Népújság, 1975. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-08 / 33. szám

Barcsay Jenő a Hatvani Galériában A Magyar tájai, nagy si­kerű és országos visszhangot keltő hatvani eseményéi szorosan követi ez a mosta­ni, amely jóval kisebb mé­retű, de nagyszerű váloga­tást hoz Barcsay Jenőnek, a hetvenöt éves, Kossuth-díjais mesternek a műveiből. A negyvenkét kiállított alko- 1 ás. ..műtárgy” pontos és határozott képet ad a kiváló festőművész egyéniségéről, jelleméről, stílusáról, arról a fegyelemről, amellyel él és alkot ez az alapjában véve derűs, játékos, tudását és életművét pazarlóan szét­osztó, élete csúcsóra érkező ember. Vagy ki tudja, hol lehet meghatározni egy még le nem zárt életpálya csú­csát? Amióta a Művészeti ana­tómia, Ember és drapéria című munkái megjelentek, 1953-ban és 1958-ban. azóta egyszerűen csak Barceaynak hívják: fogalommá lett. Nemcsak azért, mert az Ana­tómia bejárta Európát, ha­nem elsősorban azért, mert alapvető munkát teljesített ki ezekben az említett mű­vekben. S ha még azt is hozzávesszük, hogy 1966-ban ezt a két kötetet még egy hasonlóan alapvető harma­dik is követte, a Fonna és tér 1966-ban, máris nyilván­való, hogy a szakmai tudás es elokvencia — magyarra szépbeszéd űségnek fordíta­nánk ezt a szép latin fogal­mat — rendkívüli mesterét ismerjük Barcsayban. Ma már nehéz lenne meg­mondani. hogy az 1920 kö- iili vásárhelyi kirándulásé» egyéb hatások után mi tá­volította el őt a természetet közelebbről és érzelmileg dúsabban kifejezni kész pik- mrától, egy azonban bizo­nyos: ez a rajzkészség, a vonalaknak ez az abszolút biztonsága, ahogyan Barcsay kezétől a helyükre kerülnek, szinte sürgették ezt a mű­vészi kifejezésmódot az erős vonalak alkalmazása felé. A lexikon is írja, hogy 1928- ban tűnt fel a Munkásleány című alkotásával, egyéni hangvételével. Azóta Bar­csay szemlélete és stílusa apró felszíni hullámverések­től eltekintve lényegileg nem változott. Minden jelenség­ben, az emberi testben épp­úgy, mint egy virágban vagy a tájban, netán egy házban, vagy egy összeverődő női vagy férűcsoportban a szer­kezetet. a harmóniát, a lát­ványnak az idő felett meg­jelenő összhangját keresi és találja meg. Barcsay megfigyel és ana­lizál. Hosszan és kitartó tü­relemmel. A szeme elé ke­rülő jelenségek belső tör­vényszerűségeit keresi, ad­dig kutat, amíg a test, ilyen vagy olyan, abban a harmó­niában nem áll előtte, ami­ben már van értelme az ő számára is. Nagy méretű mozaikjain is éppúgy állnak az emberi alakok, mini a mostani hatvani kiállításán a Talicskás munkások, vagy a Kompozíció alakjai, vagy a „régi” Munkásleány, vagy az Evezősök szereplői. Min­den bizonnyal nem a jelen­beli önmagukkal azonosak hanem előbb alája kerültek Barcsay mindent átalakító, mindent analizáló, törvényt kereső és találó munkájá­nak. szellemének, és eme átformáláson, átváltozáson keresztül esve váltak alko­tásokká. Ki bomlanak a ter­mészet által rájuk rakott ruhából, majdnem az ide­gekig lefoszlik róluk a köz­napi esetlegesség; időtlenek is talán, mint a Kariatidák az Akropoliszon. De hatnak ránk! Azzal a belső harmó­niával és fegyelemmel, amely ezekből az apró mé­retű kiállítási kompozíciók­ul is messzeárad. Nem véletlenül, nem a hangulat, vagy a múló' szen­vedély hatására indulnak el Barcsay képei, rajzai a meg­valósulás irányába. A ren­delkezésére álló síkot hosz- szas töprengés és belső ér­lelés után, a valamikori él­mények fegyelmezett vissza- rezdü léseként töltik meg a vonalak, akár tollal húzva, akár színes festőalkalmatos- ságokkal teremtve a ritmust, a vonalak dallamát a papí­ron, a vásznon, a falon. El­mélyült elmélkedés eredmé­nye lehet csak ilyen bizton­ság, ahol a látszólagosan könnyed