aztán minek az a nagy siet­Kampis Péter: Építkezés Reggel van, világos, őszi reggel A bicikli amott, a fának támasztva áll. Csomagtartóján az aktatáska, hosszú szíjjal, amit éppen negyven éve tett rá, hogy hajnalonként a vállán ülhesse az elemózsiát: a bütyköst, a fél liter tejjel, meg a dupla zsíros kenyeret. Igaz, hara­gudtak is rá, hogy nem fröccsöt vitt, mint a Mózsi vagy sört, mint Jákó, de hiszen azért is haragudtak rá, hogy olyan szolgálatkész volt. És egy kis mellékes keresetért építkezett a nagyságos úrnak. Felsóhajtott, és néhány aprót bó­lint. Régen volt az már, a harmin­cas években. Az ám, a Mózsi. Meg­halt szegény, Öt éve. Vagy hat? ' Szél fújja meg a bokrokat. Egy papírtányér citromszínű levelei zö­rögnek. A fákon túl megvillan a fo­lyóvíz Józsi bácsi a kezében tartott kenyérre néz. Becsomagolja a szal­vétába, leszáll a rönkről és a bicik­lihez megy. A kenyeret beteszi az aktatáskába, előhúzza a félliteres üveget Jóízűet húz a tejből, aztán rámered az üvegre, vissza dugaszal­ja. —i Hagyjunk valamit ebédre is —• mondja, csak úgy magának. Végignéz a kerten. A fű haragos- zölden világol — egy kis felhőt ho­zott a Nap elé a könnyű szél — mö­götte habarcstól csepegő, téglavö­rös fal emelkedik. Józsi bácsi elége­detten szemléli. Szépen raktam a termésköveket Mutat Ezt bárki megnézheti. Jobban senki sem tud­ja megcsinálni. Tíz lapát homok, három vödör víz, s a megrepeszíett cementes­zsákból a fandlival kimért portlhnd. Kezébe veszi a keverőt, lassú moz­dulatokkal nekiáll A nagyságos úr villájánál, igaz, más volt a lábazat Betont öntöttem és mozaikkal kellett kiraknom. De egy művész se csinálta volna Job­ban! Egy művész sei Hű, hogy ha­ragudtak a többiek. Jákó egyszer maga mellé is köpött, azt mondta, disznó. Kellett a pénz, nagyon. Jó­zsi még kicsike volt s megígértem az asszonynak, hogy kis bekecset veszek neki, hímzetett, amilyent a vásárban láttunk. Hogy a télen ne fázzék. A keverő egy pillanatra meg­áll. Józsi bácsi felnéz. Innen egészen jól látni a folyót hej, de jó volna ott gubbasztani valame­lyik bokor alatt a pecálóval! De máma ennek kész kell lennie. Az ablak, ajtó már bent van, fel kell rakni a falakat Kevés hiányzik. Kész kell lennie, hiába van vasár­nap. Tegnap beemelték a gerendá­kat, ma egymaga dolgozik. Szép kis munka lesz, de megéri. Megveszi az unokájának az or­kándzsekit A nagyobbiknak meg csizmácskát ígért Legyen. Friedrich csak hordta a bort az első időben. A nagyságos úr sofőrje volt nagy úr maga is, valóságos ke- gyenc. — Ne hozzon bort nekem — kér­te a sofőrt tisztelettudóan — ha le­het, inkább azt is pénzben... Fiedrich nevetett, s attól kezdve minden szombaton kapott tőle egy pengőt. És amikor álltak a falak, a nagyságos úr eljött, személyesen. Nem szólt, körbejárta a készülő villát, zöld vadászr.uhában, bilgeri- csizmában, s utána meg is szólítot­ta. — Na, hogy van, Szabó? S ő ott állt előtte, egy kissé za­varodottan, magilletődve, kemény bőrű kezében mészfoltos sapkáját gyű rögét ve. Józsi bácsi felnevet, mint a nap­fény. Egy mukkot sem bírtam szól­ni, egy mukkot se! Hej, de régen voltl Fent állt már az öreg, hegyben az állványon a tégla, vödrökben a mal­ter. Akkurátusak a mozdulatok, szé­pen kell dolgozni, becsülete van en­nek. Nem ám csak úgy odahányni, kispórolni az anyagot, ferdén rakni a téglát Szeretettel simogatta vé­gig a fal tetején a vakolókanállal. Sokszor szépen meg is kell a téglát faragni. — De meg ám — dűnnyögx. Autó áll meg a kert végében. Na­rancsszínű Folski-Fiat. Biztosan a Fodor jött, a vállalati sofőr, ha megint sört hoz, hát elküldőn a po­kolba. — Meglesz ma? — kérdi Fodor köszönés helyett. Lent áll a zöld fűvön, rásüt a nap. Józsi bácsi bó­lint — Meg. —- Sör helyett ötvenes? — Jöhet r ‘ózsi bácsi . magában számol­gat Mára négyszáz lesz ak­kor! Igaz, hogy nyomni kell, de megéri. Meglesz a fai is, a dzseki is, csizma is... Hadd örüljön a kisjózsl. Fodor elmegy, elvillan a narancs­autóval. A Fodor. Nagy úr' ám a vállalatnál, jó jóban lenni vele. El tud intézni az igazgatónál ezt-azt. Apróságokat Mert az igazgatót ritkán látni. Ünnepségeken. Messze van az iro­da, meg aztán minek is menne oáa az ember? Idős Szabó József tűnődik. Itt se láttam még, igaz, mondták, hogy egyszer, hétköznap kijött s meg­nézte a házat És azt is mondták, hogy elégedett volt Hát lehet is, mert szép ház lesz, tetőbeépítéssel, nagy terasszal. Az övé lesz a legszebb ház itt a soron. KéSő délelőtt van, a napsütésnek már inkább csak fénye van, mele­ge alig.. Idős Szabó József a rönkön ül, térdére terítve a kockás szalvéta, kezében a kenyér. Ebédel. Nézi közben a papírnyár vakító-sárga le­veleit az őszi napsugárban lángo­ló bokrok közül idevillanó folyót. Sóhajt, odaballag az aktatáskához, iszik. Marad egy kevés. Készülne vissza az állványra, de előbb a vö­dörben megmossa a szerszámokat a kanalát'meg a fandlit Autózörgés hallik, pöfög befelé a narancsautó a kertbe. Tapossa a füvet. Idős Szabó József a fandli­val a kezében áll és nézi, ahogy Fo­dor, az igazgató és még valaki ki­szállnak. Körbejárják az épülő há­zat, magyaráznak valamit módosí­tásról, telekkönyvezésről beszélnek. És mielőtt beszállnának a Polski­ba, az igazgató megáll és megszólít­ja. — Na, hogy van, öreg? S idős Szabó József megzavarod­va topog, bütykös, kemény bőrű kezében a fandli — de úgy érzi, mintha mészfoltos sapkája volna. Egy mukkot se szól. Már rég elmen­tek, nevetgélve az öreg zavarán, akinek csak egyetlen dolog jut az eszébe: amaz legalább tudta a ne­vemet. . „ F eltámad a szél. Józsi bácsi el- rakja a szerszámokat, mert hiszen akárhogyan is van, rendnek kell lennie. Aztán leül a rönkre. Nézi az őszt. Félóra múlva feláll és csak annyit mond, jó hangosan: — Elég volt p

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents