Népújság, 1975. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-23 / 46. szám
„Szép és folséges színészet. Százhuszonöt éve született Jászai Mari Öten a hóban Barta Lajos novellái Barta Lajos novelláit veszi kézbe az olvaso, vaskó* kötetre való elbeszélést, amely terjedelemre csaknem félezer oldal. Egy sok műfajú, gazdag életutat megfutott író kis remekművei a novellák. Régvolt idők emlékeit hordozzák, olykor olyan, mintha évszázadok előtt élt emberek sorsa elevenedne meg általuk. Az olvasó nagy gyönyörűségére, hisz igazságfeltárásában is, meg elbeszélő modorban is sokszor hasonlítanak a mesékre. Barta Lajost a dél-dunántúli táj küldte a magyar irodalomba, a Dél-Dunántúlnak is az a szöglete, amelyet a századvégen s a századfordulón a legsúlyosabb szociális terhek sújtottak A hallatlan földéhség az egykézés szörnyűségeivel párosult; a megélhetési gondok embereket űztek távoli vidékekre, olykor Szlavóniába, olykor még messzibbre; az otthon maradt szegénység meg élte a maga sivár, küzdelmes életét Barta Lajos ezeket az élményeket szívja magába, s most közreadott novelláinak java része is ezeket hordozza. Sok közülük személyes, családi emlék- és élményanyagot is. A kötetnyitó Régi novemberi este c. elbeszélés pl. láthatóan a szülők, nagyszülők mesédből s a családot és a gyermeket körülvevő falusi világ anyagából állott össze, a novellabeli „félszemű koldus”, „az egykori vörös sipkás vitéz”, aki a „régi novemberi estén” a különös hangulatú fogadó zugában horkol, a valóságban Barta Lajos édesapjának kis falusi kocsmájába já- rogatott, amely az életrajz szerint „a beremen di országút mellett” állott. És ugyancsak a baranyai tájon foganhattak a Kőbe zárt szívek s az Egyke című elbeszélések is, az utóbbi mindenképp, az elevenen égő s a falun végigrohanó Motolla szüle szörnyű látványa Barta gyermekkorának színteréről való. A novellák egy részének az a sajátos élet- és élményanyag ad különös jelentőséget s hangulatot is, amely egyfelől — szülői, nagyszülői közvetítéssel — negyvennyolc emlékeit idézi, nevezetesen Jellasics seregeinek átvonulását Baranyán, másfelől meg a monarchia világát, főként Bosznia okkupációjának eseményeit, amelyről sok sző esett a családiban is Barta Lajos kicsi gyermekkorának éveiben. A műit hangulatait idéző elbeszélések hitelét is az a szociális gondok iránti fogékonyság jellemzi, amely Barta egész életművének sajátja. És még valami: a drámaiság szüntelen jelenléte. A címadó öten a hóban c. novella csakúgy példa lehet erre, mint a Julis férjhez megy című, vagy a formai megoldásai okán is izgalmas és szép elbeszélés, A lány balladája... Meggyőződéssel mondhatjuk; aki kézbe veszi Barta Lajos most megjelent, az utóbbi száz esztendő magyar világának oly jellemző színeit felvillantó novellagyűjteményét, élményt adó olvasmányban lesz része... Lőkös István Hemingway regényéből balett készül I Komárom megy« Ászáron született 1850. február huszonnegyedikén. „1850-ben voltam kénytelen megérkezni a földre — írta ő maga —, ebben a zord formában, mely én vagyok. Haragban nemzettek. Szerencsétlenségek és országos csapások idején érlelt meg az anyám, a túlságosan érző szíve alatt: 1849—50-ben, a szabadságharc leverésekor hordott magában. Ott éltem már benne, mikor a menekülők hírül hozták a világosi katasztrófát Ott rázott nveg a sírása, mikor a szent Tizenhárom kivégzéséről értesült.” Jászai Mari már ötéves kovában elkerült a szülői háztól; szolgáló, pesztonka lett belőle, aki űri gyermekek csizma cskáit pucol gáttá; szennyes szalmán hál, éjfélkor fölkeltik a másnapi magymosás miatt, patkányok rémítgetik, belemarnak hosz- szú hajába is. A munkában elfáradt perceiben mégis valami csodálatos történik vele, amikor odakuporodik a falusi küszöbre. Olvasni tanul, s egyszer örömmel kiáltja a nagyvilágba: — Tudok olvasni! Tudok olvasni! Majd Győrben egy űri ház cselédkéje. A család üveges f-’yosója tele van magyar írók és művészek arcképeivel. Maga Jászai Mari írja; „Hogyan tártént, ki tudja, de megszólalt bennem az ősi színészösztön. Az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: ^Nézd, Mari, ez meghalt!” hát én rögtön egy sirató jelenetet játszottam el a kép alatt, téptem a hajam és patakzott a könnyem. A többi gyerek is bőgött, amíg csak valaki közbe nem szólt és egy másik képre mutatott: Jfo, ne sírj, Mari, nézd csak, ez még él!’ Erre rögtön átcsaptam a legnagyobb őrömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! E$ a színháznak ekkor még csak a hírét sem hallottam!” Az osztrák—porosz háború Idején, 1866-ban egy marko- tányos cselédje. Kőniggrátz után, a visszavonuláskor önfeláldozásával sebesültek százait menti meg. Kap is ezért „háromszáz forintokat” Bécsben, s szélnek eresztik. Jászai Mari az első nagy summából ruhákat vesz, kiöltözködik, s most már visz- szavonhatatlanul a színpad felé sodródik. Székesfehérvárott Hubai Gusztáv vándortársulatához kerül; A pelen- kei nótárius egyik néma- szerepében lép fel először. Tizenhét esztendős ekkor. Csakhamar Budára érkezik; már húsz forint a havi fizetése Bényei társulatánáL Még mindig sokat éhezik, padláson lakik, krumpln és az utcán fölszedegetett sajthéjon él. Az ünnepelt komikus, Kassai Vidor veszi pártfogásába. Feleségül megy Kassaihoz, együtt szerződnek Kolozsvárra 1869-ben. Útja itt már gyorsan emelkedik; híre eljut Budapestre. 1872- ben a Nemzeti Színházhoz hívják. Maga az intendáns utazik érte Kolozsvárra, hogy rábeszélje a szerződésre, amely országos dicsőséget jelentett / 1872. április 8-án lépett először a Nemzeti Színház színpadára; ettől az időtől kezdve egészen haláláig ő a legnagyobb színészegyénisége az ország első színpadának. És a szerepei? Felsorolásuk szinte egyenlő a lehetetlennel. De ha rövidre fogjuk, ide kell írni, hogy ő volt az első Éva Az ember tragédiájában, Gertrudis királynő a Bánk bánban, volt Elektra, Phaedra, Lady Macbeth, Erzsébet királynő a Stuart Máriában, Medea, Kleopatra. Megöregedve, örömét lelte a komikus epizódszerepekben. Ekkor játszotta el a Rómeó és Júliában a dajkát, Sardou A boszorkány című drámájában egy öreg asszonyt szörnyeteget, méregkeverő varászlónőt Jászai Mari nemcsak karának első színésznője, hanem kiváló versmondó is volt A pódiumon is hatalmas egyéniség. írt könyveket és cikkeket is., Ha nem színésznő, nagy író lett volna belőle. A színészetről így vallott egyik könyvében; „Szép és főlséges színészet, amely megengeded nekünk, hogy mindig a széppel foglalkozzunk, hogy a remekműveket a mi ajkunk közvetítse és a nagy költők Prométheuszt lángjánál melegedjünk és fényeskedjünk — én hódolattal, alázattal, hálával szeretlek és büszke vagyok a színész névre!” Százhuszonöt esztendővé ezelőtt született. S nem hunyt el 1926. október 5-én. Élete egy színész-zseni fellobbaná- s^, szárnyalása a halhatatlanság felé Él, hiszen féltve őrzött hangját, lélegzetvételét'az imént hallottam. És most, amikor befejezem e sorok írását, becsukom az írógépet Előveszem Jászai Mari-hanglemezemet hogy halljam őt A felejthetetlent.. RÉVÉSZ TIBOR llpnifird, mint író Christian Barnard —, OS a világ orvostudományának történetében elsőként vállalkozott emberi szív átültetésére — ma már világhírű. De nem sokan tudják, hogy emellett mint író is tehetséges: önéletrajzát mindig pillanatok alatt szétkapkodják, annak ellenére, hogy kiadásai gyors ütemben követik egymást. Barnard nemrégiben fejezte be első regényét, amelynek címe: „A kiközösített”. Ebben két orvos történetét mondja el, akiket gyermekkori barátság fűz egymáshoz, annak ellenére, bogy egyikük fehér és a másik néger. A környező társadalom azonban különbözőképpen ítéli meg emberi adottságaikat és szakmai képességeiket. Barnard, aki élesen elítéli az