toll és egyéb játé­kosság hibátlan egység meg­teremtéséhez vezet Valaki azt vethetné ez ellen a meg­állapítás ellen, hogy aki az Anatómiát „összehozta”, an­nak ezek a rajzok már csak műhelygyakorlatok. Ez az állítás igaz is. meg nem is. Alkotók mondják, hogy az egész élet egy nagy műhely­gyakorlat önmagunk vala­miféle tisztességes kifejezé­sére. Barcsay sokban különbö­zik a nonfiguratív festők egyéb családtagjaitól ha­zánkban. Többek között ab­ban is, hogy apróbb vagy nagyobb munkám az embe­ri harmónia, az alkotásban kifejezett külső ritmus is szuggesztív. egyéni hatású. Neki és róla elhisszük, alko­tásait szemlélve, hogy ő ezt és Így akarta. Nincsenek pa- tétikus nyilatkozatai a kor­ról, a kor emberéről? Nem vitte vászonra, papírra, fa­lakra emberi szenvedélyeit, érzelmeit? Nem vállalta a természetet a maga teljes párájában, élni és hatni aka­Parasztházból múzeum Diákok gyűjtőitek a berendezési Petőfi Sándor szülővárosá­ban, Kiskőrösön következe­tesen ápolják a szlovák nem­zetiségi néphagyományokat. Ennek egyik újabb megnyil­vánulása hogy a városi ta­OäMkM február k. Member nács — megyei támogatás­sal —. megvásárolt egy ere­deti szlovák parasztházat. Rendbehozatala után állandó helytörténeti kiállításnak ad majd helyet a régi paraszt­ház. Szobáit és konyháját abból az értékes történeti és néprajzi, népviseleti anyag­ból rendezik be. amelyet a kiskőrösi diákok nyolc év alatt gyűjtöttek össze. Dulai András tanár irányításával. (Foto: Szabó Sándor.) rasában a fényt, a nyarat, a tavak, tájak, vizek buja­ságát, csak a jelenségek visszfényét, szerkezetekben mutatva meg a lényeget? Csak azt, amire érdemes odafigyelnünk. Az itt kiállí­tott Aktok, az Öregek, a Két gyermekfej, a már említett figurális kompozíciók is bi­zonyítják, hogy a rajjal, a vonalak ritmusával minden kifejezhető. Elsősorban az egyéniség, a művész hite. teremtő szemlélete ez a vi­lágról. Ez a sugárzó értéke ennek a kiállításnak is. A Hatvani Galéria kister­mében a kiállítást a lehető­ségekhez képest kitűnően helyezték ét Kovács Ákos, Paksi Gyula, Papp Attila és Török László. A katalógus fotói Magyar Jánosáét di­csérik. Hatvan feléledő mű­vészi érdeklődése méltó ju­talmat kapott Barcsaytól. Az általa most ajándékozott ti­zenhét alkotás komoly ala­pul szolgál a város, a Hat­vani Galéria művészetpártoló további munkájához. Farkas András 15.25 ReUegeü Iván Sok-sok előkészítő munka; után még a háború idején j 1943-ban kezdte el Alma; Atában forgatni Eizensíein < élete utolsó filmjét, a Rette- ■ gett Ivánt. De művét már < Moszkvában fejezhette be, mert a főváros műterme: a : háborús pusztítások ellenére! 1944 tavaszán újra megnyíl- I tak. A film az őrse® törté-1 neletn tragikus; alakját, Iván I cárt állítja a középpontba. Eizenstem a csatajelenetek-1 ben valóságos hadsereget! mozgatott, s hőseit az igazi ; cári koronával és díszekkel i ékesítette. S a történetet szó- 1 ros egységbe ötvözte Prdkof- I jev zenéjével. A világhírű rendező, aki j akkor már olyan klasszikus- ■ sá vált filmek megalkotását < tudhatta magáénak, mint a' i ■ Jégmezők lovagja vagy a < Patyomkin — a Rettegett 1 Ivánban új oldaláról mutat- . kozott be. Tragikus tónust í adott művének, s monumen- 1 tális jelegetekben elevenítet- 1 te meg a cámö halálát, az í udvari lakodalmat, a csata­tér eseményeit. < A film második részét; február 15-én — szombaton < délután — vetíti a televízió. Hóvirág A leülök mögül félénken elővillanó nap felszántja a avalyi cserjét. A gyertyánosban szarvasrudli vonul. Nagy dióbarra szemű tehenek kíváncsiskodnak a nyiladékon, majd ké­sőbb úgy eltűnnek, mintha elnyelte volna őket á föld. A kövek között disznók hevernek és feledni próbálják a téli nagy