apartheid embertelen törvényeit, könyvében erélyesen tiltakozik a faji előítéletek ellen. A lóvá tett város Nápolyban futótűzként terjedt el a hír; a San Francesco di Paola bazilika bejárata elől eltűnt egy kőoroszlán. Csakhamar kiváncsi tömeg vette körűi a bazilikát. Hogy az oroszlán eltűnt, azt mindenki látta, csak még azt nem tadták, hogyan. Rövidesen egyesek tudni vélték, hogy éjszaka hat munkaruhás férfi érke- 1 sett a bazilika elé, kicsavarta az oroszlánt a talapzathoz erősítő hatalmas csavart, majd az oroszlánt felrakta egy teherautóra. Állítólag egyenesen a kikötőbe hajtottak, abol már várta őket egy gazdag amerikai jachtja, és az oroszlán most már Amerika felé hajózik. Másnap azonban, amikor * lapok is foglalkozni kezdtek az esettel és felháborodva taglalták a történteket (bár némi elismeréssel adózlak azoknak, akik mindenki szeme láttára játszi könv- nyedséggel „emeltek el” egy fél tonna súlyú műemléket!), jött a hideg zuhany. Az oroszlán, amelyet egy bomba robbantott szét, 1942 óta hiányzik a talapzatról. A történet vége egyébként megnyugtató: a hírt elsőként közlő Mattino című lap magára vállalta egy új márványoroszlán elkészíttetésének valamennyi költségét Szulhán Cincadze grúz zeneszerző vonósnégyesének sikere. Szulhán Cincadze neves grúz zeneszerző nyolcadik vonósnégyesét bemutatták Tbilisziben. A zenekritikusok véleménye szerint, a mű a fejlet* mesterségbeli tudás és gazdag érzelmi tartalom sikerült ötvözete. Cincadze világhírét hét vonósnégyese alapozta meg; ezeket a Szovjetunión kívül sok ■ külföldi országban játsszák. Cincadze több operát, balettet és kamarazeneművet írt; sokat játsszák „Huszonnégy prelúdium zongorára” című ciklusát. Jelenleg balettzenjét ír Ernst Hemingvay Akiért a harang szól című regénye alapján. Balettjét Moszkvában mutatják be. Tizenhármán voltunk a pincében, nők, férfiak, vegyesen. Az éa „ágyam” kicsit elkülönült a többiekétől, mert felpóckoltam a krumpli tetejére. Dereka Íjam ötven mázsa burgonya, lepedőm húsz darab lisztes zsák, meg egy viharvert suba volt, amelyet szegény apám már isten tudja mióta az istállóban tartott. — Gyere ide közénk — biztatott az öreg vízimolnár és megígérte, hogyha szűnik egy kicsit az ágyúzás, a patakárokban takarás alatt elmegy a malomhoz és elhozza az öaszecsukhatós vaságyat. — Köszönöm, nem! A világért sem — szabadkoztam. Dehogy is tágítottam én a krumplicsomóról, hiszen alattam voltak féltve őrzött kincseim. — A két puskám a két szemed, gyerek! — intett apám, mielőtt bevonult katonának. Amikor összecsókolt minket, a kapuból búcsút intve, még visszaszólt: — Fiam! Rád bíztam a puskáimat... Az ágyúzás mind közelebbről hallatszott, úgyhogy még a pince sarkában meghúzódó kecske is dühösen dörzsölte szarvával a tufát. — Meg kellene fejni! — szólt valaki, de 6zavát torkába szorította az újabb robbanás, amelytől szinte a szívverésünk is megállt. — Ezek már az oroszok! Ezután üres félórák következték, furcsa ébrenléttel és kusza álmokkal. Ami engem illet, tulajdonképpen tegnap éjjel érkeztem haza gyalog a gutái leventetáborból, ahonnan hatunknak erősen haza húzott a szívünk. — Szökünk? — kérdezte Takács ssmy tfn/ÁtPufi, mire én a fülébe súgtam. — Nem! Csak hazamegyünk..„ A szendergésből valaki felébresztett: — Rád pedig harapni fognak az oroszok! • Majdnem a szívbaj jött rám az ijedtségtől. — Énrám? Aztán mi a jó fenéért? A molnár felesége rosszul volt és kért, hogy gyújtsak világosságot, amíg beveszi az orvosságát. Srapnerhüvelyből készült öngyújtómból (ma is féltve őrzött kincsem) lángot csiholtam, de Veron- ka néni rám szólt: — Az isten szerelmére! Meg vagy őrülve? 'A parányi fellobbanó fény, ha csak egy fikarcnyi időre is, otthonossá tette a pincét. A kovakő meg az égő kanóc szaga békebeli karácsonyi hangulatot ébresztett. Csendben, némán ültünk, amikor kívülről rugdosni kezdték az ajtót — Csak azt hallgassák meg, orosz, vagy német szó-e? — tanácsolta elcsukló hangon Veronika néni. — Akár egyik, akár másik, be kell engednünk őket — szólt bölcsen az öreg molnár és elindult hogy félrehúzza a vasajtón a reteszt Egyszerre világosság támadt és az ajtón géppisztolyon katonák nyomultak befelé. — Nemet jeszt? Puska jeszt? — kiabálta egy bundasapkás gyerekkatona és egyenesen a szemembe világított a zseblámpájával. — Nem német! Magyar! — magyarázott kézzel-lábbal az öreg molnár és kettőnk közé állt A gyerekkatona egy határozott mozdulattal félreintette az öreget, engem pedig leparancsolt a krumplicsomó tetejéről. Először vonakodtam, azután, hogy a géppisztoly-sorozat a fejem fölött kilyukasztotta a tufát, már jobban iparkodtam, — Puska jeszt? Megint apám jutott az eszembe. — Nincs, kérem! Honnan is lenne, hiszen mi itt a vízimolnár családja vagyunk — sápítoaott Veronica* néni. Ekkor már kint álltam a pince előtt és gondolatban a legrosszabbra készültem. Ebben akkor lettem bizonyos, amikor vagy tíz katona túrni kezdte a pincében a krumplit. — Puska jeszt? A fejemet ráztam és kivert a verejték. Erős kiabálás és lövöldözés hallatszott bentről, majd egy perc múlva kibontották előttem az olajjal itatott zsákokba tekert két puskát. Egy sörétes, kakasos húszast, meg egy kakas nélküli tizenhatost. A gyerekkatona a géppisztoly- tussal odébb lökött és tuszkoltak maguk előtt a malomba. Ott a kis- sáoba tele volt szovjet katonával, körülöttük szánté vágni lehetett a füstöt A prémsapkás belökött az ajtón és jelentést tett Nem telt bele öt perc. egyedül maradtam a szobában. Az üvegje tört karmos lámpafény figurás árnyakat rajzolt a fehérre meszelt falra... A leventetáborban eltöltött három hónap alatt némi ízelítőt kaptam a háborúból, és tudtam, meg- éreztem, hogy itt nem babra megy a játék. Fiatal vagyok, tizennyolc esztendős, fegyvereket találtak nálam, amelyeket felszólításra sem adtam át. Éjszaka lehetett, amikor teherkocsira ugrasztottak és legalább két óra hosszáig mentünk a frontvonal mögött. Amikor leszálltunk, felismertem Mezőkeresztes főutcáját. Negyedóra múlva már tolmács segítségével beszélhettem el mindent önmagámról. A két puska — összerakva — ott feküdt egy gön- i dör hajú tiszt előtt, akit a többiek kapitánynak szólítottak. — Erdész az apád? *— Igen. «— Hol van? — Katona. — És te miért nem vagy katona? — Megszöktem. Gutától gyalog jöttünk Tibolddarócig... Félelmem akkor szállt csak alább, amikor a kapitány a székre mutatott. — Szagyisz! — Azt mondja: ülj le! •— Zajc jeszt? — Azt kérdezi a kapitány, hogy van-e nyúl errefelé? A szemem felcsillant! Egy perccel ezelőtt még a halált vártam, most pedig azt kérdezik tőlem, van-e nyúl a környéken. Később pálinkával is megkínáltak, én pedig lelkesen magyaráztam, hogy milyen vadállatok fordulnák elő mifelénk. — Farkas van-e? — Így a tolmács. — Az nincs, kérem! Nálunk legfeljebb vaddisznó van, meg szarvas. A kapitány közben szétszedte a puskákat, összekeverte az alkatrészeket és hátra túrta a saemebe lógó dús fekete haját. — Rakd össze újra a fegyvereket! Micsoda pillanat volt! Újra a kezemben tarthattam apám puskáit. A kis húszast, meg az öreg tizenhatost, ahogyan becéztük őket. — Ez a huszas csöve. A kisagy. Nem, nem! Ez a tizenhatos tusája és a szíjak — karátyáltam lelkendezve, majd vigyázzba állva nyújtottam át a pillanatok alatt összeszerelt puskákat a kapitánynak. Ó csak bólintott, és rám nézve, a tolmácsnak mondta: — Szerencséd van, vadász... Azon az éjszakán keveset aludtam. A gutái tábor leventéi meg az öreg vízimolnár jártak előttem, majd Veronka néni szavait hallottam egészen tisztán: — Rád pedig harapni fognak az oroszok! Egy év múlva, elismervény ellenében visszakaptam a já-ási kapitányságon — Borisz kapitány küldeményét, a két vadászpuskát, ... .. .. . .»nwMWinJftdcfc—-»***»V —*v