hajtásokat. A cserkészül mentén egy nénike bukkan elém. Ösz- szerezzen, azután felrántja a kosara fedelét. — Hóvirág. Ide, erre az oldalra jövök át, kedves, mert itt jobban süt a nap és melegebb a föld. A kosárban, mint puha hópelyhek szerénykednek a kis virágok. — Mikor lesz egy kosárravaló? — Minden évben ide jövök legelőször. Itt. a napos ol­dalon, a kövek között, leggyorsabban átmelegszik a föld. és kibújnak az én kis virágaim. A közelben rakoncátlan rigók csörögnek, langyos s-éi támad a közeli falu felől. — Mióta jár virágozni? A néni kedvesen mosolyog, látszik rajta, hogy nem is bánja ezt a kis beszélgetést a meredek kapaszkodó után. — Gyermekkorom óta az erdőből élek. Hóvirág, ibolya, gyöngyvirág, gomba, csipke, ezek az én kincseim. A város­ban már sokan ismernek és azt mondják, én hozom min­dig számukra az igazi tavaszt Lehet ugyan még zimankó, egy-két napos hóvihar is, de sokáig nem tarthat már a tél, amikor én a virágoskosarammal megjelenek. Valahol a sűrűben megint zörgés támad. Ügy látszik, az őzek, vagy a muflonok is keresik a szélvédett helyeket. — Nőnapra száz csokrot árultam. Ügy álltak előttem sorban a férfiak, mintha valami jóféle pálinkát mértem volna. Némelyik már a nevemen szólított. — Nekem három szép csokrot, Mari néni! Jön-e már a tavasz, Mari néni? A csörgés erősödik. A szarvasok visszajönnek a feny­vesből, és mintha emberek a világon sem lennének kiáll­nak a tisztásra sütkérezni. A néni — úgy látszik elfáradt a sok gyaloglásban — ma beszédes kedvében van. le is ül egy tuskóra, kosárkája aljáról egy darabka kenyeret keres elő. — Nekem erdőt járó ember volt minden pereputtyom Az apámról azt beszélték a faluban, hogy orwadász. Én bizony sohasem láttam a kezében puskát, bár nem mon­dom, egy-egy combot hozott néha. — Milyen hús ez, Ferenc? — kérdezte ilyenkor sze­gény boldogult anyám. Apám elkomorodntt. magasan felhúzta vastag szemöl­dökét, és azt válaszolta: — Eddmeghús, Mari! A néni főtt tojást szed elő, megtisztítja, gondosan meg­sózza. — Engem már februárban nem fognak a falak. Olyan- féle menókés embernek születtem. Én háltam már az erdői: is. Egyszer egy évben annyi ibolya volt, hogy zsákba szed­tük az unokámmal. Elballag a néni. Nem marad utána crak a nagy csend Eltűnnek a szarvasok is a verő oldalból. Egy fáról madar röppen. Örvösgalamb. A tavasz csalhatatlan hírnöke... Szalay István A grazi helyi lapban fur­csa apróhirdetés jelent meg: „Regényíró keresi kiderí­tetlen bűntények elkövetőit. A történetért busás tisztelet­díjat fizet. Az érdeklődők je­lentkezzenek a 99—66—96-os telefonon”. Josef Havliéek írónál még aznap érdeklődött egy férfi telefonon. Megkérdezte, ko­molyan gondolja-e, amit a hirdetésben ígért. Amikor az igenlő választ meghallotta, megbeszélte az íróval, hogy este fél nyolckor találkoznak a híd mellett, a marburgi rakparton. A további utasítás a rakparti telefonfülkében lesz. Havlicek leírta magát is­meretlen beszélgetőtársának. Középtermetű, karcsú, negy­venöt év körüli férfi, fehér, magas nyakú pulóverben és lila-barna kockás zakóban lesz. Este a megbeszélt időpont­ban Havliéek lassan átsétált a hídon, aztán benyitott a telefonfülkébe. Tüzetesen át­vizsgálta, kereste a további utasítást, de nem talált sem­mit. Amikor a ferencesren­diek templomtornya már a fél kilencet ütötte, Havliéek megunta a várakozást és út­nak indult. Ekkor egy jól öl­tözött férfi lépett mellé, és megszólította. — Bocsásson meg, uram, hogy megvárakoztattam! Egy fejjel magasabb volt Havliéeknél. Az író felismer­te a hangját. A grazi várkastély három­száz méterrel a város fölött magasodott. A folyó felüli meredek oldalon sziklába vá­gott lépcsők vezettek fölfelé. Itt volt a drótvasút is. A két férfi megindult fel­felé a lépcsőkön. A lépcsőfor­dulót kiszélesítették, volt itt egy pad és egy lámpa is. A rozsda marta vaskorlát már nemigen védte a figyelmetle­nül sétálókat a lezuhanástól. Havliéek leereszkedett a pád­ra. Sötét volt, szemben a vá­ros fényei világítottak. — Mennyit kér a történe­tért? — kérdezte az ismeret­len férfit. — Nem kérek pénzt. Csak arra van szükségem, hogy végre valakinek elmondhas­sam a dolgot. Tökéletes bűn- i tényt követtem el, és senkivel sem közöltem eddig. Néha már úgy érzem, megbolon­dulok. — A teljes igazságot mond­ja? — Igen. De arra kérem, ne készítsen jegyzeteket... Hell- mut Müllner a nevem, darus vagyok. 1940. július 10-én születtem, Düsseldorfban la­kom. Akkor határoztam el, hogy megölöm a feleségem, amikor alig félévi házasság után rádöbbentem, hogy meg­csal. A válás sfoba sem jö­hetett Két évig tűrtem, hogy randevúzik férfiakkal, akkor elszántam magam. Egy düs­seldorfi építővállalatnái dol­goztam, mint darukezelő. Feleségem legújabb szeretője is a vállalatnál dolgozott, la­katos volt. Amikor nem vol­tam otthon, a fickó odajárt ha éjjeli műszakban dolgo­zott, nappal, az építkezés mellett egy ócska, használha­tatlan autóbuszban találkoz­tak. A műit nyáron végre eljött az én időm! Egy tíz méter magas, műanyagból és króm­ból készült szobrot kellett fel­állítanunk. A szállítás miatt a szobrot két részben hozták el, azzal, hogy a helyszínen összeforrasztjuk és felállít­juk. Egész nap kinn voltam, a szoborral kínlódtunk. Kí­vülről fényezni kellett, az üregeket üveggyapottal be­tömni. Csak utána következ­hetett a forrasztás és a felál­lítás. Késő este mentem haza. Éppen az építkezés tőszom­szédságában laktunk. Egy munkatársam kísért haza. Irene nem volt otthon, azt hazudta, hogy elutazik láto­gatóba az anyjához. Én azon­ban láttam, hogy az ócska autóbuszban gyertya ég. Oda- lopóztam, s mindkettőjüket megöltem. Irene nem is vé­dekezett, csak tágra nyílt szemmel bámult rám. Utána zsákba gyömöszöltem a holt­testeket és a szobor alsó fe­lébe helyeztem a zsákot. Fe­lülre üveggyapotot tettem. Másnap a mesterek összefor­rasztották a szobrot, én meg > daruval az alapzatra, emel­tem. A műanyag és króm szo­borcsoda évszázadokig dacol­ni fog az idővel. Egyébként az alkotói szabadságot szim­bolizálja. — Valóban remek történet — mondta az író. — Alaposan előkészített gyilkosság, semmi más — mondta Müllner. — Nem kelli más hozzá, csak bölcs előre látás és egy kis elszántság Egyébként biztos vagyok ben­ne, hogy amit most hallott, azt örökre megtartja maga! nak. o o o o Másnap reggel Holzer nyo mozó jelentkezett a rendőr főnöknél. Jelentette, hogy Jo­sef Havlicek írót holtan ta­lálták a folyóparti sziklafa' tövében. — Részeg volt? Lezuhant? — kérdezte a főnök. — Nem. Megölték. — Megölték? Honnan tud ja? — A kabátzsebében magne tofont találtunk. A zuhand.' nem sértette meg. Meg akar­ja hallani, mi van a szala­gon? S anélkül, hogy az igenlő választ mégvárta volna, meg nyomta a gombot. Halk, d< érthető beszéd hallatszott „Hellmut Müllner a ne vem, darus vagyok. 1940. jú­lius 10-én születtem, Düssel dóriban lakom. Akkor” ... — Micsoda furcsák az em berek — mélázott a rendőr főnök. — Látja, ennek i Müllnernek nem akadtak i nyomára, senki nem gyaní tóttá, hogy mit követett el, é belső nyugtalansága végül i rávitte, hogy valakinek fel fedje a titkát még akkor it ha újabb gyilkosságot kel megkockáztatnia. Fél órával később a rend őrök elővezették Hellmu Müllner düsseldorfi daruké zelőt. Nem volt nehéz a nyo mára b ikkani. Amikor kézé re kattintották a bilincsei nem látszott meglepettnél Inkább megkönnyebbültnél fölszabadult«*.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents